« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

 

Tomas Tranströmer (1931-)
Svédország
haikui
Eredetiben
Den stora gatan magyar fordításainak összehasonlító táblázata


HAIKUVERSEK

Sorgegondolen (Gyászgondola), 1996, c. kötetből
Terebess Gábor fordításai

Modern nyugati haiku, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2005, 115-117. oldal

I

Kraftledningarna
spända i köldens rike
norr om all musik.

Távvezetékek
túlnyúlnak a fagy határán
zeneszótlan észak.

*

Den vita solen
träningslöper ensam mot
dödens blåa berg.

A fehérlő nap
távfutó magány szemben
a halál kék orma.

*

Vi måste leva
med det finstilta gräset
och källarskrattet.

Együtt kell élnünk
az apróbetűs fűvel
röhej a kriptákból.

*

Solen står lågt nu.
Vara skuggor är jättar.
Snart är allt skugga.

Lebukik a nap.
Árnyékunk óriás. Mindent
hamar beárnyékol.

 

II

Orkidéerna.
Tankbåtar glider förbi.
Det är fullmåne.

Orchideák.
Elsiklanak a tankerek.
Teljes a hold.

 

III

Medeltida borg,
främmande stad, kalla sfinx
tomma arenor.

Középkori mentsvár,
idegen város, fagyos szfinx,
üres arénák.

*

Löven viskade:
ett vildsvin spelar orgel.
Och klockorna slog.

Levél susog:
vadkan játszik az orgonán
és kong a harang.

*

Och natten strömmar
från öster till väster med
månens hastighet.

És folyik az éj
keletről nyugatra
holdsebesen.

 

IV

Ett par trollsländor
fasthakade i varann
svirrade förbi.

Egy szitakötőpár
összegabalyodott
szárnyuk zaja elszáll.

*

Närvaro av Gud.
I fågelsångens tunnel
öppnas en låst port.

Isten-jelenlét.
Madárdal alagútban
zárt ajtó nyílik.

*

Ekar och månen.
Ljus och tysta stjärnbilder.
Det kalla havet.

Tölgyfák és a hold.
Fény és néma csillagállás.
A tenger hidege.

 


A NAGY TALÁNY
(Válogatás)
Den stora gatan, 2004, c. kötetből
Terebess Gábor fordításai
Modern nyugati haiku, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2005, 117-120. oldal

I

Ett lamakloster
med hängande trädgårdar.
Bataljmålningar.

Egy lámazárda
a függőkertjeivel.
Csatajelenet.

*

Hopplöshetens vägg...
Duvorna kommer och går
utan ansikten.

Reménytelenség
fala… Galambok arctalan
jövés-menése.

*

Tankar står stilla
som mosaikplattorna
i palatsgården.

Mint a palotakert
csempemozaikja,
beállt a gondolat.

*

Står på balkongen
i en bur av solstrålar -
som en regnbåge.

Áll a balkonon
napfénykalitkában -
szivárványszínben.

*

Gnolar i dimman.
En fiskebåt långt ute -
trofé på vattnet.

Távol halászhajó -
dudorászok a ködben
- vízi trófea.


II

Rentjur i solgass.
Flugorna syr och syr fast
skuggan vid marken.

Szarvas a napon.
Árnyékát varrják s varrják
földhöz a legyek.


III

En pinande blåst
drar genom huset i natt -
demonernas namn.

Metsző szél fúj át
a házon ma éjjel -
ördög nevében.

*

Ruggiga tallar
på samma tragiska myr.
Alltid och alltid.

Tépett fenyőfák
mindegyre és örökre
a vészes lápon.

*

Novembersolen...
min jätteskugga simmar
och blir en hägring.

Novemberi nap…
Délibábbá ússza magát
árnyékóriásom.

*

Döden lutar sig
över mig, ett schackproblem.
Och har lösningen.

A halál hajlik
rám, sakkfeladványomra
tudja a választ.


VII

Se hur jag sitter
som en uppdragen eka.
Här är jag lycklig.

Megfeneklettem,
mint partra húzott bárka.
Boldog vagyok itt.


IX

När stunden kommer
vilar den blinda vinden
mot fasaderna.

Ha jön az óra,
a vak szél megtámasztja
a homlokzatot.


X

Taket rämnade
och den döda kan se mig.
Detta ansikte.

A tető betört
és a halott meglátja
ezt az arcom.

*

Hör suset av regn.
Jag viskar en hemlighet
för att nå in dit.

Esőt hallgattam,
megsúgok egy titkot, csak
bocsássatok be.

 

XI

Uppenbarelse.
Det gamla äppelträdet.
Havet är nära.

Kinyilatkozás.
A vénséges almafa.
Közel a tenger.

*

Havet är en mur.
Jag hör måsarna skrika –
de vinkar åt oss.

A tenger csak gát.
Hallom a sirályt, sikolt –
ez a hívójel.

*

Stor och långsam vind
från havets bibliotek.
Här får jag vila.

Tenger könyvtára,
elér lassúdad szele.
Békén nyugszom itt.

*

Människofåglar.
Äppelträden blommade.
Den stora gåtan.

Ember-madárkák.
Virágba borult almafák.
A nagy talány.

 


HAIKUK
Mervel Ferenc fordításai
Kalligram, 2000/9. szám, 49-52. oldal
117 vers, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001, 183-186. oldal

I

Lámakolostor.
Nyújtózó függőkertek.
Hadtörténelem.

Gondolat-kövek:
szinte mozaikkockák
a várudvaron.

Napfény-ketrecben
fenn egy erkély tenyerén -
élő szivárvány.

Állok a ködben.
Szürke pont: halászhajó.
Árva trófea.

 

II

Csapzott fenyőfák
a tragikus láp körül.
Komor-konokul.

A Sötét vállán.
Egy szempár tava tükrén
árnyékom képe.

Sorban vonuló
tekergő mérföldkövek.
Vadgalamb-búgás.

Barna levelek -
Holt-tenger parti kincsek.
Néma ereklyék.

 

III

Elbújik a nap.
Vontatóhajó fürkész
buldogpofával.

Sziklafok résén
varázsvilágba látni.
Hűs jéghegy-álom.

A fényözönben
a kaptatónak: kecskék -
legelő lángok.

 

IV

A balgák polcán
poros postilla hever.
Ki se nyitották.

Szemfüles szarka
cikcakkol fontoskodva
át a kaszálón.

Bimbózó öröm.
A pomeráni lápból
köszöntő békák.

Ír, egyre csak ír...
Enyv a folyómederben.
A Styxen csónak.

Esőként lopózz,
halld meg a lombsusogást
s a Kreml harangját.

 

V

A szél megtörik
a hajthatatlan sziklán,
akár a hullám.

Jártam már ott is -
a meszelt vályogfalon
legyek nyüzsögtek.

Itt lángolt a nap...
Nagy fekete vitorla
idők vásznából.

Tarts ki csalogány!
A hant már mozgolódik -
ládd, álruhánk van.

 

VI

Egy repedésből
halott vizsgálgat bambán
a mennyezetről.

Valami történt.
Ezüstbe burkolt a hold -
Isten tudtával.

Hallom az esőt.
Titkot suttogok, hátha
bebocsáttatok.

Ürülő peron.
Elömlő nagy nyugalom.
Verdeső kétely.

 

VII

Feltarthatatlan.
Hangtalan kilőtt golyó -
elnyúló álom.

Hamuszínű csend.
Gyors léptű ős-óriás.
A part hűvöse.

Szelével elér
a tenger könyvesháza.
Oltalmába vesz.

Ember-madarak.
Virág-havú almafák.
A nagy-nagy Titok.

 


SOROMPÓ MÖGÖTT
(Kilenc haiku a hällbyi javítóintézetből)
Fängelse. Nio Haikudikter Fran Hällby Ungdomsfängelse, (Börtön), 1959, c. kötetből
Mervel Ferenc fordítása
Kalligram, 2001/11-12. szám, 70-71. oldal

Rúgják a focit
megdöbbenés - a labda
túlszáll a falon.

Zsivajgásukkal
ösztökélnék a lassan
vánszorgó időt.

Elírt életek -
a szépség ma bőrükre
tetovált emlék.

Mikor elcsípték
ismét, minden zsebében
rókagomba volt.

Műhelyek zaja
őrtornyok lépte lepi
meg kinn az erdőt.

Nyílik a kapu:
börtönudvaron állunk
évszakot váltva.

Lámpák a falon -
madártávlatból nézve
tévedt lidércek.

Teherautók
zötyögtetik meg éjjel
itt benn az álmot.

Alszik a cella
biztos menhelyén - nyugodt
kőanya ölén.

 


HAIKUVERSEK

Sulyok Vince fordításai

Parnasszus
, X. évf., 4. szám, 2004 tél, 15-16. oldal

I

Lámakolostor
mesés függőkertekkel.
Csataképekkel.

Reménytelenség
fala... Arctalan járnak
rajta galambok

A balkonon áll
napsugárkalitkában -
akár szivárvány.

Nézek a ködbe.
Halászhajó a vizen -
hadizsákmányként.

 

II

Szarvas a fényben.
Árnyékokat fércelnek
legyek a réten.

 

III

Fölébem hajlik
a Halál: sakktáblámra.
S kész megoldása.

 

IV

Szirtfokról szikla-
repedésbe látsz: jéghegy
kékje az álmod.

 

IX

Jártam ott én is -
fehérre meszelt falán
legyek hemzsegtek.

Nap lobogott itt...
Sötét vitorlás árboc
távoli múltból.

 

XI

Lassú nagy szél kél
a tenger könyvtárából.
Itt pihenek meg.

 

 

További fordítások:
Tomas Tranströmer: A nagy talány [Haiku versciklus]. Fordította Tillinger Gábor, Napkút Kiadó, 2012, 92 oldal

 

 

 

Mervel Ferenc: Tomas Tranströmer
Ághegy, Skandináviai magyar lapfolyam, 1. szám, 2001
http://www.hhrf.org/aghegy/aghegy1/aghegy_elemei/lap.htm

Sokan és sokat írtak már költészetéről, de vonzó mélysége titkát máig sem tudták megfejteni. Vannak dolgok, melyeket lehetetlen analizálni. Tranströmer a koncentráció mestere; versei intenzív pillanatképek, de váratlan dimenzióikban néha túlmutatnak önmagukon, fizikai-lelki vetületek találkoznak bennük. A pillanat mintegy öröklétté szélesül, élet, halál belefér: mágikus realizmus. Tomas Tranströmer rehabilitálja a nyelvet, ráébreszt bennünket a költészet szükségességére. Szavai valahogy nélkülözhetetlenek, ami kétségkívül a költői nagyság kritériuma. Negyvenhat nyelven van jelen — gudzserati, hindi, tamil tolmácsolásban is. Pekingben nemrég művészkávéházat neveztek el róla. Mikor az újsághírt mutatja, még a borom is kilöttyen a metszett pohárból. A Nobel-díj jelölt nem veszi zokon. Hamiskásan rám mosolyog, legyint, zsebkendőjével törölgeti térdén a nedves foltot, miközben felesége, Monica kínai útjukról beszél. Lassan a fél világot bejárták. 23 esztendős korában, 1954-ben jelent meg első verseskötete, a 17 vers (17 dikter), s ezzel egy csapásra felzárkózott a hazai élbolyhoz. Nem „ígéretes tehetségként", de kész költőként indult; személyes, érett stílusával meglepte a legelfogulatlanabb irodalomkritikusokat is. Pedig stílusa, külsőre nézve, aligha mondható forradalminak. Tagadhatatlanul mégis valami újat, eladdig ismeretlent hozott a svéd lírába. Egy új dimenziót. Merész és többértelmű, de egyúttal egzakt metaforáival ráébresztette olvasóit a rejtett összefüggésekre, a mindennapi élet apró rejtélyeire, élményeire, hangulataira, melyeket mindannyian magunkban hordunk, anélkül, hogy a mélyből tudatosan felszínre hoznánk, anélkül, hogy szóval meg tudnánk nevezni. Tomas Tranströmer első verseskötete néhány hét alatt az utolsó szálig elkelt: vers és közönség egymásra talált. Karl Vennberg és Olof Lagercrantz — az ünnepelt nagyok — nyomban felismerték benne a született költőt. Tranströmernek nem szállt fejébe az elismerés. Nem bűvészkedett, nem divatoskodott, még csak sorait sem szaporázta — megmaradt tranströmerinek, verseskötetről verseskötetre. Tette ezt anélkül, hogy vesztett volna vonzerejéből, újszerűségéből. Költészete valójában a körvonalazás művészete. Ment minden retorikától, feleslegestől. Képei l á t h a t ó a k. Alakjai nem computer-fikciók; a lírai játékszín változásai soha nem rejtik el egészen arcát, a tranströmeri szemet, mely a történéseknek oly sajátos légkört kölcsönöz. A hatvanas években igen sok támadás érte a balosok táborából „forradalmiatlan" költészetéért. Túlélte ezt is. A hangoskodók lassan elcsendesedtek, miközben Tranströmer a komor fal túloldalán utazgatott, hogy lelket öntsön kelet-európai költőtársaiba. A nemzetközi porondon is a legjelentősebbek közé tartozik. Robert Bly egy svéd lírai antológia megjelenése kapcsán már 1970-ben Gunnar Ekelöf és Harry Martinson mellé sorolja, s hozzáteszi: „Tranströmer is one of the best poets of his generation in Europe". Tranströmer költészetéről doktori disszertációk születtek; irodalmi folyóiratok különszámokat szenteltek stílusának, szuggesztív képeinek. Megpróbálták azonosítani verseivel; példaképeket, hasonlatokat kerestek, hogy „rekeszt" találjanak neki. Haydn-nál, Bachnál, Wagnernél, Lisztnél kutattak támpontok, inspiráció után. A västerlsi költőt valóban elszakíthatatlan szálak fűzik a klasszikus zenéhez, s kétségkívül hatással voltak rá az elismert nagyok, például T. S. Eliot és Paul Éluard, a svéd költők sorából pedig talán leginkább Ragnar Thoursie. Vallásossága nem a bibliai tilalmak kesernyés tömjénfüstje; istenkeresése emberi szomj, levegő a gondolat szárnyainak. A 17 vers klasszikus metrumnak természetes folytatása lesz nála később a szabad versforma. Ekelöfhöz és Lindegrenhez hasonlatosan ő is az érzékelhető mögött megbúvó belső világ mivoltát kutatja, e kettő határvonalát igyekszik megtalálni, feltérképezni. „Két igazság, útban egymás felé. Az egyik belülről, / a másik odakintről. / Találkozásuk tüzében esetleg meglátjuk önmagunkat" -- írja a Prelúdiumok I-III egyik versszakában. Miszticizmusa végső soron emberközpontú, rajzai sallangtalanok, szinte aszketikusak, de szavai többnyire sokértelműek, sok-sok egymásba nyíló képet tükröznek, akár a csiszolt drágakő fazettái. Gondolatokat ébresztenek. Valahol bennünk válnak igazán mondanivalóvá, szintézisükben nyerik el végső tartalmukat. Tomas Tranströmer pszichológusi bravúrral meríti meg metaforáit tudatunk ismeretlen mélységeiben, pillanatunk régióiban. „A vers, mint bármely más mű, mindenkor saját érdemei alapján értékelendő. Az alkotó persze ott él az alkotásban így vagy úgy, ahogy a költő saját valósága, s ezen belül irodalmi, bölcseleti impulzusai, szociális tapasztalatai is valami új, önálló egésszé ötvöződnek a költeményben. A költemény ugyanakkor egy hosszú párbeszéd részét is képezi térben és időben, elismer vagy tagad korábbi állításokat, új kérdésekre válaszol szóval vagy hallgatással, ismeretlen olvasójához apellál. Az irodalmi mű tehát egyúttal önálló valóság és egy végtelen, határtalan dialógus részlete" - szögezi le Kjell Espmark költő, akadémikus, irodalomtörténész egy tanulmányában (Resans formel, Norstedt, 1983). Ennyit azoknak, akik az alkotót az alkotással kívánják Tomas Tranströmer a szimbolizmusból, imagizmusból, szürrealizmusból sajátos, új, egyéni stílust formál magának. Képei az utóbbi években ugyan borúsabbakká váltak, ám árnyékban valahogy jobban érzékelhető a fény. J. E. Vold írja versei norvég kiadásának előszavában: „Költészetének fénye teli sötéttel, élettel, végzettel, emberséggel". Legutóbbi kötete, a Gyászgondola (Sorgegondolen, 1996) a lét-nemlét határmezsgyéjét vonja meg. A gyűjtemény címadó verse a gyöngülő Liszt Ferenchez látogat el velünk. Liszthez Velencébe, lánya férjének, Wagnernek halálos ágyához. Két nagy zeneszerző a naplementék híres városában, a süllyedő kultúrkincsek között. A Palazzo Vendramin ablakából látni a csatorna vizén sikló karcsú hajókat, de gondolán indulnak utolsó útjukra a végleg távozók is. Innen zongoravirtuózunk ötlete a Gyászgondolához. A Gyászgondola No. 2 Liszt torokszorongató búcsúztatója, s talán búcsúja is. Hisz minden temetés: emlékeztető. Ahogy Tranströmer írja egy versében: „Az út vége felé egyre / sűrűsödnek a felkiáltójelek. / Mint városba menet / a forgalmi lámpák".

1990-ben agyvérzés éri. Jobb oldala megbénul, súlyos beszédzavarokkal küszködik. A Gyászgondola első verse, az Áprilisi csend (April och tystnad) erre a megpróbáltatásra utal: „Árnyékomba zárva billegek előre / akár egy hegedű / fekete tokjában". Van-e némább egy tokjába zárt hegedűnél? Ám most sem adja fel még a reményt: „Amit még mondani szeretnék / elérhetetlen messze csillog / mint a zálogba tett ezüstnemű" - zárja le az utolsó strófát, de úgy tűnik, nem tesz igazán pontot utána. Nekem úgy tűnik. Egy kézzel játszik a gyönyörű zongorán, néha ingerülten rázza a fejét, abbahagyja, majd dacosan újra kezdi. Tranströmer dióhéjban. Összeszorul a torkom, mikor olvasom bal kézzel írt dedikációját. Szeméből minden érzésárnyalat kiolvasható. Csak a beszéd fog ki rajta néha. A hosszú mondatok. Ilyenkor Monica a mentőöve. Felesége szinte gondolatolvasó. Ha nem engedelmeskedik a nyelve, csak ránéz, s ha Monica ráhibáz egy-egy könyvcímre, recenzióra, idézetre, megelégedetten bólint. Beszélgetés közben folyóiratok közt keresgél, felüt egyet, leteszi elé segédletnek. Egyetlen szó sem kerüli el figyelmét. Publikálatlan verseiből visszavesz, félretesz egyet, hogy még gondolkodik rajta. Egy interjúban mondta valahol: „Egy vers sohasem kész, inkább csak kénytelenségből fejezem be". Sok verséhez zenét is szereztek. A zeneszerzők listáján több magyar nevet is találunk. Tomas Tranströmer, aki ,,elméletileg" abszurdumnak tartja a versfordítást, mint már említettem, majd félszáz nyelven van jelen, s maga is számos neves költőt tolmácsolt angolból, németből, franciából. Fordított a Nobel-díjas Borisz Paszternáktól és Odysseas Elytistől, s — elsősorban Thinsz Géza közreműködésével — magyar nagyjainktól, t. k. Illyés Gyulától, Pilinszky Jánostól, Weöres Sándortól, Nagy Lászlótól, Nemes Nagy Ágnestől és Szabó Lőrinctől is. Pilinszky, akihez szoros baráti szálak fűzték, verseivel központi helyet foglal el fordításai között. 1973-ban saját gyűjteményébe (Ösvények / Stigar) is felvette. Tavaly megjelent fordításkötetében (Műfordítások / Tolkningar) 43 magyar költemény is szerepel. Tomas Tranströmer életműve terjedelemre nem nagy, mindössze tizenegy vékonyka verseskötet, bár minden új gyűjteményének megjelenése lírai eseménynek számít. Egyetlen prózakötetet adtak ki tőle (Az emlékek látnak / Minnena ser mig, 1993). Nemrég a svéd „Kilencek díjával" tüntették ki.