« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Nichita
Stănescu (1933-1983)
Románia
haikui
Balogh József fordítása:
A
szavak ellen,
Bukarest, Albatrosz Könyvkiadó, 1982, 17. oldal
Megharap
egy kutya
óh, átnézek rajta
akár az ablakon.
Kovács
András Ferenc fordítása:
Igaz Szó, 1984/2. szám, 158. oldal
Megharap egy kutya
s átnézek rajta,
mint egy ablakszemen.
Ráduly
János fordításai:
Népújság, LV. évfolyam 291. (15558.) sz., 2003. december 13., szombat
Haiku
A
sötétség elsötétítése,
íme
a fény kapui.
Levonat
Ketrecbe
zárt oroszlán lenyílazása,
micsoda
fönséges vadászat.
Szlafkay
Attila fordítása:
Napút, 2008. április – X. évfolyam 3. szám, 88. oldal
Helyi haiku
már
ketrecében
lőni az oroszlánra
király-vadászat
Kántor Lajos: Györkös
Mányi Albert - és az ember rendje
1983 tavaszán Györkös Mányi festményt küldött Nichita Stanescunak Bukarestbe,
a költő pedig Haiku-szellem címmel a festőművésznek dedikált verset küldött
cserébe egy bukaresti román hetilap nyilvánosságának felhasználásával. Szász
János fordításában magyarul így hangzik: Este, szemfehérje / a föld fekete /
íriszén: / együtt néz az ősztelen lombokkal. / Ó est...
Confessio, 1995/4
Tóth Mária: Szép
gondolat
Megjelentek Nichita Stănescu összegyűjtött versei. Jártam Ploieştin, az emlékházban,
ahol a költőt gyönyörű, szőke hajú, orosz anyja megszülte, felnevelte. Benne
is volt mindig valami az orosz bárdok bohémságából, lendületéből. A múzeum szegényes
volt, csak amit az anyja hordozott oda. Ezek a tárgyak viszont nem ihletnek
meg senkit, hogy írjon a múzeumról. A ház valamikor a Stănescu családé volt,
majd államosították, s a beköltözött proletárcsaládok a tégláig lerombolták,
s az állam akkor se akarta visszaadni a családnak. A költő anyja, aki közel
100 éves korában halt meg, s a húga harcoltak a jogaikért. Az állami hivatalnokoknak,
a diktatúrában, egy banit se ért Nichita költészete. Élete utolsó éveiben az
Amzei piac mellett lakott egy tömbházban, ragyogó és fiatal feleségével. Tamás
elvtárs, szerkesztőségbeli kollégám tőszomszédja volt. Tamás kolléga elmesélte
nekem azt a csóró szegénységet, ahogyan a Nagy Költő otthona kinézett. Se bútor,
se ágy se szekrény, a ruhák a falba vert kampókon lógtak, s a vendégek a parkettán
ültek, pokrócokon, és vedelték az italt. Ami a végén el is vitte a költőzsenit.
Hogy a házkezelőségnek feszt, állandóan tartozott, az már nem is volt téma.
Ez volt az ő modus vivendije. Ha kitartott volna első szerelme, a költőnő Gabriela
Melinescu mellett, a sorsa egészen biztosan másként alakul. Egyik este eljátszottam
a kötet egyetlen mondatával: az én szomorúságom hallja meg, a meg nem született
kutyák ugatását, ahogyan a meg nem született embereket ugatják.
Helikon, XX. évf., 2009. 9. (527.) szám - május 10.
