« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Sebestyén Péter (1967-)
haikui
Kéziratként a szerzőtől

 

Haikuk O-nak a Nyári Napfordulón

Az Ártatlanok
Könyvébe jegyeztelek.
A bűn sincsen már…

Mi az, amit nem
szabad női szempárba
nézve suttogni?

Seholsem vagy. Mert
minden utolért mindent.
Így történhetett.

Ha ezüstjébe
feküdt a tó, egyszerre
száz eget láthatsz.

Hajnalig hullott.
Nem látta senki. Eső
és vér; halálig.

Feladom magam,
mint egy körözött személy.
Bírám sem lehetsz.

A Hold les: fényét
sóváran siklatja szép
combjaid közé.

Azt mondtam: végső
titkom Te vagy. Nem igaz,
mert a legelső.

Nélküled a szív
nem akarja járni e
nyomorult földet.

Hangot hallottam,
általad; de én voltam,
aki megírta.

- Nem akarom, hogy
fájjon neked, ha ölelsz.
Nem fájt, Kedvesem.

Kék pettyes fehér
ruha volt. Abban látlak,
most és örökre.

Sorsából kilép
és harcol; mindig így volt.
Amíg megölik.

 

O. haikui

A kapualjban
vártál meg. Könyörgő szem:
láthatlak-e még?

Kabátom alá
bújva remegő kezed
szívem keresi.

Elhomályosul
a szempár; az éj. Akkor
bontanak ruhát.

Öled napfénye;
nincsen más. Fahéjillat,
ahogy kitárul.

Bűbájos fenék
tesz-vesz a szobában. Ez
csalás! Meztelen.

- Mesélek, aludj.
Combod nyílik, sugdosol:
- Neki is mondd, jó…?

- Takarj be. Éjjel
ha testedbe fordulok,
ne fázzon a szív.

A hajnal vitte
nyomtalan. Szerelem volt
és azóta nincs.

Élni a lélek
megtanul. Ismételni
százezer évet.

 

Nyolc haiku Editnek

Pattan az ág: jég
bilincsel bólintó, szép
szomorúfüzet.

Csillagok úsznak
tó tükrén moccanatlan
- lásd, ez életem.

Rózsaszirom sincs.
Szálanként pusztul. Végén
vág le a hajnal.

Virágokban él.
Vérzik már. Hallgatni fog
a testben a szív.

Sejtelem vagy még,
áradó tavasz. Vízmély
rejt; tó könny-szeme.

Simogat. Lágy hab,
ősz avar: élek-e még,
láthatatlanul?

Figyel az őz. Fű
zöldjén puha nyak, lágy ív:
vöröslik a cél.

Szépség odabenn,
szőlő-virágok; ez Ő.
Káromlom mégis.

 

Haikuk tengerszürkében

Poszeidón és
mi. Itt ugyanolyan a lét.
Visszakéri majd.

Az óceánok
öröktől-sós vize; a
könny; az Ősidő.

Alámerülve
élnek a sellők. Ha látsz
egyet: felejtsd el.

Bokáig, térdig,
nyakig ér a dagály. Majd
holnap. Szüntelen.

Kerüld a delfin
szemét. Hatalmasabb az
a lét, ne feledd.

Elvitorláznak
mind; üres már az ég; nincs
albatrosz, egy sem.

Belesimulsz: "hadd
vigyen az ár"
. Ha akar,
kiköp téged is.

Hány éjjel lestem
hiába titkait! Csak
kikötni lehet.

 

Haikuk egy régi relativitásból

Nincsen nyár. Erdők
vetkőznek lombjukig. Tél
van, negatívban.

Beleragadni
anyám méhébe; ezt nem
álmodom többé.

Kőhajításnyi,
ennyi vagy. Kiterjedés,
innen a mezsgyén.

Visszatekerve
az Időt: se én, se Ő
nem vénültünk meg.

Sokadjára se
értek semmit. Kolumbusz
tojásán kotlik.

Számtalan percet
töltök fejenállva. Ez
szükséges és jó.

Búcsúban lőttem,
mindet elhajigáltam.
A Gyűrűk Ura.

Nyakig a földbe
áshatod magad. Szűk lesz
és érdektelen.

A vízfodor, míg
a partig jut. Különben:
egy életen át.

 

Haikuk a végtelen változókról

Evangélium.
Nincs szereplője, és így
már tökéletes.

Megint feltámadt.
Beteget jelentek. Nem
megy ez nekem. Kár.

Nincs eljövendő
idő. Ami volt és most
éppen van, az lesz.

Ha kiszagolt a
medve, ne mozdulj. Ordíts,
mert vaksi és fél.

Rejtvényeimbe
bújtattam létezésem.
Szegény, már fejti!

A teknős és a
nyíl. Elrendezhetetlen,
mert csak logika.

Rágcsálót eszik
a bagoly, a macska. Csak
az egér választ.

A vonat éppen
átért, mikor a híd, placcs!
Míly balszerencse!

Figyelmem rendje,
gonosz tudásom: nézlek,
mint egy bogarat.

Elvitte tetőd
a vihar. Rakd fel megint,
újra ugyanúgy.

Ariadné csak
egyszerű bűntársa a
Bikafejűnek.

A labirintus,
amit kertész nevel, új
Thészeuszra vár.

Ahogy forgatod,
a homokóra egyre
könyörtelenebb.

Tegnap meghaltam,
de csak holnap mondom meg.
Ráérek. Hát ti?

 

Haikuk egy kellemetlen vasárnapon

Bárkám zátonyra
futott. Verőfény; hűs víz;
hét nap haldoklás.

Robinson partra
evickél. A JÓ ANYÁD,
szépirodalom!

Világvégi csönd.
Sírj; kezdődjön el mégis
élet és halál.

A Felhők Könyve
megírhatatlan és nem
halogatható.

 

Haikuk Chopin hangzataiból


Király Lászlónak

Ami van, felejt.
Három akkord őrzi az
egész világot.

Táncban izzó lét
csillag-forrósága! Hidd:
csupán ritmika.

Etüdöt írt egy
férfi. Föltámasztotta
Lengyelországot.

Hangvilla. Egy kulcs
minden zárba illik. Tört
billentyűk sora.

 

Tizenegy haiku

Tarkóm bizsereg.
Kerek a hold; bámul, mint
Te, szép gyilkosom.

Rőt, forró ösvény!
Tigris tapossa, mikor
a patakra jár.

Éles fűszálak
fütyülnek és halál-csönd
végtelenedik.

Nyárezüst-harmat
hűsen hullik. Másik út
nincsen. Ég veled!

Dús hegyoldalra
felleg simul. Útját a
gyilkos sem leli.

Szép lovaikon
harcosok várnak. Gondolj
előbb a nyárra.

A jég elolvad
végül. Nem lesz, csak szív és
kín és új tavasz.

Nem a virradat.
Nem kezdődik el semmi.
Nem az éjszaka.

Csak hajnali köd.
Csak ágak recsegése.
Csak álmodod ezt.

Tollát borzoló
madár. Mellézuhanok,
látom: csupa vér.

Por, fasor, kabát
csoszog Isten lakhelye,
Auschwitz felé.

 

Haikuk Musashi Úr ifjú éveiből

Ujjával intett;
nem kérdeztem semmit és
ő nem válaszolt.

Mit teszel velem?
Megkukulva bámulom
kibomló hajad.

Galambot tartasz
kezedben; nézd, mily boldog
az elröppenés!

Én láttam tested
elsőül; csak a Vég nyit
férfititkokat.

A barackban egy
méhecske volt; bocsásd meg
mohóságomat…

Éjfélkor légy a
kertben. Hívok Neked egy
hullócsillagot.

Arany-gyötrelem;
nem fakul a szín, a vágy;
örökkön ragyog.

Patak futása,
friss pirkadat! Bámul-e
még szépre a szív?

Ó, ó! Férfiak
álltak elém. Húguk jó
híre! Most van baj.

Duhaj cimborák
dobtak a vízbe; ez is
jócselekedet!

Szaké-patakban
vizet iszom? Vagy rizsbort
nyelek a tóban?

Lábam kalimpál
még; telt, kedves hölgy ült rám;
jaj, megvakultam!

Húzzatok ki e
házból, mert nők lába közt
bájos a végzet!

Én danolászok.
Vagy a Hold. Együtt nem, mert
így károgni csúf!

Sarum elkopott.
Ajtóm elé valaki
újat csempészett.

Mily vígságos volt
kalapot nyomni Buddha
szent homlokába!

Rizsaratáskor
süllyedő fényben gyújtott
füstölőt Anyám.

 

Haikuk éjkékben és fehérben

Párját kereső
sas kering; visszhangzik a
sziklában a szív.

Elment, akár a
többi, ez a monszun is.
Ne álmodj újat!

A villámnak hány
ágát láttad? Szép, mint az
erekben a vér.

Kilencvenkilenc;
nincsen már több krizantém,
csak ennyi maradt.

Hány este volt már?
Hány pirkadat számolja
néma útjaim?

Itt fenn förgeteg.
Hogy lenn mi van, zuhanás
közben megnézem.

Nyári lármában
ősz csöndje már; lefekszem
álmom-veszteni.

Száz napja hallgat
a szél. Száz napja hívlak
furulyaszóval.

Rókát szimatolt
kutyám. Elengedtem hát,
pedig medve volt.

Ültess fákat is.
Azt ne hidd, hogy csak ettől
halhatatlanok.

Fagy tapogatja
a fenyvest; felsikolt az
őz, ha vége már.

A csillagokkal
élek és halok, miket
éjjel sír az ég.

 

Haikuk a Tavasz lelkéhez

a fiú:................. - Jég-árnyékban a
szív; oly távol van tested
tűz-lobbanása…

a lány:................. - Rózsa-ébredést
várj; tengerszem-susogást
déli szellőben.

a fiú:................. - Három hegy állja
hűség álmát; felhőkre,
mondd, hogy léphetek?

a lány:................. - Nap ékesít már
minden csúcsot; szememet
könnysugár-idő…

a fiú:................ - Hűs páfrány-erdő!
Hány ösvény nyílik Hozzád,
hozzám, érettünk?

a lány: ...................... - Éjjel a patak
súgta: nincsen érkezés;
csak egy Tavasz-Fiú!

a fiú:................... - Köszöntelek, dús
hajnal! Nincsen indulás,
csak a sors; csak Te.

a lány:............. - Szobámban mécses
se ég; ruhám kibontom.
Hallom lépteid.

 

Musashi Úr melankóliája

Együttállnak az
álnok bolygók, csillagok.
Kész veszedelem!

Hegyek mögött már
a nap. Tudod-e, mi vár
alkonyat után?

Álló nap mögött
lenyugvó hegyek. Ez van,
vagy csak létezik?

Aranysas-madár
ezüstcsillogásban: ím,
ez vadászatom!

A Sólyomkard hogy
ragyog! Csillagok alatt
fényeskedj, halál.

Ha felemelsz egy
követ, már réges-régen
megragadtattál.

Az évek sora,
a csönd, a tűz. Nem várok
mást, csak ugyanezt.

Nem késik semmi.
Nincs megérkezés, csak
továbbindulás.

Visszafordult most
a szél. Hallom és érzem
is; mégse értem.

Hajnal sugara.
A tusrajzon vízesés,
láthatatlanul.

A színek neve
nem fontos. Hány szó, amit
elpocsékoltam?

 

Haikuk a Sólyompenge dalaiból

Ne aggódj: csupán
négyen vannak. Ők is csak
az Utat járják.

A Szentély felé
tartanak. Nem jutnak el
a Sors Urához.

Szél sziszegett. Ott
pihen testük; sziklákon;
varjakra várva.

Ómikami! Ölt
megint a kéz. Jó halált
haltak. Virrasztok.

 

Haikuk a kard sötét álmaiból

Akár rónin is
lehetnék; szél a gazdám;
nap és csillag.

A halál csak egy
jel, üde emlék, amit
szívvel köszöntök.

Kérded: ki az a
Miyamoto Musashi?
Megmondom: senki.

Masamune, az
egyetlen kovács így szólt:
kard csupán egy van.

Acélvillogás
a hídon. Átmegyek. Nincs
időm kerülni.

Ívébe feszül
a test; kardját emeli;
méltó lesz minden.

Holtak lebegnek;
a víz is emlékszik majd
dicső harcukra.

Sorsom hatalma
e kardban csak kicsinység;
ősök léte űz.

 

Kilenc haiku bíborfeketében

A nyár így szokta:
ruhátlan lelt ott reánk,
nádas rejtekén.

Keresd rózsában;
kardban; szívben. Tudnod
kell: egyetlen szó.

Nem apad a könny
mikor a hattyú elszáll
és vissza sem néz.

Megszöktetlek majd,
daruháton érkezem.
Ezt mondtam neked.

Hó susogása.
Szívemen hajad. Legyen
álom, ami nincs.

Élő volt minden.
A ponty a tóban; a kert.
Ezer éve már.

Narancs és kék ég.
Alkonyatkor távozom:
férfi egy felhőn.

Jó mulatság volt.
Lábnyomod a hóban; az
élet, a halál.

Visszafordulok
szerelmedbe; sorsomba;
mennykövek alá.

 

Haikuk Musashi Úr arany-éveiből

Délnek vágtatok:
tavaszba-nyílt rétek, így
illik elbukni!

Patak zúgóján
pisztráng röppen; ezer szín
csillant ezer fényt.

Úszom a tóban:
bokor rejtekén lányok
lesnek. Jövök már!

A hajnalt vártam.
Telhetetlen. Elrabolt
minden csillagot.

A sas elhagyta
bércét. Míg párjára lel,
élhettek tovább.

Elinaltak mind.
A kardom se volt nálam:
csak toppantottam.

Kerítés óvja
házad; téged a falak;
csúfság a sorsod.

Vajon kié ez
a végső szél; létét most
ki átkozza el?

Hiába hajszolsz
halálba három lovat:
a negyedik vagy.

 

Haikuk zöldben és vörösben

Madárdalidő.
Ölni és szeretni a
legalkalmasabb.

Születés, halál:
cseresznyevirág, őz új
gidája; és vér.

A tölgyek mondták,
látták is; itt van már Ő,
Nagy Incselkedő.

Medve-atya mit
szagolgat? Lépesméz, ám
nagy a zümmögés…

Kipukkadok; de
még egy szem szamócát… jaj,
jaj, sürgős dolog!

Ösvényt nyit már a
tavasz; szarvas-nyomokon
léptem se hallik.

Lánykacagás! Ezt
meglesem. Fürödnek, a
patak is örül!

Mikor megláttak,
lepottyantam a fáról.
Hogy visonganak!

Gyémántos reggel
kicsiny tüzem hamuját
szellő fújja szét.

Hat komor harcos,
csónakban. Nevet a víz:
kapaszkodjatok!

Sűrű bokrok közt
csörtetve ketten jobbról,
hárman balról. Jó!

A hatodikat
utolértem a mezőn.
Találjon békét.

Csaták harmata
növeszt csak dús réteket.
Így volt; így lesz ez.

 

Haikuk újholdkor, vasfeketében

Mester, ki kertem
építed: kérlek, hagyd itt
rejtvényeidet.

Halálba húzhat
egyetlen kézrebbenés;
vigyázd az ösvényt!

Lábatört szarvas
könyörgi sorsát: legyen
vérpettyes a hó.

Hányszor fordul még
a Hold? Gyöngyház-ígéret
mind a szerelem.

A szavak, miket
annyiszor meggyötörtem,
szökésben vannak.

A folyón túlra
indulok. Bármi vár ott:
nem jövök vissza.

Barátom: Veled
maradok. Válaszolok,
ha itt az idő.

Hit nélkül lenni
se nem rossz, se nem jó; csak
nem jelent semmit.

A lepke súlya
ujjamon többé már nem
viselhető el.

Szánd a magányost:
mint hullott kölykét a vad,
úgy viszi létét.

Vigasz vagy remény
nincsen többé; szomorú
minden férfilét.

Akkor lesz igaz,
mikor nevem már végleg
nem jut eszedbe.

Csatám végén egy
szép kéz lezárja szemem.
Bár hihetném ezt.

 

Haikuk Musashi Úr vér-sötétjéből

Éj harmata; vagy
könnyeid talán? Nincs, mi
hasonlítható…

Árnyékos a Hegy,
Fúdzsi-nó. Az Istenek
várják sorsukat.

Ezer villám, száz
fagy; tíz éve kidőlt már
recsegve a tölgy.

Kettőt tapsolok:
lezúdulnak szívemre
a holt szellemek.

Rossz hír hozója,
reggeli hó! Vadászni
se megy a róka.

Kopár dombtetőn
fogtak körbe. Utolsó
látványuk: szemem.

Szato Úr: kardom
kihívtad. Fényeskedjék
Néked e szép nap!

Éjnél sötétebb,
mégis vakít: holdfényben
a fekete vér.

Porverő sereg
vonul. Hány szív, hány hűség
holtak mezején?

 

Haikuk tűzben és aranyban

Szállok mélységben,
magasságban. Elhagytam
zöldpázsit-időm.

Tüdőm fuldoklik,
szívem dadog; rút idő,
hagyj magamra hát!

Belévakulsz, ha
forr a tavasz. Kegyelmet
sem adhat nekünk.

Zárkózz be, ha nem
nyílik a liliom. Most
jön; zord utakon.

Már nincsen se híd,
se part. Vár a folyó, hogy
elveszejthessen.

Eljöttem megint
kőfészkéhez. Csuklyát bont
és emelkedik.

Kígyószellemet
gyönyörű lassúsággal
kell érinteni.

A halál szép és
udvarias. Rábízhatsz
minden teendőt.

Sekigahara,
szép mező! Hány virágot
tiport el csatám?

A Sólyompengét
megmutatnom épp elég.
Hossza, mint a csend.

Levágtam hajam.
Elégettem. Míg megnő,
véretek veszem.

Hollók tépik a
húst. Csak a csont maradhat.
Így kell lennie.

Fölgyújtott falvak
sora. Tűz-éj, füst-napok:
utat vág a kard.

Lovam fejét most
hazafelé fordítom;
követnek, tudom.

 

Haikuk az ólom-nehéz álmokból

Szarvas áll büszkén
az erdőszélen; rám néz,
tudja: nincs nyilam…

Éj sem, hajnal sem
őriz láthatárt. Semmi
ez; fényzabáló.

Ősz köde csapkod,
tekereg; lovam se tud
ösvényre lelni.

Mintha a holtat
bíztatná: végy levegőt,
hát mire vársz még?

Hova bujdosnék
előle? Nem enged szó,
sors és eskü sem.

Milyen gyönyörű
szellő bontja a hattyú
tétova szárnyát?

Tálkámban puha
rizs; szelíd esők jönnek;
mit akarnék még?

Úgy játszik velem,
mint mikor tavaszba a
tél még belelép.

Sasvíjjogás az
égbolt; eltört mindent
és megérkezett!

 

Haikuk halvány őszi fényben

Rám várnak csupán
a madárseregekkel
vonuló utak.

A színek titka
zárva. Csak üres látvány
minden pillantás.

Teámba rózsa
szirma hull. Nem lesz többé
ilyen tisztaság.

Látsz-e még engem
csillaghímes tavakban,
tavasz elején?

Egyszer elkapott
az örvény. Játszott vagy sem,
forgok szüntelen.

Hol van már a lomb?
Nyár meséje? Avarba
hulló délután?

Fűzlevél-pettyes
folyóm visszatér most hűs
forrásaihoz.

Hajnal-harmatból
szövi szívszelidítő
új fátylát az ősz.

A felhők apja,
északi vihar roppant
szele közelít.

Ne várjatok rám:
nincsen semmim, csak a szív
és a távolság.

Tépd ki a nyelvem,
súgja a harang. Nekem
sincs már, tátogom.

 

Haikuk az álmatlanságból

Áginak

Felhőt kergetnek
a szelek, vagy előlük
menekülnek el?

Sólyomzuhanás.
Nem tudom: zsákmányra csap
vagy holtára lel?

Visszavonítok,
farkastestvér. Fusson hát,
kit nem hív e dal!

Otthonom sincsen;
felhő-árnyon, bús ködben
bujdosik a szív.

Minden rózsa a
múlt vörösébe hullik
és egyre csak fáj.

Pirosul már az
áfonya; leányarc az
első reggelen.

Csípőd íve is
szebb, mint mikor az őz a
patakra hajlik.

Fenyőgallyakon
lépkedsz; könnyű járásod
hold mosolyogja.

Hiába akar:
ki feledni nem tud, azt
élve temetik.

 

Haikuk alkony előtt

Felhő-tornyos az
este; érzem a monszun
tengerillatát!

A vízárusnak
vödre fáj. A pataknak
is fizetned kell!

Még megélezem
a Sólyompengét. Amíg
minden elkopik.

Kit fény fürdet, az
majd este vet árnyékot:
bújhat bárhová.

Fehér vagy sötét
varázslat sincsen, csak a
titkos létezés.

Meglel az út, ha
akar. Ne légy öntelt: nem
te találsz vissza.

Hegyről le, völgyből
fel: ez mind az Út. Nem volt
és nincs távolság.

Suttogjatok még,
fenyvesek. Hadd kövessem
emlék tűnt nyomát.

A csalogány sem
dalol; oltsd el a tüzet,
álmodd életed.

 

Haikuk a szirmát hullajtó virághoz

Fúdzsi-nó! Hozzád
csak lány keble, meredő
bimbaja méltó!

Sodorj össze két
lepedőt. Vágy hajt, mégha
tüskebokor…jujj!

Combodról sikló
selyem! Kelyhedben vesszőm,
nyárrá változunk.

Elszopogattam
egy jégcsapot, de szomjam
csak melled oltja.

Hol a fényes nap,
mikor lótuszok között
találtam Reád…?

Elhordja a szél
mind a szirmokat; még fáj
pillantásod is.

Nem követheted
sötét utamat. Fehér
ruhád vesd le hát…

Számolom hajad
összes szálát. Szeretsz-e
még, mire végzek?

 

Haikuk Sekigahara szép mezején

A fülem nem hall;
lábam öreg; még látok.
Végig. Ugyanúgy.

Éj vörösében
fekete árnyakkal kel
a kard hajnala.

Ómikami, Föld
Föld szellemei! Vér lüktet,
ébredjetek hát!

Nincsen mozdulat.
Szó nem segíthet. A Kard
vár türelemmel.

Három rebbenés;
nem is érzem; lábamhoz
három fej gurul.

Cseppnyi vér; fejét
a szép krizantém éppen
meghimbálja csak.

Testvér: megtalálsz
a mezőn. Vérző lótusz,
holtratiporva.

Hold mosolyában
térdelek. Elfogy a szív,
a hang, a bánat.

Van, hogy a Minden
olyan, hogy se fegyver, se
szó nem éri el.

 

Haikuk Musashi Úr ittfelejtett játékaiból

Akkor. Abban az
arany-alkonyban. Alvó
angyalok arcán.

Beszéljen benned
békében, bajban; bízzál
balszerencsédben!

Csupán csalfa csók,
csiklandozás; csábító
csodába csaltál!

Dűnén-derengő,
dérbe-dermedt dalokba
dőlő délután.

Egyetlen este
elég. Elvitt egy embert,
emlékeivel.

Énekre ébredj;
életed én élesztem,
évszázadokig.

Fagy förtelmében
föld-fájdító fekete
felhők futása!

Harminchetedik
holdév. Hallgatok. Hordom
holtak hű hitét.

…ígérj irgalmas
istenhozzádot is; így
illik igazán.

Jóság jegyében
játszani jönnek. Jegyezd
jajgatásomat!

Keresztüllátni
kő-kapuk képzeletén:
kínos képesség.

Mézarany melled,
méhed mélye; Mindenség,
mondd, meddig maradsz?

Rejtelmes ritmus
ragyog reánksimulva:
ringunk reggelig.

Villogó-vértű
vitézt valagbarúgni
veszélyes; vigyázz!

 

Haikuk Musashi Úr nyugtalan délutánján

Nézem a párát,
a ködös hegytetőt és
így őszülök meg.

A part, a nagy szél,
ami homokba temet:
ne éljek tovább.

Nem kell kívánnod
esők nyugalmát sem; hisz
énekel a szél.

Láthatatlan Hold,
fel-nem-kelő Nap; éjfél,
fehér enyészet.

Fordulj meg; lassan.
A nap nem tudja, hogy
süti a tarkód.

Szörnyű Musashi!
Velem ijesztegették
a gyerekeket…

Lovam sörényét
fésülöm; hideg avaron
borzong a szellő.

Mi van még? Kard és
Lótusz; azután még egy
sötét szivárvány.

 

Musashi Úr ébredése

- Láng-erdőt esők
fojtanak. Jött és jön; most
menj! - Nem - feleltem.

- Mikor kel a nap?
- Zengő hangon mondd, mindig:
- Amikor meghal.

- Mi a Tisztaság?
Vénségem csúf árnya; szép
ifjú. - Füstöt látsz.

Tavon csillan a
hajnal; zsarnok Musashi,
bámuld a vizet!

Százezer napja
halálnak, szerelemnek;
nagyon rövid volt.

Feléd indulok
és kikerüllek. Most már
mindig így legyen.

Felhőszakadás.
Letérsz az útról; cseppre
csepp hull; mind megöl.

Szellemlovas az
álom-mély szakadéknál;
éj-szín hívogat.

Hús húshoz; hűség
hűséghez; Hold hidege,
hozd hát háborúm!

 

Musashi Úr a parton üldögél

Eltorlaszolva
közlekednek az utak
le- és fölfelé.

Táblára ne véss
törvényt; hamarabb kopik,
mint akárhány szó.

Gyűjtemény minden
halottnak: emlékezet.
Hát ezért felejts.

Tengeréhez ér
minden folyó. A szívből
a szívtelen vér.

"Illendő: csodát
tenned." Azt mondta, hogy már
rég abbahagytam.

Meglátogattam
a Hallgató Könyvet. Már
visszafelé ír.

Hatalmasan halsz:
hegymély hó-homályában,
hajnal hűlt helyén.

A Tízezer Hold
Kertje. Sokan úgy tudják,
hogy ottpusztultam.

Angyalok röptét
követni neked álom,
nekem gyötrelem.

 

Haikuk a vörös jóslatokból

Az álmokat kard
repüli át; mint madár
a viharokat.

A magas Mennyből
könny zuhog; a Buddha sír
sötét esőket.

Úgy indul el, hogy
érezzem újra. Vérszag
minden illatban.

Szállnak a lelkek
és ökörnyál-szálakon
mezők búcsúznak.

Hányszor íveli
még létem éjszakáját
ez a gyilkos Hold?

Át a hágókon,
a havon; vércse vijjog,
hódol a télnek.

Nincs menekülés:
farkasokkal érkezem
e hűtlen földre.

Adj jelet: mikor
rohanjam le harcosok
halál-szín körét?

Felajánlkozik
a Penge: "ha akarod,
elmegyünk. Végleg."

 

Musashi Úr a kolostorban

Ha eldobtad, vedd
fel. Ha felvetted, dobd el,
minél hamarabb.

Buddhának lenni
borzasztó. Elég volt, én
nem bírom tovább.

"Nagy szamuráj vagy."
Ezt mondták! "Ezután kis
szamuráj leszek…"

"Mit jelent, Mester,
a megtartóztatás?" "Azt,
hogy ostoba vagy!"

"Öt évig álltam
egyhelyben. Mondd hát: ez az
Út?" "Ó, jaj nekem!"

"Ne kotkodácsolj."
"De én beszélek, Mester!"
"Persze, hisz tyúk vagy."

Barlangom elé
gyűlnek és nem tudják hogy
nem tudok semmit.

Sárguló mezők,
nyárvég; semerre-nyíló
utak, ablakok.

Az a rossz, hogyha
rossz volt az eltaposott
katicabogár.

A Sólyomkard még
emlékezik: élein most
villan minden ég!

A Gyémánt Szútra
ilyen: becsukom könyvem
és lélegzetem.

Az Öt Gyűrű; én
írtam. Négyet sikerült
már elvesztenem!

 

Musashi Úr visszatér a Hegyről

Az ecset kopik;
a papír is fogytán; és
jön egy végső tél.

Szentély romja a
tetőn. Halkan jár-kel, ki
még visszatalál.

Mit jelenthet, ha
kilépsz a Körből és nem
történik semmi?

Szebb minden kert,
ha esők öntözik. Nincsen
semmi fontosabb…

Kisurrantam már
sokszor; most itthagyhatnám
a test börtönét…

A vadrózsák még
nyílnak itt; hulló szirmok;
bennük emléked.

Lovam a Kvantó
síkján kocog. Tűnt-párás
minden horizont.

Leselkedik a
fák közül; megjelenni
nem mer a halál.

Letarolt mindent
a bősz sereg. Semmiség:
dalolj, Sólyomkard!

Koponyákon a
láb; recseg, álom oszlik
rút ébredésbe.

Kavics a patak
alján; száma-sincs holtak,
akár az évek.

 

Haikuk Musashi Úr alkony-ezüstjében

Csillaghullás; ez
az, mit nem bírhat se szív,
se szó, se bánat.

Ha nézed, akkor
nem látod. Árnyékot vet
minden létezés.

Hányszor dalolt a
Sólyomkard, mennykövek szép
diadalával!

Darvak repülnek
őszből őszbe; halálból
halálba; mindig.

Patakcsobogás;
vérző pipacsmezőkön
időzik a szem.

Tizenhat kő van
kertemben. Bárhol állsz, csak
tizenöt látszik.

Felütöm most a
Felhők Könyvét. A Kéz ír;
ezüst-ecsettel.

A hegyen, tölgyek
közt; testem és könyvem ott
égessétek el.

 

Musashi Úr kilenc halála

Hallás se hallja:
vér-feketítő holdba
hívnak a hangok.

Darvak táncában
szárnyakra dőlve dalol;
elkárhozottan.

Az álmot árnyak
kóstolják; kövér varjak
a koponyákon.

Száznyolc irányban,
sehol, sehová. A test;
a szív; a szellem.

Nyúlós köd-tajték
bújtat. Most jön, aki öl,
ágrecsegéssel.

Írástudó vagy
fejvadász; nem tudtam, hogy
mindkettő leszek.

Hatalmasan halsz:
hegyek hó-homályában,
hajnal hűlt helyén.

Üres a ház. Szél
csapkod ajtót, ablakot;
tör-zúz a szívben.

Lányok sírnak és
fiúk sírnak. Láttak hát
szép szerelmeket.

 

Haikuk hófehérben

Csúf az álom és
vér folyik. Szólít a Kard:
- készülj, Musashi.

Szétfutnak mind az
utak; ők voltam; megyek
hát mindegyiken…

Vízen vergődő
délután; már nem nyílik
se alkony, se éj.

Úgylehet: csak a
szép szerelembe szabad
belepusztulni…

Oly lassan jöttél…
Emléked voltam, és majd
az álmod leszek.

Utsunomiya
szent hegye! Megroppant a
szív; jövök feléd.

Idefenn a Vég
nincsen. Annyi csak: egy
csillag tart felém.

Hajnalt éneklő
kövek! Bujdosásom a
fényben végetért.

Föld ereibe
távozott; nem is volt; mi
egy marék hamu?

Árnyba rejtettem,
seholsembe temettem:
ott ragyog. Ne lásd.