« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Szöllősi Zoltán (1945-2018)
haikui


HAIKUK
Forrás, 2000. június

Fegyenctelepen,
Isten kiűzöttjei,
hatmilliárdan.


Betörtek hozzám,
bordám léce hiányzik,
mellettem Éva.


Öröktől árván,
még csak kétezer éve
van édesanyám.


Mennyit sírhattam?
mérik az esőt, mérik
milliméterben.


Fáj, fáj a gyökér,
felszaggattam ujjaim,
állok a földben.


Lovak, leányok,
jégvirágos ablakban
hallucinálok.


Páros koporsónk,
Pest-Buda köve ázik,
cigarettázunk.


Ajtómat rázza,
házam volna a háza,
sír, dühöng a szél.


Hova siettem?
mögöttem sír a jövő,
fordulok vissza.


Jánoshalmi pír,
rügyekben már a gyümölcs,
meg kell születnem.

 

Takarom térdem
Hitel, 2006. május, 39-40. oldal

1.
Férfiember én,
tenyeremmel takarom
térdem: szemérmem.


2.
Négy évszak színei fölött,
füstbe szürkült arccal,
tanyán, vonaton, városokban,
asztalomon a téttel, forinttörmelék
napjaimmal,
rettenetesen hosszú
életemmel –


3.
Virrad s kocsmába
süt be a Nap: nincs ennél
reménytelenebb.


4.
Tevés-vevésbe tébolyított
emberiség, aj szegény –
se erőd, se időd, hogy megüld,
megünnepeld
utolsó évezreded.


5.
Nem gombolom be
ingem, még hiányosak
fönt a csillagok.
Kacag, kacag a cipzár,
bennem is,
bokádig ejti hullámzó szoknyád
s kilépsz zöld gyűrűjéből
a partra.
De ölelésem
egyenlítőjén kusza dzsungel rejt
előlem már is.
Még kamaszos
terveket szövök keresésedre
vadul.


6.
Talpatlan köd áll
vasbeton tornácomon –
fázik a lámpa.


7.
Nincs meg a kert,
elporladtak határai,
de kapuja sarka, régi helyén,
esthajnalcsillag
csikorog.

8.
Akác őrzi a
házat, mint a vén, tiszte
hát bólintani.

 

Takarom térdem
Hitel, 2007. augusztus, 42-43. oldal

Férfiember, én,
tenyeremmel takarom
térdem: szemérmem.

Vagyok a szerelem, vagyok a költészet,
vagyok a bor szent tüzén kiégett
edény, s keresitek a mestert, akitől
megvegyetek, de szemetek
nem leli Istent –
vihettek hát szabadon, ingyen:
kívül a kozmikus kacskaringókkal
díszes, belül a titokzatos
erőkkel teli, a tökös,
örökkön szomjas miskakancsót –
jó lesz, ha szíve
valamelyik polcáról, akár krúdysan,
szerelmes leány vagy asszony

álmatag keze
üt le, s összetörhetek
diribdarabra.

Ablakból látom s hallom a kukásautó
szuszogó, nyögő szörnyetegét,
habzsolja, nyeli életünk hulladékát,
bűzlő szemetét,
abortált verseimet is,
asszony méhének mocskát –
lehetne legalább régi kályhám:

magamhoz méltón
elégethessem őket
mindannyiunkért.

Amikor szívemben, amikor fejemben
egymásnak törnek gyöngyeim,
megtébolyít gyötrődésük,
sikoltozásuk, jajgatásuk,
szálkával volna teli, száraz
ráncokba rándul arcom –
összezárt két tenyeremet, tükrömet
nyitom ilyenkor magam elé
most a traktorost látom, régesrég meghalt,
éjjel s nappal a szénfekete
baranyai földeken szántott, s egyszer
értem, miattam megállt, ahogyan
most is – diák vagyok még –
megállítja lánctalpas, csikorgó
sztalinecét, és nem tudhatom,
öröm vagy fájdalom van-e szétrázott,
sváb ábrázatán – feleségül veszem
a lányát, kiáltom neki –
két kék szeme, kifogott

halak vergődnek
arca ezernyi ránca
mély kosarában.

 

Takarom térdem
Hitel, 2008. június, 13-15. oldal

Férfiember, én,
tenyeremmel takarom
térdem: szemérmem.

Sokat felejtettem, de
tudom, hogy mit.
Fekszem daltalan, földnek
fordított arcú század –
harmatos fű, szeretet
nyaldossa számat.

Nem lelem helyem.
Felszól apám: kisfiam,
ne helytelenkedj!

Ülök az idő szemében, lógálom
kurta lábam az irdatlan
mélység fölött, a máriapócsi
két torony egyikének harangja
alatt, falatlan, ablaktalan,
szeles oszlopai közt lógálom
kurta lábam a folyton zengő,
az új meg új búcsúsokat köszöntő
harang szavára, nyelvének ütemére –

Látom magamat:
lentről mutogatnak rám
és kiabálnak.

Mit keres ott ez a gyermek!
én meg, csak képzeletben még,
ahogyan azóta álmomban igazából
legyőzöm tériszonyomat, a semmit –

Asszony testéről
hullik le dús selyem.
Pucér a világ.

Az első ember üvölti bennem
ifjúságom, betöltöm örök
rettenetemet, kilépek, megyek
a puha levegőben, megtart,
Jézust a víz.

Járok antennás
tetők s tornyos Országház
tüskéi fölött.

Marokra fogom szívem mázsányi
súlyát, néha lehúz, s röhögnek,
kapkodnak lábam után, ám
feltöröm magamat mindig legalább
a fák magasáig. Mint legutóbb is.

Fekete szélbe
csavarodtam, és rántott,
húzott le a mély.

Hűvösvölgy valamelyik járdaszélén
cigányasszony állt, mellette lánya,
aki értem, gyalog-szupermenért,
emelte karját, hajoltam, megfogtam
kezét, s íme, fölemeltem: testével
testem lett könnyebb.

Együtt, mint táncot,
járta a lábunk, föl, föl
a levegőben.

Csodálkoztam és emlékeztem, miért
tett szerencsétlenné engem,
amikor édesanyám fölébredt
s mondta: álmomban megint röpültem,
vagy: Mindszenty bíborost láttam
szállani – jaj, hányszor hallom –
égő palástja beborította Magyarországot,
és ének szólt, zengett:
keresztények sírjatok,
mélyen szomorkodjatok.

Később meg Adyt
irigyeltem, ki lovon
száguld Tejúton.

Nagy Lászlót: ökle
rakéta erejével
combján, vigyázzban

repülte, törte
át az égi kökényest.
Én lépkedtem csak.

Veled is. Már nem Budapest, de
hol volt, hol nem volt, öröktől
örök város felett. Nevettünk,
bekacagtunk tíz és száz emeletének
kivilágított ablakain.
Miért jöttél velem?, kérdeztem tőled.
Mindig is ezt akartam, mondtad.

Begyalogoltuk
csillagokkal az eget.
Két láthatatlan.

 

Takarom térdem
Hitel, 2009. január, 6-7. oldal

Férfiember, én,
tenyeremmel takarom
térdem: szemérmem.

Néztem sokszor a Holdat, Nap hűlt oszlopát,
csillagaidon, rossz kölyök, térdepeltem,
világ sarkában, szobánkban kukoricán –
nem sírtam: eget, falat kiérdemeltem.

Telet tavaszba
aluszik át a medve –
átvirrasztok én.

Elpárolgott, éggé lett belőlem a tenger,
bukdácsolok csak szürrealista roncsán,
hiszem mégis, hullámzok: szerelemmel, verssel –
létezésemet Istenig felhazudván.

Háttal az égnek
Földet néz, igéz a Hold:
Gyertek el megint!

Nyírségben Nádastanya ó-nádasai
télben állnak, hiába most fény és nyár van,
emlék itt az emlékezés is, tavalyi,
sárga Nap, felejtése zúg a mákvirágban.

Megsebzett engem.
Olthatatlan sebembe
beleszerettem.

Borral, kenyérrel fűtöm magam, magamban.
Házam, se Budán jó lakásom, jutottam Pestre.
Tetőtlen kozmoszom alatt először itt rogytam
lábadhoz Idő, Jézus égitestjére: Földre.

Született bennem.
Megfeszíttetett bennem.
Feltámadt bennem.

Láttam a semmit semminek, de reszketett,
lenni vágyott: legyen a kutyád vagy angyalod –
hallhattam is: nyüszít benne a szeretet,
és tudom, síromra fekszik, hogyha meghalok.

Hó esik hóra,
szó hullik lehullt szóra:
asztalomon tél.