« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bozsik Péter haiku fordításai (M. Božin, N. Simin)
Bozsik Péter haikui

 

Bozsik Péter
ISTEN IS OLVASÓ
Beszélgetés Babics Imrével
Lejegyezte: Rajsli Emese
Új Symposion, 1991/1-2


Bozsik: Fontos volt számomra, hogy megismerhettem azt a versvilágot, amelyről ma este beszélgetni fogunk. Érintjük majd az irodalmi életet, amelyen Babics Imre kívül van. Ostoba kérdésnek tűnhet, de kénytelen vagyok föltenni, mert úgy érzem, hogy sok ember ír verset, de kevesen jutnak el odáig, hogy mindezt el kellene helyezni valahol. Te hogy jutottál el eddig?

Babics: Amikor úgy éreztem, hogy elérkezett az ideje, küldözgetni kezdtem verseimet különböző folyóiratoknak, az Alföldnek, a régi Mozgó Világnak. Miután sehonnan se kaptam visszajelzést, beszüntettem a levelezést, és teljes mértékben az íróasztalomnak írtam. Szerencsémre gimnáziumi magyartanárom révén megismerte verseimet Krasznahorkai László, aki pont akkor lépett egy csapásra az irodalom középpontjába Sátántangó c. munkájával. Ő nagyon szeret engem mint embert és mint költőt is, mert a barátom lett azóta, és ő vitte el verseimet Zalán Tiborhoz, aki már akkor a Kortárs szerkesztője volt. Miután Zalán Tibor bemutatott az olvasóknak, egyszerre mindenhol megjelentek verseim, majd később a kötetem is. Mindössze ennyi a kapcsolatom az irodalmi élettel, semmi több.

Bozsik: Kizárólag gimnáziumi tanárodon múlott a pályafutásod? Ha véletlenül ő nem lett volna, lehet, hogy még halálod után se fedeznek fel?

Babics: Igen, szerintem ezen múlott minden. Ha Krasznahorkai és a tanárom nem egy szerkesztőségben dolgoznak, akkor én most nem ülnék itt, és nem lennék ismert költő...

Bozsik: A haiku nem igazán európai forma, hogy került ilyen közel hozzád ez a szigorúan, képileg is kötött versforma?

Babics: Ennek igen prózai oka van. Katona voltam, egy hónapom volt a leszerelésig. Előre kell bocsátanom, hogy ekkoriban jelent meg Magyarországon egy versnaptár, amelyben három középkori japán költő legszebb haikui voltak olvashatók, nagyon szép japán metszetek illusztrálták ezt a könyvet. Nagyon szívesen forgattam, (beszólásra válaszolva) igen, Tandori fordította, nagyon megragadott a haiku, a könyvben levő tanulmányt is elolvastam, hogy egyáltalán megértsem mi az a haiku... Hogy európai vagy nem európai? Azt kell mondjam, valóban semmi köze Európához, de végtére is olyan sok közöm nekem sincsen Európához, és egyáltalán, a magyaroknak legalább annyi közük van Ázsiához és a japán kultúrához, mint Európához... Szóval, kinéztem ott a katonaságban az ablakon, és akkor írtam meg az első haikut, mert ez pusztán csak egy érzés volt, és semmi több:

Felhők a hegyek
között higgadt haldokló
lennék a csúcson.

Ebben nem volt semmi tudatosság, csak egyszerűen ezt éreztem ott, a katonai priccsen. Mindössze ez volt bennem. És utána, mivel kevés időm volt - ki tudja, miért van ez így a hadseregben -, elkezdtem haikut írni, mert nem kellett rajta sokat dolgozni. Amikor az emberben az érzések feltolulnak, akkor a képi megfogalmazásokkal, és ezt a nem is olyan nehéz formát, az 5-7-5-ös szótagszámot betartva, képessé válik haikuk megírására... Az európai haikukat nem is tudom ezekhez a gyönyörűséges versekhez hasonlítani. Egy igazi európai ember nem képes átélni se azt, amiben egy japán teljes természetességgel és közvetlenséggel mozog.

Bozsik: Te is közvetve ismered ezt a világot! Egy Tandori, aki, föltételezem japánul nem tud bizonyára közvetítéssel fordította az általad olvasott verseket.

Babics: Itt nem az angol fordítás számít, hanem az érzelmi töltés, és állítom, hogy ezek a versek sokkal jobban hangzanak magyar nyelven, mint angolul.

Bozsik: Ezzel viszont egyetértek.

Babics: Én tulajdonképpen mélyre akartam menni az időben, tehát a magyarságnak végül is sokkal több köze van az ázsiai lélekhez, mint egy angolszásznak vagy germánnak. Ez valahol mindig fölbukkan az időben.

Bozsik: Egyik kritikusod azt állítja, hogy hatott rád Fodor Ákos, egy másik pedig, akit Tatár Sándornak hívnak, egy rakás nevet sorol föl veled kapcsolatban... Mi a véleményed erről?

Babics: Az, hogy Fodor Ákos költészete hatott az én költői világomra, alapvető tévedés, egyszerűen nem igaz. Csak annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnk versformái rövidek. Nem is ismerem annyira, de amit ő művel, az inkább valami epigrammaszerűség, és ő teljesen európai... Szerintem nem kell ezt annyira tudatosan keresgélni, hogy hol és ki hatott valakire, az igazi költő az ösztönös, és ha magáévá tesz egy versformát, akkor nyilván otthonos benne. Egyszerűen csak ráérez a haiku világára, arra, hogy egy kép kibontása végül is az olvasó által lesz teljesen befejezett. Mert a költő csak elkezdi ennek a képnek a kibontását, de az olvasó fejezi be. Akkor jó a haiku, ha az olvasó tényleg be is fejezi ezt a műveletet... Természetesen mindenkit érnek valamilyen hatások, nagyon szeretem például Weörest és Babits Mihályt, de vannak a kritikusoknak túlkapásaik is. Még hogy Mészöly Film című könyve, amikor nem is olvastam... Itt a kritikus egyszerűen csak tévedett.

Bozsik: Itt vannak a haikuid, és a haikuid árnyékai. Mi ez az árnyék? Szőcs Gézánál olvastam ilyet, hogy van a vers, és a vers árnyéka. Ez innét egy ötlet, kifejteni a haikut európai formában, hexameterben, vagy pedig ez teljesen független a Szőcs-féle versárnyéktól, és csak számomra tűnik hatásnak?

Babics: Ötvözni szerettem volna az ázsiai formát az európaival, és ezért igyekeztem a számomra legérdekesebb haikuknak valahogy felfejteni az árnyékát, hogy hogyan is alakult ki ez a kép. És ezzel ott hibáztam - ha itt hibáról lehet szó -, hogy beszűkítettem a történést... Ez az európaiság, az európai mindent leszűkít. Úgy vélem, hogy amikor a haikut megmagyaráztam, akkor teljesen európaivá váltam, de akkor valahol bűnt követtem el a verssel kapcsolatban, mert az olvasó lusta, és ha elolvassa a vers árnyékát, nem foglalkozik vele behatóbban, hanem megállapodik az általam leírt történésnél, és ezáltal a haiku kibontása nem fejeződik be.

Bozsik: Ki olvas itt és ma verset, és ki fog egy haikuval behatóbban foglalkozni?

Babics: Én optimista vagyok, csak vannak ilyen emberek... A költőnek nem az a legfontosabb dolga, hogy azzal foglalkozzon, ki olvassa a verseit, bár, nem mondom, jólesik, ha vannak olvasók, de én elsősorban Isten számára írok, mert ha nincs Isten, nincs halhatatlanság sem, hisz az emberiség előbb-utóbb elmúlik, egyszer véget ér bolygónk forgása is, és ha nincs odaát valaki, aki ezeket olvassa, akkor, lehet ez 1000, 500 vagy 100 000 év múlva is, de akkor a történet véget ér.

P. Nagy: Mekkora az időbeli eltolódás a haiku és az árnyéka között?

Babics: A haikutól függ, akkor írom meg, ha érzem az árnyék lehetőségét. De már nem foglalkozom ezzel, mert csakis haikukat írok, éppen az imént elmondottak miatt, mert így többet ér az olvasónak. Rögtön tudom azt, hogy az adott haikunak lesz-e árnyéka vagy sem. Az árnyék egy olvasói változata a haikunak, és ezzel már le is szűkítettem, behatároltam az értelmezés lehetőségét. Szerintem az a legjobb, ha egy vers önmagáért beszél. Ezekben elmondtam, hogyan alkottam. Ha valaki másként értelmezi, annak tudok legeslegjobban örülni. Az ér a legtöbbet, ha működik az emberi képzelet.

Bozsik: Iszonyú mennyiségű képet halmoztál most föl. Az jut erről eszembe, hogy nemrég azt mondtad, nyugaton azért nincsenek költők, mert akik költők, azok tulajdonképpen filmrendezők. Ezeket a haikukat, amelyeket most praktikusan fölsoroltál, lehet-e egy film mozaikkockáinak tekinteni?

Babics: Igen, mert az én szemem fényképezte őket. Átdolgoztam, valamilyen módon absztraháltam, de valahogy mégsem az igazi...

Bozsik: Azonosítod a költőket a filmrendezőkkel, nem véletlen tehát a Videoclip c. versed sem. Azonosítható-e a költészet a filmmel?

Babics: Az angolszász kultúrákban az írásbeliség visszavonult. Nagyon kevesen írnak, és aki valóban költői lélekkel rendelkező alkotó, az a filmben próbálja meg kifejezni érzéseit, átadni művészetét az emberiségnek, mert nyugaton egész egyszerűen sokkal kevesebbet olvasnak, mint akár Közép-, akár Kelet-Európában. Ázsiáról ez ügyben nem sokat tudok, de a haikuköltészetet kb. 10 millió japán műveli, és ez biztosan jelent valamit. Ott bárki írhat haikut, nem kell hozzá költőnek lenni, elég csak ránézni egy fűszálra. Az angolszász és az európai kultúra a film felé halad, de ez nem azt jelenti, hogy a költészet és az írásbeliség meg fog halni, mert elképzelhető, hogy ez a filmkultúra is véget ér, és az írásbeliség túléli ezt a kivégzést, amit a költészettel művelnek. Talán egyszer befejeződik a TV-kultúra, a fércműirodalom, és akkor újból visszatérnek majd az igazi költők, ahogy forog a világóra, ha szabad ilyen patetikus kifejezést használnom. De újból és újból átalakul az emberiség, a gondolkodásmódján, ezért nem értem én meg az ókori embert igazán, és nyilván ő se értene meg engem. Én optimista vagyok. Felvirradhat még az írásbeliség reneszánsza. Most éppen a mélypont közelében lehetünk. Éppen azért, mert a pénz határoz meg mindent, és pénz nem az írástudókat támogatja, hanem a filmet, mert reklámozni így tud jobban. De a film műfajában - mert vannak igazán jó rendezők - is születnek igazán költői művek... Azok is.

(Rövidebb vita következik Papp p Tiborral és Horváth Ottóval, akik a hátsó sorban ültek, így aztán a fölvételen kivehetetlenek szavaik)

Babics: Az félreértés, hogy pusztán csak azért jók a magyar haikuk, mert a magyar nyelvben sok az egyszótagos szó. A magyar lélek is számít. A gondolkodásmód. Hiába állna egy nyelv csupa egyszótagos szóból, ha a gondolkodásmód nem egyezik, nem születnének sikeres, és igazán jó haikuk.

Bozsik: Szó volt itt a technikai civilizációról, vagy ahogy én nevezem, a technikai drogról, amely a komplett nyugati civilizációt tönkretette. A kelet-európai civilizációt pedig az ideológiai drog tette tönkre. Mennyire határozta meg a te világodat ez az úgynevezett ideológiai drog?

Babics: Sokkal kevésbé, mint a technikai. Az ideológiai könnyebben elmúlik, és kevesebb kárt tesz az emberben, bármilyen furcsán hangzik is ez. A kommunizmus tartós ideológia volt, de mégis véget ért, és a szemünk előtt hullt porba...

A közönség: Itt még nem!

Babics: Akkor egy kicsit előre mentem az időben, mint egy utazó. De ez legalábbis kényszerpályának tűnik. Számtalan ilyen ideológia volt Európában, az inkvizíció, a rabszolga-kereskedelem (most a rosszabbakat mondom), a bolsevizmus, az antiszemitizmus, most a kommunizmus... mind csak könyvtári anyag maradt. A technikai drog viszont mélyebb rombolást képes végezni magában az emberi gondolkodásban. Az ember mindent készen kap, és egyszerűen megszűnik gondolkozni.

Bozsik: A kötet második ciklusát a négysorosok képezik. Kritikusaidnak eltérő róluk a véleménye. Tatár Sándornak például pozitív... Miből adódhat szerinted ez, talán túl sok négysoros van a magyar irodalomban, vagy te is úgy érzed, hogy ezek nem épp a legjobb verseid?

Babics: Valóban, ha rangsorolnom kellene a három részt, akkor utoljára a négysorosokat hagynám. És ahogy Tatár Sándor mondta, valóban túl sok a szimbólum és a zsúfoltság ezekben a versekben. Az is elképzelhető, ha kritikusi szemmel vizsgáljuk, hogy a haikuk a reveláció erejével hatottak, viszont a négysorosokból valóban túl sok volt már a magyar költészetben, és nem hatott annyira újdonságnak. Nem annyira jók szerintem. De azt hiszem, mindig úgy van, hogy a költő teljes fegyverzettel kíván a közönség elé állni, ettől függetlenül számomra nincs töltelékjellege...

Bozsik: Faludy és Kosztolányi is a-x-a-rímképpel fordítja a haikukat, és ez elég sok locsogásra ad alkalmat, az angol torzítást véve alapul. Hogy jutottál el a hexameterig, ami nem egy igazán magyar forma? Faludy például azt mondja, hogy a homéroszi eposzt rímesen kellene lefordítani, és ő le is fordította, és az cseng-bong, ahogyan annak a magyar nyelvben lennie kell... Mit gondolsz erről?

Babics: Ez egy egészen egyéni vélemény, amit én meghallgatok és tolerálok, és magamban tartom azt, hogy mi az igazi hozzáállásom, mert nem akarom megbántani Faludy György hírnevét... Ugyanis egyáltalán nem így érzem. Ezek pusztán technikai problémák, ha valakinek tényleg nincs füle a hexameterre, akkor az valóban nem fogja érezni, ha van, akkor érezni fogja... Az a véleményem, hogy a magyar nyelv olyan gyönyörű, nem is tudom van-e...? Nekem természetes a hexameter, hogy fülem van-e hozzá, vagy tehetségem? (...) Úgy jutottam el a hexameterig, hogy mindig formai fegyelemmel gondolkodtam, nem írtam soha szabadverset. Két lehetőségem volt a haikukon kívül. Vagy a nyugateurópai rímes-időmértékes versformákhoz fordulok, vagy a deákosokkal próbálkozom. Úgy érzem, a hexameterben több a szabadságom, mint a rímes költészetben. Szellősebb volt ez a műfaj számomra, kényelmesebb, ezért választottam. Ha az ember túl sok rímes verset ír, a művelt olvasó rájön, hogy ezt a rímpárt már valahol hallotta. A francia nyelvben már nem írnak rímes verseket, mert a rímkészlet kimerült, a költő nem képes új rímpárt alkotni, megírták már előtte, és a magyar nyelvben is egyre inkább fenyeget ez a veszély. Az ókorban szakácskönyvet is írtak hexameterben, ez valami technikai bravúrnak számított akkoriban... Azért ebben is kiderül, mi az igazi költészet, és mi pusztán a szavak egymás mellé fűzése... Nem feltűnősködni akartam, nem különálló lírát akartam írni, hanem tényleg természetesnek éreztem, hogy hexameterben írok, ez azért legyen világos...

Bozsik: 99 vers van a kötetben, ha minden verset beleszámolok, és 88, ha a haikuk árnyékait egybeveszem a haikukkal. Ez miért történt így?

Babics: Véletlenül... Ezt a könyvet Krasznahorkai László állította össze, az én tervezetem nem ilyen volt, nem ilyen szikár és puritán, hanem én összekevertem volna a haikukat, a négysorosokat és a hosszabb verseket, de ő így adta át a szerkesztőnek...

Bozsik: Ez a második irodalmi ested. Egy volt Berlinben. Ezek szerint nem is vagy rossz fogás, hadd dicsekedjek egy kicsit...

Babics: Igényes vagyok! De nem is hívtak máshova. (nevetés)

Bozsik: Van ennek valami különös oka, vagy csak tőled függött az egész?

Babics: Ezt megint nem kell túlmisztifikálni. Én egy visszahúzódó ember vagyok, tehát nemcsak irodalmi, hanem társasági életet sem élek, nem érzem benne túlságosan jól magam. Egyszerűen zárkózott vagyok, és nem akarok ebből mítoszt csinálni.

Bozsik: Az eposzon kívül, amelyik most a kiadóban van, min dolgozol?

Babics: Most egy másik eposzon dolgozom. Nagyon belejöttem az eposzírásba. Ez is hexameterben készül, és egy nagyobb mű egyik része lenne. Ez a nagyobb mű egy mese, ebben lenne ez az eposz. És szeretnék írni egy drámát is ugyanebbe a mesébe, meg rövidebb verseket, amik most fognak megjelenni az Új Symposionban. Az eposz hexameterekben íródott, a versek nyugat-európai módon, a dráma pedig szabadabb szárnyalású lesz, mert bizonyos gondolatokat egész egyszerűen már nem akarok hexameterben kifejezni.

Bozsik: Ebből kiindulva, elképzelhető, hogy, úgymond, a drámán keresztül visszatérsz a szabadvershez?

Babics: Nem hiszem, inkább a hexameterhez fogok visszatérni a dráma után.

Bozsik: Mennyire befolyásol az, hogy írtak rólad kritikát? Jót és rosszat egyaránt.

Babics: Egy rossz vagy lesújtó kritika tönkreteheti az író pályáját, és erre bőven volt a múltban példa. Nekem az a szerencsém, hogy nemcsak rossz kritikát kaptam, hanem jót is. A két rossz kritikát viszont költők írták. A jókat pedig inkább szakértői a kritikának.

Bozsik: Tatár Sándor is költő.

Babics: Szerintem ő elsősorban kritikus, de Keresztury viszont mindenképpen az. Azt hiszem, hogy a költők kritikáiban a féltékenység dominált... De nem szabad ezen csodálkozni, nálamnál sokkal nagyobb költőket is megtámadtak, ha emlékeztek rá, Weöres Sándorról Szilágyi Ákos írt egy pár évvel ezelőtt. Ha valaki ezt nem érdemelte meg, az Weöres volt, hogy ilyen marxista módon (hogy finom legyek) ne dicsérjék költészetét.

Bozsik: Juhász Ferenc se kapott jó kritikákat... néha meg is érdemelte.

Babics: Igen, ő se, de Berzsenyi se Kölcseytől... (nevetés) példák vannak. Nem kell elkeseredni, a költőt nem ez motiválja íráskor, mindig is önkifejezés lesz, amit az ember papíron produkál.

Bozsik: Viszont a publikálási lehetőséget korlátozza egy rossz kritika.

Babics: Ezért mondtam, hogy tönkretehetnek embereket így, egzisztenciálisan, és persze lelkileg is. Én nem leszek emiatt öngyilkos. (nevetés) Ez tán a szerencsém, hogy képes vagyok nem foglalkozni mindezzel.

P. Nagy: A kritikának egy fajtája a recenzió, ami szintén nagy mértékben befolyásolja az írók megjelenését. Ki volt köteted recenzense?

Babics: Nem tudom, fogalmam sincs.

Többen: De jó neked!

Ladányi: Az eposzról szeretnék kérdezni, ami ma elég furcsa műfaj. Mitől eposz a te eposzod? Hogyan lehet ma eposzt írni?

Babics: Az ágyamon kuporogva. (nevetés) Ne haragudj a humoromért! Komolyra fordítva a szót: elképzelhető, hogy őrültség, de akkor ezt vállalom. Lehet, hogy egyszerűen nem lesz olvasója. Ezért vagyok én optimista, ezt mondtam beszélgetésünk elején: az ember megváltozhat, és akkor visszatér, avagy éppen újból megszületik az a fajta gondolkodás, ami az embereket fogékonnyá teszi a hosszabb művekre. Akár egy eposzra. Az ügy technikai része -ugye-az, hogy... mi is az eposz? Egy hősköltemény állandó jelzőkkel, a cselekmények közepébe való vágással... nem is tudom mi még... ezt nagyjából igyekeztem beletenni, bár egyáltalán nem olyan szigorúan, mint ahogyan azt az ókori műfaj megköveteli... De hát Ezra Poundnak is van eposza, és az enyém akkor inkább eposzi jellegű, mint az övé. Mert hexameterben is készült, viszont van benne haiku is, és az eposzi mozgalmasságot 1-2 haiku fogja ellensúlyozni, hisz homlokegyenest ellenkezik egymással a két versforma. Jelzőbóják a haikuk az eposz hullámai között. A címe Magyarok kertje, egy nap története, egy olyan elképzelt világban, ami akkor születne meg, ha a kommunizmus nem omlana össze (moraj, mire Babics, nevetve:)... nos, amikor elkezdtem, még javában működtek ezek az erők. Képzelt időmről tehát azt feltételeztem, hogy folytatódik a jelen ideológiai terrorja. Egy magányos emberről szól, akinek csak a növényei maradtak, nyolc vagy kilenc növény. Mindegyiket névvel illeti, van köztük Dzsungel, Nindzsa kötele, Kínai mama... és minden egyes növény különböző korokból üzen neki valamit, amiért érdemes felvenni a kesztyűt, és harcolni, pusztán az életért. Elhagyta a felesége és a gyermeke, épp aznap kapta meg a barátja haláláról szóló üzenetet. Halottai vannak, de a növények, a szeretet alapvető letéteményesei arra késztetik különböző történetek által, amelyek vagy a múltban, vagy a jövőben játszódnak, hogy továbblépjen és éljen. És amikor a végén megpróbál ellenállni a kilakoltatásnak, erőszakos halált hal, férfiként viselkedik.

Bozsik: Honnan e kötetcím? Kék ütem lovagrend. Tatár Sándor két flekknyi elméletet állított fel ennek kapcsán...

Babics: Azt hiszem, hogy elmélete nem igazán sikeres... Előbb volt meg ez a két szó fejemben, mielőtt pontosan meghatároztam volna, mi ez... én inkább ösztönös költő vagyok, szóval megvolt bennem már régóta. Nem is tudom, talán a hetes buszon mentem át az Erzsébet hídon, és ott volt a kék ütem. Jó, mondtam, legyen, ez valamit jelent, ezután próbáltam csak megfogalmazni, mi ez, és honnan jöhetett: a kék ütem tulajdonképpen a halál ritmusa a szívben. Ez a pontos meghatározása. Ezeket a verseket átitatja a halálmotívum, ezt talán mindenki rögtön felfedezte (Bozsik közbevetése: Tatár)... és ebben Tatárnak teljesen igaza van, pusztán szerettem volna ezt egy metaforában, ami végül szinesztéziának sikerült, tömöríteni... Ennek van egy kék ütem asszonya, mert én úgy képzelem, hogy az egész világegyetem valahogy inkább női...

Bozsik: Ez rímel arra, amit az előbb Ottó mondott, hogy a kék ütem az kék vér, hogy a költészet egyfajta arisztokratikus magatartás?

Horváth: Nem ezt mondtam...

Bozsik: Ha nem így lenne, akkor most itt csüggnének az emberek az ablakokon...

Babics: Egy lovagrendről van szó, amely beavatást igényel. Mindenkinek, aki belépett...

Bozsik: És akit fölvettek!

Babics: ... és aki méltó arra, hogy fölvegyék a rendbe, egy bizonyos beavatási szertartáson kell átesnie. Az olvasónak legyen a beavatási szertartása az, hogy odafigyel. Végre-valahára. Így az én verseimben máris a lovagrend tagja lehet.
Horváth: Arra lennék kíváncsi, és ez már szakmai ártalom, hogy írás közben gondoltál-e a fordítóra, mert ez a kötött forma, ezek a hexameterek...

Babics: Tisztában voltam azzal, amikor elkezdtem hexametert írni, hogy franciául nem fogok felhangzani a televízióban (nevetés) soha életemben, vagy a halálom után se. Arról van szó, hogy az európaiak többségének el kéne kezdeni magyarul tanulni. (nevetés) Mert annyi jó költő van ebben az országban, vagyis annyi jó magyar nyelvű költő van, és ők a legjobbak, hogy érdemes lenne ezért megtanulni ezt a nyelvet, akármilyen nehéz is. A fordítóra tehát egyáltalán nem gondoltam, de azzal tisztában voltam, hogy milyen veszélyekkel jár ez az én nemzetközi hírnevemre nézve. Az olvasóra viszont annál többet gondolok, igyekszem minél érthetőbbé tenni a verseimet, de valamikor nem vagyok képes engedményeket tenni. A legelső számomra Isten, írás közben legfőképpen rá gondolok, és aztán az olvasóra. Habár Isten is olvasó, vagy legalábbis remélem, valahol...

Bozsik: Ottó, hát deseteracban fordítsd!

Horváth: Nem, nem...

Bozsik: Persze, ha te mint fordító nem szereted a kötött formákat.

Babics: Akkor nekem végem... (nevetés)

Horváth: Lefordíthatom én kötött formában is, de az akkor archaizmus lenne, vannak itt is ilyen versek, rímelnek az emberek, de az egészen más... nagy bajban vagyok.
Bordás Tímea: Verseidben mindenütt a Bibliát érzem. Hogyan viszonyulsz hozzá?
Babics: Nagyon szeretem a Bibliát, noha nem vagyok vallásos, és elsősorban az irodalmi értékét kedvelem, mert úgy érzem, hogy a Biblia nyelvezete valami elképesztő, igazi, nagy költészet. Én mindenképpen költészetnek érzem. Ha hatott rám, mindenképpen ösztönös hatásról van szó, nem tudatosról...

A közönségből: Mit olvasol, szoktál-e olvasni?

Babics: Szoktam, még a saját műveimen kívül is, bár elég sok munkámba telik, amíg átrágom magam az eposzaimon (nevetés)... Inkább klasszikusokat olvasok, mert a kortárs irodalommal úgy vagyok, hogy van még rá idő, és inkább egy jó pár évvel később, hogy legyen egy kis távolságtartás is. De a barátaimmal azért kivételt teszek. Krasznahorkaival például. Thomas Mannt olvasom, Szolzsenyicin megjelent regényeit. Egyébként Faulkner a kedvenc íróm. Inkább prózát olvasok, nagyon kevés kedvenc költőm van, olyan, akit állandóan előveszek, csak egy-kettő: Rilke, Jeszenyin, Paul Celan.

A közönségből: És a film?

Babics: Ott is az érzelmi töltés a lényeges számomra, ami csak például a Fellini - és Tarkovszkij - filmekben érezhető. Ezért nem szeretem például Bergmant, mert az olyan, mintha egy regényt olvasnék... (érthetetlen megjegyzés a közönségből) Nemsokára mindenhol az lesz, hogy a producer dönti el, mi lesz benne egy filmben. Ha létezik állami dotáció, és a rendező megkap egy bizonyos összeget, akkor csinálhat jó filmet, de ahol a producer dönt, ott mindig a tömeg számít. És nálunk is meg fog szűnni a dotáció, és minden országban, amely áttér a kapitalizmusra. Már csak a mecénások menthetik meg a helyzetet, nagy szükség van rájuk... Soros Györgyről biztos hallottatok, hogy mennyit áldoz a magyar kultúrára. Különben most én is az ő pénzéből élek...(nevetés) Igen, be szokták írni a kötetbe, hogy ennek és ennek a támogatásával készült... Valaki nemrég azt mondta, hogy ez a legolcsóbb halhatatlanság.

A közönségből: Végül az fog kisülni, hogy a kommunizmusban volt jó az íróknak?

Babics: Hát igen... ez a korszak lesz a legnehezebb az alkotóknak, ez az átmenet, amíg ki nem épül a mecénás-rendszer.

A közönségből: Áll-e mögötted valamilyen szellemi irányzat, kiktől tanultál?

Babics: Ritkán olvasok filozófiai műveket, ha igen, akkor az ókoriakat. Platónt. Ha mindenképpen egy szellemi irányzatot kell megneveznem, akkor azt mondom, hogy egy ember az, akihez hasonlítok, mert nem mondhatom, hogy hatott rám, hisz már akkor is gondolkodtam, amikor a neve még nem volt ismert Magyarországon... Hamvas Béláról van szó. Az ő emberi és szellemi magatartását becsülöm a legtöbbre, és ha létezik ilyen, hogy példakép, habár nem szeretem ezt a szót, vagy kell választanom, akkor ő az, akire szavazok.
(Érthetetlen kérdés a közönségből.)

Babics: Évek óta működik a szerződésfelbontás. Nincs pénz a kultúrára. Miért lenne? A költők nem harcias emberek, tőlük könnyű elvenni. Újból az lesz, mint József Attila idejében, hogy a költőknek kell majd olvasókat gyűjteni, előfizetőkért házalni...
(Érthetetlen kérdés a közönségből.)

Babics: Zalán mondta nekem, hogy ha nem Krasznahorkai adta volna oda neki a verseimet, hanem postán érkeznek, akkor elképzelhető, hogy máig sem olvasta volna el, mert olyan rengeteg vers van mindegyik szerkesztőségben, hogy a versszerkesztők csömört kapnak, és már nem is tudják az igazi értéket megkülönböztetni, nem is figyelnek oda, inkább az ismert költőket választják, mert azoknak van nevük, és abból nem lehet nagyobb baj, mert nem ők közölték le először, mert nem kell a hátukat tartani, és egyébként is fáradtak, és unják az egészet. Szóval kell hozzá összeköttetés, vagy egy baráti szál, amin el lehet indulni...

Bozsik: Ezért kell a Sympóban publikálni. A Symposion szerkesztői minden kéziratot elolvasnak... (röhej)

Babics Imrével Bozsik Péter beszélgetett 1990. december 12-én az újvidéki Ifjúsági Tribünön, huszonvalahány néző előtt.