« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Beney Zsuzsa: Haiku? Radnóti-elemzés
Az igazság arcai (Beszélgetés Beney Zsuzsával)

 

Beney Zsuzsa (1930-2006)
haikui

A nyári égből havazik. A lélek
papírjára ráfagytak
a szavak.

2004, Bp., Terebess Gábornak

Beney Zsuzsa
TÉL
C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó
Budapest, 2004, 82. oldal

[Fülszöveg:]
Beney Zsuzsa 1930-ban született, költő, író, esszéíró. Tizenhat önálló kötete jelent meg, munkásságát többek közt József Attila és Soros Alkotói Díjjal jutalmazták.
Ebben a kis kötetben a japán haikunak nem tisztán formai, inkább szellemi átvételével, az ember és a természet mulandóságának metaforikus egymásra vetítésével kísérletezik.


Telt szénaillat gomolyog a föld
felszínéről. Forró emlék
a télben.

Köd, reggel. Tejopálban rég kihúnyt
szivárvány tündököl.
Ki látja?

Havazás. Megszámlálhatatlan
csengettyűt ráz a szél.
Fehér csend.

A virág elszárad, a mécs kialszik.
De bennem tovább él a
mécsvirág.

Birsalma illata, tűzropogás.
Otthon. A tél ködében
Eltünő.

Rég láttalak. A levelek lehulltak
a fákról és lassanként elvirágzott
tízezer évszak.

Elmúlt örömöt festek. Mit tanácsolsz?
Aranyzöld lombot vagy sárga
avart?

Pacsirta-ének. Hallod-e hogy milyen
szomorú? kérdezted. Most már hallom
a csöndben.

Hópehely-áradat zizeg az égen.
A sötétség átszínezi az estet
fehérré.

A láng kilobban de üres helye
még felragyog egyetlen pillanatra.
Boldogság.

Dértől merev fű, fagyott csillagok
távolodóban. Kihült
meteor.

Olyankor mindig havazik. A lélek
a párna fehér pihéibe süpped.
Kialszik.

Pattog a fagy, meg-megreped az égbolt.
Látszik résein át az, ami már
nem látható.

A ködben eltűnik a kert, az ég.
Pedig ott vannak. Ilyen lesz a másik
világ is?

Elvirágzott. Most elhamvad a tűzben.
Melyik volt az igazi
élete?

Hópehely lebeg fönt és lent között.
Még ismeretlen-tétova
a térben.

A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.

Lombtalan faágak rácsozata.
Magában is teljesség.
Végtelen.

Ahol a láng fénye az éjszaka
sötétjét metszi, az éles határ
áttörhetetlen.

Ablak. Bent tüll, kint a hó függönye.
Sajátmagával egyesül a kettős
tükörkép.

Fagyra vésett szavak, behavazott
üzenet. Elér-e majd hozzád
tavasszal?

A virág elhervadt a kert zugában.
Szebb lett volna, ha látja
valaki?

Pohárban gyertya. A test csontjain
átlátszik a már csak pislákoló
fehér láng.

Mint hegyomlás robaja: hirtelen
csend. Megállt az éjszakai
szélroham.

Az alvó felriad. Sötét szobában
a soha többé fel nem
ébredés.

Jávai árnyékjáték fekete
fal előtt. Éjszakai
szerelem.

Az őszi levelek lassan lehulltak.
Meztelenül marad a
tiszta váz.

Csillagmozgás kint és bent. A papíron
még sűrűbb pókháló.
Jelek.

Varjak az égen. Talán a halálban
szárnyalnak láthatatlan
lelkeink.

Nyári emlék: villámló kavicsok.
Szentjánosbogarak repkednek a
tejúton.

Fagy. Dermedtek, mégis reszketnek a fák.
A hideg nem kívül - kéreg alatt
szivárog.

Felhők húznak a februári égen.
Madárrajok - fényesség,
félsötét.

Papírtekercsre rajzolt hervadó
rózsa: szirmonként eltűnő idő.
Öröklét.

Vörös fény a havon, megvillanó
ablak tükrén fellángoló hiány.
Emlékezés.

A tiszta hó önmagának világít.
Átitatja a komor éjszakát.
Fehér sötétség.

A hó már az ajtófélfáig ér.
Betemeti életünk és halálunk
lábnyomait.

Éjszakai szélben a porhó
alig hallható zizegő redői.
Selyemcsend.

Két ablak közt tulipán. Odakint hó.
Ne hidd el, hogy virág. Csak
képzeled.

Csonttollú tél, fagyott madártetem.
Múlt szerelem sivataga.
Homokhó.

A vaskerítés rácsán puha hó ül.
Két hidegből összefagyott világ
és túlvilág.

Villanások az égen és havon.
Csillagok vagy mécsesek
temetőben?

Téli este. Jégbefagyott világunk.
Az év köre bezárta
önmagát.

Kopár fák ágán bagoly. Hideg ég.
Vagy fekete éjben elmerült tél?
Léleksötét.

Gyufaláng sercen a sötét szobában.
Elég fény-e ahhoz, hogy beragyogja
a végtelent?

A föld moccan, tavasz-illat a szélben.
De többé nem olvad le róla a
fehér gyász.

Talán tavaszodik. A jégvirág
szirma lehullt - az ablakban
üresség.

Vonalak és erek: a jégvirág
levelei. Belül üres
csatornák.

Már egy-egy madár pittyen. Hallod-e?
A fészket még hiába is
keresnéd.

A föld már párolog. De illatát
visszaszívja önnemző
önmagába.

Egyre későbben sötétedik.
Este egyre sötétebb
a világos.

A hótakaró megroggyan. A sáros
föld itt-ott már látszik. A lelken
átüt a test.

Ez az utolsó havas alkonyat.
Tán éppen ezért hiszed, hogy
a legszebb.

Még egyszer rajzolódj ki, jégvirág.
Menyasszonyi csokor a
temetésen.

Megfagyott faágak zengenek.
Soha föl nem olvasztható
üveghang.

A hó lassan beszivárog a földbe.
Fehérebb és fagyottabb
odalent.

Múlik a tél. De vajon hogy lehet
hogy ez a dermedt csillám volt
az élet?

Meg-megrezzen a levegő, a szél.
Fáj a földnek, ha kipattan
a csíra.

Biztos-e hogy zöld fűvé lesz az olvadt
hó? Mindkettőt hogy
láthatod?

Már lassan kibújik a hóvirág.
Hó és virág. Látomás vagy
valóság?

A csöndes évszak elmúlt. Az a csönd
következik, mely többé már
nem évszak.

 

TIZENÖT HAIKU
(1972)
15 haiku (1970 [sic!]): Vigilia, 1971. július, XXXVI. évfolyam 7. szám, 479. oldal;
kötetben: Tűzföld, Szépirodalmi, Budapest, 1972, 76-79. oldal;
újraközlés: Szép versek 1973, Magvető, Budapest, 1974, 28-29. oldal;
valamint: Tél, C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 2004, 65-81. oldal

1
Ágak és fonnyadt levelek rajza az égen.
Aranytallér nap. Ködfehér, végtelen ég.
Üres temetőben sírmécs világít.


2
A forgószél homokot szór a házra.
Kristálykék égbolton a szürke zápor.
Üvegen kvarc kopog.


3
Legördül az izzó
szikrázó könnycsepp az arc sivatagján.
Föld a jéghideg űrben.


4
Kibomlik a galaxisok sűrű ködéből,
messzeragyog, aztán kialszik a csillag.
Messzeragyog, kialszik egy elkésett őszi virág.


5
Szárnysuhanás a könnyű levegőben.
Forró csivitelés a sűrű lombban.
Madárláb-csillag a hóban.


6
Esőverte lánycsontok, kopár, kitárt táj,
korhadt fák, sárbatiprott városok, deres mezőség.
Ezer ősz lángol két-három bogyóban.


7
Füstté változott bokrok közt bolyongok,
földbe taposott utak kanyarognak.
Elmúlt ablakok mögött rőzsetűz ég.


8
Tücsök, kis lélek, parázsról cirpelő.
Fecske fenn és lenn, ív és homorulat.
Megkövült barna tekintet.


9
A test vaskelyhéből a föld erői
füstben lengnek az áldozati égre.
Ujra és ujra vérrel föltelődik.


10
Beomlott tárna mélyén nap világít.
Hófelhők fölött hold úszik az égen.
Csak Te nem vagy, ki belőlem születtél.


11
Az ég vörös felhőiben a szél,
sorsok a csillagokban - földön-égen
fényesedő jelek.


12
Könnyek, vaskések, hová lettetek?
Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?
Kettőnk között már rég a szél bolyong.


13
A tó kiszárad, a víz elszivárog,
a hold elfogy, homokszemek peregnek.
Az én valóságom is elszivárgott.


14
Csak azt mondjuk útnak, mi hazaér,
csak azt látjuk égnek, mi betakar -
kéznek csak a kinyílót.


15
Te jössz, rámnézel - én tükörben élek.
Te megérintsz - csak kísértet vagyok.
Egyszer megöltél - most miért ölelnél?

----------------------------------------

 

 

HAIKU-PILLANATOK
Tűzföldi táj - Válogatott és új versek,
Szépirodalmi, Budapest, 1990, 49-55. oldal

 

Tél tavasz között láthatalan évszak
éj hajnal résén lángoló sötétség
föld és ég között résnyi fénytükörben
csörrenő szél ezüst rózsa virágzik

*

Nem bíbor nem selyem egy cseppnyi vér csak
nem fény nem könny mozdulat rebbenése
fodrozó gyűrűkben tágul az este
utólszor még felnézek rád a Napra

*

A szél csillagot sodor ablakomra
homokkal hóval köddel tört levéllel
örök porral eltakarja a sírom
örök vággyal sír sikong a hideg szél

*

Hullámok mozdulatlan ringatása
ívek játéka rajztalan papíron
hajszálfinom rajz papírvékony égen
vágy cérnája pörgő üveggolyóban

*

Ködcseppnyi folt csak
egy gondolat
világot elfedő
sárkányfelhőt virágzik

*

Zene libegő szalagja a hullámokból szőtt időben
tánc csillanása eltűnése fényből font tér-kosárban
kedvességed párnája
kiömlő könnyeim kőgörgetegében

*

A nemlét tarka virágkosarára
mért vágyódnék keserű görcs miért bánt
érte ki nincs kit nem látok madárnál
gyorsabb öröklét tűnő mozdulása

*

A rózsa szirmát hullatja az őszi csendbe
köd cseppje áll a viaszos levélen
tőlem messze jársz ismeretlen évszak
völgyében magamtól messze kísérlek

*

Nap récéje fényarany levélen
éjszaka báránya fekete vágyban
benned csillogó kavicsom fellobbant szélfútt életem
síkos pályádon patak ívén kicsúsztál a világból

*

Harangszó néma kondulása tekintetek boltja alatt
patak patak árkokban áradó ég
örvény-jajgatás hajcsomók sellővérezte homokon
holttákövült szív foglya gyenge madár

*

Mosoly fényes selyme alatt az arcon
könny higanykék tükre alatt a szemben
fekete kőben a mély árkok árnyán
mozdulatlan reszketés rézvederben

*

A búcsúzás üvegszalagja leng a lángoló levegőben
pengő könnyed szétmorzsolta madárláb
láthatatlan múlhatatlan lágy évszak
ágai közt lángol a tövis-évszak

*

Mindent hallani ami egykor lélegzett az időben
minden van ami volt
de fent de fent a szem sós parazsában
él ami nincs

*

Pillelángok esője
virág virág emléke képzelete
könnyed arcomon nevetésed gyönge kezemben
hiányod vaspárnáján benned alszom

*

A virág szirma lepereg ha hőség perzseli
a föld jégkérge pattan ha jég abroncsa vágja
nincs aki betakarja halottan elsirassa
őt kinek koronát égettek rá hajára

*

Pattog a csönd a holdsugár szegélyén
vérzik az ég
mozdulatlan rebbenéstelen száraz
két szemem ráforrott a fénykorongra

*

Nincs más csönd csak az elhallgatott dajkadal
nincs más űr csak a tavasz zsendülése
illatos lágy eső husvéti szél
meg az ég a hó a föld csilagai

*

Felhőcsúcsra hegygerincre lehajtod
magányos vaskoronád
szívemben sír a gyermek kinek farkasnyomok közt
láttad utolsó lábanyomát

*

Egy ősz hajszál ezüstdere a télnek
virágzó fű érett terhe a nyárnak
rézsút sütő arany nap madarak indulása
jajszó égre hasító a mondhatatlan évszak

*

Havas tér kút kávája hegynekfutó
keskeny utca ki vagy te aki nem vagy
álmaim visszaszálló alkonyívén
város egyetlen otthonom

*

Négy verssor kőbevésve hogy védjen a pokoltól
egyetlen sziklasír a kenyered és ágyad
négy évszak fénygolyója virágodnak tükörnek
egyetlen szerelem hogy mindez benned égjen

*

Kőkockák közt kinyíló gyönge sárga virágszál
alkonyat kék egén pipacs fekete kelyhe
ezüst kút fenekén csillagok zümmögése
ezüst hó hervadása ha fehér hó virágzik

*

Föld s ég között a láthatatlan évszak
négy verssor résén lángoló sötétség
tekintetek hídja alatt örök vágy
elzúgó folyamárja

*

Álmaimban hideg szél reszketése
üvegtócsák fölött hideg szél reszketése
kedvességed esője
szétvert udvaraim kőgörgetegében

*

Telihold lágy bimbója illatos tó
telihold éles köre jéghideg kő
föld s víz szegélye szél és ég szegélye
szélesebb mint az életé s halálé

*

Szétszórnám már virágom hogy gyümölcsöt teremjek
szétdobálnám gyümölcsöm hogy magokra bomoljék
szétfeszíteném törzsem mindenné szétomolni
kérgembe bezárulnék múltamban holdra várni

*

Rozsdás vas rácsfüzére milyen vágyból virágzik
fák közt festett levélen szél borzong a papíron
víz és ég határlapján fénytükörben
csak képe kél a napnak képe nyugszik napomnak

*

Csillageső hó könny
jég reszketés folyóarany tűz
aranytűz bokra
forró kalitka a halálnak

*

Gólyák vadludak sokféle madárnép
a gömbhéj belső kérgén vajjon kivülről tört át
vagy saját földünk ízzik ha szétfolyik az égen
elkínzott fák fölött a láthatatlan évszak

*

Minden virágnál szebb volt soha senki se látta
csillogóbb mint nap és hold az elfelejtett álom
csillag ember nem érti a szél lebbenését
hullámzó csönd sem őrzi a hang ringatását