« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Paulius
Normantas (1948-2017)
Litvánia
haikui
Baltas
: [haiku] / Paulius Lai Vejus Normantas; i japonu kalbą verte Haruka Seto,
Vilnius, Petro ofsetas, 2005, 78 p.
Terebess Gábor fordításai
mindenem
megvan:
talpam alatt hosszú út
szívemben szabadság
sasnak
két szárnya
fönt a magas égen
tereli a csendet
akár
egy szikra
szentjánosbogár röppen
éji homályból
szépséges
tájék
öltözzek, Himalája?
úgy hiányollak
az
imamalom
hogy Buddha is hallja
csak halkan perdül
befogott
a köd
megmosdatni arcomat
csak mester képes
fehér
pelikánok
és szent tehenek...
esős egy nap
cipőm
elvásott
mezítláb megyek tovább -
nem látok haza
három
fehér hegy
zöld dombok felett...
hosszú még az út
nézem
az esőt
kis hegyi viskóból
mint egy elítélt
A Kelet fotósa (sötétkarma)
Több mint tíz méter hosszú kihúzható könyvével szülőhazájában Guinness-rekorder a litván Normantas Paulius fotóművész, aki egy munkásabb napon általában ötszáz felvételt készít. A húsz éve Magyarországon élő férfi háromszor találkozott a dalai lámával, egyik képét a kambodzsai király lánya vásárolta meg, és egy Katmandu melletti bambuszkunyhóban nemrég haikukat írt. (...) Napokig dolgozott megszállottan, majd Európába visszatérve egy könyvet adott ki a versekből, természetesen saját képeivel illusztrálva. Baltas, azaz "fehér" lett végül a kötet címe, amelynek oldalait harmonikaszerűen ragasztották össze. N. P. akaratán kívül híres lett ezzel: 10.4 méteres könyve tudniillik Guinness-rekordnak számít Litvániában. (...) Ez a könyv felfüggeszthető, 77 fényképes oldal van benne és 108 + 1 haiku [litván nyelven és japán fordításban], annyi, ahány gyöngyszemből a tibetiek rózsafűzérje áll.
(2006.02.08. - Falusy Zsigmond, Népszabadság)
"Garuda,
Visna fia, a madár-ember gyakran hív meg egy sétára, egy kis semmittevésre a
felhők fölött.
Ilyenkor
a magasba emelkedünk és onnan látjuk a földet, a hegyeket, a fákat, a vizet,
az embereket, ahogy tüzet raknak, imádkoznak a szentélyekben: Isten házaiban.
És körös-körül a levegőt a kicsiny felhőkkel.
Tizenöt év
alatt így jártuk be Tibetet, Indiát, Nepált a világ ott található legmagasabb
hegycsúcsaival: az Everesttel, a Kancsendzsungával (K-3) együtt, láttuk Thaiföldet,
Japán északi területeit, Kunasir és Iturup szigeteket – az új nemzedék földjét,
egész Indokínát: Laoszt, Sri Lankát, Burmát, a Bhutáni és a Mustang Királyságot.
Garuda és
én, Lai Vejus (ami annyit jelent: Szabad Szél), repülés közben rendkívül boldogok
vagyunk. De mivel emlékszünk a Főnix keserves tapasztalatára, nem emelkedünk
Isten szeméig, a Napig. Ha a mi szemünkkel látják meg a négy őserőt és a fát,
megértik, hogy a Boldog, Szabad, Imádkozó Ember maga Isten.
Miután kigyönyörködtük
magunkat a négy őselemben: a Földben, a Vízben, a Tűzben, a Levegőben és a Fában,
úgy térünk vissza a földre, hogy sok mindent megtanultunk és megértettünk. Garuda
feladata az, hogy kitartóan őrizze a buddhizmust és elvigye az embereknek, az
enyém pedig, hogy fényképezzek és verseket írjak.
Ez a könyv
felfüggeszthető, 77 fényképes oldal van benne és 108 + 1 haiku, illetve vers:
annyi, ahány gyöngyszemből a tibetiek rózsafűzérje áll. A hegyeket, szentélyeket
és vízeséseket ábrázoló képek közül némelyik különleges energiával rendelkezik."
[Paulius]
Lai Vejus Normantas
http://www.maimano.hu/esemenyek/20060208_paulius/index.html
Haikui litvánul:
http://www.culture.lt/lmenas/?leid_id=3053&kas=straipsnis&st_id=7005
http://www.culture.lt/lmenas/?leid_id=3193&st_id=12954&txt=dievo
BESZÉLGETÉS
NORMANTAS PAULIUS FOTÓMŰVÉSSZEL
Nagyításkor megsimogatok egy arcot
Fotóművészet, 2009/3, LII. évfolyam, 3. szám
– Amikor 2004 őszén,
a Béke és Háborúk című kiállításod idején a Fotóművészetbeli nagy interjú miatt
beszélgettünk, éppen jöttél valahonnan, és éppen indulni készültél megint.
– Igen, emlékszem,
két héttel a beszélgetésünk után kezdtem a tizenkettedik délkeletázsiai expedíciót,
Jáva szigetén fényképeztem buddhista kolostorokat. A 2004. december végi cunami
Indonéziában ért. Sok minden történt azóta: létrejött a Szabad Szél Keleten
című kiállítás a Magyar Fotográfusok Házában, de a bangkoki Thaiföldi Nemzeti
Galériában és Delhiben, az India International Centreben is volt nagyszabású
tárlatom; megjelent a Bhután – A sárkány és az ima királysága című könyvem (Bhután
eredeti jelentése: a dörgő sárkány országa), és túl vagyok a tizenhatodik expedíción.
Most sincs másként, néhány héttel ezelőtt érkeztem meg egy öt hónapos útról,
de most sem sokáig leszek Magyarországon.
Augusztusban lesz húsz éve, hogy a Himalájában fényképezek. Az első expedíciótól
kezdve rendszeresen írok naplót az útjaimon, és most szeretném a tizenhat ottani
expedíció anyagát, tizenhat vastag füzet írásait feldolgozni. Ha találok rá
kiadót, akkor egész nyáron írással szeretnék foglalkozni.
– Gondolom, litván
nyelven írtad a naplókat.
– Igen. Az anyag
három részből áll: az első rész hagyományos napló, fontos információkkal, például
hol, melyik helységben jártam az adott napon, nem mindig könnyű, a sziklák között
könnyen el lehet felejteni, hogy kedd van-e vagy péntek. A második rész irodalom,
alkotás, ami litvánul kuryba, csak egyetlen betűvel különbözik a karyba szótól,
ami küzdelmet jelent. Ez nagyon jól kifejezi azt, hogy amikor alkotunk, akkor
küzdünk, harcolunk, a külső problémákkal és a belső világgal egyaránt. A napló
harmadik blokkja egy tudományos rész, gyűjtöm a különféle paramétereket, a vonatkozó
irodalmakat.
2005-ben jelent meg a Fehér – Baltas című haikukötetem, amibe száznyolc plusz
egy képet válogattam be, mert a tibeti rózsafüzér, a mala száznyolc szemből
áll. A könyvet elküldtem a tokiói Haiku International Association elnökének,
és a háromhavonta megjelenő Ginyu című folyóiratukban, amelyikben csak profik
jelenhetnek meg, nem sokkal később kaptam pár oldalnyi publikálási lehetőséget.
– Mikor írsz: esténként?
– Általában igen.
Még néhány évvel ezelőtt is rendszeresen hajnali ötig fönt voltam. Csak délután
három vagy négy óra körül szoktam elkezdeni fényképezni, amikor sokkal szebbek
a fények, mint délben. Ezek a délutáni két-három órás fotózások nagyon intenzívek
voltak, sokszor háromszáz felvételem született, de voltak olyan napok, például
Bhutánban, amikor hatszáz is, egyetlen délután, egyharmaduk diára, kétharmaduk
negatívra. Egy-egy öt hónapos útról nyolcezer fényképpel tértem haza. Az ilyen
fárasztó napok végén már semmire nem voltam képes, volt, hogy nem találtam meg
a szállást, még a nevemet is alig bírtam leírni. A mostani szisztéma szerint
intenzíven dolgozom kéthárom hetet, szintén napi kétszáz-háromszáz képpel, de
utána pihenek pár napot. Persze nem a tengerparton vagy ahová sok turista jár,
hanem elvonulok meditációt végezni, regenerálódni. És aztán megint jöhet egy
tíznapos, kemény munka. Két hónap után befejezem a munkát, ha van rá mód, akkor
a gépeket elhelyezem egy páncélszekrényben az ismerősöknél, a filmeket hűtőszekrényben,
és elkezdem járni a könyvtárakat, könyvesboltokat, múzeumokat. Már nem vagyok
képes olyan hajszára, mint húsz évvel ezelőtt, legutóbb már alig négyezer képpel
jöttem haza. A tavaly vett új hátizsákom tíz literrel kisebb, mint a korábbiak
voltak, ez csak harmincnyolc literes, bár még mindig jó kondiban vagyok, de
gondolkoznom kell, előrelátónak lenni, hiszen még jó néhány Himalájaexpedíciót
tervezek, és ennek érdekében néhány dologról le kell mondanom.
– A délutáni fotózásokra
fel szoktál készülni szellemi értelemben?
– Igen, imádkozom,
részt veszek a szertartásokon, és ez betölt engem, felkészít a fizikai igénybevételre.
A tizennégy ázsiai országban, ahol jártam, végigfotóztam körülbelül hatszáz
kolostort, azaz tudom, hogy hol, milyen szent helyek vannak.
– A legutóbbi beszélgetésünkkor
azt fontolgattad, hogy talán ott kellene letelepedned. Még Nyíregyházán laksz,
vagyis nem jött létre.
– Nem jött létre,
mert 2004-ben egyre súlyosabbá lett a polgárháború Nepálban, reménytelennek
tűnt a helyzet, most sem jobb, mert Nepál tavaly április óta szocialista köztársaság,
és emiatt nem szeretnék ott élni. Megnéztem, hogy Dardzsiling környékén milyenek
a lehetőségek. Maga Dardzsiling télen túl hideg, nyáron pedig a monszun miatt
nehéz ott élni, de az ötvennégy kilométerre lévő, Kalimpong nevű városban már
egész jó a klíma, ott terveztem egy kis, kétszobás házacskát építeni, a város
főmérnökével már találtunk is egy jó helyet. De az ott élő gurka nép területi
autonómiát szeretne kapni, emiatt ott is majdnem kitört a polgárháború, és mindent
le kellett állítanom. Thaiföldön már négy éve nincs béke. Az élet amúgy sem
túl könnyű arrafelé. A White Lotus könyvkiadót vezető barátom mondja, hogy nagyon
szereti a képeimet, de egy hónap alatt egyetlen albumot tudnak eladni. Próbálok
Indiában is körülnézni, két kiállításom is nyílt Delhiben, keresem a lehetőségeket,
hogyan tudnék megélni. Azaz még mindig tervezem keleten élni, de eddig nem sikerült
megvalósítanom.
– Azt is mondtad
korábban, hogy Nyugaton mindig destruktív energiák vesznek körül.
– Az öt-hat évvel
ezelőtti állapotot paradicsominak látom a mostanihoz képest. A magyar nép rettentően
depressziós, de az utóbbi években Litvániában is sokkal rosszabb lett a hangulat.
Egyébként kiléptem a Litván Fotóművészek Szövetségéből, mert úgy éreztem, hogy
nem kapok elég figyelmet.
– Talán, mert részben
Magyarországon élsz, részben Ázsiában.
– Nem, én minden
évben elmegyek Litvániába, több könyvem jelent meg ott, mint itt, az újságok
gyakran foglalkoznak velem. De a szövetségben sokan irigyelnek (ez más népekre
is igaz), és ebből elegem lett. Elolvastam Jelena Rerikh Agni Yoga című könyvét,
aminek a hatására összeszedtem az erőmet, hogy huszonhat év után kilépjek, természetesen
nagyon fájdalmas volt.
– Volt-e már digitális
kamera a kezedben?
– Inkább vágják
le a kezemet. Ha az utcán a kezembe nyomják a turisták, hogy nyomjam meg a gombot,
nem szívesen teszem, ha lehet, kitérek előle. A digitális fotó nagyon fontos,
csodálatos dolog ott, ahol szükség van rá, például a sajtónál. De én nem szeretnék
egy olyan világba belépni, a sátán birodalmába, ahol semmi sem kézzelfogható,
hiányoznak az energiák, és technológiák dolgoznak helyettem. A digitális kamerában
ugyanis nincs film. Én viszont nem szeretném kihagyni a fotografálás folyamatából
a filmet, számomra ez jelenti az ecsetet és a vásznat. Meg lehet fogni, be lehet
tölteni a gépbe, és ki lehet belőle húzni. Nagyítás közben meg tudok simogatni
egy arcot. Létrejön egy komoly lelki kapcsolat köztem és az anyag között, és
ezt a bioenergiát semmiképpen nem szeretném kihagyni. Arról nem beszélve, hogy
a digitális nyomatok másként néznek ki, mint a hagyományosan nagyított papírképek.
– És nem macerás
azt a rengeteg tekercset magaddal vinni, meg a filmeket előhívni? Vagy ellenkezőleg,
lehet, hogy ezt a törődést szereted?
– Egyik részét
szeretem, egy másik részét nem. De nem bénultam le, van kezem, lábam; miért
ne tudnék negatívokat magammal vinni? A világ mostanában utálja a filmeket,
senki nem akar nagy hátizsákot magával cipelni, pedig tizenöt éve még mindenki
cipelte, és minden rendben volt. Miért kellene erről lemondanom: a könnyebb
teher miatt? A könnyű teher nem visz el az igazsághoz. A mai fotográfia gödörben
van. Írtam egy cikket arról, litván nyelven, hogy a digitális kamera a fotóművészet
sírásója. A digitális kamera nem fényképezőgép, hanem videó, ami állóképeket
is készít. Mi köze ennek a fotográfiához? Mondom, a mindennapi életben, a napilapok
darálójában tökéletes megoldás, de nem kellene túlságosan tisztelni. Hatvanegy
éves vagyok, remélem, még húsz évig fényképezni fogok; ha Magyarországon már
egyik bolt sem fog vele foglalkozni, és Párizsig kell elmennem, hogy venni tudjak
száz tekercs filmet, akkor odáig fogok érte elmenni.
– Találkozol kint
fotósokkal? Biztosan járnak oda mások is.
– Természetesen
járnak. Én két nagy kaliberű fotográfussal találkoztam, egyikük, a cseh származású,
Németországban élő Jaroslav Poncar három évvel idősebb, mint én. A másikuk,
Thomas Lord képviselte Nepálban a BBC-t. Amikor mutattam nekik a Buddha gyermekei
című könyvemet, azt mondták, megemelik a kalapjukat. Rajtuk kívül a francia
Eric Valli is elég komolynak számít, de vele még nem sikerült találkoznom. És
van olyan fiú is, akinek a képei valamikor mintát jelentettek a számomra, de
most kommersz úton jár, kétévente adja ki az albumokat, amilyeneket a női magazinok
olvasói szeretnek.
– A helyiek biztosan
örülnek az olyan típusú külföldieknek, mint amilyen te vagy.
– Igen, örülnek.
Nepál nyugati részén van egy kis, pár ezer lakosú királyság, Mustang. Háromszor
jártam már ott, nemrég találkoztam Dzsigme Parbal Biszta királlyal, együtt teáztunk,
és a fia, a herceg lefotózott minket. Évente körülbelül hatszáz külföldi látogat
oda, néha nyolcszáz, de biztosan ezer alatt. Bhutánba olykor négy-ötezer is,
mert ott van autóút, de a Mustang Királyságban csak gyalogosan lehet közlekedni.
Náluk is létezik permit, ott-tartózkodási engedély, amiért egész magas napidíjat
kell fizetni a turistairodának, száznegyven dollárt naponta, de Bhutánban például
napi kétszáz dollárt. Ezt az összeget nem tudja akármelyik vándor kifizetni,
de az is a cél, hogy ne mehessen oda bárki, ugyanakkor legyen valamilyen bevétele
az országnak. Engem érdekelnek az ilyen feudális országok, ősi kultúrák… Mustang
az utolsó királyság a Himalájában. A térség minden országában az történt, Kambodzsától
Nepálon át Bhutánig, hogy a népi mozgalmak, a kínai kormány erős támogatásával,
letaszították az uralkodókat a trónról. A maoista erők mindenhol ott vannak.
– A cunamit hogyan
magyaráztad? Volt-e annak szellemi oka?
– Én nem vagyok próféta, nem vagyok olyan kaliberű ember, mint a guruk, hogy tudhatnám a választ. De nem vagyok sarlatán sem, hogy mindenfélét beszéljek. Én fotográfus vagyok.
Bacsaki Sándor
