Rabindranath Tagore
ELTÉVEDT MADARAK
(Stray Birds, 1916)
Bartos Zoltán fordítása
Pantheon Irodalmi Intézet, Budapest, 1922

1.
Kósza nyári madarak, jöjjetek ablakomhoz dalolni és szálljatok tova.
S ti őszi sárgult levelek; tinektek nincsen dalotok, röpködjetek, hulljatok le sóhajtva.

2.
Ó, ti világ apró, kóbor dalosai, hagyjátok szavaimban lábatok nyomát.

3.
Leveti a világ végtelenségének álarcát azok előtt, akik szeretik.
Kicsi lesz, mint egy dal, mint az örökkévalóság egyetlen csókja.

4.
A Föld könnye az, ami virágzó mosolyát megőrzi.

5.
Merengő arca kísért álmaimban, mint éjszaka az eső.

6.
Ha könnyezel, mert eltűnt a nap, eltűnnek a csillagok is.

7.
A homok utadon, hullámzó víz, dalodat kéri s hogy ringasd el őt.
Válladra veszed-e béna terhét?

8.
A nagy sivatag egyetlen fűszál szerelméért eped, de ez fejét rázza, kacag és elmenekül.

9.
Egyszer azt álmodtuk, hogy idegenek vagyunk. Fölébredtünk, hogy lássuk, mennyire drágák vagyunk egymásnak.

10.
A bánat csöndesen nyugszik szívemben, mint az est a néma lombokon.

11.
Ne plántáld szerelmedet szakadék fölé csak azért, mert magas.

12.
Hallgasd csak szívem a világ suttogását, ahogyan szerelmét susogja neked.

13.
Mélységes a Teremtés titka, mint az éj sötétsége. S a Tudomány káprázatai olyanok, mint a reggeli köd.

14.
- Milyen nyelven beszélsz, ó, tenger?
- Az örökös kérdés nyelvén.
- És minő nyelven felelsz, ó, Ég?
- Az örök hallgatás szavával.

15.
Láthatatlan kéz, mint a kósza szellő, játssza szívemen a gyűrűző vízfodor zsongó dalát.

16.
Ezek az apró gondolatok levelek zörgése; örömsuttogásuk a lelkemben van.

17.
Ablakomnál ülök ma reggel, hol a világ, mint az elvonuló vándor megpihen egy pillanatra, bólint felém, majd tovább indul.

18.
Hogy mi vagy, azt nem látod. Amit látsz, az csak az árnyékod.

19.
A legjobbat nem választhatom. A legjobb engem választ.

20.
Dőre vágyaim kiujjonganak dalodból, Mesterem! De csak hadd hallgassalak.

21.
Azok vetnek maguk elé árnyékot, kik a hátukon hordják lámpásukat.

22.
Folytonosan meglep, hogy vagyok; ez az élet.

23.
Isten a virágokért vár választ, amiket küld nekünk, nem a napért és földért.

24.
Pihenés a munkáé, mint szemhéj a szemé.

25.
Az ember gyermeknek született, ereje csupán a növekedés ereje.

26.
- Mi, susogó falevelek felelünk a tomboló viharnak, van hangunk, de kivagy te, oly szótalan?
- Én csak virág vagyok.

27.
Ó, Szépség, a szeretetben ösmerj magadra, s ne a hízelgő tükörben.

28.
A fák felérnek ablakomig, mint a néma föld sóvárgó hangja.

29.
Szívem a világ partjához csapdossa hullámait és könnyeivel írja rá nevét e szóval: - szeretlek!

30.
- Mire vársz, Hold?
- Hogy üdvözöljem a napot, kinek át kell engednem helyemet.

31.
Istennek minden virradása - meglepetés.

32.
A vízesés dalol:
- Dalomra bukkanok, mikor szabadságomra találok.

33.
A kiszáradt vízmeder nem talál köszönetre múltjáért.

34.
A madár kívánja, bár felhő volna.
A felhő kívánja, bár madár volna.

35.
Az élet abban találja meg gazdagságát, amit a világ követel tőle, értékét pedig abban, amit a szeretet vár tőle.

36.
Ne étkedet okold, mert nincsen étvágyad.

37.
Nem tudom megmondani, szívem miért eped szótlanul.
Apróságokért, amelyeket sohasem kér, nem ismer, s emlékszik rájuk.

38.
A nap átszelni készül a nyugati tengert és utolsó üdvözletét a Keletnek hagyja.

39.
A fa, mintha a föld vágya volna, lábujjhegyen áll, hogy az égbe kukucskáljon.

40.
Mosolyogtál, semmiségekről beszéltél velem, s éreztem, hogy erre vártam régóta.

41.
Isten a Teremtésben talál önmagára.

42.
A hal a vízben néma, az állat a földön zajong, a madár a légben csicsereg.
De az emberben benne van a tenger némasága, a föld zajongása és a levegő muzsikája.

43.
A világ végigfut az epedő szív húrjain és kicsalja a bánat dalát.

44.
Fegyvereit istenekké tette.
S mikor fegyverei diadalmaskodnak, a győző veszteséget szenved.

45.
Az árnyék fátyolos arcával titkos alázattal követi a Fényt, szerelme csöndes lépteivel.

46.
a napsugár, mely a zöld lombok közt játszadozik, mint meztelen gyermek, szerencsére nem sejti, hogy az ember hazudni is tud.

47.
Asszony, mikor otthon szorgoskodva jársz-kelsz, tagjaid zsonganak, mint a hegyi patak a kavicsok
között.

48.
A csillag nem fél megjelenni, mint a fénybogár.

49.
Köszönöm neked, hogy nem vagyok a Hatalom kereke, hanem egyike az élő teremtményeknek, kiket a Kerék elgázol.

50.
Az éles, de véges elme minden pontnál elidőzik és nem halad tovább.

51.
Bálványod a porba omlott, hogy bebizonyuljon, mennyivel nagyobb Isten pora bálványodnál.

52.
Az ember nem nyilatkozik meg történetében, csak átvergődik rajta.

53.
Miközben az üveglámpás pirongatja a cseréplámpást, amiért ez rokonnak nevezte, fölkel a hold és az üveglámpás nyájas mosollyal szól:
- Drága, drága testvérem.

54.
Az én napom elmúlt, olyan vagyok, mint a partra vont hajó, hallgatva a tengerár ütemes dalát az esti magányban.

55.
Ajándékul kapjuk az életet és megszolgáljuk új életet adva.

56.
Legközelebb jutunk a Nagyhoz, ha nagyok vagyunk alázatosságban.

57.
Mint ahogyan a sirály és a hullám találkoznak, mi is úgy találkozunk és közeledünk egymáshoz.
A sirályok elszállnak, a hullámok tova hömpölyögnek, s mi búcsúzunk.

58.
A veréb sajnálja a pávát farka terhéért.

59.
A vihar a legrövidebb utat úttalan-utakon keresi és egyszerre a semmiben végződnek kutatásai.

60.
Sose félj a pillanatoktól - ezt dalolja az örökkévalóság hangja.

61.
Fogadd el boromat serlegemből, barátom, barátom.
Áttöltve máséba, elveszti gyöngyöző habját.

62.
A Tökéletes szépségbe burkolódzik a Tökéletlen iránti szeretetből.

63.
Isten ráun a nagy birodalmakra, de sohasem az apró virágokra.

64.
Köszönd meg a lángnak a Világosságot, de meg ne feledkezz a lámpatartóról, aki az árnyékban áll kitartó türelemmel.

65.
Parányi füvecske, piciny föld, amelyen állsz - de az a tied!

66.
- Mindenemet örömmel adom, - dalolja a vízesés - bár kevés is elég a szomjazónak.

67.
Isten azt mondja az embernek:
- Gyógyítlak, ezért okozok fájdalmat; szeretlek, ezért büntetlek.

68.
Az igazságtalanság nem bírja el a vereséget, de az igazság igen.

69.
Szívem magányában érzem az elözvegyült köddel, esővel fátyolos alkony sóhaját.

70.
Hol a forrás, mely szüntelen ujjongó kitörésben veti föl ezeket a virágokat?

71.
A virágfióka megnyitja bimbait és fölkiált:
- Ó drága Világ, kérlek, el ne hervadj!

72.
A favágó fejszéje nyélnekvalót kért a fától.
A fa megadta.

73.
A hangod, barátom, úgy jár a szívemben, mint a tenger tompa moraja eme hallgatag fenyők között.

74.
Rosszul olvassuk a világot és azt mondjuk: megcsal.

75.
A köd, mint a szeretet, a hegyek szívével játszadozik és szépségből meglepetéseket alkot.

76.
A költő szél künn jár tenger és erdő fölött, hogy saját hangját megkeresse.

77.
Minden gyermek azzal az üzenettel érkezik, hogy Isten még nem csüggedt el az ember miatt.

78.
A fűszál a földön keresi tömegét. Az erdő az égen kutatja magányát.

79.
Az ember önmaga ellen emel torlaszt.

80.
A lemondás gazdagság, mely a szeretet bőségéből fakad.

81.
Mi az a láthatatlan lángoló sötét-
ség, aminek a csillagok a szikrái?

82.
Legyen az élet oly szép, mint a nyár virágai és a halál - mint az ősz lombjai.

83.
Aki jóban jár, kopog az ajtón; aki szeret, a kaput nyitva találja.

84.
A halálban a sokból - egy lesz; az életben az egyből - sok lesz.
A vallás majd egy lesz, ha Isten meghalt.

85.
- Te a nagy harmatcsepp vagy a lótuszlevél alatt, én a kicsi harmatcsepp a lótuszlevél fölött - szólt a harmatcsepp a tóhoz.

86.
- Milyen messze vagy hozzám, ó, gyümölcs?
- Szívedben rejtőzöm, ó, virág.

87.
Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél.

88.
A művész a természet szeretője, ezért a természet a rabszolgája és ura.

89.
A kardhüvely örül, hogy tompa, mikor a kard élét védelmezi.

90.
A sötétben az e g y egységesnek látszik; világosságban az e g y sokfélének látszik.

91.
A végtelen föld az apró fűszállal teszi magát otthonossá.

92.
A lomb születése és halála gyors forgataga az örvénynek, melynek szélesebb gyűrűi lassan mozognak a csillagok között.

93.
A köd olyan, mint a Föld vágya. Elrejti a napot, aki után sír.

94.
Más évszázadokra gondolok, mik az Élet, a Szeretet, a Halál árján tovább úsztak, s feledésbe merültek - és érzem az elmúlás korlátlanságát.

95.
Légy csöndben szívem, ezek a nagy fák - imádságok.

96.
A Hatalom szólt a világhoz:
- Te az enyém vagy.
S a világ trónján tartotta foglyát.
A Szeretet szólt a világhoz:
- Tied vagyok.
S a világ családtagjául fogadta.

97.
A pillanat zaja fittyet hány az örök zenének.

98.
A felhő alázattal állt az égbolt egyik szögletében és a hajnal pompával, ragyogással koronázta meg.

99.
Lelkem szomorúsága, a lelkem menyasszonyi fátyola.
Várja az éjszakát, mikor föllebbentik.

100.
Ne sértsd meg barátodat azzal, hogy érdemeket kölcsönzöl neki saját zsebedből.

101.
A port bántalmazzák és ez viszonzásul virágot ajánl föl.

102.
A halál bélyege értéket ád az élet garasának; és lehetővé teszi az élettel megvásárolnunk azt, ami valóban értékes.

103.
A távoli nyár zenéje szállong az ősz körül, keresve régi fészkét.

104.
A gyökér: ág a földben.
Az ág: gyökér fent a levegőben.

105.
Ne töltsd idődet virágszedéssel, hogy összegyűjtsd, csak menj tovább, van nyíló virág mindenütt utadon.

106.
A névtelen napok érzése szívemhez tapad, mint moha a vén fához.

107.
A visszhang gúnyolja eredetét, hogy bizonyítsa eredetiségét.

108.
Az Isten szégyenkezik, mikor a jómódú az ő különös kegyével dicsekszik.

109.
Száműzöm saját árnyékomat utamról, mert lámpásomat nem gyújtom meg.

110.
Az út magányos, bár tömeg lepi el, ha nem önként járnak rajta.

111.
Az, ami kimerültségben végződik, - az halál, de a tökéletesben végződés a végtelenben van.

112.
A Napnak egyszerű fényruhája van. A felhők pompával takaródznak.

113.
A fűszál méltó a nagy világhoz, amiben terem.

114.
Az ember lármás tömegbe vegyül, hogy belefullassza saját zajos csöndjét.

115.
A hatalmat, mely gonosz tetteivel dicsekszik, kikacagják a hulló levelek és az elvonuló felhők.

116.
A föld, akárcsak egy anyóka az ő rokkája mellett, ma valami balladát dudorászik nékem a Napból, elmúlt dolgokról, elfeledett nyelven.

117.
A dombok olyanok, mint a gyermek kiáltásai, aki fölgyújtja karját, hogy leszedje a csillagokat.

118.
Az éjszaka megcsókolja a halványuló nappalt és fülébe susog:
- A halál vagyok, anyád. Újra megszüllek.

119.
Az álom: asszony, kinek fecsegnie kell.
Az alvás: férj, aki csöndben tűr.

120.
Érzem szépségedet, sötét éjszaka, mint az imádott nőét, mikor kioltotta lámpását.

121.
Viruló világomban hordozom kudarcos világomat.

122.
Drága barátom, estendei duzzadó tengerárban kifejezett sok nagy gondolatod csöndjét érzem, mikor a hullámokat hallgattam ezen a parton.

123.
A madár jótéteménynek gondolja, ha a halat a levegőbe emeli.

124.
Nem kalapácsütés, hanem a vizek tánca énekli a kavicsot tökéletessé.

125.
A Nagyság született gyermek; mikor meghal, a világnak adja nagy gyermekségét.

126.
- A holddal elküldöd nekem szerelmes leveleidet, - szólt az éjszaka a Naphoz.
- Válaszom: könnyeim a füvön.

127.
Kérdi a Lehetséges a Lehetetlent:
- Hol lakol?
- Az ügyefogyottak álmában, - hangzott a felelet.

128.
Könnyen lehetsz szókimondó, ha nem vársz addig, míg kimondtad az egész igazságot.

129.
A méhek mézet szürcsölnek a virágból és távozóban köszönetet zümmögnek.
A cifrálkodó pillének meggyőződése, hogy a virág tartozik neki hálával.

130.
A pihenés mint tevékenység, munka. A tenger csöndje a hullámokban ütközik ki.

131.
A levél virágot fakaszt, amikor szeret.
A virágból gyümölcsöt termel, mikor szerelmes.

132.
Ha minden tévedés elől bezárod ajtódat, az Igazságodat is kizárod.

133.
Hallom, hogy szívem bánata mögött susog-zörög valami, de nem láthatom.

134.
A gyökerek a földben sosem várnak jutalmat, amiért az ágakat termékennyé teszik.

135.
Esős estén nyugtalan a szél.
Nézem az imbolygó ágakat, s azon tűnődöm, minő nagy minden.

136.
Az éjféli vihar, - mint a korai sötétben fölébredt óriás-gyerek, játszik és kiáltozik.

137.
Hasztalan duzzasztod magasba hullámaidat, hogy elérd kedvesedet, ó, tenger, magányos mátkája a viharnak.

138.
- Szégyenlem ürességemet, - szólt a Szó a Munkához.
- Tudom, milyen szegényes vagyok, mikor téged látlak, - felelt a Munka a Szónak.

139.
Az Idő változatossága kimeríthetetlen. Paródiája: az óramű; mert csak időt jelez, változatosság nélkül.

140.
Az Igazság saját mezében nagyon szűknek találja a tényeket.
Képzeletben igen könnyen mozog.

141.
Hadd képzeljem, hogy van egy ama csillagok között, amely átvezeti életemet a sötét Ösmeretlenen.

142.
Mikor ide-oda utazgattam, beléd fáradtam, ó, Út, de most, mikor te vezetsz el mindenüvé, szerelemben esküdtem hozzád.

143.
Asszony, kecses ujjaiddal megérintéd holmimat és a rend úgy vált ki belőle, mint a muzsika.

144.
Egyetlen szomorú hang fészkel az esztendők romjai között.
Éjszakánként dalol nekem:
- Szerettelek...

145.
A lángoló tűz óva int önnön lobogásával.
Mentsetek meg a lohadó parázstól, mit elrejt a hamu.

146.
A meghalt szavak porai hozzád tapadnak.
Lelkedet mosdasd meg csönddel.

147.
Nekem is megvan a csillagom az égen.
De ó, lámpásom gyújtatlan házamban.

148.
Az életben szakadékok maradnak, melyeken át bevonul a halál szomorú muzsikája.

149.
Gondolatim csillognak e ragyogó levéllel és dalol szívem a fényes napsugártól. Életem örül, hogy mindennel a kék űrbe szállhat, az Idők sötétjébe.

150.
Reggelre a világ kitárta szíve világosságát. Jössz te ki szívem szerelmeddel fogadni Őt.

151.
Isten nagy hatalma a szelíd szellőben rejtőzik, nem a viharban.

152.
Álom ez, miben laza minden és nyomasztó. Ha majd fölébredek, Benned mindent összegyűjtve találok és akkor szabad leszek.

153.
A csönd majd hordozza hangodat, mint a fészek, mely az alvó madarakat rejtegeti.

154.
Ha leszaggatod a virág szirmait, nem szedted össze szépségét is.

155.
- Ki lesz az, aki majd elvállalja teendőimet? - kérdezte a lenyugvó nap.
- Majd megteszem, ami tőlem telik, Mester, - felelt az agyagmécses.

156.
A hatalmas bátran jár a kicsivel.
A közepes távol tartja magát tőle.

157.
A Hatalom hálátlanságnak veszi áldozatai vonaglását.

158.
Az esőcseppek megcsókolták a földet és suttogták:
- Mi a te honvágyó gyermekeid vagyunk, Anyánk, kik az égből visszatérünk hozzád.

159.
Mikor örülünk teljességünknek, örömmel válhatunk meg gyümölcseinktől.

160.
Az éjszaka titkon megnyitja virágait és engedi, hogy a nappal kapja a köszönetet.

161.
A pókháló azzal ámít bennünket, hogy harmatcseppet akar fogni, pedig legyet fog.

162.
Az esti félhomályban valami korai pirkadás madara száll csöndességem fészkébe.

163.
- A tudósok azt mondják: egyszer majd megszűnik fényetek, - szólt a fénybogár a csillagokhoz.
A csillagok nem feleltek.

164.
Szeretet, mikor a fájdalom égő lámpásával kezedben jössz, megpillantom arcodat, s fölismerlek, hogy boldogság vagy!

165.
Lelkem nyomaszt-e, ki a szabadba törekedvén, vagy a világ lelke, amint szívemen kopog, hogy bebocsássam?

166.
A csatorna szívesen képzeli, hogy a folyó csak azért van, hogy őt vízzel lássa el.

167.
A világ fájdalmával csókolta meg lelkemet és viszonzásul dalt kért.

168.
Gondolatok röpködnek elmémben, mint vadrucák az égen.
Hallom szárnyuk csapását.

169.
A gondolat saját szavaival táplálkozik és növekszik.

170.
Szívem kelyhét ez óra csöndjébe mártottam; s megtelt szeretettel.

171.
Vagy van munkád, vagy nincs.
Mikor azt kell mondanod:
- Tegyünk valamit, - akkor kezdődik a baj.

172.
- Ki az, ki végzetként előre űz?
- Az Énem, a nyakamba ülve.

173.
A felhők megtöltik a folyók poharait, elrejtőzve a távoli hegyek mögött.

174.
Mosolygásod virág volt saját meződről, csevegésed saját hegyi fenyőid susogása, de a szíved a nő volt, kit mindannyian ismerünk.

175.
Ki-kifröccsentek vizet korsómból, amint utamon járok.
Kevés marad otthonra.

176.
Az apró-cseprő dolgaimat szeretteimnek hagyományozom, - a nagyok mindenkié!

177.
A napraforgó röstelkedett a névtelen virágot rokonnak elismerni.
A nap fölkelt és mosolygott ezen, mondván:
- Jól érzed magad, kedvencem?

178.
Asszony, körülvetted a világ szivét könnyeid mélységével, mint tenger a földet.

179.
Edényben csillámlik a víz; a tengerben a víz sötét.
A kis igazságnak szavai világosak, a nagyok szava mélyen hallgat.

180.
A napsugár mosollyal köszönt.
Bánatos testvére, az eső, szívemhez szól.

181.
Nappalom virága feledetten hullatta le szirmát.
És estére az emlékezet aranygyümölcsévé érett.

182.
Olyan vagyok, mint az út éjszaka, mikor csöndben hallgatja léptek dobogásának emlékét.

183.
Úgy rémlik nekem az esti égbolt, mint a nyitott ablak égő mécsessel s mögötte - várakozás.

184.
Gyűlöltek és öltek - s az emberek magasztalták!
De Isten szégyenkezve siet, hogy ennek emlékét zöld pázsit alá rejtse.

185.
Én vagyok az őszi felhő eső nélkül, lásd teljességemet az érett rizsföldön.

186.
Maradj csöndben szívem és ne verj föl port.
Hadd találja meg a világ útját Hozzád.

187.
Az íj suttogva szól a nyílhoz, mielőtt ez kiröppen:
- A te szabadulásod az enyém is!

188.
Az öleb fondorlattal gyanúsítja a Mindenséget, hogy ki akarja túrni helyéről.

189.
A sötétség világosság felé halad, de a vakság a halál felé.

190.
Aki nagyon serénykedik, hogy jót tegyen, nincs érkezése, hogy jó legyen.

191.
A nagy ujj olyan ujj, mely hűtlenné lett múltjához.

192.
Az elme, ha csupa logika, olyan, mint a kétélű kés; megvérzi annak a kezét, ki forgatja.

193.
Nő, kacagásodban benne van az élet forrásának zenéje.

194.
Isten jobban szereti az emberi mécses lángját, mint a saját nagy csillagai fényét.

195.
Ez a világ a vad viharok világa, mit csak a Szépség zenéje tart féken.

196.
- Szívem olyan, mint csókod aranyos tokja, - szólt az alkonyi felhő a leáldozó Naphoz.

197.
Ha valami hatalmadba kerül, azt tönkre tennéd; ha kisiklik a kezedből, szeretnéd, ha bírhatnád.

198.
A tücsök ciripelése és az eső koppanása úgy hatolnak hozzám a sötétségen át, mint ifjúságom álmainak suttogása.

199.
Az izzó hasáb lángra lobban s fölkiált:
- Ez a virágom, ez a halálom!

200.
- Nem tudom megtartani hullámaidat, - mondja a vízpart a folyónak.
- Engedd megőriznem lábnyomodat szívemben.

201.
A nappal, e kicsi föld zajával, valamennyi világ csöndjét elnyeli.

202.
A darázs úgy véli, hogy a szomszéd méhek kasa nagyon is kicsi.
És a szomszédék megkérik, építsen még kisebbet.

203.
A dal a légben érzi a Végtelent, a festmény a földön, a költemény a levegőben és a földön, - mert szavainak értelme van, ami jár és muzsikája, ami szárnyal!

204.
- Odaveszett harmatcseppem!
- kiáltja a virág a kivirradt mennyboltnak, amely minden csillagát elvesztette.

205.
Mikor nyugaton leszáll a Nap, a reggelre váró Kelet szótlanul áll előtte.

206.
Ne engedd, hogy fonákul álljak világomhoz és így magamra ingereljem.

207.
Megszégyenít a magasztalás, mert titokban Őt keresem.

208.
Hajadon, a te egyszerűséged, mint a tó kéksége, föltárja tisztaságod mélységét.

209.
Engedd, hogy munkátlan pihenésem - ha nincsen munkám - zavartalan békés legyen, mint az est a tengerparton, ha csöndes a víz.

210.
A legjobb nem jár egyedül.
A Mindenek társaságában jő.

211.
Isten jobbja szelíd, de a balja rettenetes!

212.
Estém idegen fák között érkezett és olyan nyelven beszélt, melyet reggeli csillagom nem értett.

213.
Az éjszaka sötétje olyan zsák, amely kiszakad a hajnal aranyától.

214.
Vágyunk csupán az élet ködének és párájának kölcsönzi a szivárvány színét.

215.
Isten arra vár, hogy virágait ajándékul kapja vissza az ember kezéből.

216.
Szívem kifeszíté vitorláit a kósza szeleknek, hogy elvigyék Bárhova ábrándos szigetére.

217.
A gyümölcs haszna becses, a virág haszna édes, de engedd, hogy ez az én hasznom olyan legyen, mint a lomboké, a maga alázatos áhítata árnyékában.

218.
Barátom, nagy szíved úgy ragyogott a Keleten feltűnő Nappal, mint valami magányos hegy havas orma hajnalhasadáskor.

219.
Tégy a serlegeddé és legyen teltségem a tiéd és a tieidé!

220.
Olyan a vihar, mint a fájdalmas isten kiáltása, kitől a Föld megtagadja szerelmét.

221.
Az emberek kegyetlenek, de az ember barátságos, szelíd.

222.
Azok, akik mindent bírnak Kivüled, mosolyognak azokon, akiknek semmijük sincsen, csupán Te.

223.
Az élet gazdagodik a szeretettel, mely veszendőbe ment.

224.
Nevünk a fény, mely éjjel a tenger habjain világít, majd nyomtalanul elenyészik.

225.
Cifrázzátok föl a madár szárnyát arannyal, sohse száll többé a magasba!

226.
A mi lótuszunk itt az idegen vizeken is egyforma szépen virágzik, csak - idegen néven.

227.
Az élet mozgása a saját muzsikájában pihen meg.

228.
A hold az egész égbolton szétönti világát, de sötét foltjait csupán önmagának tartja.

229.
Ám lássa csak a tövist is az, ki a rózsát meglátja!

230.
Ne mondd, hogy reggel van és ne küldd útjára a tegnap nevével. Tekintsd először mint újszülött gyermeket, kinek még nincs neve.

231.
Borús gondolataim kínoznak, saját nevüket kérdezve tőlem.

232.
A föld nem kap léket, mert a halál nem hasadék.

233.
Az esőcsepp a jázminnak susogja:
- Tarts meg szívedben örökre...
A jázmin sóhajt:
- Sajnos... - és a földre ejti.

234.
A rúgás csupán port támaszt, de nem termést.

235.
A halál forrása elevenné teszi az élet csöndes vizét.

236.
Lelkem tompa csöndjét mintha tücskök ciripelése töltené meg - a hang szürke félhomálya.

237.
Röppentyűk, a csillagokra szórt szidalmaitok követnek benneteket vissza a földre!

238.
A szív távlatából a messzeség nagynak tűnik fel.

239.
Ez az élet átkelés a tengeren, hol mindnyájan egy szűk hajón találkozunk.
A halálban elérjük a partot és ki-ki megy a maga világához.

240.
A füst az égnek, a hamu a földnek dicsekszik, hogy a tűz testvérük.

241.
Végigvezettél nyüzsgő nappali vándorutamon esti magányomhoz.
Az éjszaka csöndjében várom értelmét.

242.
Félénk gondolatok, tőlem ne féljetek. Én költő vagyok.

243.
Az igazság árja a tévedések csatornáiba vezet által.

244.
Szívemet honvágy fogta el ma egyetlen édes óráért az Idők tengerének túlsó partján.

245.
A madárdal a hajnali világosság visszhangja a földről.

246.
- Büszke vagy engem megcsókolni? - kérdezte a hajnali világosság a boglárkától.

247.
- Hogyan dalolhassalak és imádhassalak, ó, Nap? - kérdezte a kis virág.
- Egyszerű szótlanságoddal és tisztaságoddal, - felelt a Nap.

248.
Az ember, ha állat, - rosszabb az állatnál.

249.
A kard éle ne gúnyolja a markolat tompaságát.

250.
Sötét felhők az égbolt virágaivá lesznek, ha megcsókolja őket a Világosság.

251.
Az éjszaka csöndje, mint titokzatos mécses, Tejútja fényében ég.

252.
Az Élet verőfényes szigete körül éjjel-nappal a tenger végtelen haláléneke hullámzik.

253.
Hát nem olyan ez a hegy, mint a virág, amint dombszirmaival fényözönt habzsol?

254.
A való, ha rosszul olvassuk értelmét és fonákul hangsúlyozzuk, valótlanná lesz.

255.
A szem nem arra büszke, hogy lát, hanem a szemüvegre.

256.
Találd meg szívem szépségedet a világ forgásában, mint a hajó, amelyet kedvező szél és ár hajt.

257.
A hamisság, miközben hatalmassá duzzad, nem növekszik egyszersmind igazsággá.

258.
Muzsikád, mint a kard, döfje szíven e vásári zajt.

259.
Ebben az én csöpp világomban élek és attól félek, megrövidülök. Emelj a Te világodba és engedj kedvemre örülnöm, hogy mindenemet elveszthessem.

260.
A fa rezgő lombja megérinti szívemet, mint a csecsemő ujja.

261.
A kis virág a porban hever.
A pillangó nyomába vágyott.

262.
Szívem csapkodó dalhullámaival meg akarja simogatni ezt a verőfényes zöld világot.

263.
Útszéli fű, szeresd a csillagokat és álmaid akkor virágban valósulnak meg.

264.
Minden bánaton keresztül az Örök Anya becézgetését hallom.

265.
Megénekeltem napod dalát.
Most hadd viszem lámpásodat a viharos ösvényen végig.

266.
Az Utak világában vagyok.
Leszáll az éj. Tárd ki kapudat, te Otthon világa!

267.
Az éjszaka virága átszellemült, mikor a hajnal megcsókolta, megrázkódott, fölsóhajtott és a földre hanyatlott.

268.
Megtanultam, mi az egyszerű értelme suttogásodnak virágban, napfényben - taníts meg elértenem szavaidat szenvedésben, halálban.

269.
Nem hívlak, hogy a házba kövess.
Jöjj végtelen magányomba, Szerelmesem!

270.
A halál az élethez tartozik, mint a születés.
A járás: lábat fölemelni éppen úgy, mint letenni.

271.
Mint idegen vetődtem partodra, vendégül éltem házadban és barátként lépek ki ajtódon, ó Föld!

272.
Hadd szálljanak hozzád gondolataim, ha majd eltávoztam, mint a leáldozott nap bíbora a csillagos némaság alján.

273.
Gyújtsd meg szívemben a Nyugalom esti csillagát, hadd susogjon az éjszaka a szerelemről!

274.
Egyetlen szót tarts meg számomra némaságodban, ó, Föld, ha majd meghaltam:
- Szerettem...

275.
Gyermek vagyok a sötétségben, Feléd nyújtom kezemet az éjszaka takarója mögül, Anyám!

276.
A nap munkájának vége. Rejtsd el arcomat ölelő karodban, Anyám; - hadd álmodom.

277.
Akkor élünk ebben a világban, ha szeretünk.

278.
A találkozás mécsese hosszan ég; búcsúzáskor egy pillanat alatt kialszik.

279.
Hadd legyen holtaké a Hírnév halhatatlansága, de az élőké a Szeretet halhatatlansága.

280.
Megláttalak, mint a félig szunynyadó gyermek látja anyját a hajnali szürkületben, majd mosolyog és tovább alszik.

281.
Újra és újra meghalok, míg megtudom, hogy az élet kimeríthetetlen.

282.
Mikor a tömeg között elhaladtam az úton, láttalak lemosolyogni az erkélyről. Énekeltem és elfeledtem e siketítő zajt.

283.
A Szeretet úgy tölti meg az életet, mint bor a kupát.

284.
Ők meggyújtják lámpásaikat és éneklik dalukat templomaikban. De a madarak a Te nevedet a Te hajnali világosságodnál csicsergik - mert a Te neved: öröm.

285.
Vezess csöndességed kellős közepébe, hogy szívem megteljék dallal.

286.
Ám hadd éljenek a maguk sistergő tűzijáték-világában azok, kiknek jólesik.
Az én szívem a Te csillagidat áhítozza, Istenem.

287.
Lesz majd idő, mikor dalolok Hozzád a másik világ hajnalodásánál.
- Azelőtt is láttalak már, a Föld világosságában, az ember szeretetében.

288.
A szeretet kínja dalolta körül életemet, mint a fel nem mért tenger és a szeretet öröme énekelt, mint madarak virágos berkeikben.

289.
Oltsd ki mécsesedet, ha akarod.
Megösmerem majd sötétségedet és megszeretem.

290.
Ha napom multán előtted állok, látod majd forradásaimat s ekkor tudod, hogy voltak sebeim, de meggyógyultam!

291.
Felhők szálltak életembe más időkből, már nem azért, hogy esőt hozzanak vagy vihart jelezzenek, hanem hogy alkonyom egét megszínesítsék.

292.
Az elmúlt éjjel vihara aranyos békével koronázta meg ezt a hajnalt.

293.
Az igazság önmaga ellen támaszt förgeteget, amely szétszórja magvait.

294.
Neved édessége tölti el szívemet, mikor az enyémről megfeledkeztem - eltölti, mint a kelő nap, miután eloszlott a köd.

295.
Boldog, kinek hírneve nem ragyogja túl becsületét.

296.
Úgy rémlik, az Igazság kimondja végső szavát; és ez a végső szó megszüli a következőt.

297.
A csöndes éjszakában benne van az anyának és a gyermek zajos-kacajos nappalának szépsége.

298.
Isten szeretetében a végest öleli át, az ember a végtelent.

299.
Isten arra vár, hogy az ember a bölcsességben ismét visszanyerje gyermekkorát.

300.
Isten néma csöndje az ember gondolatát beszéddé érleli.

301.
A világ szerette az embert, mikor ez mosolygott. A világ megijedt tőle, amikor kacajra fakadt.

302.
Hadd érzem ezt a világot, mint szereteted megtestesülését és szeretetem akkor segíteni fogja.

303.
Napfényed rámosolyog szívem téli napjaira, egy percig sem kételkedik tavaszi virágaiban.

304.
Szomorú a nappal; a világosság, a komor felhők alatt olyan, mint a megbüntetett gyermek, könnyei nyomával sápadt arcán. A szél süvöltése olyan, mint a megsebzett farkas ordítása. De én tudom, hogy Barátom elé utazom.

305.
Terméketlen évek sivatag vidékén utazol által, hogy elérj a teljesülés pillanatához.

306.
Ma este megmozdul a falomb, dagadozik a tenger, - teli hold - mint a világ szívének dobogása.
Milyen ismeretlen égből hoztad el némaságodban a szeretet fájó titkát?

307.
Megtalálod majd, Örök Vándor, lábad nyomait dalaimban elejétől végig.

308.
Csillagról álmodom, egyetlen Fényszigetről, hol majd megszületem és életem mozgalmas nyugalma ölében megérleli alkotását, mint a rizsföld megérleli termését őszkor.

309.
Miért szégyenkezném miattad, Atyám, ki gyermekeidben nyilatkoztatod ki dicsőségedet!

310.
Esőben a föld illata úgy száll föl, mint valami himnusz a jelentéktelenek hangtalan tömegéből.

311.
Hogy a szeretet valaha vesztes lehet, olyan igazság, amelyet el nem tagadhatunk.

312.
Isten eljön hozzám estém homályában és elhozza múltam virágait, melyeket frissen megőrzött kosarában.

313.
Majd megtudjuk valamikor, hogy a halál meg nem rabolhat bennünket attól, mit lelkünk nyert, mert ez a nyereség maga a lélek.

314.
Ha majd életem minden húrja fölhangolódott, akkor majd, Mesterem kezed minden érintésére kizendül belőle a Szeretet zenéje.

315.
Engedj igazul élnem, Uram, hogy majdan igazul jöjjön el hozzám a halál.

316.
Az ember története türelemmel várja a megbántott ember diadalát.

317.
Érzem tekinteted szívemen e pillanatban, ahogyan a napfényes reggeli csönd elömlik a néptelen mezőn, mikor már elmúlt az aratás.

318.
A Dal-szigetre vágyom túl e zajos zsibongás duzzadó tengerén!

319.
Az éjszaka prelúdiuma megkezdődött az alkony zenéjével: ünnpies himnusz a ki nem fejezhető sötétséghez.

320.
Felhágtam a bércre és nem találtam menedéket a hírnév kopár, meddő ormán.
Vezess le kalauzom - mielőtt kilobban a fény - a nyugalom völgyébe, hol az élet termése aranybölcsességgé érlelődik.

321.
A dolgok fantasztikusnak rémlenek ebben a sötét homályban - a tornyok, - aljuk elveszvén a sötétben, - a fák sudarai, mint a sötét tintafoltok.
Megvárom a reggelt és fölébredve megpillantom városodat a világosságnál.

322.
Vannak szakok életemben, amik puszták és csöndesek. Ezek az erdei tisztások, hol serény napokon levegőt és világosságot értem.

323.
Szenvedtem, elcsüggedtem, megösmertem a halált és örülök, hogy ebben a nagy világban élek.

324.
Szabadíts meg teljesületlen múltamtól, mely mögöttem hozzám tapad és megnehezíti a halálomat.

325.
Hadd legyen ez utolsó szavam, amit szeretetedre bízok.