« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Fucskó Miklós (1961-)
haikui


Morzsalékok
Kéziratként a szerzőtől

(esetlen fohász)

Ennyi titkod közt
Uram, adj még időt – csak
bogozni magam.

(utazás)

Repülni kéne
Honnan – hová? Rajt- és cél
keresztje: bennünk.

(van remény)

Nem kép: másolat.
Nincs érvünk magunkra:
reprodukció.

(K. O.)

A madár is fél.
Szívgörcsben hull le röpte,
ha nem óvja szem.

(esendőség)

Ön-csapdáimba
botlok, s másoknak leszek
olcsó áldozat.

(istenes)

Hozzád tartok –, de
készületlen még nagyon
göröngyzúgásra.

(szabadság)

A messziről jött
vándor..., de én itt lakom
albérletemben.

(titkosírás – Anónak)

A bennem ki nem
bomló vers előtt Te Vagy:
Iniciálé.

(fő az ápoltság)

Többet törődött
a körme–, mint a lelke
ápolásával...

(használati utasítás)

Mit gyakran használsz,
gonddal ápold naponta,
hogy megmaradjon.

(az okról)

Tárgy, mit kéz nem ér
sosem, elveszti emlékét:
mért kell lennie –

(szó-beszéd)

Sok meddő beszéd.
Több tudni azt, épp miről
hallgat díszfenyőnk.

(új szövetség)

Láttam az Istent.
Enni kért. Rongyos, s titkos
nevemen szólít.

(kimondhatatlan)

Hiába a szó.
Tudni, kettőnknek elég,
miről hallgatunk.

(csevely)

Szeretve hallgatsz.
Díjszedőnk csacsog velem.
Mindent megértek.

(nagymosás…)

Rongyosra mostad
Utolsó versbankómat:
Hiába dugtam.

(kozmikus…)

Csillag-betűkkel
lyukas indigó-égre
felírva arcunk.

(ami meghatároz)

Vérpiros: zöldben.
Átvérzik nyugalmunkon
a Lét hiánya.

(magamnak mondom)

Szerettem volna
egyágyas kórteremben…
Ne lássák sokan.

(eljön)

Elfogyó alkony
kezdődő hajnal szólít:
Tiszavirág-lét.

(szeretet – a vasaló mellett)

Kisimul ingem,
lágyulnak ráncai – lám,
boldog kezedtől.

(ami megmaradt)

Jégvirág-függöny
szerelmi lakunkon, lásd:
csipkék ünnepelnek.

(lámpás)

Nem félelmetes,
az éj, mit arcod holdja
még megvilágít.

(őszi rondó)

Válik ágától,
táncra libben a levél:
elmúlás-szag van.

*

Elmúlás szag van:
gyönyörű. Visszatér a
'vég' - kezdetéhez.

*

Visszatér a vég
kezdetéhez - lehullnak
lét-félelmeink.

 

(végül...)

Lyukas zsebemben
valami titkot viszek,
s szétszórom, ha jön

nagy 'naplementém',
mikor elnémul a szó,
s szél se motoz már

füleimben, csak
avarszőnyeg takarja
volt, szép szavaim -

 

(végül II.)

Meglestem titkon
melleid teliholdját:
hazatalálok! -

Hazát találtam
(társad a rész-egészben):
pille-lepkebáb. -

Pille-lepkebáb
vagyok csak, a fényedben
bomlik ki szárnyam -

Szárnyak a fényben:
olvadnak, lezuhannak:
Jó Ikarosz, huss! -

 

(komolytalan őszike)

Lassú menüett
- mely már napi menü lett -:
elragad/ő/sz/ó - :-)

*

 

Adventi haikuk
PoLíSz, 100. szám, 2007

(napóra)

Útszéli Krisztus
a szántás óralapján:
árnya rám mutat –

(megtévedt idill)

Évgyűrűk között
kopog egy harkály csőre
a kopjafákon –

(inverz)

Isten napranap
egyre közelebb látszik
– távolodóban.

(bio-óra)

Minden pillanat
újra cseréli bennem
a szívdobogást –

(vigasztalásul)

Fehér tintával
hóba rótt sor/s/ok: Isten
olvasókönyve.

(imádság)

Negyvenöt éve
Hozzád növekszem, Uram
térdemig érek –

 

(párhuzamos magányok)
Pilinszky Jánosnak
Napút, 2008. április – X. évfolyam, 3. szám, 31. oldal

:két kettőspont közt:
ugyanaz a szótlanság
olvad e csenddé

***

Ázott plakátarc.
Lassan lefoszlik rólam
is ez az árnyék –


(úszok a nincsben)

Bali Brigittának

Sodor a vers meg
az éj – abortál minden
vásott valóság –


(parafrázis W. S.-nak)
„Alattad a föld / fölötted az ég, / benned a létra”

Alattad a vágy,
benned a csigalépcső…
– lassított halál.


(aki átviszi…)
Nagy Lászlónak

Dutyi-vak szemem
szűk fényt lát. Rámangyalodsz.
Kulcs a kezedben.


Két haiku
Pilinszky Jánosnak

(Summa)

Sodor a korong.
De túl én vagyok már, hogy
bárki lehessek –

(Sírfelirat)

Lám, élhetetlen
csakúgy lehettem, miképp
hal/l/hatatlan is –


(menekülési mutatvány)
Cs. J.-nak

Papírhamu-vers.
Feledés-hínáros arc.
Isten számon tart.

*

 

Napút, 2009. március - XI. évfolyam 2. szám, 21. oldal:

(szólamok)

Levelet bont a
csacska nádirigó-dal:
pirceg a szöcske –

(impresszió)

Duhaj vihar dúl.
Platánlevél-ujjakkal
blúzokba kotor –

(hajnal)

Falevelek és
lepkeszárnyak ereit
mossa a harmat.

(tavasz)

Pöndör rügyek közt
orgonafürt becézi
cipócska melled –

(emlék-mű)

Testlenyomatod
bronz-avar-reliefjén
matat a hajnal –

(piano)

Füzek kottáján
kabóca-hangjegyeket
zsongat őszi szél –

(Megzavart évszak)

Madárdalárda
trilláz. Hajam ősze hull.
Rá nyárfa havaz.

(őszi rondó)

Válik ágától,
táncra libben a levél:
elmúlásszag van.

*

Elmúlásszag van:
gyönyörű. Visszatér a
’vég’ – kezdetéhez.

*

Visszatér a vég
kezdetéhez – lehullnak
lét-félelmeink.

*

 

Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 18. oldal:

(Árnyas triptichon)
– Anónak az ORFI-ból, 2005 –

Megtört pityke-Hold
szemem. Mellkasom dombján
platánfa árnya –

*

Circumdederunt:
széncinke-lábnyom kottáz
villanydrót-árnyra –

*

Negyvennégy évem
havazik: kint s bent porzik
Halálka tánca… –


(Őszi séta egy haikuban)
– avagy: meghívó egy kiállításra –

Szurdokot járok.
Fénytócsák s fák között hull
sorra sor körém:

levél-színfoltok.
Az impresszionista
Isten tárlata –


(Eső)

Esik. Hegyre fel.
Arcomon egyként lefoly:
könny, záporeső.

 

Fucskó Miklós (1961-): újságíró, lap-és könyvszerkesztő. Első versei 1978-ban jelentek meg, azóta számos napilapban, folyóiratban, antológiában publikált. Alapító-szerkesztője volt a szentendrei Folyam című folyóiratnak és a hetvenes években működő debreceni Csomópont Alkotóstúdiónak. Több könyv szerkesztője, tervezője. Írt mesekönyvet (Évország), portrékönyvet (Az agykápráztató), verseskötete 1989-ben jelent meg (Próbazuhanás). Jelenleg Szószabó Stúdió néven vállakozó. Négy gyermeke van.

A szerző haiku-képeslapjai itt nézhetők meg az Origó fotótár a Mi(AM)Anó albumában:
http://fototar.origo.hu/pages/albumlist/albumview.jsp?id=302763


(Az alábbi versek formailag ugyan távol állnak a haikutól, de képi megfogalmazásukban, hangulatukban mégis közeli rokonok. Seng Thu Chek verseinek 'magyarra ferdítései' nagyobbrészt a PoLíSz című folyóiratban jelentek meg.)


Seng Thu Chek az alkonyatról

Anyám sas volt. Széles annak a röpte,
s meglátja bozótban az étkét.
Apám volt az a fa. Mély gyökeret vert,
Sas rakta egére a fészkét.

Fiaim voltak tizenegyen,
szétfutó patak lett valahány -
S hogy unokáimmal dicsekedjem,
Sasok lettek mind, mint az Anyám.

(Lebukott fővel áll, homlokáról
szájáig csordul egy veríték-ér.)

Élni dacos, számvetni gyáva voltam:
Seng Kihi Chak-nak hazudtam magam.

 

Seng Thu Chek az átlényegülésről

Apámat, a ritka szavú halárust
bronzba vonta minden pirkadat.
A faluszéli tó partján görnyedt a füstben,
hal és verejték volt az áldozat,

mit pikkelyes kézzel, füstös hajjal
ajánlott a Kényszer istenének.
A fej-vesztett halak szíve meg-megdobbant:
végső jele a bevérzett reménynek.

(Azóta apámra emlékeztet a piac,
naponta járok arra, sosem veszek halat.)

Álmomban apám keze simítja arcom,
beledobban a szíve is, a füst mögött: a túlsó parton.

 

Seng Thu Chek az írásról

Kug Fu bambuszt fon hetek óta.
Ujjai közt a nád úgy idomul kosárrá, csecsebeccsé,
mint kígyók, ha táncban összefonódnak,
mint ölelésben a párok lesznek eggyé.

Kung Fu: költő. Száraz ujjai, mint a bambuszok.
Így munkálja meg a mű önnön mesterét:
"A sánta Kung gubbaszt a patakparton.
Bambuszarcú. Túlélte saját végzetét."

(Feltápászkodik, kosarát kezébe véve
hátat fordít a víznek, s elindul faluja felé.)

Seng ma is csak szavakat szórt a földre.
Lebukó szelek felcsipegették.

 

Seng Thu Chek az elmúlhatatlanságról I.

A kútra mentem minden hajnalon,
a rizsrügyekre hordva sarjszító nedveket.
A veder tükrében arcom, mint ősök képe a falon,
múlt, jövő s jelen gyűrűjében reszketett.

A kunyhóban szunnyadtak még a népek,
porontyim mellett asszonyom, s anyám -
Álmukban se látták meg épp azt a képet,
mi néven szólít, s mégsem átalány. -

(Vödrét leejtve kaviccsal hasítja meg a vizet,
majd szemközt fordul a felkelő nappal.)

Felborzolt arcunk a pirkadat vízébe hajlón,
egyszer majd összeáll, s megóv maradandón.

 

Seng Thu Chek az elmúlhatatlanságról II.

A kertvégi hársban s bennem egy a kín:
lekoptak rólunk díszei a nyárnak.
Arcomról is a csivites madárhad
elhussant; hajam szemem szürkéjére rím.

Magam ültettem ötven nyár előtt,
ápoltam, óvtam, mint csetlő gyermeket -
Karját lenyújtja értem még a tél előtt
tudom, s kopár árnyával végleg eltemet.

(Seng nézi az ágak közt megrepedt eget:
lehullni látszik darabokban.)

A létemen túlinak e hársban társa voltam,
s bár csörögve zuhog az ég, halálom mégis elnapoltam.

 

Seng Thu Chek a kényszereket legyőző vágyakozásról

Még nem adtam fel, hogy elrepüljek
- képzeletben bár - a vadludakkal.
Az anyagig koptattak a kába remények,
s lábamra béklyózott álmaimmal

vonszolódok röghöz kötötten, mint szárnyszegett -
A munka szesze bódít, ledönt az ármányos varázslat:
a döngölt földpadló s a roggyant náderesz
kiméri körém huzatos kalitkámat.

(Seng becsukja szemét, figyel:
a véges lény legmélyén a végtelenre.)

Az ég lehull, terít majd csillagos szőnyeget.
Ludacska vágyaim, ne várjatok. Megyek.

 

Seng Thu Chek a határtalanról

Vásárba készülünk: Toan meg én.
Apó térképén matat az ujjam:
Itt a patak, s túl rajta véget ér
falunk, s mi azon túl van;

az már egy másáik tartomány. -
E rajzolat csupán határokat
mutat, s mi bévül, s kint van,
az rájuk mind cáfolat.

(Ujjai között megroppantja a papiruszt,
átlép a küszöbön, majd visszabiccen.)

Lám, Seng innen a túlba lép bele.
Határtalan. Térképen nincs helye.

 

Hacsak nem éppen erről írhatna Seng...

Végigsuhan tékozló tekintetem
kérges kezedtől le a patakpartig.
Előbb csak araszol ujjaidon, s pihen
a kipirult bőrön, a duzzadt ereken,

majd szökken a bambusz-ajtón túlra,
megtorpan egy száradt pók-tetemen,
s elámul fölötte lengedező művén: lám csak,
méltó emléke egy méltatlanul holt bogárnak.

(Ideírta valaki ezt a világot,
miről Seng dadogni képes csupán.)

Miről írhatnék én verselő örömömben,
mikor ennyi olvasnivaló van körülöttem?

 

Seng Thu Chek a "nézőkről" és a "látókról"

Lezuhant itt a röpülés, az ének,
a csőr-tépte hús-nász, a szívdobogás.
Összetört Seng arca is egészen
a Halott Madár tekintetében.

Az oszló kis tetemet a duhaj szél
borzolja, aszott bőréig vetkőzteti lopvást.
Elmúlás-szag van, de lát, aki él:
s nem hullát, dögöt, de Madarat lát.

(Tényszerűen: ez itt egy bűzlő kupac.
Valójában: ez a madár az eresz alól.)

Mi magadban rejlik, kint csak azt láthatod.
A benned nem dobbanó - kívüled is halott.

 

Seng Thu Chek az örökségről

Úgy nyílnak ki a versnek sorai,
mint magvakból a virág, a gyökér -
Apám halotti ágyán magvakat tett a tenyerembe,
Anyám szép szavait fülem még véli hallani.

Nem kaptam ócska, romló vackokat,
hogy árát a kókler becsüs megmondná; mit ér -
Nem elkölthető, s nem váltják "ennyit-ennyiért":
Örökségem csak magvak, elhalkult szavak.

(Van, kinek ujjai vágynak birtokolni.
Sáros gatyámból épp csak a sár enyém.)

Vagyonom fel nem élhető, így több bárminél:
Egy Seng század múltán is, épp egy Senget ér.

 

Seng Thu Chek a világ megismerhetőségéről

Amint apró porontyom fára mászván
messzi távokat beláthat -,
Seng is hitte, hogy ő a nagyság,
s visszaözönlik belé a távlat.

Véltem, mit láttam, hallottam,
s ujjam érintett, mind enyém lett.
Ma már tudom, csak annyi voltam,
mi lelkem mélyéig belémégett.

(Seng végigsimít egy mérges bozóton,
megrezzenő arccal felszisszen.)

Ez csak bokor, lom. Elég, a világ üszke.
A fájdalom itt bent: az a Tüske.

 

Seng Thu Chek a születésről

Véres ujjával szántja combját.
Fogával tépi mellyén a vásznat.
Szemérme völgye széthasad.
Sikolya kettészeli az éjszakádat.

Nem kábulat és nem látomás
e titkokkal terhes állapot.
Gomolygó vihar, bódult áradás:
Kilök magából egy új Napot!

(Seng messze néz, kezében a csecsemőt
fölemeli asszonya feje fölé.)

Hát van csoda, én beérem ennyivel:
Míg én tartom őt, úgy érzem ő emel.

 

Seng Thu Chek átváltozásai

Kitekintek a szemeimből
és fa leszek, meg folyó, meg Minden,
mert a láthatár a Léthatár:
az összeg vagyok a túlon innen.

Seng létével a világ van beoltva.
A kicsi Seng így lesz mérhetetlen.
Sengben lakik valami nálánál nagyobb,
és véget nem ér a végtelenben.

(Magot vesz ki kötényéből,
szétszórja a földön, majd így folytatja.)

Seng Thu Chek mászik. Bogár a levél-élen.
Odébb Seng vízcsepp. A folyóban elúszik.

 

Seng Thu Chek arról, hogyan ír a vers költőt

Arcom rajzoltam papirosra szavakból.
Láttad ráncaidat barázdállni szememben.
Ideírtam nádsípon szökdécselő ujjam.
Te csúzos kezedet olvastad helyettem.

Megtaláltam szemem egy tócsa tükrén.
Ujjad fodrozza benne sáros arcod.
Saját soraim suttogtam füledbe.
Összes műveid bennük visszahallod.

(Versem épp most sem olvasod.
Írtam: enyém. Olvasod: tied.)

Azt hitték: magamról nekik szólt szavam.
Magukról szóltak: önként - általam.

 

Seng Thu Chek a bölcsességről

Betöltötted a harminchármat.
Megrostálod ritka szavaid.
Arcodra karcolnak szarkalábak.
Szemedben havaznak dalaid.

Kinyílnak néked a pagodák.
Behívnak minden Teaházba.
"Mesélj Seng! - mondják a lyánykák.
Mikor kelsz útra Sehovába?"

(Seng jól hall: mondják, bölcs vagyok.
Hátamba döf szavuk: "konok bolond".)

Sürgetnek már a nyálas álnokok.
Seng maradni jött most. Hess, pulyák!

 

Seng Thu Chek - én vagyok

Majdan, mikor a gödör felé indulsz,
- húsz kiló korhadó csont, félmázsa színhús -,
lábad a keskeny úton óvakodva lépked,
próbálod olvasni azt a jelbeszédet,

mit néked hagyott, ki előtted járt itt,
hogy elbotorkálj hozzá - odaátig,
akkor leleplez majd a hernyó-selyem
lepkeszárny-háló, a bebábozódott tetem.

(Sengre gondol, ki vére volt a szónak,
lüktetést adott a múlandónak...)

Ballagj csak. Kihullnak belőled álom-cafatkák,
de arcod a gyermekek újra összerakják.

 

Seng Thu Chek az öröm mulandóságáról

"Quang-al rizsbort ittunk az éjjel.
Asszonyt vett, faros, mellyes cselédet.
Örömre, búra épp elég ok...,
ha gondja volt kevés, mostantól elég lesz."

Hajnalban szól a nád-dal.
Quang fújja lenn, a tónál.
Asszonya kezében nagy bögre páráll,
így gyógyul Quang asszonnyal, teával.

(Seng megöleli feleségét, a mécsest
eloltva, ujjával asszonya combjára írja...)

Combok tövébe vetni öröm.
Gondot aratsz csak, hogyha kikél.

 

Seng Thu Chek a halálról

Az ember érzi: naponta hal meg.
Míg képes álmodni: szárnyal,
s ha szárnyát megtörik: totyog és lépeget.
S nem ember, ki a létből a halálba "áthal".

Az ember tudja: nem ő a távlat,
de virítni általa képes a Remény.
Az ember hisz, s hite önnön mérlegén
lehet csak mindennapi halálára magyarázat.

(Seng este nem tudott elaludni,
mert már nem volt mit hozzáfűznie a vershez.)

……………………………………………….
……………………………………………….