« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Tomas
Tranströmer (1931-2015)
Svédország
haikui
Eredetiben
Den
stora gatan magyar fordításainak összehasonlító táblázata
HAIKUVERSEK
Sorgegondolen (Gyászgondola), 1996, c. kötetből
Terebess Gábor fordításai
Modern
nyugati haiku, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2005, 115-117. oldal
I
Kraftledningarna
spända i köldens rike
norr om all musik.
Távvezetékek
túlnyúlnak
a fagy határán
zeneszótlan észak.
*
Den vita solen
träningslöper ensam mot
dödens blåa berg.
A
fehérlő nap
távfutó magány szemben
a halál kék orma.
*
Vi måste leva
med det finstilta gräset
och källarskrattet.
Együtt
kell élnünk
az apróbetűs fűvel
röhej a kriptákból.
*
Solen står lågt nu.
Vara skuggor är jättar.
Snart är allt skugga.
Lebukik
a nap.
Árnyékunk óriás. Mindent
hamar beárnyékol.
II
Orkidéerna.
Tankbåtar glider förbi.
Det är fullmåne.
Orchideák.
Elsiklanak
a tankerek.
Teljes a hold.
III
Medeltida borg,
främmande stad, kalla sfinx
tomma arenor.
Középkori
mentsvár,
idegen város, fagyos szfinx,
üres arénák.
*
Löven viskade:
ett vildsvin spelar orgel.
Och klockorna slog.
Levél
susog:
vadkan játszik az orgonán
és kong a harang.
*
Och natten strömmar
från öster till väster med
månens hastighet.
És
folyik az éj
keletről nyugatra
holdsebesen.
IV
Ett par trollsländor
fasthakade i varann
svirrade förbi.
Egy
szitakötőpár
összegabalyodott
szárnyuk zaja elszáll.
*
Närvaro av Gud.
I fågelsångens tunnel
öppnas en låst port.
Isten-jelenlét.
Madárdal
alagútban
zárt ajtó nyílik.
*
Ekar och månen.
Ljus och tysta stjärnbilder.
Det kalla havet.
Tölgyfák
és a hold.
Fény és néma csillagállás.
A tenger hidege.
A NAGY TALÁNY
(Válogatás)
Den
stora gatan, 2004, c. kötetből
Terebess Gábor fordításai
Modern
nyugati haiku, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2005, 117-120. oldal
I
Ett lamakloster
med hängande trädgårdar.
Bataljmålningar.
Egy
lámazárda
a függőkertjeivel.
Csatajelenet.
*
Hopplöshetens vägg...
Duvorna kommer och går
utan ansikten.
Reménytelenség
fala… Galambok arctalan
jövés-menése.
*
Tankar står stilla
som mosaikplattorna
i palatsgården.
Mint
a palotakert
csempemozaikja,
beállt a gondolat.
*
Står på balkongen
i en bur av solstrålar -
som en regnbåge.
Áll
a balkonon
napfénykalitkában -
szivárványszínben.
*
Gnolar i dimman.
En fiskebåt långt ute -
trofé på vattnet.
Távol
halászhajó -
dudorászok a ködben
- vízi trófea.
II
Rentjur i solgass.
Flugorna syr och syr fast
skuggan vid marken.
Szarvas
a napon.
Árnyékát varrják s varrják
földhöz a legyek.
III
En pinande blåst
drar genom huset i natt -
demonernas namn.
Metsző
szél fúj át
a házon ma éjjel -
ördög nevében.
*
Ruggiga tallar
på samma tragiska myr.
Alltid och alltid.
Tépett
fenyőfák
mindegyre és örökre
a vészes lápon.
*
Novembersolen...
min jätteskugga simmar
och blir en hägring.
Novemberi
nap…
Délibábbá ússza magát
árnyékóriásom.
*
Döden lutar sig
över mig, ett schackproblem.
Och har lösningen.
A
halál hajlik
rám, sakkfeladványomra
tudja a választ.
VII
Se hur jag sitter
som en uppdragen eka.
Här är jag lycklig.
Megfeneklettem,
mint
partra húzott bárka.
Boldog vagyok itt.
IX
När stunden kommer
vilar den blinda vinden
mot fasaderna.
Ha
jön az óra,
a vak szél megtámasztja
a homlokzatot.
X
Taket rämnade
och den döda kan se mig.
Detta ansikte.
A
tető betört
és a halott meglátja
ezt az arcom.
*
Hör suset av regn.
Jag viskar en hemlighet
för att nå in dit.
Esőt hallgattam,
megsúgok egy titkot, csak
bocsássatok be.
XI
Uppenbarelse.
Det gamla äppelträdet.
Havet är nära.
Kinyilatkozás.
A
vénséges almafa.
Közel a tenger.
*
Havet är en mur.
Jag hör måsarna skrika –
de vinkar åt oss.
A
tenger csak gát.
Hallom a sirályt, sikolt –
ez a hívójel.
*
Stor och långsam vind
från havets bibliotek.
Här får jag vila.
Tenger könyvtára,
elér lassúdad szele.
Békén nyugszom itt.
*
Människofåglar.
Äppelträden blommade.
Den stora gåtan.
Ember-madárkák.
Virágba
borult almafák.
A nagy talány.
HAIKUK
Mervel Ferenc fordításai
Kalligram, 2000/9.
szám, 49-52. oldal
117 vers, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001,
183-186. oldal
I
Lámakolostor.
Nyújtózó függőkertek.
Hadtörténelem.
Gondolat-kövek:
szinte mozaikkockák
a várudvaron.
Napfény-ketrecben
fenn egy erkély tenyerén -
élő szivárvány.
Állok
a ködben.
Szürke pont: halászhajó.
Árva trófea.
II
Csapzott
fenyőfák
a tragikus láp körül.
Komor-konokul.
A
Sötét vállán.
Egy szempár tava tükrén
árnyékom képe.
Sorban
vonuló
tekergő mérföldkövek.
Vadgalamb-búgás.
Barna
levelek -
Holt-tenger parti kincsek.
Néma ereklyék.
III
Elbújik
a nap.
Vontatóhajó fürkész
buldogpofával.
Sziklafok
résén
varázsvilágba látni.
Hűs jéghegy-álom.
A
fényözönben
a kaptatónak: kecskék -
legelő lángok.
IV
A
balgák polcán
poros postilla hever.
Ki se nyitották.
Szemfüles
szarka
cikcakkol fontoskodva
át a kaszálón.
Bimbózó
öröm.
A pomeráni lápból
köszöntő békák.
Ír,
egyre csak ír...
Enyv a folyómederben.
A Styxen csónak.
Esőként
lopózz,
halld meg a lombsusogást
s a Kreml harangját.
V
A
szél megtörik
a hajthatatlan sziklán,
akár a hullám.
Jártam
már ott is -
a meszelt vályogfalon
legyek nyüzsögtek.
Itt
lángolt a nap...
Nagy fekete vitorla
idők vásznából.
Tarts
ki csalogány!
A hant már mozgolódik -
ládd, álruhánk van.
VI
Egy
repedésből
halott vizsgálgat bambán
a mennyezetről.
Valami
történt.
Ezüstbe burkolt a hold -
Isten tudtával.
Hallom
az esőt.
Titkot suttogok, hátha
bebocsáttatok.
Ürülő
peron.
Elömlő nagy nyugalom.
Verdeső kétely.
VII
Feltarthatatlan.
Hangtalan kilőtt golyó -
elnyúló álom.
Hamuszínű
csend.
Gyors léptű ős-óriás.
A part hűvöse.
Szelével
elér
a tenger könyvesháza.
Oltalmába vesz.
Ember-madarak.
Virág-havú almafák.
A nagy-nagy Titok.
SOROMPÓ MÖGÖTT
(Kilenc
haiku a hällbyi javítóintézetből)
Fängelse.
Nio Haikudikter Fran Hällby Ungdomsfängelse, (Börtön), 1959, c. kötetből
Mervel Ferenc fordítása
Kalligram,
2001/11-12. szám, 70-71. oldal
Rúgják
a focit
megdöbbenés - a labda
túlszáll a falon.
Zsivajgásukkal
ösztökélnék a lassan
vánszorgó időt.
Elírt
életek -
a szépség ma bőrükre
tetovált emlék.
Mikor
elcsípték
ismét, minden zsebében
rókagomba volt.
Műhelyek
zaja
őrtornyok lépte lepi
meg kinn az erdőt.
Nyílik
a kapu:
börtönudvaron állunk
évszakot váltva.
Lámpák
a falon -
madártávlatból nézve
tévedt lidércek.
Teherautók
zötyögtetik meg éjjel
itt benn az álmot.
Alszik
a cella
biztos menhelyén - nyugodt
kőanya ölén.
HAIKUVERSEK
Sulyok
Vince fordításai
Parnasszus, X. évf., 4. szám, 2004 tél, 15-16.
oldal
I
Lámakolostor
mesés
függőkertekkel.
Csataképekkel.
Reménytelenség
fala...
Arctalan járnak
rajta galambok
A
balkonon áll
napsugárkalitkában -
akár szivárvány.
Nézek
a ködbe.
Halászhajó a vizen -
hadizsákmányként.
II
Szarvas
a fényben.
Árnyékokat fércelnek
legyek a réten.
III
Fölébem
hajlik
a Halál: sakktáblámra.
S kész megoldása.
IV
Szirtfokról
szikla-
repedésbe látsz: jéghegy
kékje az álmod.
IX
Jártam
ott én is -
fehérre meszelt falán
legyek hemzsegtek.
Nap
lobogott itt...
Sötét vitorlás árboc
távoli múltból.
XI
Lassú
nagy szél kél
a tenger könyvtárából.
Itt pihenek meg.
GYÁSZGONDOLA
Sorgegondolen, 1996, c. kötetből
Lipcsey Andersson Emőke fordítása
Hommage Tomas Tranströmer, Ághegy könyvek 3, Székelyház Közhasznú Alapítvány, Veresegyház, 2013, 9. oldal
http://mek.oszk.hu/12000/12001/12001.pdf
II
Bent orchideák
kint tankhajók úsznak el.
Sápadt telihold
A NAGY REJTÉLY
HAIKUK
Den stora gatan, 2004, c. kötetből
Tar Károly fordításai
Hommage Tomas Tranströmer, Ághegy könyvek 3, Székelyház Közhasznú Alapítvány, Veresegyház, 2013, 88-104. oldal
http://mek.oszk.hu/12000/12001/12001.pdf
I
Lámakolostor
fényes függőkertekkel.
Csatakép-festmény.
Reménytelen út...
Galambok jönnek-mennek,
mind arctalanok.
Szándék a csendben:
a palota kertjében
mozaikterasz.
Áll az erkélyen
napfényes kalitkában –
az eső íve.
Dúdol a ködben.
Halászhajó messze kinn –
trófea vízen.
Fénylő városok:
hangok, mesék, számtanok –
de mind másképpen.
II
Rénbika fényben.
Legyek zümmögnek folyvást
árny a talajon.
III
Gyötredelmes szél
húz át éjjel a házon –
a neve démon.
Rojtos a talár,
újra és újra ilyen
a tragikus fal.
Ketrec a sötétben.
Nagy árnnyal találkoztam
némely szempárban.
Novemberi nap...
óriás árnyam úszik
délibábbá lesz.
A mérföldkövek
vándorolni indulnak.
Vadgalamb hallik.
A halál hajol fölém,
ez egy sakkrejtvény.
És megoldható.
IV
A nap eltűnik.
Buldog képpel nézi
a
vontatóhajó.
Lenyesett mondat,
repedés koboldúton.
Az álom jéghegy.
Fel emelkedőn
a nap alatt – a kecskék
tüzet legelnek.
V.
És kéktűz, kéktűz
emelkedik az aszfaltról,
miként egy koldus.
A megbarnult lomb,
mint Holt-tengeri tekercs
éppolyan érték.
VI
Felbontatlanul
bolondok könyvtárpolcán
Biblia hever.
Ki szerelemből!
Nevetés szaggatva ráz
és ver éjfélkor.
Szerencsém dagad
és békák kuruttyolnak
pomerán lápon.
Ő csak ír, csak ír...
enyv folyik csatornákban.
Uszály Styx folyón.
Menj esőhalkan,
susogó lombbal szemben.
Halld a Kreml-órát!
VII
Zavaros erdő
ott ingyen lakik az Úr.
Falak ragyogtak.
Talpnyaló árnyak...
Tévelygünk az erdőben
gáncsfalak között.
Kétszínű szarka
makacsul fut cikkcakkban
rézsút a térrel.
Nézd, hogyan ülök,
partra húzott ladikként.
Itt vagyok boldog.
Fasor poroszkál
napsugaras kévében.
Kiállt valaki?
VIII
Fű magasodik –
arca rúnírásos kő
emlékutazás.
Itt egy sötét kép.
Szegényesen átfestett,
rabruhavirág.
IX
Ha jön az óra
megnyugszik majd a vak szél
homlokzatokon.
Ott járkáltam én –
fehérre meszelt falon
hol legyek gyűlnek.
Épp nap éget itt...
Sötétvitorlás árboc
a régen múltból.
Less fülemülét!
A mélységből növekszik –
létünk álcázott.
X
Hajol a halál,
és tengerszínére ír.
Templom aranylik.
Ráakaszkodott.
Hold ragyogja a szobát.
Isten tudta ezt.
Repedt a tető,
és a halott rám nézett.
Ez az ő arca.
Eső ver, hallom.
Én egy titkot sugdosok,
hogy beléd jusson.
Peronjelenet.
Mily sajátos nyugalom
e benső beszéd.
XI
Kinyilvánítás.
Az öreg vadalmafa.
Közel a tenger.
A tenger egy fal.
Hallom sirály sikolt –
integet nekünk.
Isten hátszele.
Lövés jön hangtalanul –
túl hosszú álom.
Hamuszínű csend.
A kék óriás elmegy.
Hideg tengerszél.
Nagy és lassú szél
a tenger könyvtárában.
Nyugalmam itt él.
Embermadarak.
Virágzott az almafa.
Ez a nagy rejtély.
A NAGY REJTÉLY
HAIKUK
Den stora gatan, 2004, c. kötetből
Gaál Zoltán
fordításai
Hommage Tomas Tranströmer, Ághegy könyvek 3, Székelyház Közhasznú Alapítvány, Veresegyház, 2013, 88-104. oldal
http://mek.oszk.hu/12000/12001/12001.pdf
I
Tört remény fala.
Galambok ki - be járnak,
mind arctalanok
Megrekedt eszmék,
mint a mozaiklapok
a várudvaron
Áll az erkélyen
napsugárkalitkában –
mint a szivárvány
Csodás városok:
hang, mesék és matézis –
másféleképpen
II
Rén tűző napon.
Legyek varrják, rögzítik
földhöz árnyékát
III
Sötétség szárnyán.
Nagy árnnyal találkoztam
én, egy szempárban
Novemberi nap.
Óriásárnyékom úszik,
csalóka ködkép
A halál fölém hajol,
egy sakkprobléma.
Tudja a nyitját.
IV
A nap rejtőzik.
Vontatóhajó bámul
bulldogpofával
Sziklapárkányon
hézag a varázsfalon.
Jéghegy az álom
V.
Kéklő kígyószisz
bukkan fel az aszfaltból,
mint kéregető
Barnuló lombok,
Holt-tengeri tekercshez
hasonlón, drágák
VI
Polcon posztilla
a balgák könyvtárában,
érintetlenül
Ő csak ír és ír.
Enyv folyt a csatornákban.
Styxen dereglye.
Esőhalkan lépj
susogó lombok felé.
Halld a Kreml-órát.
VII
Bűvös erdőn,
hol Isten pénztelen lakik.
falak ragyogtak.
Kúszó árnyékok...
Tévelygünk a vadonban
kucsmagombák közt.
Fekete-fehér
szarka futkos cikkcakkban,
át a mezőkön
Sugárpórázon
fasorok bandukolnak.
Ember kiáltott?
VIII
A fű magaslik –
arca rúnával rótt kő,
emléknek szánva
Ím egy sötét kép.
Átmázolt nyomorúság,
virág rabmezben.
IX
Ideje eljön,
lenyugszik majd a vak szél
a homlokzaton
Megfordultam ott –
fehérre meszelt falon
legyek nyüzsögnek.
A nap itt lángolt.
Sötétvitorlás árboc
régmúlt időkből.
Tarts ki, csalogány!
A mélyből nő majd elő –
álruhát hordunk
X
Tenger színére
ír a halál. A templom
aranyat légzik.
Valami történt.
A szobát holdfény lepi.
Isten tudta ezt.
A tető hasadt,
a halott láthat engem.
Ez az ábrázat
XI
A vén almafa
csodálatos jelenség.
Közel a tenger.
Hamuszínű csend.
Átvonul a kék óriás.
Hűvös fuvallat.
A NAGY TALÁNY
HAIKU VERSCIKLUS
Den stora gatan, 2004, c. kötetből
Tillinger Gábor fordításai
Tomas Tranströmer: A nagy talány [Haiku versciklus]. Napkút Kiadó, 2012, 92 oldal
Lámakolostor
körben függőkertekkel.
Csaták képei.
Reménytelenség
fala... Galambok járnak
ott s mind arctalan.
Merev az elme,
mint mozaikcsempe a
palotakertben
Erkélyen állok,
napsugárkalitkában -
mint egy szivárvány.
Ködben dúdolok.
Távolban halászhajó -
vízi trófea.
Fényes városok:
hangok, mesék és számtan -
csak mindez másképp.
Rénbika a napon.
A legyek földhöz varrják
az árnyékokat.
Metsző szél süvít
át a házon ma éjjel -
démonok neve.
Csapzott fenyőfák
egyazon gyászos lápon.
Mindig ugyanúgy.
Sötét. Elragad.
Hatalmas árnyat láttam
ama szempárban.
Novemberi nap…
Árnyékom úszik, lebeg
s délibábbá lesz.
E mérföldkövek
vándorútra kelnek mind.
Vadgalamb hallik.
Fölébem hajol
a halál, sakkfeladvány.
Tudja, mit lépjen.
Eltűnik a nap.
Buldogpofával néz a
vontatóhajó.
Rés a sziklában,
varázshegy hasadéka.
Jéghegy az álom.
A napsütötte
meredélyeken - tüzet
legelő kecskék.
S terjőkevirág
nő ki lám az aszfaltból,
akár egy koldus.
Megbarnult lombok,
holt-tengeri tekercsek,
oly értékes mind.
A szentbeszédkönyv
a balgák könyvtárában
érintetlen áll.
Lépj ki a lápból!
Ha a fenyő delet üt,
kacag a sok moly.
Örömöm duzzadt,
s a pomeráni lápokon
békák daloltak.
Ő csak ír és ír...
enyv folyt a csatornákban.
Ladik a Sztüxön.
Halk esőként járj,
halld a fák suttogását
s a Kreml harangját!
Rejtélyes erdő,
Isten lakja pénztelen.
Falak fényárban.
Kúsznak az árnyak...
Eltévedtünk az erdőn,
gombatengerben.
Egy tarka szarka
kitartón fut cikcakkban
át a földeken.
Látod, úgy ülök
itt, mint partra vont csónak.
Itt boldog vagyok.
Fasor poroszkál
napsugarak pórázán.
Valaki szólít?
A fű talpra áll -
arca, mint egy rúnakő
emléket állít.
Íme egy zord kép.
Virágok rabruhában,
túlfestett nyomor.
Ha itt az idő,
a vak szél megpihen a
homlokzatokon.
Én jártam már ott -
fehérre meszelt falon
legyek hemzsegnek.
Itt tűzött a nap...
Sötét vitorlás árboc
régmúlt időkből.
Tarts ki, csalogány!
A mélység felszínre tör -
álruhát hordunk.
Vízre hajol s ír
rá a halál. A templom
aranyat szippant.-
Történt valami.
Hold sütött a szobába.
Isten tudta ezt.
A betört tetőn
át lát engem a halott.
Ezt az arcomat.
Esősusogás.
Egy titkot suttogok, hogy
bebocsássanak.
Peronjelenet.
Sajátságos nyugalom -
az a belső hang.
Csak egy látomás.
A vénséges almafa.
Közel a tenger.
A tenger egy fal.
Sirálykiáltás hallik -
felénk intenek.
Sarkamban Isten
szele. Hangtalan lövés -
túl hosszú álom.
Hamuszínű csend.
Itt járt a kék óriás.
Hűs tengeri szél.
Nagy lomha szél fúj
a tenger könyvtárából.
Itt nyugalmam lesz.
Embermadarak.
Az almafák virágban.
Ez a nagy talány.
Mervel Ferenc: Tomas Tranströmer
Ághegy, Skandináviai magyar lapfolyam, 1. szám, 2001
http://www.hhrf.org/aghegy/aghegy1/aghegy_elemei/lap.htmSokan és sokat írtak már költészetéről, de vonzó mélysége titkát máig sem tudták megfejteni. Vannak dolgok, melyeket lehetetlen analizálni. Tranströmer a koncentráció mestere; versei intenzív pillanatképek, de váratlan dimenzióikban néha túlmutatnak önmagukon, fizikai-lelki vetületek találkoznak bennük. A pillanat mintegy öröklétté szélesül, élet, halál belefér: mágikus realizmus. Tomas Tranströmer rehabilitálja a nyelvet, ráébreszt bennünket a költészet szükségességére. Szavai valahogy nélkülözhetetlenek, ami kétségkívül a költői nagyság kritériuma. Negyvenhat nyelven van jelen — gudzserati, hindi, tamil tolmácsolásban is. Pekingben nemrég művészkávéházat neveztek el róla. Mikor az újsághírt mutatja, még a borom is kilöttyen a metszett pohárból. A Nobel-díj jelölt nem veszi zokon. Hamiskásan rám mosolyog, legyint, zsebkendőjével törölgeti térdén a nedves foltot, miközben felesége, Monica kínai útjukról beszél. Lassan a fél világot bejárták. 23 esztendős korában, 1954-ben jelent meg első verseskötete, a 17 vers (17 dikter), s ezzel egy csapásra felzárkózott a hazai élbolyhoz. Nem „ígéretes tehetségként", de kész költőként indult; személyes, érett stílusával meglepte a legelfogulatlanabb irodalomkritikusokat is. Pedig stílusa, külsőre nézve, aligha mondható forradalminak. Tagadhatatlanul mégis valami újat, eladdig ismeretlent hozott a svéd lírába. Egy új dimenziót. Merész és többértelmű, de egyúttal egzakt metaforáival ráébresztette olvasóit a rejtett összefüggésekre, a mindennapi élet apró rejtélyeire, élményeire, hangulataira, melyeket mindannyian magunkban hordunk, anélkül, hogy a mélyből tudatosan felszínre hoznánk, anélkül, hogy szóval meg tudnánk nevezni. Tomas Tranströmer első verseskötete néhány hét alatt az utolsó szálig elkelt: vers és közönség egymásra talált. Karl Vennberg és Olof Lagercrantz — az ünnepelt nagyok — nyomban felismerték benne a született költőt. Tranströmernek nem szállt fejébe az elismerés. Nem bűvészkedett, nem divatoskodott, még csak sorait sem szaporázta — megmaradt tranströmerinek, verseskötetről verseskötetre. Tette ezt anélkül, hogy vesztett volna vonzerejéből, újszerűségéből. Költészete valójában a körvonalazás művészete. Ment minden retorikától, feleslegestől. Képei l á t h a t ó a k. Alakjai nem computer-fikciók; a lírai játékszín változásai soha nem rejtik el egészen arcát, a tranströmeri szemet, mely a történéseknek oly sajátos légkört kölcsönöz. A hatvanas években igen sok támadás érte a balosok táborából „forradalmiatlan" költészetéért. Túlélte ezt is. A hangoskodók lassan elcsendesedtek, miközben Tranströmer a komor fal túloldalán utazgatott, hogy lelket öntsön kelet-európai költőtársaiba. A nemzetközi porondon is a legjelentősebbek közé tartozik. Robert Bly egy svéd lírai antológia megjelenése kapcsán már 1970-ben Gunnar Ekelöf és Harry Martinson mellé sorolja, s hozzáteszi: „Tranströmer is one of the best poets of his generation in Europe". Tranströmer költészetéről doktori disszertációk születtek; irodalmi folyóiratok különszámokat szenteltek stílusának, szuggesztív képeinek. Megpróbálták azonosítani verseivel; példaképeket, hasonlatokat kerestek, hogy „rekeszt" találjanak neki. Haydn-nál, Bachnál, Wagnernél, Lisztnél kutattak támpontok, inspiráció után. A västerlsi költőt valóban elszakíthatatlan szálak fűzik a klasszikus zenéhez, s kétségkívül hatással voltak rá az elismert nagyok, például T. S. Eliot és Paul Éluard, a svéd költők sorából pedig talán leginkább Ragnar Thoursie. Vallásossága nem a bibliai tilalmak kesernyés tömjénfüstje; istenkeresése emberi szomj, levegő a gondolat szárnyainak. A 17 vers klasszikus metrumnak természetes folytatása lesz nála később a szabad versforma. Ekelöfhöz és Lindegrenhez hasonlatosan ő is az érzékelhető mögött megbúvó belső világ mivoltát kutatja, e kettő határvonalát igyekszik megtalálni, feltérképezni. „Két igazság, útban egymás felé. Az egyik belülről, / a másik odakintről. / Találkozásuk tüzében esetleg meglátjuk önmagunkat" -- írja a Prelúdiumok I-III egyik versszakában. Miszticizmusa végső soron emberközpontú, rajzai sallangtalanok, szinte aszketikusak, de szavai többnyire sokértelműek, sok-sok egymásba nyíló képet tükröznek, akár a csiszolt drágakő fazettái. Gondolatokat ébresztenek. Valahol bennünk válnak igazán mondanivalóvá, szintézisükben nyerik el végső tartalmukat. Tomas Tranströmer pszichológusi bravúrral meríti meg metaforáit tudatunk ismeretlen mélységeiben, pillanatunk régióiban. „A vers, mint bármely más mű, mindenkor saját érdemei alapján értékelendő. Az alkotó persze ott él az alkotásban így vagy úgy, ahogy a költő saját valósága, s ezen belül irodalmi, bölcseleti impulzusai, szociális tapasztalatai is valami új, önálló egésszé ötvöződnek a költeményben. A költemény ugyanakkor egy hosszú párbeszéd részét is képezi térben és időben, elismer vagy tagad korábbi állításokat, új kérdésekre válaszol szóval vagy hallgatással, ismeretlen olvasójához apellál. Az irodalmi mű tehát egyúttal önálló valóság és egy végtelen, határtalan dialógus részlete" - szögezi le Kjell Espmark költő, akadémikus, irodalomtörténész egy tanulmányában (Resans formel, Norstedt, 1983). Ennyit azoknak, akik az alkotót az alkotással kívánják Tomas Tranströmer a szimbolizmusból, imagizmusból, szürrealizmusból sajátos, új, egyéni stílust formál magának. Képei az utóbbi években ugyan borúsabbakká váltak, ám árnyékban valahogy jobban érzékelhető a fény. J. E. Vold írja versei norvég kiadásának előszavában: „Költészetének fénye teli sötéttel, élettel, végzettel, emberséggel". Legutóbbi kötete, a Gyászgondola (Sorgegondolen, 1996) a lét-nemlét határmezsgyéjét vonja meg. A gyűjtemény címadó verse a gyöngülő Liszt Ferenchez látogat el velünk. Liszthez Velencébe, lánya férjének, Wagnernek halálos ágyához. Két nagy zeneszerző a naplementék híres városában, a süllyedő kultúrkincsek között. A Palazzo Vendramin ablakából látni a csatorna vizén sikló karcsú hajókat, de gondolán indulnak utolsó útjukra a végleg távozók is. Innen zongoravirtuózunk ötlete a Gyászgondolához. A Gyászgondola No. 2 Liszt torokszorongató búcsúztatója, s talán búcsúja is. Hisz minden temetés: emlékeztető. Ahogy Tranströmer írja egy versében: „Az út vége felé egyre / sűrűsödnek a felkiáltójelek. / Mint városba menet / a forgalmi lámpák".
1990-ben agyvérzés éri. Jobb oldala megbénul, súlyos beszédzavarokkal küszködik. A Gyászgondola első verse, az Áprilisi csend (April och tystnad) erre a megpróbáltatásra utal: „Árnyékomba zárva billegek előre / akár egy hegedű / fekete tokjában". Van-e némább egy tokjába zárt hegedűnél? Ám most sem adja fel még a reményt: „Amit még mondani szeretnék / elérhetetlen messze csillog / mint a zálogba tett ezüstnemű" - zárja le az utolsó strófát, de úgy tűnik, nem tesz igazán pontot utána. Nekem úgy tűnik. Egy kézzel játszik a gyönyörű zongorán, néha ingerülten rázza a fejét, abbahagyja, majd dacosan újra kezdi. Tranströmer dióhéjban. Összeszorul a torkom, mikor olvasom bal kézzel írt dedikációját. Szeméből minden érzésárnyalat kiolvasható. Csak a beszéd fog ki rajta néha. A hosszú mondatok. Ilyenkor Monica a mentőöve. Felesége szinte gondolatolvasó. Ha nem engedelmeskedik a nyelve, csak ránéz, s ha Monica ráhibáz egy-egy könyvcímre, recenzióra, idézetre, megelégedetten bólint. Beszélgetés közben folyóiratok közt keresgél, felüt egyet, leteszi elé segédletnek. Egyetlen szó sem kerüli el figyelmét. Publikálatlan verseiből visszavesz, félretesz egyet, hogy még gondolkodik rajta. Egy interjúban mondta valahol: „Egy vers sohasem kész, inkább csak kénytelenségből fejezem be". Sok verséhez zenét is szereztek. A zeneszerzők listáján több magyar nevet is találunk. Tomas Tranströmer, aki ,,elméletileg" abszurdumnak tartja a versfordítást, mint már említettem, majd félszáz nyelven van jelen, s maga is számos neves költőt tolmácsolt angolból, németből, franciából. Fordított a Nobel-díjas Borisz Paszternáktól és Odysseas Elytistől, s — elsősorban Thinsz Géza közreműködésével — magyar nagyjainktól, t. k. Illyés Gyulától, Pilinszky Jánostól, Weöres Sándortól, Nagy Lászlótól, Nemes Nagy Ágnestől és Szabó Lőrinctől is. Pilinszky, akihez szoros baráti szálak fűzték, verseivel központi helyet foglal el fordításai között. 1973-ban saját gyűjteményébe (Ösvények / Stigar) is felvette. Tavaly megjelent fordításkötetében (Műfordítások / Tolkningar) 43 magyar költemény is szerepel. Tomas Tranströmer életműve terjedelemre nem nagy, mindössze tizenegy vékonyka verseskötet, bár minden új gyűjteményének megjelenése lírai eseménynek számít. Egyetlen prózakötetet adtak ki tőle (Az emlékek látnak / Minnena ser mig, 1993). Nemrég a svéd „Kilencek díjával" tüntették ki.
