« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

 

Paulius Normantas (1948-)
Litvánia
haikui
Baltas : [haiku] / Paulius Lai Vejus Normantas; i japonu kalbą verte Haruka Seto,
Vilnius, Petro ofsetas, 2005, 78 p.

Terebess Gábor fordításai

mindenem megvan:
talpam alatt hosszú út
szívemben szabadság

sasnak két szárnya
fönt a magas égen
tereli a csendet

akár egy szikra
szentjánosbogár röppen
éji homályból

szépséges tájék
öltözzek, Himalája?
úgy hiányollak

az imamalom
hogy Buddha is hallja
csak halkan perdül

befogott a köd
megmosdatni arcomat
csak mester képes

fehér pelikánok
és szent tehenek...
esős egy nap

cipőm elvásott
mezítláb megyek tovább -
nem látok haza

három fehér hegy
zöld dombok felett...
hosszú még az út

nézem az esőt
kis hegyi viskóból
mint egy elítélt

 

A Kelet fotósa (sötétkarma)

Több mint tíz méter hosszú kihúzható könyvével szülőhazájában Guinness-rekorder a litván Normantas Paulius fotóművész, aki egy munkásabb napon általában ötszáz felvételt készít. A húsz éve Magyarországon élő férfi háromszor találkozott a dalai lámával, egyik képét a kambodzsai király lánya vásárolta meg, és egy Katmandu melletti bambuszkunyhóban nemrég haikukat írt. (...) Napokig dolgozott megszállottan, majd Európába visszatérve egy könyvet adott ki a versekből, természetesen saját képeivel illusztrálva. Baltas, azaz "fehér" lett végül a kötet címe, amelynek oldalait harmonikaszerűen ragasztották össze. N. P. akaratán kívül híres lett ezzel: 10.4 méteres könyve tudniillik Guinness-rekordnak számít Litvániában. (...) Ez a könyv felfüggeszthető, 77 fényképes oldal van benne és 108 + 1 haiku [litván nyelven és japán fordításban], annyi, ahány gyöngyszemből a tibetiek rózsafűzérje áll.

(2006.02.08. - Falusy Zsigmond, Népszabadság)

 

"Garuda, Visna fia, a madár-ember gyakran hív meg egy sétára, egy kis semmittevésre a felhők fölött.
Ilyenkor a magasba emelkedünk és onnan látjuk a földet, a hegyeket, a fákat, a vizet, az embereket, ahogy tüzet raknak, imádkoznak a szentélyekben: Isten házaiban. És körös-körül a levegőt a kicsiny felhőkkel.
Tizenöt év alatt így jártuk be Tibetet, Indiát, Nepált a világ ott található legmagasabb hegycsúcsaival: az Everesttel, a Kancsendzsungával (K-3) együtt, láttuk Thaiföldet, Japán északi területeit, Kunasir és Iturup szigeteket – az új nemzedék földjét, egész Indokínát: Laoszt, Sri Lankát, Burmát, a Bhutáni és a Mustang Királyságot.
Garuda és én, Lai Vejus (ami annyit jelent: Szabad Szél), repülés közben rendkívül boldogok vagyunk. De mivel emlékszünk a Főnix keserves tapasztalatára, nem emelkedünk Isten szeméig, a Napig. Ha a mi szemünkkel látják meg a négy őserőt és a fát, megértik, hogy a Boldog, Szabad, Imádkozó Ember maga Isten.
Miután kigyönyörködtük magunkat a négy őselemben: a Földben, a Vízben, a Tűzben, a Levegőben és a Fában, úgy térünk vissza a földre, hogy sok mindent megtanultunk és megértettünk. Garuda feladata az, hogy kitartóan őrizze a buddhizmust és elvigye az embereknek, az enyém pedig, hogy fényképezzek és verseket írjak.
Ez a könyv felfüggeszthető, 77 fényképes oldal van benne és 108 + 1 haiku, illetve vers: annyi, ahány gyöngyszemből a tibetiek rózsafűzérje áll. A hegyeket, szentélyeket és vízeséseket ábrázoló képek közül némelyik különleges energiával rendelkezik."

[Paulius] Lai Vejus Normantas
http://www.maimano.hu/esemenyek/20060208_paulius/index.html
Haikui litvánul:
http://www.culture.lt/lmenas/?leid_id=3053&kas=straipsnis&st_id=7005
http://www.culture.lt/lmenas/?leid_id=3193&st_id=12954&txt=dievo

 

BESZÉLGETÉS NORMANTAS PAULIUS FOTÓMŰVÉSSZEL
Nagyításkor megsimogatok egy arcot
Fotóművészet, 2009/3, LII. évfolyam, 3. szám

– Amikor 2004 őszén, a Béke és Háborúk című kiállításod idején a Fotóművészetbeli nagy interjú miatt beszélgettünk, éppen jöttél valahonnan, és éppen indulni készültél megint.

– Igen, emlékszem, két héttel a beszélgetésünk után kezdtem a tizenkettedik délkeletázsiai expedíciót, Jáva szigetén fényképeztem buddhista kolostorokat. A 2004. december végi cunami Indonéziában ért. Sok minden történt azóta: létrejött a Szabad Szél Keleten című kiállítás a Magyar Fotográfusok Házában, de a bangkoki Thaiföldi Nemzeti Galériában és Delhiben, az India International Centreben is volt nagyszabású tárlatom; megjelent a Bhután – A sárkány és az ima királysága című könyvem (Bhután eredeti jelentése: a dörgő sárkány országa), és túl vagyok a tizenhatodik expedíción. Most sincs másként, néhány héttel ezelőtt érkeztem meg egy öt hónapos útról, de most sem sokáig leszek Magyarországon.
Augusztusban lesz húsz éve, hogy a Himalájában fényképezek. Az első expedíciótól kezdve rendszeresen írok naplót az útjaimon, és most szeretném a tizenhat ottani expedíció anyagát, tizenhat vastag füzet írásait feldolgozni. Ha találok rá kiadót, akkor egész nyáron írással szeretnék foglalkozni.

– Gondolom, litván nyelven írtad a naplókat.

– Igen. Az anyag három részből áll: az első rész hagyományos napló, fontos információkkal, például hol, melyik helységben jártam az adott napon, nem mindig könnyű, a sziklák között könnyen el lehet felejteni, hogy kedd van-e vagy péntek. A második rész irodalom, alkotás, ami litvánul kuryba, csak egyetlen betűvel különbözik a karyba szótól, ami küzdelmet jelent. Ez nagyon jól kifejezi azt, hogy amikor alkotunk, akkor küzdünk, harcolunk, a külső problémákkal és a belső világgal egyaránt. A napló harmadik blokkja egy tudományos rész, gyűjtöm a különféle paramétereket, a vonatkozó irodalmakat.
2005-ben jelent meg a Fehér – Baltas című haikukötetem, amibe száznyolc plusz egy képet válogattam be, mert a tibeti rózsafüzér, a mala száznyolc szemből áll. A könyvet elküldtem a tokiói Haiku International Association elnökének, és a háromhavonta megjelenő Ginyu című folyóiratukban, amelyikben csak profik jelenhetnek meg, nem sokkal később kaptam pár oldalnyi publikálási lehetőséget.

– Mikor írsz: esténként?

– Általában igen. Még néhány évvel ezelőtt is rendszeresen hajnali ötig fönt voltam. Csak délután három vagy négy óra körül szoktam elkezdeni fényképezni, amikor sokkal szebbek a fények, mint délben. Ezek a délutáni két-három órás fotózások nagyon intenzívek voltak, sokszor háromszáz felvételem született, de voltak olyan napok, például Bhutánban, amikor hatszáz is, egyetlen délután, egyharmaduk diára, kétharmaduk negatívra. Egy-egy öt hónapos útról nyolcezer fényképpel tértem haza. Az ilyen fárasztó napok végén már semmire nem voltam képes, volt, hogy nem találtam meg a szállást, még a nevemet is alig bírtam leírni. A mostani szisztéma szerint intenzíven dolgozom kéthárom hetet, szintén napi kétszáz-háromszáz képpel, de utána pihenek pár napot. Persze nem a tengerparton vagy ahová sok turista jár, hanem elvonulok meditációt végezni, regenerálódni. És aztán megint jöhet egy tíznapos, kemény munka. Két hónap után befejezem a munkát, ha van rá mód, akkor a gépeket elhelyezem egy páncélszekrényben az ismerősöknél, a filmeket hűtőszekrényben, és elkezdem járni a könyvtárakat, könyvesboltokat, múzeumokat. Már nem vagyok képes olyan hajszára, mint húsz évvel ezelőtt, legutóbb már alig négyezer képpel jöttem haza. A tavaly vett új hátizsákom tíz literrel kisebb, mint a korábbiak voltak, ez csak harmincnyolc literes, bár még mindig jó kondiban vagyok, de gondolkoznom kell, előrelátónak lenni, hiszen még jó néhány Himalájaexpedíciót tervezek, és ennek érdekében néhány dologról le kell mondanom.

– A délutáni fotózásokra fel szoktál készülni szellemi értelemben?

– Igen, imádkozom, részt veszek a szertartásokon, és ez betölt engem, felkészít a fizikai igénybevételre. A tizennégy ázsiai országban, ahol jártam, végigfotóztam körülbelül hatszáz kolostort, azaz tudom, hogy hol, milyen szent helyek vannak.

– A legutóbbi beszélgetésünkkor azt fontolgattad, hogy talán ott kellene letelepedned. Még Nyíregyházán laksz, vagyis nem jött létre.

– Nem jött létre, mert 2004-ben egyre súlyosabbá lett a polgárháború Nepálban, reménytelennek tűnt a helyzet, most sem jobb, mert Nepál tavaly április óta szocialista köztársaság, és emiatt nem szeretnék ott élni. Megnéztem, hogy Dardzsiling környékén milyenek a lehetőségek. Maga Dardzsiling télen túl hideg, nyáron pedig a monszun miatt nehéz ott élni, de az ötvennégy kilométerre lévő, Kalimpong nevű városban már egész jó a klíma, ott terveztem egy kis, kétszobás házacskát építeni, a város főmérnökével már találtunk is egy jó helyet. De az ott élő gurka nép területi autonómiát szeretne kapni, emiatt ott is majdnem kitört a polgárháború, és mindent le kellett állítanom. Thaiföldön már négy éve nincs béke. Az élet amúgy sem túl könnyű arrafelé. A White Lotus könyvkiadót vezető barátom mondja, hogy nagyon szereti a képeimet, de egy hónap alatt egyetlen albumot tudnak eladni. Próbálok Indiában is körülnézni, két kiállításom is nyílt Delhiben, keresem a lehetőségeket, hogyan tudnék megélni. Azaz még mindig tervezem keleten élni, de eddig nem sikerült megvalósítanom.

– Azt is mondtad korábban, hogy Nyugaton mindig destruktív energiák vesznek körül.

– Az öt-hat évvel ezelőtti állapotot paradicsominak látom a mostanihoz képest. A magyar nép rettentően depressziós, de az utóbbi években Litvániában is sokkal rosszabb lett a hangulat.
Egyébként kiléptem a Litván Fotóművészek Szövetségéből, mert úgy éreztem, hogy nem kapok elég figyelmet.

– Talán, mert részben Magyarországon élsz, részben Ázsiában.

– Nem, én minden évben elmegyek Litvániába, több könyvem jelent meg ott, mint itt, az újságok gyakran foglalkoznak velem. De a szövetségben sokan irigyelnek (ez más népekre is igaz), és ebből elegem lett. Elolvastam Jelena Rerikh Agni Yoga című könyvét, aminek a hatására összeszedtem az erőmet, hogy huszonhat év után kilépjek, természetesen nagyon fájdalmas volt.

– Volt-e már digitális kamera a kezedben?

– Inkább vágják le a kezemet. Ha az utcán a kezembe nyomják a turisták, hogy nyomjam meg a gombot, nem szívesen teszem, ha lehet, kitérek előle. A digitális fotó nagyon fontos, csodálatos dolog ott, ahol szükség van rá, például a sajtónál. De én nem szeretnék egy olyan világba belépni, a sátán birodalmába, ahol semmi sem kézzelfogható, hiányoznak az energiák, és technológiák dolgoznak helyettem. A digitális kamerában ugyanis nincs film. Én viszont nem szeretném kihagyni a fotografálás folyamatából a filmet, számomra ez jelenti az ecsetet és a vásznat. Meg lehet fogni, be lehet tölteni a gépbe, és ki lehet belőle húzni. Nagyítás közben meg tudok simogatni egy arcot. Létrejön egy komoly lelki kapcsolat köztem és az anyag között, és ezt a bioenergiát semmiképpen nem szeretném kihagyni. Arról nem beszélve, hogy a digitális nyomatok másként néznek ki, mint a hagyományosan nagyított papírképek.

– És nem macerás azt a rengeteg tekercset magaddal vinni, meg a filmeket előhívni? Vagy ellenkezőleg, lehet, hogy ezt a törődést szereted?

– Egyik részét szeretem, egy másik részét nem. De nem bénultam le, van kezem, lábam; miért ne tudnék negatívokat magammal vinni? A világ mostanában utálja a filmeket, senki nem akar nagy hátizsákot magával cipelni, pedig tizenöt éve még mindenki cipelte, és minden rendben volt. Miért kellene erről lemondanom: a könnyebb teher miatt? A könnyű teher nem visz el az igazsághoz. A mai fotográfia gödörben van. Írtam egy cikket arról, litván nyelven, hogy a digitális kamera a fotóművészet sírásója. A digitális kamera nem fényképezőgép, hanem videó, ami állóképeket is készít. Mi köze ennek a fotográfiához? Mondom, a mindennapi életben, a napilapok darálójában tökéletes megoldás, de nem kellene túlságosan tisztelni. Hatvanegy éves vagyok, remélem, még húsz évig fényképezni fogok; ha Magyarországon már egyik bolt sem fog vele foglalkozni, és Párizsig kell elmennem, hogy venni tudjak száz tekercs filmet, akkor odáig fogok érte elmenni.

– Találkozol kint fotósokkal? Biztosan járnak oda mások is.

– Természetesen járnak. Én két nagy kaliberű fotográfussal találkoztam, egyikük, a cseh származású, Németországban élő Jaroslav Poncar három évvel idősebb, mint én. A másikuk, Thomas Lord képviselte Nepálban a BBC-t. Amikor mutattam nekik a Buddha gyermekei című könyvemet, azt mondták, megemelik a kalapjukat. Rajtuk kívül a francia Eric Valli is elég komolynak számít, de vele még nem sikerült találkoznom. És van olyan fiú is, akinek a képei valamikor mintát jelentettek a számomra, de most kommersz úton jár, kétévente adja ki az albumokat, amilyeneket a női magazinok olvasói szeretnek.

– A helyiek biztosan örülnek az olyan típusú külföldieknek, mint amilyen te vagy.

– Igen, örülnek. Nepál nyugati részén van egy kis, pár ezer lakosú királyság, Mustang. Háromszor jártam már ott, nemrég találkoztam Dzsigme Parbal Biszta királlyal, együtt teáztunk, és a fia, a herceg lefotózott minket. Évente körülbelül hatszáz külföldi látogat oda, néha nyolcszáz, de biztosan ezer alatt. Bhutánba olykor négy-ötezer is, mert ott van autóút, de a Mustang Királyságban csak gyalogosan lehet közlekedni. Náluk is létezik permit, ott-tartózkodási engedély, amiért egész magas napidíjat kell fizetni a turistairodának, száznegyven dollárt naponta, de Bhutánban például napi kétszáz dollárt. Ezt az összeget nem tudja akármelyik vándor kifizetni, de az is a cél, hogy ne mehessen oda bárki, ugyanakkor legyen valamilyen bevétele az országnak. Engem érdekelnek az ilyen feudális országok, ősi kultúrák… Mustang az utolsó királyság a Himalájában. A térség minden országában az történt, Kambodzsától Nepálon át Bhutánig, hogy a népi mozgalmak, a kínai kormány erős támogatásával, letaszították az uralkodókat a trónról. A maoista erők mindenhol ott vannak.

– A cunamit hogyan magyaráztad? Volt-e annak szellemi oka?

– Én nem vagyok próféta, nem vagyok olyan kaliberű ember, mint a guruk, hogy tudhatnám a választ. De nem vagyok sarlatán sem, hogy mindenfélét beszéljek. Én fotográfus vagyok.

Bacsaki Sándor