« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Szon
Hojon (1923-2003)
[손호연
Sohn Ho-yeon,
Son Ho-yun]
haikui
Osváth
Gábor:
Koreai cikk az egyetlen koreai haiku költőről
Közismert,
hogy a terhes gyarmati múlt miatt a koreaiak túlnyomó többsége nem táplál baráti
érzelmeket Japán irányában. Ezért is volt meglepő a Csungang Ilbo című
szöuli napilap kulturális rovatvezetőjének, Li Hagjongnak a cikke az újság 2007.
november 17-i számában, amelyben az egyetlen (!) koreai haiku költő, Szon Hojon
életművét az úgynevezett "koreai hullám" (Korean Wave) igen értékes
vonatkozásaként említi. A hír háttere: a 90-es években kezdődött és azóta is tart
egy érdekes kulturális jelenség, amit koreai hullámnak neveznek. Ezen a dél-koreai
populáris kultúra (szappanoperák és popzene) külföldi, elsősorban kelet- és dél-kelet-ázsiai
töretlen népszerűségét értik (ehhez az utóbbi években - nemcsak az említett térségben
- felzárkózott a koreai művészfilm is).
Szon Hojon költőnő (1923-2003) koreai
nyelvű haiku verseit - természetesen fordításokon keresztül - elsősorban Japánban
értékelik. Ottani ismertségéhez minden bizonnyal hozzájárult az a tény, hogy Szon
asszony koreai származású és Dél-Koreában élt. Az "egyetlen" jelző azért
is szokatlan a neve mellett, mert a haiku az évek folyamán nemzetközi versformává
vált; hazánkban is igen kedvelik, több száz (sic!) magyar költő írt már ebben
formában.
A koreai cikkírót az késztette az írásra, hogy a japán miniszterelnök,
Junichiro Koizumi szöuli látogatása során (2005. június 20.) a költőnő egyik haiku
versét idézte a vendéglátójának, Ro Muhjon dél-koreai elnöknek:
"Az minden álmom,
hogy gyönyörű országom
ne háborúzzon!"
Ezt
követően a koreai olvasó megismerheti a haiku szabályait, ami Li Hagjon szerint
5, 7, 5, 7, 7 szótagú sorokból áll, összesen tehát 31 szótagos (!). Nyilvánvaló
a tévedés: a koreai cikkíró összetévesztette a három soros, midössze 17 szótagos
haikut a két sorral hosszabb tankával... (Ez jól mutatja, hogy a koreaiak mennyire
tájékozatlanok a témában.)
Szon Hojon költészetét olyannyira elismerték a
japánok, hogy ő volt az első külföldi személy, aki részt vehetett a japán császári
pár újévi versolvasó ceremóniáján 1998-ban. A cikk nem felejti el megemlíteni,
hogy erre az alkalomra a hagyományos koreai ruhát, a hanbokot vette fel
a költőnő. A ceremóniát élőben közvetítette a japán televízió. Az esemény előtt
egy hónappal Aomori prefektúrában egy emlékoszlopt állítottak a költőnő tiszteletére,
rajta egy haiku versét tartalmazó felirattal. A vers a költőnő halott férjét idézi:
"Szerelmem oly mély,
lezártad okos szemed,
hogy megláthassad".
A cikkíró nem érti, hogy Ro elnök miért nem reagált érdemben a japán miniszterelnök gesztusára. Talán válaszul idéznie kellett volna a költőnő másik versét.:
"Oly kedves nékem:
itthon a törökrózsa,
ott a szakura."
Nem
nehéz elképzelni, milyen lelkesen reagáltak volna a japánok ezekre a sorokra.
(A törökrózsa, angolul Rose of Sharon, koreaiul mugunghva koreai nemzeti
jelkép, a szakura szó a cseresznyevirágzást idézi, amiben a japánok szinte
vallásos áhitattal gyönyörködnek tavasszal, joggal tekinthető Japán egyik jelképének.)
Ro elnök annak ellenére nem reagált, hogy a költőnő lánya figyelmeztette az elnök
környezetét, hogy a japán miniszterelnök mire készül. A cikkíró a közöny okát
a következőkben látja: "A koreaiak számára Japán még mindig egy kényelmetlen
és távoli nép bizonyára azért, mert a múlt sebei még nem hegedtek be. Amíg nem
rendezzük Japánnal kapcsolatos érzéseinket, addig megpróbáljuk majd elkerülni
a realitásokat a jövőben is. Ez az attitüd árnyékot vetett a költőnő hazai megítélésére
is. Bár élete utolsó éveiben koreai kormánykitüntetést kapott, a közvélemény egész
életében elítélte azért, mert koreai létére japán versformát művelt. Mindazonáltal
ő volt az, aki a hagyományos koreai érzésvilágot a leghatékonyabban tudta közvetíteni
a japánok felé úgy, hogy nem utánozta szolgaian a japán költészetet. A hírneves
japán kiadó, a Kodansha által kiadott hat kötete közül ötnek a címében ott szerepel
a mugunghva, a koreai nemzeti virág neve. A költőnő sohasem felejtette el, hogy
a haiku abban a kultúrában gyökerezik, amelyet a koreai Pekcse királyság közvetített
Japán felé 1400 évvel ezelőtt. Ő írta:
"Pekcse illatát
érzem s magamba szívom,
ódon ruhámon."
A cikkíró végül megemlíti, hogy Szon aszony élete során kétezer haiku verset írt, s ezek a versek rokonszenvet ébresztettek Japánban a koreai érzésvilág és a koreai értékek iránt: "Ez az, amit nem lehet elérni háborúval, kereskedelemmel vagy sporttal. Ideje újraértékelni a műveit a Korean Wave legigazibb megnyilvánulásaiként."
A Korea Focus (Winter 2007) nyomán
Osváth Gábor: A haiku és a koreaiak (2015. november)
