« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Dobrosi Andrea (1970-)
haikui


a búcsú lesújt
s ha kései sirató
le is kaszabol

türelmetlenül
vágtázó útjainkon
fontos illan el

fagy leselkedik
mert a nyárból itt maradt
a meztelen rét

emlékezés és
felejtés hídján tudat:
melyik fontosabb?

őröddé tettél
rám bízott életeddel
óvni tanítasz

csendeddel hordod
terhek ruháját idő
vasalja lággyá

kinek legnagyobb
szíve benned találja
meg az otthonát

óarany sátrát
felszedi a nap fehér
dombok siratják

habarcs nélküli
téglafallal hárítasz
könnyebb a döntés

jégtömbök között
lavíroz lélekvesztőm
zajlik az élet

jég hálóingét
húzta fel a pad abban
szunnyad a vén nyár

nádas csíkjain
vadkacsák árnya játszik
őszi kirakóst

leheletvékony
csend szaggatja beszédem
füstkarikáit

ő pontosan tud
pont annyit mi hiányzik
hogy bölcs is legyen

kilyukadt az ég
tar ágak mintája ül
holdfény foltjára

fák ágbogára
fénylabirintust kötöz
a várakozás

lila csend borul
égi tintatartóból
fekete lombra

falatnyi csend leng
már ágaskodik a tél
táj szája tátva

törött szárnyakkal
csak az repülhet aki
fantáziát hord

ég repedését
férceli a nap rajta
lyukat hagy a tű

üvegszilánkba
öltözött levéldívák
kert kifutóján

gyík lábnyomáról
nosztalgiázik a kő
elsurrant az is

térképet felcsap
egyiptomnál kinyílik
gyújtós ott nem kell

álmát hinti el
a mezítlábas gyermek
csizmát aratna

szeresd bimbóban
a virágot virágban
a tarka rétet

fával kezded el
fával fejezed be ne
légy terrárium

mindenség cseppjét
issza vágyakozásunk
recept nélküli

csöppnyi fényből font
kucorgó hajnalcsendben
halk ima rezdül

jég pongyolában
bimbó marasztal-hajlong
s reménnyel kínál

kertedbe érve
kivágtad az almafát
bölcsőmnek jó lesz

mélység magasság?
a szépet lásd magadban
ne a tériszonyt

fény nyakék téli
reggelen menyasszonyi
ruhában a fák

hibátlanságom
hiánya miatt sosem
leszek egyedül

kinek tenyere
a tenyeredbe simul
öklöd is éri

égi vándornak
lábnyomai csillagok
batyuja te vagy

született szalmán
élt-járt bogáncsok között
hozzá ragadhatsz

az égi csúszdán
csillag kacaj lehulló
gyermeki lélek

szemüvegben sem
lát jól a szem ha villanyt
lekapcsol a szív

szándékosságba
szabadjeggyel utazik
a félreértés

csendet komponált
meghallotta a zenét
beethoven lehetsz

lélekszalagot
köss az ajándékodra
mint ha te kapnád

eget bont szava
lent csillagtörmeléken
némán jár a szél

aranyban dió
szegfűszeggel telt narancs
gugli kulcsszavak

csábos díszletek
mögött megnyugvás rétjén
júdás pénze nő

fák bozontjában
hajnal ékköve fénylik
bálba megy a nap

legkifejezőbb
vonását falra hányta
égbekiáltó

holnap a hajnalt
magammal viszem megint
kutyaugatás

végigsimítod
arcom a távolban is?
odatartanám.

kis patak íve
fut végig a vállamon,
érintésed az

sóhajod virág,
szirmait bennem bontja,
életre kelek

tavaszba szökkent
belőlem a riadt őz
megteremtettél

mint hal átúsztad
értem a zord óceánt
hitemmé váltál.

minden bimbóhoz
hozzátársul egy faág
az enyém te vagy.

a parti nádas
az öled benne fejem
édes vadkacsa

ott kint lepkeszárny,
de bennem a lebbenés.
ki talált kire?

kiszárítottak.
a rózsák kecsessége
víz nélküli is

tudod ha tudnád,
szentjánosbogár vagyok,
éjjel kellenék

magamra hagytál
a tévelygéseimben,
hogy hozzád jussak

holnapra várlak – .
akkor miért költöztél
ma a szívembe?

a teliholdra
mutat – látod, mily kerek?
ujjait nézi

dombok hasára
borul a nap odabent
megfogan a csend

ha elvirágzik
a tulipán út mentén
orgonabokor

együtt született
ő is a tévedéssel –
külön szobában

fényrózsáimat
leszakíthatatlanná
teszi mosolyod

ősrobbanásod
létem csillagmezején
csokorba kötöz

gyöngyharmat éled
a magány fűszálain –
összefűzettünk

az okoskodás,
olyan mint a névtábla
kívülről mutat

csak egy irányba
kaptam a léttől jegyet
halálba kerget

meddig csoroghat
a bánat? kútfenékig
érhet csak vödör

felhőfodrokból
rajzollak meg magamnak
hanyatt a mezőn

csillámköveken
napfürdőznek a gyíkok
barack illat leng

görbe esteket
egyenesít az otthon
tartott sodrófa

átkarol a csend
a fehér botos éjben
széles az úttest

tízóraira
gyöngysor morzsolgatása
eszik a lélek

ha el is mennél
a szívem vidd magaddal
útravalóul

liliomszirmok
mosdatják a bánatot
s lesz lélekfehér

ihletsarjadás,
bimbózó csendből növő
gondolatszirom

kócos csendjeink
simára fésülhetem
emlékeinkkel

lepkeszárny rezdül
meggyfalevél fonákon
hárfázik a szél

hogy nem fáradsz el
mindig a fejemben jársz
vándorbotoddal

már hajnalban rám
adod fényét a napnak
összeöltözünk

bíbor köpenyét
magára vette a nap
bárányok jönnek

kint holdfény gubbaszt
éji nyárfák csúcsain
megvigasztalom

ázott tollakat
gyöngyházszínre fest a nap
fényfolt akvarell

gesztenyevirág
nyújtózkodik csendesen
féknyomok ölén

borókaággal
fűszerez a parki csend
pikáns délelőtt

mélybarna szőnyeg
a föld azon szórom szét
álom morzsáim

eprek mosolya
illan a tányéromon
hajlongó hátak

egy pisla csillag
az éjjel macskakövén
eldobott napfény

csörgött az óra
az álmok a vonaton
maradtak gyors volt

kezdetben busszal
mentem hozzád míg később
már egy igennel

ruhaszárító
kötélen leng az élet
egyszer leszedik

lelked harmatos
rózsabokrán gördítem
boldogsággyöngyöm

szirmok légterén
méhecskék fütyörésznek
munkásindulót

harag rönkjébe
megbocsátás fejszéjét
vágja az idő

encián arcán
a smink madarak füttye
forró fénylepel

hiánykabátot
húz rád a felismerés
távoli csendje

nyújtózik egyet
a szégyenlős gondolat
estére szó lesz

a lehetőség
a ráncos elmúlásnak
adja át helyét

lelked fonala
a lét labirintusán
keresztül halad

szétnyílik az ég
ólomszürke függönye
viharos játék

eső hajába
száradó tócsát csíptet
a felbukó nap

hiányod leül
a tornácon a padra
kimegyek mellé

szerelmet vallott
a bogáncs egy kutyának
így lett tépőzár

napfény öltötte
délutánt kibogoz a
csillagszemű est

könnycseppjeimből
épült palotám trónján
ülök nélküled

szeretetmagból
sarjad benned a lélek
a kertésze vagy

könyvlapot készít
valóság erdejéből
a fantázia

ráncos lélekkel
forog igazán gyorsan
óramutató

víz fodor tükrén
fénykoszorúban illeg
a lemenő nap

magába roskad
az illanó pillanat
csend vigasztalja

mennyi lila gyöngy
láncot fűz belőlük a
levendulaföld

szavak csobbannak
a meggondolatlanság
mélykék tavában

liliom gallért
vasal a nyári szellő
horizontomon

tetőcserépen
izzó fényfonálból köt
hőséget a nap

lám varrás mentén
szén-orcájú vásznából
hasad a hajnal

a hold behúzott
hasán pilled a nyár éj
kifliben kifli

a nevetéssel
eltelt idő a lélek
örök slágere

hintaszékben ül
a kor fáradt tagjain
macska dorombol

ezüst övet húz
dereka köré a tó
holddal álmodik

az önfényezés
székében a kilátás
hiánya csücsül

csend napernyőjét
mentegetőzés szele
romokba dönti

első korty kávé
hajnal arcát sminkeli
tűnnek a ráncok

lélek ösvényén
haladva a szeretet
fűszála kísér

temető csendben
végső lélegzetvétel
a fülembe cseng

lomb susogásban
szárnycsattogtatás között
mélázik a szél

létbe szőtt szavak
ládáján lakat fityeg
bennem van a zár

mikor megcsókolsz
áttörsz velem a fényen
s beleolvadunk

bagoly fülére
csillagpermetet szitál
éjjeli rosta

kimondani azt
ami kimondhatatlan
semmiből minden

egy kalász fején
madárfüttyöt raktároz
a nyári szellő

anyai kézből
megbocsátás ruhája
lelkében szárad

bánat függönyét
vigasztalás húzza el
szívnek ablakán

gyermekké válni
csak úgy lehet igazán
ha felnő a szív

méz cseppje csordul
micimackó ujjbegyén
boldogsága az

szél csen a tájra
kicsavart törzsű fákat
napot bújtat el

a mosolyodba
költözött a horizont
azon repülök

a hibák utcát
sepernek a kifogás
bársonyszékben ül

a szerelem egy
kötél két hegycsúcs között
azon lépdelsz át

minden pillanat
kevés mohó szívemnek
gyorséttermedben

a nyár kabátját
ősz keze segíti fel
csókkal kézfején

az óracsörgés
hajnali nyűgje veled
ébredve szépség

kincsesláda vagy
benne boldogság gyönggyel
tedd a nyakadba

homlokára csap
a szenilis szeptember
már megint suli

ringó nádfejek
susogásába bújik
a nap bíbora

emléket farag
élet fájából a múlt
te vagy a múzsa

a lehetőség
ajtaját egy kulcs nyitja
s az is nálad van

adventi fagyban
vágyakozás kabátja
melegít rajtam

egy cseppnyi lélek
a morcos pillanatban
jó hatóanyag

sértődéseink
fészkében az önhittség
otthonra talál

saját igazát
mindenki olyan polcra
teszi mit elér

sosem lesz masni
a hazugság csomója
idegeiden

esőpermetbe
burkolóznak a makkok
falevélágyon

kövess el hibát
vétkességed azonnal
napvilágot lát

lengő kertkapun
esőcseppeket ringat
az ősz dadusa

az ősz morzsáját
verebek csipegetik
járdaréseken

a zárt ablakon
kopogtató köd süket
fülekre talál

múltad varrja rá
emléked öltéseit
rongy életemre

igazmondásból
megélni a legnagyobb
bátorság ma már

még napsugáron
csúszik le a délelőtt
felnőni ráér

nyurga árnyékot
vet a vasárnap reggel
magány nyújtózik

fűzfa fürtjeit
fésüli az őszi szél
vízhab a tükre

az ég vásznára
ködöt fest az október
füstbe ment nyárból

labdába rúgna
de minek - a lét-kaput
megfordították

vállon simuló
kéz melegétől a könny
hamarabb szárad

forráscseppeken
lép a nap erdő mélye
cipőjét köti

ma még ágon ring
de lassan táncra kéri
elmúlás keze

sok beszéd között
lábujjhegyen cikázik
mondanivaló

lehazudhatod
az ég összes csillagát
sosem leszel nap

tél arcán szeplők
vihognak kandallótűz
lobbanásai

mért igazságnak
kifogás az egyetlen
mértékegysége

érintkezések –
egymáson két mutató
a tegnap s a ma

lenhaját a nyár
sapka mélyében őrzi
a csat benne dér

levélszőnyeget
seper októberi szél
tölgyfaág alatt

átsírt éjszakán
vigaszpárnára hajtja
fejét holdezüst

ácsolt keresztet
cipelt majd faragottal
pihen templomon

folyó felszínen
faág mit egy kéz szorít
véges idő az

hímezz esőre
napsárga virágokat
kormozó égből

bokor tövében
sörösdoboz magánya
másnak kincset ér

gesztenyetüske
szúrja a köd alfelét
ráült a tájra

pírszinget rakott
a völgy szemöldökébe
fesztiválkaland

reménycsónakban
evez át bánat vizén
kisiklott élet

nekem a vers a
szavak közé bújt csoda
csodában lélek

elveszett álmot
újabb lapra jegyzetel
az ébresztőhang

elfelejteni
a madarak énekét
erdőtől ne várj

hegyeivel néz
rád a fájdalom de te
az alföldet lásd

vérköreiben
a tettek csipkebogyók
enyémben gazok

patak medrében
kavics rétegeibe
bújik az idő

ha csak egyszer nem
gondolnék rád már azzal
is megcsalnálak

holdfény takar be
háztetőt szunnyadó est
téli álma ring

dombháton gurul
a nap alkonyba süpped
lámpafény között

hó lámpása gyúl
kormozó téli esten
hűvös fényvilág

mindig mozgásban
a szeretet nem áll meg
mint óra falon

fényt seper az ősz
borús ég lapátjára
gyűjti télire

köd kalapjában
tejfehér reggel csörög
lisztesek a fák

kézfogásaink
akár csak egy hátizsák:
minden benne van

villanyt leoltott
színes levelek között
az őszlak bezár

érzéketlenség
lépcsőjén csúcsra jutni
negatív siker

jer amnézia
felejtsem - mindenkinek
megfeleljek én

fénygyöngy bukfencez
gyertyacsonk fölött végül
szemedből gördül

ha (f)elismered
korlátaid egyúttal
ledöntöd őket

áhítat jár-kel
a boldogság parazsán
mezítlábas csend

rügyekről dúdol
a felhő novembernek
játszi dallamot

szerelmes lélek
pillangója két félből
egy egészig száll

megszerettelek
csizmámban téged látlak
ha virgács vagy is

csordultig megtelt
a szíve szeretettel
de kiöntötte

elférsz a szívem
mellett is de tudd azért
bekopoghatnál

piros harangok
jégcsipkébe öltözött
csipkebogyó tánc

csak egyet győzz le
a tegnapi önmagad
holnappá szépülsz

lélekdísz nélkül
adventtől fényt remélni
meztelen játszma

gyöngysort hordanak
a fák - de minek ha a
szíveden ólom

mi az a négy hét
a szeretet ajtaja
mindig nyitva van

utam kapuját
kövek őrzik és a fák
s te a képkeret

az ember mohóbb
minthogy sorba beálljon
az irigységért

idővel eszmélsz
barátság szövőszéke
selejtet is gyárt

csomagolástól
ámulni mindenki tud
látni kellene

mindig szeress úgy
ahogy szeretnéd téged
is szeressenek

nem a szó formál
jellemed talapzatán
tetteid szobra

ledorombolod
az ég összes csillagát
bennem ragyognak

utolsó éjjel
barackot ettél magja
bennem nő fává

ne mérd a csendet
az pont annyi saccra is
mennyinek érzed

hűs templomfalat
rózsafüzér melegít
lobban a lélek

szirmok szőnyegét
teríted alám minden
lélegzetedben

ígéret présén
átfolyó valóságból
iszod életed

a kakasszótól
zengő lélekben a csend
csak otthontalan

onnan tudhatod
elhagytad gyermekkorod
felelősség sújt

magyarországon
a harmincötös xs
kínában xl

lágy neszbe bújnak
hegyek csúcsai s a völgy
motoszkál a tél

vatták úsznak el
talpam alatt a mélyben
magasságos ég

akihez lelkem
illan titkos éteren
az öleljen át

november üti
a hajlott hátú nádast
az párát köhög

határtalanságból
büdös lábnyomú ablak
poloskamigráns

mély bányaüreg
ősz hajnalon a város
gyémántfény az út

gombakalapon
végkiárusítást tart
októberi fény

ég kifutóján
nadrágban illeg felhő
napsugár öve

becsukott szem nyit
képzeletnek ablakot
függönyként lebben

csak egyet győzz le
a tegnapi önmagad
holnappá szépülsz

ha öt fokon hull
beleolvad a hó a
környezetébe

itt almaág leng
ott a távol fenyvese
a szél vagy bennem

gyolcs bőrű testre
varrom lélekfoltomat
bebugyolállak

trónfosztott fákon
néhány lázadó levél
kárminruhában

arcoddal sodorsz
föld és ég határa közt
galaxisodban

inkább ne jussak
az eszedbe mint megjátszd
előttem magad

csapdába estél
gondolatom rácsait
el nem engeded

csodák ízére
rebben muslica lelkünk
fonnyadt világban

szentek kötözik
nagybetűsben a sebet
apró géz kezük

eltemetett hit
a jó halál kegyelme
mégis bennünk él

szűrt reményeket
nektárként csöpögtetünk
közelgő csendbe

napelem fűti
a szívem energiát
belőled merít

kimondott szónak
egyetlen súlya van az
egyenes beszéd

egy pillangóban
nyári nap nyári napban
az elrebbenés

kis köténykéjén
egész élete néz rám
mosásba való

mamuszban várom
míg lelkedbe csoszogva
otthonod vagyok

ég fátyolába
burkolóznak a darvak
igent mond a csend

egymás szemében
tükröződnek ráncaink
szerelmes földrajz

önmagát metszi
hajlongó almaágban
lélekollója

szívdobbanásom
ladikjában evezőm
szívdobbanásod

boldog új évem
évente újra töltik
túlélőcsomag

út menti fákon
liheg a csönd estébe
kergette a szél

csészémből a gőz
otthon melegét ontja
fény ázik benne

ki boldogságot
oszt csókeszenciából
kever fel derűt

nappal díszletét
lecseréli holdas éj
álom háttere

ha jön a főnök
folyóba dobtam a stresszt
le a halakkal

óarany ívvel
fittyet hány a nap arcán
már eső a smink

ezüst felhőkbe
vont ég alatt egy padra
várni ült a hó

fénygyöngy bukfencez
gyertyacsonk fölött végül
szemedből gördül

mindig lesz virág
mely a kelyhében hordja
tébolynak magját

egyenruhába
öltözött napjaink
nudista strandon

épp sziesztázik
a fűcsomó tavaszra
ébrednie kell

fa törzsén gomba
meditál lepketáncról –
gyakorolnak már?

hiheted vagy sem
választhatsz de felelős
vagy érte mindig

vé alak viszi
pezsgő szárnycsapásában
lépéseinket

meghűltek a fák
ebben a lázas őszben
sápadt a nap is

lelakatolta
hitemet a csalódás
benned van a kulcs

oltalmad hídján
próbaterhelés vagyok
öledben viszel

bár hűség kelyhe
nektárral telt az neked
húsevő virág

halvány csomót köt
az égre a nap tél van
már demenciás

kisujjad ne nyújts
annak akinek kezén
csak középső van

elviszlek oda
hol egyedül nem hagynám
magamat sosem

csend settenkedik
hét mérföldes sziklákon
erózióm vagy

lehajtott fejjel
nekimennél a falnak
a fény szembe jön

csended szórtad rám
bölcsen aranyat ástál –
homokozódban

nyár íz rám nevet
barackot nyom fejemre
elillant varázs

hallgatás útján
a ravasz elhallgatás
botjával halad

tó felszínéről
csillámot lop a csónak
fényezi láncát

hajnalfény folyik
felitatja a város
lámpák könnyeit

háztetők alatt
lassan álmok bomlanak
órák spulniján

a szeretetet
nem lehet birtokolni
csak megosztani

erőddel törlöd
tévedéseid rajzát
vázlataidból

múlt kristályai
nőttek busz ablakára
most fejemben jár

anyóka biceg
fenyőággal kezében
mennybe az angyal

gyér látómezőn
oson a libabőrös
csend sűrűn belém

hordalékain
mereng a vén folyópart
az is lefagyott


/Születés/

kilenc hónapnyi
csendből kioldódik egy
élethossznyi hang

ami eddig volt
hamuvá emészti a
születés lángja

egy pecsét rajtad:
e világra megfelelt
egyszer lekopik

ha bába lennék
világra segíteném
az összes csodát

anyaságra lelt
a kibomló hóvirág
tavasz ölében

születésemkor
hópelyhek arca csillant
jégcsap tükörben

elvárásokra
érkezel, de a formát
te magad adod.

pillangókat fest
az égre ismét a nyár –
létecsetvonás.

az ismeretlen
ajtaját nagyra tárja
földi lét keze

egy fűszál hegyén
ücsörgő harmatcseppben
napsugár fogan


/Szerelem/

mikor nincs válasz
petárdák között a csend
s te megtalálod.

mást azt nem tudok
ha nem vagy itt féltelek
s ha karomban is

csak egy irány van
két lélegzetben egy cél
semmiből minden

mikor nem tudod
csak örülsz csak kérdezed:
mi ez az egész?

mikor nincs játszma
csak őszinte szavak
te és énből mi


/Barátság/

láthat-e bennem
mást mint reménysugarat
ha ő ablakom?

kemény kritikát
vajszívbe csomagolni
igazi próba

ha megbántanál
az neked jobban fájna
de értem teszed

ne magyarázkodj
a féligazság olyan,
mint jég-rianás

nincs mit mondanod
a hallgatás opció
menedékjogod


/Nevetés/

hang oázisa
a csend sivatagában
kitörő jókedv

a kis gödröcskék
tágulatában egy kert
örömöd sarjad

átadod magad
az öröm születésnek
arcodon bölcső.

hatalmadban van
a mindennapi kenyér
nevetés szelet.


/Düh/

már megint hajnal
indul a mókuskerék
na de ki vezet?

forrongó hévvel
az első reakció
betonfejelés

túl hamar döntesz
mielőtt mérlegelnél
az indulat győz


/Szépség/

aphroditének
elküldenék egy ímélt
csatolja magát

több réteg festék
sem takarja a foltot
a báj meztelen.

a látvány adott,
csak rossz helyen keressük
lélekmozaik

magam sem tudom
valami őserő ez
pulzáló szépség

darázsderekát
most úszógumik fedik
többet nézhetek

szépnek nevezett
de csak a hátad mögött
tartsa meg hitét

az egyszerűség
megteremthet nagyszerűt
önmaga tükre


/Féltékenység/

megerősítés
hiányában elmaradt
kapcsolatrendszer

bevetett földből
a magokat kinézni
oltalomugar

a sejtelemből
nem tud kikászálódni
fától az erdőt

újra csak vádolsz
pedig már megszerezted
vakságelixír

mikor ott apad
itt dagad mindhalálig
tengermorajlás

valentin keres?
téves hívás lehet csak
velem beszéljen


/Remény/

a feketéből
csak úgy lesz fehér ahogy
te azt megfested

mielőtt meghalnál
viselhetnéd gondomat
ábrándutazó

hozzám szegődve
kullog a lehetőség
utol is érhet

kihagyhatatlan
kockázati tényező
de csúcsra érhetsz


/Ihlet/

felhőn lépkedek
a sugallatok között
rések szőnyegén

a múzsa kedvét
ne szegd észre kell venni
önkéntes munka

pontosan tudja
mikor van itt az idő
letépni láncát

kell még egy hangjegy
egy szó egy szín egy ötlet
meghajtó erő

az ihlet lovát
csak akkor törheted be
ha futni hagyod

inkognitóban
érkezik hogy a semmit
rombolja benned


/Vágyakozás/

a távolságból
kivájnék egy darabot
és neked adnám.

elfogadni hogy
mindig csak várakozunk
türelemjáték.

úgy hazaérnék
az öled az otthonom
kilakoltattál

majdnem az enyém
csak ott van az a majdnem
hívatlan vendég


/Véletlen/

te is valahogy
én is valahogy megyek.
keresztútjaink

valamit tudhatsz
húszra nem húzol lapot
nyersz vagy veszítesz

a véletlen a
legjobb kibúvó arra
hogy elhidd igaz


/Csalódás/

ha a szív megtört,
már nehezebben dobog
mégis dolgozik

a bizalom mély
kútjában látod magad
mert belelöktek

a kudarc olyan
mint egy darab bot mindig
segít felállni

megismertelek
és egyben hibáztam is
álmom összetört.


/Siker/

kimondtuk ki ám
a két igen máig az
sikertörténet

a kemény munka
gyümölcse beérhetne.
elmarad a nyár?

a siker liftje
mindig javítás alatt
de lépcsőn megyek

elhinni, hogy lesz,
az első jele annak
hogy teszel érte

nem esett össze
a tejszín – most már férjhez
mehetek ugye?

ha hosszú az út
a beteljesülésig
akkor azon járj

te kovácsolod
már a lovak is várják
hadd örüljenek


/Gyűlölet/

az vak igazán
aki gyűlöletet lát
szeretet helyett

a büszkeség az
ami hatalmába vesz
s csak gyűlölni tudsz

gyűlölni könnyű
de szeretni azt nehéz
neked a súly kell

mi lenne ha a
méh allergiás lenne
a virágporra?

mindenben megvet
listáján első vagyok
negatív siker

gyűlöllek te völgy
mondta az orom – gyűlölj
nélkülem nem vagy


/Pénz/

a kalász fejét
nem fillér gazdagítja
mégis beérik

láttad a forrást
mint hűsíti a kezed
ingyen napra nap?

a fejfa tövét
kavicsok szegélyezik
és nem bankkártya

gyűjteményedbe
a tó csak úgy fér bele
ha az halat ad

kamat árfolyam
adók a rohanásban
de a hegy nem fut


/Ember/

vastag bőrére
odafér az alázat,
gyalázat is

a szakadékhoz
nem a majmok vezetnek
oda ember kell

a gondolkodás
nem megkülönböztető
jelzés, csak előny

a tudni vélést
tudássá nemesíti
kertészete van

bőkezű ember
a másik ront ő javít
kéznél a tanács


/Kudarc/

egy hajszálnyira
a siker kapujától
megkopaszodott

mindent megtettél
de valami eltörött
hibás a nagykönyv

szivárványhidat
rajzoltál de azon csak
a radír ment át

nagy fába vágtam
a fejszém – s a favágó
másikat nézett

lehozta volna
de kormot lehelt az ég –
csillagtalanul


/Bánat/

egy madárnak sem
otthona a kalitka –
repítsd bánatod

úgy vágja a fát
maga alatt mintha
tél lenne minden nap


/Menekvés/

Hétmérföldessel
könnyebb lett volna – sarut
húzott magára

nyakában lába
úgy összegabalyodott
mint a cérnaszál

lóhalálában
futott mielőtt a lét
mattja eléri


/Isten(ség)/

hova hull a mag?
uram te vagy a kertész
mégis én vetek.

nem számlázod ki
amit adsz csak azt amit
tőlem elveszel

úgy leszel naggyá
hogy engem is hagysz nőni
árnyékod alatt

tenyerén hordoz
de hagy nekem kilátást
ujjai között


/Vívódás/

lehet, titok az:
két beszéd közt valami
nekem kódolt csend

harcra fel! Vagy le?
lógó orrú hadvezér
ritkán nyer csatát

a tíz körmöm most
mind foglalt tövig rágom
vagy talán mégse?

ha a tükörbe
nézek egy kérdésem van:
ő lát-e engem?

fény leng az égen
napnyugta s -felkelte közt
hezitál a hold

most fent, avagy lent?
ha a hintában ülök,
úgy is lökhetem

ahogy a fű leng
a szélben tudok-e úgy
hozzád hajolni?


/Halál/

csak semmi szelfi
s magamat elföldelni
sem érek majd rá