« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Image result for nyírfalvi károly

Nyírfalvi Károly (1960-)
haikui


TIZENHÉT HAIKU A LÉTEZÉSRŐL

csatakos arcom
visszanéz összezavart
pocsolyák tükrén

csigalépcsőn jár
haza a jótékony csend
és a nyugalom

lódenkabátom
összefogva végigro-
hanok a téren

felemeli a
kezét elszámol tízig
és lesújt vele

nézd, hogy egymásba
simul a kérges tenyér
és a kemény bot

lehúnyom szemem
és begombolom szűkre
szabott életem

üres zsebemből
száraz morzsát szórok a
kihűlt galambra

vékony zsinóron
függő lámpák a holtat
bevilágítják

művirág virul
és hervad szeretteink
múlékony sírján

tekeregnek az
ég felé mint őrült híd
föld és ég között

engedj olvasni
pórusaidból te vén
aggastyán, te bölcs!

a mészfehér ég
alatt félholt fa mesél
a villámlásról

egyetlen egy fa
ágas-bogas sziget a
sziget közepén

sorban állnak a
fák összefogódzva
egymást segítve

töredékek a
réten hínökei az
egykori fáknak

állnak párban, mint
királynő és a király
holtáig együtt

vizek sodrában
ágak, törzsek, rönkök, meg-
annyi áldozat

*

[Három sor]

Sejti már, hogy mi
lapul a csomag mélyén
vissza is zárja


[Háromsoros]

Halvány fényével
sugárzik arcomba az
épp felkelő nap


[Haiku]

Haszontalan a
mozdulat, szél ha elül
a lélek szabad


[Haiku]

Jéghideg szavak.
Korlátok között semmi
a vers nélküled.


[Filosz]

Haiku illan
el kezemből, hajolj le
hozzád, fel ne vedd!


[Zár]

Úgy hetven felé
mikor már minden mindegy
könnyedén halok


[Hasonlat]

Akár elégett
újságpapíron betűk
makacs nyomai


[Háromsoros]

Egyszer összejön
nem is kell többször, majd még
megunom egyszer.


[Szürke]

Csípős reggelen
a vetett árnyékokat
macskának vélem.


[Egy kamaszra]

Sportcipőben a
csenevész lábak, rezeg
rajtuk a nadrág.


[Város]

A szemét fákra
aggatva süvölt a szél
szakadt húrjain


[Jelszó]

Vess egy pillantást
a bozótos aljára
felbukkan a fény.


[Zenvedély]

Élem az idő
szigorú böjtjét napról
napra fáradtan.


[Ha; iku]

Ma búvalékelt
tárgyakat rakosgatok
össze egész nap.


[Haiku]

Köszöntsd a csigát
eső után araszol
a nedves földön.


[Mottó]

Megpillantván az
ösvényt, hirtelen elin-
dultam rajta...


[Rontott]

Cipőmön nő a
lyuk, enyhe déli szél raj-
za a lábamon


[Palimpszeszt]

Esti délután
havazik és havazik.
Kopasz fán madár.


[Mottó 2]

Ne beszélj, hallgass
múltat látok bőrödön
lassan olvasom.


[Rejtő szavak]

Leszakad az ég.
Míg cseppenként földet ér
ujjongva félek.


[Sóhaj]

Ma péntek, tészta
lesz ebédre, helyre áll
a világ rendje.


A fák

terjengenek az
ég felé, mint őrült híd
föld és ég között

engedj olvasni
pórusaidból te vén
aggastyán, te bölcs

a mészfehér ég
alatt félholt fa mesél
a villámlásról

egyetlen egy fa
ágas-bogas sziget a
sziget közepén

sorban állnak a
fák, összefogódzva
egymást segítve

töredékek a
réten, hírnökei az
egykori fáknak

állnak párban, mint
királynő és a király
holtáig együtt

vizek sodrában
ágak, törzsek, rönkök, meg-
annyi áldozat


Magyar haikuk

Magányban fogant
vers csúszik le ajkamról
így kora reggel

Fogást keresne
rajtam, de szavai oly
pőrék, csupaszok.

Arcomon kopog
sürgető nyári eső.
Megfürdöm benne.

Az odakozmált
étel a kutyának sem
kell. Ne is próbáld.

A mákos guba
levet ereszt, ki tudja
vajon hány napos?

Hangya araszol
a járdán, keresi az
elveszett otthont.

*

 

http://www.helyzetember.hu/minkmagunk.htm#7
[tény]

Jász Attilának

felfedezésünk
lassú nyomát a homok
folyton beissza

 

[Is; és]

Házában lakik
a csiga és a kuka
fedelében is.

*

 

[Kis csokor]
Kéziratként a szerzőtől, 2004. október 27-én

Valaki pontot
tesz majd, s talán nem a
mondat végére.

A fű elhajol,
ahogy ellépek,
emeli fejét.

Házában lakik
a csiga és a kuka
fedelében is.

Félhomályban, a
vetített csend határán
lassú verset fest.

Ha majd öregen
működik nélkülem is
boldogan halok.

Valaki pontot
tesz majd, s tán nemcsak a
mondat végére.

 

Közép-európai
Kéziratként a szerzőtől, 2005. július 19-én

Kóró ujjammal
aszalt fügét mutatok
mindnyájatoknak

*

A büdös zoknit
halott macskának látom.
Fordítva rosszabb?!

*

Lehet bármi az
Út neve, ha eljutok
a remélt célig

*

 

Az öregedő Basho
Kéziratként a szerzőtől, 2005. július 26-án

Három napja nem
szartam egy jót, de rosszat
sem. Alig eszem.

Járnám a táncot
avarban, de lábam sem
őrzi a ritmust.

Keveset látok,
szagokat alig érzek,
bármit megeszem.

A mondatok mind
mind szétesőben, öreg
nyelvem halódik.

Ma már csak holnap
eszem, ujjaim között
szétfolyó napok.

Napfényben táncol
a hold, mely napot írjuk;
ki is vagyok én?

Lehetne minden
sokkal szebb, de lehetne
sokkal rusnyább is.

 

[Kifelé...]

Csak elképzelem,
már nem írom le őket -
hadd múljanak el.


[Nedves]

Halkan szemerkél.
Lassú könnyek gyűlnek a
szemerkélyekben.


[Közjáték]

Visszatalálni?
De hisz meg sem leltem még
az utat oda.

 

Átirat
(Bársony István után szabadon)

Este van, este.
Csillag kúszik az égre.
Ködök lebegnek.


[Emlék]

Nesztelen csigák
a falon, nyálkásak mind,
mit tegyek velük?


[Kezdet]

Foszló fényképek
közt turkálok. Mankók,
hogy emlékezzem...


[Csúf pár]

Szakad az eső.
Kecskebéka vánszorog
a síkos utcán.

Zuhog az eső.
Kecskebéka szétlapul
a kerék alatt.

*


[Tisztálkodás]

Egyetlen hajszál
is kezet rajzolhat a
dézsa falára.


[A kertben]

Kertünk sarkában
idegen fehér virág.
Hosszan csodálom.


[Messzebb]

Fák elvágólag.
A fegyelmezett erdő
nagyon szomorú.


[Évszak]

Sietős reggel.
A sarkon megállít egy
büszke hóember.


[Ősz]

Ott ül egy veréb.
Ha jobban megnézed, csak
toboz a járdán.


[Táv]

Járdányi erőm
sincs, pedig ennyi a táv
hogy odajussak.


[Hules-átirat]

Fejemben egér.
Egyszer úgyis meghalok,
akkor hol lesz ő?


[Sokadik koan]

Egyre kevesebb
levél a fán, egyre több
szunnyad a földön.

Egyre több hullik
a földre, egyre jobban
látszik a dió.


[Köz]

1./Kulcsszavam nyergét
meg nem ülheted, nagyot
rúg patáival.

2./A szavaknak nincs
nyergük, hátuk, patájuk,
nem hátaslovak.

3./Szavakra ne tégy
nyerget, hagyd békén őket,
nem arra valók...

 

[változat]
. . . . . . . . . . . Finy Petrának

macskakövek még
karmolják talpadat, de
némán mész tovább.


[szeg]

nagy magányában
megszólít a szellőzni
kitett vén kabát.


[foszlány]

múltam, mint konok
árnyék, utánam nyúl, és
hosszan elkísér...


[kilincs]

Amikor minden
rend bejön, bezárul az
ajtó mögöttem.


[sztupa]

Teafilterek
az ég brokátján, mint sok
apró harangnyelv.


[párbeszéd]

Miért a sirály?
De hisz oly szépen köröz
a folyó felett.

*

 

[tüske böki]

aki szelet vet,
vihart arat. és aki
kalapácsot vet?


[zöld]

A ház felfalja
kertjét, rátarti, ahogy
a gazdája is.

 

Haiku-napló

péntek

berendezkedtünk.
megy le a nap lassan a
maga járásán.

szombat

ülök a parton.
sápadt arcok napoznak
magas fák között.

nem ismerem a
titkot, nem is mondhatom
el senkinek sem.

vasárnap

siklók a vízben,
furcsa arcok fényképen
naplementekor.

hétfő

ütést számlálok
azon a pimasz arcon.
sajog a kezem.

mindig van egy, ki
nem találja a helyét,
hazamenne már.

kedd

nem kell ajándék,
légy hozzám kedves, szelíd,
megértő még ma.

szerda

vadra vadászunk
fegyver nélkül, vacsoránk
szerény, bőséges.

a parti sétány
mentén szembetűnő a
lassuló idő.

csütörtök

csütörtököt mond
a fáradtság, ki kéne
aludni magunk.

péntek

szent a kis béka,
mely áthalad az úton
reggel és este.

kísérleteznek,
és türelmünk határa
vajon meddig tart?

szombat

tábortűz mellett
emlékezünk a jövő
múlt napjaira.

vasárnap

hazaérkezünk
feltúrjuk a lakást, és
alszunk, mint hüllők.

*

 

Átképzés
(Márkus András: Anyám, előre!)

Anyám előre
főz; ha meghal, legyen egy
hétig mit ennünk


Seymour Glass gondolkodik

Üvegfal előtt
vadászik a macska, és
mert süt a nap, így

egyszerre fog kint
és bent egeret.
Árnya önmaga.


[Fehér]

mosolyogva int.
észrevétlen melegszik
a szív, a lélek.


[Nappal]

Olyan, mint bármely
más nap. De van ilyen is.
Ilyen névtelen.


Ha tudtam volna...

Halála előtt
napsütést fényképeztem
árnyas balkonon.

Naptól parázsló
balkonon fényképeztem
halála után.


Csepp

hajnali fényben
nehéz táska vonszolja
apró gazdáját.


[Eszköz]

Halott nyelveken
szól, és közben hogy, de hogy
pereg a nyelve.


[4 változat]

és csendesen el-
fogadja kihűlt helyem
forró emlékét...

és csendesen elfogadja
kihűlt helyem forró
emlékét

és csendesen elfogadja
kihűlt helyem
forró emlékét.

én csendesen el.
fogadja kihűlt helyem
forró emlékét!


[nem tudok rajzolni]

kávéscsésze az
asztal sarkán gondosan
elhelyezve

egyetlen fotel
a szelíd félhomályban
fehér fal előtt

két kávéscsésze
az asztal közepére
téve gondosan

két kiült fotel
a szelíd félhomályban
fehér fal előtt

egyetlen csésze
az asztal szélére
ejtve hanyagul

egyetlen fotel
mellette állólámpa
az olvasáshoz


[sejtek]

Ne hozz, de vigyél
valamit, üres kézzel
az vagyok, aki.

Harmadnapja nem
mostam hajat, s az arcom
is... Levert a láz.

Kihűlt az ágyam.
Oly rég nem jártam erre?
Nem is az enyém?


(Nyitány)

Nem szól semmiről.
De nem is bánt, elpiheg
csendben egyedül.


(Ízelítő)

Arcom elvegyül,
de karom ágál, mint kés
a sűrű ködben.


(Szigorú)

Mit ragozzam, a
keze fiatal, dehát
miért kéreget?


(Két átírás)
. . . . . . . . . . . Csík Mónikának

az időtlenség
vásznára fércelt suta
mozdulat: létem.

*

az éjszakában
szanaszét gurulnak a
gyönyör könnyei...

*

(pár haiku)

Ha meghalok, majd
beléd költözöm, csend, mély
csend lesz benned.

Ha meghalsz, te
költözöl énbelém, és
halkan szólsz bennem.

Cseppek
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nagy Mária Magdolnának

fűszálak hegyén
a némán vérző égbolt
fakó cseppjei

lepke a sírbolt
kapuján, egy esőcsepp
láncolja oda

*


NAPTÁR

Lábadnál ülve
szemlélném birodalmad
lankás határát.

Örökzöldjeink
elfásultak, nem őrzik
a nyár emlékét.

Nem elhagytam, csak
ottfelejtettem, és nem
szólt már utánam.

Ha felnézel az
avarult jegyzetekből,
csodát is láthatsz.

Folyton követ, hogy
megszólítson, hogy adjak
már nevet neki.

Ragyogjunk együtt
nyári fényhidakban, míg
kell, amíg lehet.

Könnyekkel büntet.
Folyton zúg, szemembe fúj.
Sírdorgál. Kacag.

Az augusztusi
szelíd vizek várnak, s
legott megnyugszol.

Hová tűntetek
barátaim, hol lesz majd
szállásom eztán?

Sápatag őszben
pontosan mutatom a
nem múló időt.

Sivatagi tél.
Fák vándorolnak lankás
homokdűnéken.

Téli telihold
kerek hasát döfködi
jámbor szarvasfám.

 

[halom, domb, hegy]
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 35. oldal

Térképen apró
pont, akár egy tűszúrás
a lágy papíron.

Hatalmas asztal
széles lábakkal, ahol
véget ér a sík.

Ha alázattal
közelítesz, talán meg-
hajol előtted.

Nem kell megmászni.
Ki is kerülheted. De
hol a büszkeség?

A magasból is
látni, eltakar mindent,
bár sokkal kisebb.

Mit jelentenek?
Miért hívnak, el miért
küldenek, ha már…?

Támpontjai vak
határnak, szelíd falak:
halmok, dombok. Hegy.

Lankás tájakon
sétálsz, dombról le és fel.
Sírhalmok között.

*

 

egyik ájulatból a másik ámulatba esem

Tenyerem közé
szúnyog száll. Most kezdjek el
lassan tapsolni?

Az elmúlás majd
rám talál. Szúnyog leszek,
megcsípem magam.


Rijog

Oda ne égjen!
Oda ne égjen, inkább
ide. Oda ne…

 

Pelyhek

Merőleges fák
az ember teremtette
tájban

Kopasz lombok
szőnek rendet a
vakfehér hidegben

Eldobok lapátot
kesztyűt gombócot gyúrok
nehezet sűrűt

Mosolygó hóember
ereszt gyökeret karját
az ég felé tárja

Mint akit löknek
úgy ülök itt a táj
befogad nem ereszt

 

Cetli

Maradok most már.
Járdányi erőm sincs, hogy
átlépjek oda.

 

Mélyütés

Vödörbe hányni,
ülni a vécén, ne tudd
meg. Elhallgatok.

*

 

[Február]

Fagyos reggelen
földönfutó gereblyém
csöndesen szunnyad.


[Percek]

Hátamon macska.
Dagaszt és szendereg a
téli alkonyban.


[Így és úgy]

Szárba szökken az
élet halott talajból
is, ha akarod.

Halott talajból
szárba szökken az élet
ha úgy akarod.

2011.02.18.


A nap útja az égen

Ragyogó napok
útját követve a táj
feltárja magát.

Sehol egy lélek.
Nem találja senki a
járatlan utat.

Halszagú papír
hever a parton, a hal
már rég elúszott.

Sehol egy lélek.
Ki hagyta itt nyomát e
ragyogó napon.

A nap útja az
égen csodás sorsvonal.
Hosszan figyelem.

Sarlóformát ír
le az égen, születik,
meghal mindennap.

Holdfényben ragyog
a nap, vörösen izzik
az alkonyatban.

Vándorbotomra
újabb vonalat vések,
véget ért a nap.

Ragyogó napok
útját követve léted
kibontja gyolcsát.

 

 

 

Nyírfalvi Károly 1960-ban született Békéscsabán. Könyvtáros, Budapesten él.

Kötetei:
Testünk jele a papíron (Eklektikon Kiadó, Budapest, 1998)
Szél és Nap (Tipotéka és Deák Ferenc Megyei Könyvtár, Zalaegerszeg, 2000)
Ülök a küszöbön: Cinkotai versek (Cinkotáért Közhasznú Egyesület, Budapest, 2004)
Kéreg és fátyol (2008)
Másnapra megenyhül (Ad Librum, Budapest, 2009)
Nyüzsgő nyugalom (e-könyv, 2009)
A tegnap honlapja (e-könyv, 2012)
Függönyrojtok (e-book, 2013)
Lassú lárma, olvasó nép (e-book, 2013)
Nyugalom, csend és bizonyosság (nyomtatott kötet, 2013)
Széttört album (e-book, 2013)
Szőnyegrojtok (próza, e-book, 2014)
Fogódzók (kulturális emlékek, próza, e-book, 2014)
J.M.B. (versek, 2014, e-book)
Laza naplók (verses naplók, e-book, 2014)
Debreczeni György – Nyírfalvi Károly: Két hang, tíz ujj (2015)

 

Nyírfalvi Károly - Azért a tizenhét szótagért
Comitatus folyóirat 26, 2011 október
http://comitatusfolyoirat.blogspot.hu/2011/10/reggelente-mig-elsetalok-megalloba.html

Reggelente, míg elsétálok a megállóba, kisutcákon visz az utam, s mint mélázó szamuráj, lassú léptekkel, folytonos figyelemben közeledem a cél felé, közben ügyelek a neszekre, zajokra, apró jelenségekre. A látvány gyakran szavakká, mondatfoszlányokká alakul, s végül kész haikuk gördülnek le ajkamról. Hosszabb szöveget nem is tudnék megjegyezni, a haiku meg illan, és huss tova is száll, a buszra szállva írom is le azonnal.
De miért épp haiku? Miért épp kelet?

Messzebbről kezdem. Kamaszkorom lázas éveiben rock-zenész akartam lenni, elsősorban énekes, na meg persze szövegíró. Kezembe került az Üvöltés, alcímében a megtévesztő szó: Szemelvények a beat irodalomról. Hangsúly a beat-en, ami akkortájt a rockzene régiesebb elnevezése volt, legalábbis azt gondoltam. Elolvastam, és bár igyekeztem dalszövegeket fabrikálni, a szabad vers szabadságtól fertőzött gőze alaposan megcsapott, és az irodalom felé vettem az irányt. S ha beat, akkor egyenes kanyar vezet a távol-kelet kultúrájáig, a zen buddhizmusig, s a zen hivatalosnak is tartott költészetéig, a domináns versformáig, a haikuhoz.
De mi a haiku?
„Egyedülálló formát használ a klasszikus japán költészet, amennyiben kötöttsége csupán a sorok (a mi időmértékes szótagértékeinkhez hasonló, de azzal nem mindenben azonos mértékű) moraértéke; más ritmustényezőt (rímet, alliterációt stb.) nem alkalmaz. A magyar műfordítók és a – világszerte elterjedt – japán versformákat saját verseikben alkalmazó költők e sorokat nem mora-, hanem szótagszámláló alakban adják vissza.
A nevezetesebb japán formák közül a magyar költészetre is igen nagy hatást tett a szimbolikus és metaforikus víziókat megörökítő haiku: ez mindössze három sor; sorainak eredetileg mora-, nálunk szótagszáma 5-7-5.” (Szepes Erika-Szerdahelyi István: A múzsák tánca)
Ez így elsőre nagyon száraznak hangzik. Viszont nagyon egyszerűnek tűnik. A kérdés joggal merül fel, miért készül manapság annyi haiku? Megfordítva: mások miért berzenkednek vele szemben, miért félnek tőle?
„ A haiku alapvető jellegzetessége, hogy nem mond el, nem is ír le – egyszerűen fölmutat egy tényt, lehetőleg köznapit.” (Miklós Pál: A Zen és a művészet)
Sok szerző és olvasó idegenkedik a haikutól, és olykor csak zsigerből, különösebb érveik nincsenek. Másoknak túl rövid, mire belekezdenek az olvasásba, véget is ér. Megint másokban a blöff érzetét kelti. Sokan megpróbálkoznak vele, mert rövidsége a könnyebbség benyomását kelti. Tizenhét szótagot nem olyan nagy kunszt kipréselni magunkból. De nem is oly egyszerű, mert akkor igazi, ha egyetlen lendülettel készül, mint egyetlen ecsetvonással festett könnyed kép.
Egy haiku születéséhez sok hasonlóan megélt felfénylő pillanat kell, s nem is gördülhet más kezünkről, tollunkból a papírra, mint tizenhét szótag, szelíd határozottsággal megfogalmazva három sorban.
Senki nem tudja, hogyan született az első haiku, de nyilván spontán módon, aztán e spontán forma törvényszerűen ismétlődött, így alakultak ki ismérvei. Mondják, a haiku rövidített, csonkított tanka, mások szerint a tanka túlírt, túlcsordult haiku. Mindegy is. A lényeg, az ember nem elhatározásból ír haikut, hanem mert hosszas próbálkozások után, nem is írhat mást, mint a színész, ha kellően belebújt a szerepébe, az adott helyzetben nem is mondhat mást, mint amit megírt a szerző, kegyelmi pillanat ez, ilyenkor elvileg tanulni sem kell a szövegét.
Jómagam nem érzek benne semmiféle idegenséget, hisz nem is vár el tőlem többet, mint a három soros, tizenhét szótagos tagolást. Ezen belül annyi egyéb lehetőségem van. A magyar haikuk élnek is ezzel, hiszen számos művelője ma már mindenféle témát képes haikuban feldolgozni. Léteznek haikufüzérek, amikor egy hosszabb költeményt haiku versszakokban ír meg valaki, s természetesen, ha valakinek a keze, a szíve, elméje nem áll rá erre, nem kötelező műfaj, de érdemes megpróbálni, mert zsebkendőnyi területen mozog az ember, adott esetben irdatlan súlyokat cipelve tanul kevésből alkotni, kevésbe sokat elrejteni, felgyorsult korunkban igen nagy kihívás a hosszú vers, szemben a haikuval. Bár három sor is lehet oly hosszú, mint a Háború és Béke, főleg, ha minden zamatát, alkotóelemét külön-külön ízleljük, elemezzük, s tesszük magunkévá.
Nyitottá, fegyelmezetté tesz, fejleszti a koncentráció-készséget, összehozhat távoli kultúrákat. Gondoljuk meg, kicsi a papír, nagy az indulat, írnánk levezetésül egy epigrammát, de még ahhoz is kicsi a felület, hát itt a jó öreg, ezerszer próbált haiku, miért ne, hátha épp indulatunkban sikerül? Mert végül is, a magyar haiku, mely sokszor közéleti jelleget ölt, nem más, mint távoli, idegennek vélt formában megírt epigramma. Csak nem okoz epeömlést.
Erőltetni nem kell, gyakorolni lehet.
A mandarin elmegy a festőhöz, és megrendel tőle egy elefántot ábrázoló könnyed, tusfestményt. A megállapodás szerint fél év múlva visszatér, és mondja, miért jött? A festő visszakérdez, mit is kért tőle, mire a válasz, hogy egy elefántot. Kis időt kér, úgy félórát, előveszi az eszközeit, és tíz perc múlva mutatja is a kész művet. Laza mozdulatokkal megfestett, táncoló elefánt látható a papíron. A mandarin néz, néz, és előáll a kaján kérdéssel, mihez kellett magának fél év, tíz perc alatt végzett. A festő karon fogja a mandarint, odavezeti egy szekrényhez, kinyitja,. Egyszeriben papírkötegek zúdulnak a földre, s mindegyik lap az elefántot ábrázolja különböző helyzetben, ezernyi meg ezernyi vázlaton. A festő elnézően mosolyog, a mandarin lehajtja a fejét, hallgat.
Milyen jó volna mindezt megírni egyetlen haikuban, s megelőzné megszámlálhatatlan kísérlet, vázlat. S miért ne, ha belülről fakad? Semmi sem lehet idegen, ami gazdagít. Nem kell írni, elég olvasni, tenni egy pillantást, egy olyan pillantást, már haiku lehet az is.