« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

J(erome) D(avid) Salinger (1919-2010)
USA
haikuja


Terebess Gábor fordítása

Kislány a gépen
Fordít babája fején
Hogy engem nézzen.

 

 

... and a haiku-style poem I found in the hotel room where Seymour shot himself. It was written in pencil on the desk blotter: "The little girl on the plane/ Who turned her doll's head around/ To look at me."

Zooey, The New Yorker, May 4, 1957
Franny and Zooey, Boston: Little, Brown, 1961

… egy vers haiku stílusban, amelyet Seymour szállodai szobájában találtam, ahol főbe lőtte magát. Ceruzával írt vers volt a szállodai szoba íróasztalának itatósán: "A kislány a repülőgépen / Úgy fordította babája fejét, / Hogy lásson engem."

Zooey (Tandori Dezső fordítása, 1970)

*

For instance, on the afternoon of his suicide Seymour wrote a straight, classical style haiku on the desk blotter in his hotel room. I don't much like my literal translation of it - he wrote it in Japanese - but in it he briefly tells of a little girl on an airplane who has a doll in the scat with her and turns its head around to look at the poet. A week or so before the poem was actually written, Seymour had actually been a passenger on a commercial airplane, and my sister Boo Boo has somewhat treacherously suggested that there may have been a little girl with a doll aboard his plane. I myself doubt it. Not necessarily flatly, but I doubt it. And if such was the case - which I don't believe for a minute - I'd make a bet the child never thought to draw her friend's attention to Seymour.

Seymour: An Introduction, The New Yorker, June 6, 1959
Raise High the Roof Beam, Carpenters and Seymour: An Introduction, Boston: Little, Brown, 1963

Seymour például öngyilkossága délutánján szállodai szobájában egy itatóspapírra egészen világos, tiszta szép haikut írt klasszikus stílusban. Nem kedvelem túlságosan saját szó szerinti fordításomat e versről - Seymour japánul írta -, és rövidre fogva a dolgot, egy repülőn utazó kislányról szól benne, aki mellett a játékbabája ül. Babája fejét úgy fordítja, hogy a költő felé néz. Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy a vers íródott, Seymour csakugyan repülőn utazott, és Boo Boo húgom némileg arra gyanakszik, hogy a gépen csakugyan utazhatott egy ilyen babás kislány. Én magam ebben kételkedem. Nem kereken és feltétlenül, de kételkedem. És ha mégis csakugyan úgy volt - amit egyetlen pillanatig sem hiszek -, akkor is fogadni mernék, hogy a gyereknek soha nem jutott eszébe, hogy játszótársa figyelmét Seymourra fordítsa.

Seymour: Bemutatás (Tandori Dezső fordítása, 1970)

 

Lásd még!
Seymour Glass: TENYERED, HA CSATTAN (Petőcz András "fordításai")

 

 

J. D. Salinger: "Haiku: Bemutatás"
Néhány részlet "Seymour: Bemutatás" c. művéből (Tandori Dezső fordítása, 1970)

Azt hiszem, a legnagyobb hatású kínai és japán versek érthető, világos közlések, melyek a hallgatásukra invitált személy fülének gyönyörűséget okoznak, megkönnyítik, sőt, esetleg egy icipicit még fokozzák is a közeledést bátyámhoz. És nemcsak azt mondhatom, hogy alkalmasint szépen hangzanak ezek a versek, hanem azt, hogy néhány közülük egészenbiztosan nagyon szépen hangzik, mindenekelőtt azonban mégis azt mondanám, hogy a legtöbb kínai és japán költőre a következő érvényes: valódi erejük abban van, hogy egy datolyaszilvát vagy egy rákot vagy egy moszkitócsípést egy karon amúgy istenigazából felismerjenek annak, ami (a kart is!), mert a Titokzatos Keleten csak akkor nevezik, ha egyáltalán nevezik, költőnek az illetőt.

…………………………

A nagy Issa őszinte örömmel hívja fel figyelmünket arra, hogy a kertben egy pufók képű peónia áll. (Se több, se kevesebb. Ennyi az egész. Hogy aztán odamegyünk-e megnézni az ő pufók képű peóniáját, vagy sem, más kérdés; ellentétben bizonyos nyugati prózaírókkal és versfaragókkal, akiket nem bátorkodhatom nevükön nevezni, nem figyeli, mit teszünk.) A nagy Issa nevének puszta említése már meggyőz engem arról, hogy az igazi költő, már ami anyagát illeti, nem rendelkezik semmiféle választással. Az anyag egész egyszerűen megválasztja őt, és nem ő választja meg az anyagot. S egy ilyen pufók képű peónia éppen Issának mutatkozik meg, senki másnak - nem Busonnak például, nem Shikinek, de még Bashónak sem.

…………………………

Túlságosan távol állnak attól, amit Nyugaton elvárnak, túlságosan álmodozók. Még azt is mondta, hogy egy kicsit szégyellni valók. Ő maga még nem volt egészen tisztában azzal, miben is áll ez a szégyenletesség, de néha úgy érezte, hogy a versek olvastán valahogy az a látszat, mintha olyasvalaki írta volna őket, aki alapjában véve hálátlan, aki - legalábbis a látszat szerint - hátat fordít környezetének s ezzel mindazoknak, akik körülveszik. Azt mondta, hogy miközben nagy hűtőszekrényeinkből veszi ki, amit megeszik, amerikai nyolchengeres autóinkon közlekedik, ha beteg, habozás nélkül az itteni gyógyszereinkhez nyúl, és teljességgel rábízza magát az Egyesült Államok hadseregére, mely szüleit és testvéreit megvédelmezi a hitleri Németországtól, verseiben viszont semmi, de semmi nem tükröződik a valóságnak ezekből az elemeiből.

…………………………

Kezdetnek talán annyit - és ez valamelyest segítheti a megértést -, hogy Seymour minden bizonnyal a klasszikus japán háromsorost, a tizenhét szótagos haikut szerette a legeslegjobban a költészet valamennyi lehetséges formája közül, és ő maga is haikut írt - illetve vérzett ki magából (majdnem mindig angolul, de néha - remélem, kellő habozással írom le ezt -, néha japánul, németül és olaszul is). Azt lehetne mondani, sőt mondjuk is ezt mindjárt, hogy Seymour kései korszakának egy-egy verse lényegében úgy hat, mint egyfajta kettős haiku angol fordítása, ha létezik egyáltalán ilyesmi, és tulajdonképpen nem is kellene erre annyi szót vesztegetnem, mégis, egy kicsit kellemetlenül érzem magamat, ha arra gondolok, aminek egyébként igen nagy a valószínűsége, hogy valami fáradt, mégis fáradhatatlanul bogaras angolprofesszor úgy 1970 körül - Isten legyen irgalmas hozzám: nincs kizárva, hogy én magam leszek az - azt a viccet találja ki majd, miszerint Seymour valamely verse egy haikuval való összehasonlításban olyasféleképpen hat, mint egy dupla Martini egy szimpla Martinihoz képest. Az a tény mármost, hogy ez a megállapítás korántsem találó, önmagában még nem riasztana vissza okvetlenül egy ilyen pedáns angolprofesszort attól, hogy a dolgot el ne mondja, különösen ha úgy érzi, hogy hallgatósága éppen a kellő hangulatban van, s mindent bevesz tőle. Mindenesetre, ha alkalmam lesz rá, a következőket mondom majd lassan és nyomatékosan: Seymour kései korszakának versei mind hatsorosak, határozott időmértékük nincs, általában azonban inkább jambikus lejtésűek, mint sem, és - részben holt japán mesterek iránti vonzalomból, részben pedig saját természetes ösztönét követve, mely szerint a költő mindig eleve jobban szeret már körülhatárolt területeken dolgozni - szabad elhatározásból harmincnégy szótagosak, vagyis kétszer annyiból állnak, mint a klasszikus haiku. Azonkívül: a száznyolcvannégy vers közül, melyek jelenleg gyámságom alatt állnak, egy sincs, amelyik jobban hasonlítana bármi másra, mint elsősorban és kizárólag Seymourra! A legkevesebb, ami elmondható róluk: hogy még akusztikájuk is olyannyira egyszeri, mint amilyen maga Seymour volt, vagyis: minden egyes versre az a jellemző, hogy a lehető legkevésbé zengő hangzású, olyan nyugodt tehát, amilyennek Seymour akarhatta, de néha hirtelen berobbanó eufónia szakítja meg ezt a nyugalmat (nem tudok kevésbé undok szót használni erre a jelenségre), ami rám olyan hatást tesz, mintha valaki - egészen biztosan olyasvalaki méghozzá, aki nem egészen józan - rám nyitná az ajtót, és három, négy vagy öt, minden kétséget kizáróan édes kürthangot fújna tökéletes technikával szobámban, s aztán el is tűnne nyomban.