« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Nichita Stănescu (1933-1983)
Románia
haikui


Balogh József fordítása:
A szavak ellen, Bukarest, Albatrosz Könyvkiadó, 1982, 17. oldal

Megharap egy kutya
óh, átnézek rajta
akár az ablakon.

 

Kovács András Ferenc fordítása:
Igaz Szó, 1984/2. szám, 158. oldal

Megharap egy kutya
s átnézek rajta,
mint egy ablakszemen.

 

Ráduly János fordításai:
Népújság, LV. évfolyam 291. (15558.) sz., 2003. december 13., szombat

Haiku

A sötétség elsötétítése,
íme
a fény kapui.


Levonat

Ketrecbe zárt oroszlán lenyílazása,
micsoda
fönséges vadászat.

 

Szlafkay Attila fordítása:
Napút, 2008. április – X. évfolyam 3. szám, 88. oldal

Helyi haiku

már ketrecében
lőni az oroszlánra
király-vadászat

 

 

Kántor Lajos: Györkös Mányi Albert - és az ember rendje
1983 tavaszán Györkös Mányi festményt küldött Nichita Stanescunak Bukarestbe, a költő pedig Haiku-szellem címmel a festőművésznek dedikált verset küldött cserébe egy bukaresti román hetilap nyilvánosságának felhasználásával. Szász János fordításában magyarul így hangzik: Este, szemfehérje / a föld fekete / íriszén: / együtt néz az ősztelen lombokkal. / Ó est...
Confessio, 1995/4

Tóth Mária: Szép gondolat
Megjelentek Nichita Stănescu összegyűjtött versei. Jártam Ploieştin, az emlékházban, ahol a költőt gyönyörű, szőke hajú, orosz anyja megszülte, felnevelte. Benne is volt mindig valami az orosz bárdok bohémságából, lendületéből. A múzeum szegényes volt, csak amit az anyja hordozott oda. Ezek a tárgyak viszont nem ihletnek meg senkit, hogy írjon a múzeumról. A ház valamikor a Stănescu családé volt, majd államosították, s a beköltözött proletárcsaládok a tégláig lerombolták, s az állam akkor se akarta visszaadni a családnak. A költő anyja, aki közel 100 éves korában halt meg, s a húga harcoltak a jogaikért. Az állami hivatalnokoknak, a diktatúrában, egy banit se ért Nichita költészete. Élete utolsó éveiben az Amzei piac mellett lakott egy tömbházban, ragyogó és fiatal feleségével. Tamás elvtárs, szerkesztőségbeli kollégám tőszomszédja volt. Tamás kolléga elmesélte nekem azt a csóró szegénységet, ahogyan a Nagy Költő otthona kinézett. Se bútor, se ágy se szekrény, a ruhák a falba vert kampókon lógtak, s a vendégek a parkettán ültek, pokrócokon, és vedelték az italt. Ami a végén el is vitte a költőzsenit. Hogy a házkezelőségnek feszt, állandóan tartozott, az már nem is volt téma. Ez volt az ő modus vivendije. Ha kitartott volna első szerelme, a költőnő Gabriela Melinescu mellett, a sorsa egészen biztosan másként alakul. Egyik este eljátszottam a kötet egyetlen mondatával: az én szomorúságom hallja meg, a meg nem született kutyák ugatását, ahogyan a meg nem született embereket ugatják.
Helikon, XX. évf., 2009. 9. (527.) szám - május 10.