« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bakos Ferenc: Magyar kavics (Kántor János Kurszán haikuiról)

 

Kántor János Kurszán (1941-)
HAIKUK

Magánkiadás, Keszthely, 2002


Néhány mondat a haikuról

A haiku őshazája Japán és eredete a középkorba nyúlik vissza. A haiku az európai epigrammához csak tömörségével, szűkszavúságával hasonlít, valójában egészen más. Egy természeti rajz, melynek pontosnak, valószerűnek kell lennie "lírai" közlés nélkül, mögötte van egy másik rajz is, egy lelkirajz, mely általános emberi, mondjuk az olvasó lelkirajza, aki a keretet megtölti tartalommal. A költő csak ürügyet ád a megindulásra, ő háttérben marad, az érzése mögött s mint egy rajzot nyújt át az olvasónak. A haikunak nincs versmértéke, ríme is csak olykor. Valójában az egysoros vers 5-7-5 szótagszámmal három sorba van tördelve és ez a szöveg elegendő arra, hogy csigázza képzeletünket, vagy elcsodálkozzunk a helyzet drámaiságán.


A szerző önéletrajza

1941-ben születtem egy ormánsági faluban, Zalátán. Itt végeztem el az általános iskolát, utána napszámosként, majd segédmunkásként dolgoztam. Pécsett, a Janus Pannonius Gimnáziumban érettségiztem. Szellemi fejlődésemre Tüskés Tibor magyartanárom volt a legnagyobb hatással, valamint a Pécsi Nemzeti Színházban eltöltött évek. Később kitanultam a geodéziai szakmát, amelyet nyugdíjazásomig műveltem. Verseket már általános iskolás koromban kezdtem írni, de próbálkozásaim csak a gimnáziumi évek alatt kerültek újra előtérbe. Rendezetlen körülményeim, a munka melletti továbbtanulás miatt csak jóval később lettek írásaim közlésre alkalmasak. Ezután több antológiában jelentek meg verseim. Önálló kötetem, az Üzenet partközelből című 1994-ben jelent meg, többségében a 80-as években íródott verseimet tartalmazza. Közel húsz éve publikálok rendszeresen, valamint több megzenésített versemet közvetíti időnként a Bartók Rádió.

Elúszó sziget
az ébredő Balaton.
Gyöngyház-ragyogás.

Megérinteném,
de mintha felhő lenne -
s oly távoli is.

Megöltél engem
illatozó szavakkal
s mit elhallgattál.

Fehér pillangók
repülnek át könnyedén
lelkünk tavaszán.

Kezemben kagylók:
érzelmes viszonyban így
a tengerekkel.

Oly váratlanul,
virágok csöndjein át
szólítsz magadhoz.

Ősök hitével
tégy ma bizonyosságot
létezésedről!

Virágok között,
gomolygó, őszi ködben
bolyong a lelkem...

A másik ember
tudom, az is én vagyok.
Ha jó, ha rossz is.

Nyírfácska árnyán
libben gyors, nyári szellő,
mert erre jártál.

Eljutok Hozzád,
zárt tereid feloldva -
már álmok nélkül.

Szememben fürdesz,
mint Hold éji tavában.
S felleget rajzolsz.

Közeli csúcsok!
Ha már messzebbről nézem,
eltörpülnek mind.

A tél kutyái
zúdulnak rá csatázva
a fájó völgyre.

Vad vizek partján
suhant velünk a tavasz...
s eltűnt hirtelen.

Míg téli szelek
az eget tatarozzák,
megvakul a Hold.

Magányos élet:
kockázatok halmaza,
kolduló király.

Arcunk mállott kő,
már testünk se létezik:
emlékek vagyunk.

Ártó szelekkel
küzd a kert: őszi magány
s pityergő galamb.

Gázlók kövein
elmúlt napok zenéjét
viszi a csermely.

Tört szárnyú veréb
szemben a nagy kutyával:
életét védi.

Az éj vizében
csillag-hálók feszülnek:
begyűjtik álmunk.

Levelibéka
ül a pálma levelén:
felhőkre figyel.

Ébredő szemed
tájain a Búcsúzó
oly halk és komoly.

Szilvakék alkony:
vágyaim ékszerésze
voltál hajdanán.

Milyen szánalmas
a boldog állati lét,
így, önmagában.

Tükrében álmok
s a fény lázas futása -
már esteledik.

Szélhordta homok -
s lám, meddőhányók mélyén
ébredő virág.

Katicabogár
elvágyódott a Napba...
vissza sose jön.

Miért halkul el
amire úgy vágyódunk?
Csak muzsikaszó?...

Szirom-förgeteg
testünket csillagozza:
hűsítőn hat ránk.

Hogy zúg a folyó!
Élete fény és árnyék
s emléke Te vagy.

Terhet raktak rám
s én ettől könnyű lettem.
De nem súlytalan.

Hó szállingózik
az álmos alkonyatban:
a csend meséje.

Kicsiny hangyácska,
majd lelked erejével
te is győzni fogsz.

Büszke magára,
pedig csak rabolni tud:
múltat és jövőt.

Rózsa harmatján
méláz a reggeli Nap.
Könnyem arcodon -

Madár sírdogál;
fészke körül gyanakvón
száll le az alkony.

Mint illetlen csók
szádon, a csöppnyi árnyék
néha ráhajol.

Betakarítva
az utolsó termés is -
neked mi jutott?

Parázna éjben
kis halacskám ficánkol
épp eltűnőben.

Ősi Homályban,
mint elavult képzelet
élsz, mozdulatlan.

Jaj, a dobok már
folyton dobolnak belül...
és halálosan.

Mert nem hatja át
szíved vágyam, nem vagy más:
tanult szerető.

Mennyi dicsőség
áll megalázva a pénz
hatalma által!

Vadludak szállnak
s az ég fátyolként szakad
dermedt tó fölött.

Tétlen vágyaknak
és zavaros vizeknek
áramlásuk sincs.

Hallgat az erdő.
S a Hold míg tündérkedik,
lopkodja álmunk.

Szemed varázsa
még ott lobog a rózsák
hulló szirmain.

Csak kongó visszhang
s elnyűtt mondat foszlánya
a Te nagy Csended.

Él még a felszín,
de húz a rideg Mélység
vak szörnyeihez.

Lángoló kövek!
Hova lesz fényetek, ha
kihúny az égbolt?

Mint könny, remegve
hull az esővert levél:
szerelmes szavak...

Tied itt minden,
csak egyet el nem vihetsz:
a varázslatot.

A darázs vadul
hajlong egy rózsaszálon
s engem méreget.

A levágott rét
édes-fanyar illata:
tűnt gyermekkorom.

Háborús rémség!
Ahol megjelensz, vakít
Isten magánya...

Szín, hang, illatok -
felhevítik merészen
epedő vágyam.

Vak érzésekre
nem csábulok ostobán;
van mérlegelés.

Esti magányban
ül a nő tükre előtt:
sárguló fénykép.

Izzó gondolat -
szívemhez közelítem
s így neked adom.

Sivatag felett
amikor kel fel a Nap:
mennybemenetel.

Ereszünk alatt
csivitelnek a fecskék.
Hazataláltak.

Íme, a Halál:
meghosszabbítása, mit
életnek hívunk.

Bújtogat szemed
s tükrében ezer árnyék
hálója feszül.

A hó beborít,
mint hűvös pillantásod
a búcsú után.

Száraz gallyakon
citerázik már a szél:
magányos zenész.

Szemközti házon
angyali hollók játsszák,
hogy civakodnak.

Elárvult éden -
egy haldokló madár hull
a csillagfénybe.

Bár még nem voltunk,
de létezett Tisztaság
s vonzó Horizont.

Fák zivatarban.
S velük mozdulunk mi is,
hányódó lelkek.

Sirály sikoltoz
s kövek ameddig ellátsz:
lelki otthonunk.

Miként a disznók
futnak a moslék után!
Mondd hát, megéri?

Oldja az idő
a köztünk levő kapcsot
élve s holtan is.

Gyilkos nyár után
őszi virágzásba kezd
a cseresznyefa.

Ami megérint,
mint Örök s Változatlan,
az legyen tied.

Elmúlt a század,
mocskát mind ránk zúdítva!...
s van ki megúszta?

Elhiszed, sok hős
érted halt gyanútlanul
s oly fiatalon?

Zálogba tette
végképp a józan eszét -
s ragyog, mint a Hold.

Gyöngyvirág rezdül
most a szélben fehéren:
tavasznak álma.

Ködbe zárt alkony.
De mögötte feltűnnek
Kelet fényei.

Döntöttél, Uram
s meglett az akaratod.
Enyém elveszett.

Szavak helyett hidd
a lélek szabadságát,
félelem nélkül.

Most fenségesen
áll a Nap delelőjén,
megdőlt kereszttel.

A felkavart por
ha majd szemedbe téved,
nem a szél hibás.

Rogyadoz a hó
s fénylő erecskék futnak
vidám-szabadon.

Rabsága titka:
bár nyitva a kalitka,
mégis visszajár.

Fölver álmomból
egy tücsök, vadul zenél:
szerenádot ád.

Az emlékeink,
mint a surranó habok,
ha partra futnak...

Lelked ifjú még,
az Utak messze visznek -
de már egyedül.

A Múlt hídjai
néha föl-földerengnek
érző tájakon.

Virágok nyílnak:
zsongásuk dal s játék is,
üzenet neked.

Milyen fájdalmas
külön menni az úton,
amelyen jöttünk.

Hangján fény pendült,
felhasítva a ködöt -
s hív szakadatlan.

Nevető szemed
mélyén a Jel: vad tajték
s omló partszakasz.

Ültettél egy fát,
gondoltál a Jövőre.
Kiteljesedtél.

Szabadság foka
mutatja meg az irányt,
Utunk merre visz.

Mint olvadó jég:
delelőjén már a Nap.
Időt nem mutat.

Egy hangyácska fut,
árnyékot vet a földön.
Oly reményteli...

Mi örökösök:
magvetője mindennek
s örök Babilon.

Hallgat a Mélység:
látta meztelenséged
a pusztulásban.

A Megismerés
s megmérettetés között
magad vagy az Út.

A királyi pír
arcán, mint hűvös fátyol
s szép feledtetés.

Síró hegedű
hangja beolvad rigóm
esti dalába.

Levelibékám
bölcs, ezért nem közömbös:
félti a legyet.

Elszáradt virág.
Egy pillangó álmában
égnek a folyók.

A penge éle
árnyékot vet a havon -
utunk véget ért.

A Hold megremeg,
mint menyasszonyi csokor
az oltár előtt.

Tiszta őszi ég:
akár gondolataim,
s mint a szemfedő.

Az Út végéig
álmok nélkül mire jutsz,
tétova szellem?

A kigyúlt égbolt
viharszaggatta ölén
nyílt rózsakehely.

Lebontja fátylát
tűnődő erdő felett:
haldoklik a Hold.

A csend üvegén
a lélek fénytörése
hangtalan sikoly.

Holtában is él,
te élve lettél halott!
Megalvadt hited...?

A politika
önhitt kosztümpróbái
"lenyűgözőek".

Fogaink között
most csillagok hevülnek:
víg egyesülés.

Rigó méreget
fent a fáról s én alul.
Ki hatalmasabb?

Égi ösvényen
elillant sóhaja rég -
most újra hallom.

Játékos fények
zavaros víz felett, mint
titkolt szenvedély.

Hinta-palinta...
tied a hallgatásom
s minden perc enyém.

Álarcod mögött
elmúlt karnevál vallat
fájdalmat, gyönyört.

Pénz és rang nekem,
mint fűszálon a harmat,
csak annyit jelent.

Kelet messze van
s túl közel ami elmúlt.
Az Út végtelen.

Világít a tó
zölden, mint mohák, gyepek:
szemedben a vágy.

Mi szánalmasabb:
ami lehettünk volna,
vagy voltunk egykor?

A világ tőgyén
nevelkedő gyermekem,
hol lesz majd hazád?

Száraz virágot
visz a fák alatt a szél.
Ma sem jött levél.

Arcom arcodon.
Testünk lecsupaszítva
Isten tenyerén.

Dinári-Alpok
pipáló hegyeivel!:
kék tintahalak.

Zengő éveink
rajzolta képek sora:
fecske-villanás.

Nézd a hópelyhet
aranyketrecbe zárva!:
olvadó álom.

Harangok hangja
a szende rózsára száll
s lángra lobbantja.

Aranyló homály!:
álomba zuhant a Nap
egy gödör alján.

A magaslatról
egy béka elmélkedik-
megdermed a föld.

Ligetes tájban
eltévedt pillangónak
útjelző tábla.

Macskariasztó
zaj-kiegészítőkkel -:
zenei hóbort.

Csak körbe, körbe!
Repülnek a körhinták,
múlnak az évek.

Hallgató hősök!
Kígyózó csöndetekbe
hull sok szóvirág.

Kihalt csőszkunyhó -
a szexnek befellegzett
didergő pókok.

Él magányosan,
esdeklő, gyanús árnyként
s folyton gyanakvón.

Gyöngyöket szórtál,
halk, égető gyöngyöket:
pergő könnyeid.

Mint üveggolyók
a bomló harmóniák:
álomtalanok.

Feszített szárnnyal
idegen madár, ne jöjj!
Puskák merednek...

Kérdezi: "Hogy vagy?"
Mondanám, de meg sem áll:
"Bocs, de sietek."

Éjféli kupám
öblébe holdfény csorog:
égi áldomás.

Minden, ami szép
itt hever lábaidnál
s észre sem veszed.

Vágyak világa
józanság lakomáján:
bájolgó robot.

Élhettél volna,
mint koldus, oly szabadon.
S a pénz elemészt...

A tigris álma
megvillan hűs bőrömön.
Ébredő vadon.

Suttyó gyerekként
csördíti ránk a tavasz
arany sugarát.

 

ÚJ HAIKUK (2004)

Jégtükrű tóban
feltűnik egy halacska:
havas ébredés.


Hiába csengő
arany a szó a szájból,
nem madártrilla.


Nem volt senkié.
Szemét most láz borítja,
arcát könny lepi.


Csodás érvelés:
tavaszi hózáporra
tűző napsugár.


Begóniámnak
hófehér szirmán nyugszik
egy ronda dongó.


A kaktusz ezüst
csillámain fennakadt
a hajnali fény.


Könnyű esti szél
már blúzod bontogatja.
Mért tűröd mindezt?


Most, hogy elnézem
a fecskék esti röptét,
reánk gondolok.


Boldog öregkor!
Szemlélődés öröme
s fájdalma együtt.


Ifjúként szívünk
ha folyton lázadozik,
tűzbe hajló ág.


A gyengéd érzés,
mint napfény ragyogása,
harmatba rejtve.


Ülő öregek:
nyugvó tenger fenekén
megkövült idő.


Zabáló massza
ül a szépséges tájon
seregélyhadként.


Állok epedőn -
s hátam mögött a tenger
őszenét sugall.


A tenger álnok:
érzelmi hullámzása
túl messzire visz.


Török síp jajdul -
s e daltalan mezőkön
bolyongsz sorstalan.


Áradó illat
s feledtető nyugalom -:
méltatlan bőség.


Figyelmessége
a szükséges megbánás
magasabb foka.


Erdők csöndjén át
zúdul rám harkály mester
kopácsolása.


Mina cicuskám
álcázott révületben
közli unalmát.


Haiku nyugszik
elárvult tollam hegyén -
s papírra pattan.


Feltámadó szélben
érző virágaim is
összerezzennek.


Árnyékot erez
estébe hajlón a Nap
s majd mindent töröl.


A lombok holdas
éjébe veszve őrzök
szerelmet, álmot.


Felhők lobognak
fehéren, napsütésben:
égi szenvedély.


Szitakötőket
csal a fénylő folyóra
régi, sok emlék.


Madár dalában
olvadoz a Mindenség
aranykalitja.


A fölkelő Hold
ezüstbölcsőben ringat
elárvult tanyát.


Erdei hangok
zsongásában rejtőző
zenepalota.


A galagonya
parázsló, őszi bokra
tábortüzet szít.


Mélyülő ráncok
múlt tökéletlenségét
szablyák arcomon.


Késő alkalom
már sugárzón belépni
egy babaházba.


Levél ha zörren,
titokban te jössz felém
síró fák alatt.


Fiatalságunk
idején csalóka volt
az esti ábránd.


Márvány lépcsőid
hideg fényén suhanó
emlék… feledem.


Balkáni gerlém
a csúcsok közelében!
- vergődés csupán.


Bájos gyilkosok
csábítón csalogatnak
virágra szállván.


Fájdalmas vigasz
a komiszság hevében
meglátni arcod.


Őszi reggelen
fázós levelibéka
vándorbot nélkül.


Egy váza hűvös
homályába rejtőzve
nyugszik le a Nap.


Az északi szél
ősszé nyilvánítva már,
törli el nyaram.


Olyan megható
e párás derengésben
kedvesem nyoma.


Élet-utazás:
állomások s törékeny
találkozások.


Elárult nyarunk!
…csókok fészke mindenütt
a holt avaron.


Ahogy parázslik
sötét szemem magánya:
nyáresti alkony.


Szúnyog a pácba
belezümmög s azt hiszi,
eszmék áramlása.


Tavalyi gólyák
emlékével küszködik
a téli berek.


A sajnálom szó
lesújt és gyorsan elillan;
váza marad csak.


Nyugtatom kezem
rajtad s szívem oly zajt csap,
akár egy malom.


Csodák tükrében
addig tart meg az álom,
míg feljön a Nap.


Elúszó hattyúk:
tavaszi virágzáskor
szirmok a tavon.


A Hold oly kerek.
Kibomló rügyek között
ma jeges szél dúl.


Könnyek arcodon:
hófödte hegyek alján
vándor pásztorok.


Az igazságod
szememben ügyes álca.
Csak egy fénybogár…


Távol mindentől
s egyre közelebb Hozzá,
élem magányom.


Vad verőfényben,
ringató habok mentén
párzó rovarok.


Tengerre szállok
s cicázok vad habokkal.
Sehol egy szirén.


A csend bekerít
s mint karámba zárt állat,
úgy remeg szívem.


Ó, szökőkutak
hűs, elomló zenéje!
Holdas áradás.


Haldokló virág,
ünnepség utáni vég.
Szép volt, most szemét.


A tökéletes!
Jó neki, semmit se tud
s képzelgőn makog.


Egész napon át
lábát lógató felhő -
csurran, cseppen is.


Ni, a dobozban
híreket fabrikáló
mester-bemondó.


Ahogy alkonyi
zöld átvált esti kékbe,
mint a mosolyod.


Milyen parázna!
Kék eget tükröz a tó
lázas magánya.


Nyáresti szellő
ha mozdul kedvesemmel,
őt imitálja.


Lelkem vándora!
Utad túl lejtős nekem
s homályló tükör.


Májusi éjben
bújócskát játszik a Hold
s elcsen titkokat.


Szemem behunyom
és angyalok játszanak
vágyaim körül.


Alvó, kis tanyák.
Közeli rianáskor
álmuk összeér.


Álmuk rianó,
vágyuk már oszthatatlan -
s éjre újra éj.


Hullámzó balkon
száll el a Nap hevében
s olykor visszatér.


Miért sietnék?
A fa sem siet, mégis
folyton növekszik.


Sziklát repesztő
csend, mely körém telepszik
s tornyokat emel.


Mily átéléssel
olvadoz most a jégcsap,
tavasz idején.


Elegáns ficsúr
lett a kárálló holló,
így, tél multával.


Bujkál a bolha
s alfelemnek csókot int,
a szégyentelen.


Ma friss hó esett.
A táj fehér kacagás
s szűzi izgalom.


A szende szépség
meginté a barátot -
és kötélnek áll.


Fénylők szemeid
te kedves, bagzó kandúr!
- ne oly hevesen!


Mért tűnsz el mindig
szerelmes hajnalcsillag,
ha rád pillant a Nap?


Nézd, az ibolyák
kivonulnak a télből,
kéken lázadozva.


Megszeppent hangyák
vihar előtti csendben
még odébbállnak.


Vonuló had-trén
merészen szövi vágyát
búcsúdalába.


Céltalan édent
játszik a képzeletem,
míg alászállok.


Puritán szellem:
csettint nyelve hegyével,
kincseit látván.


Nem bírja párja
unszolását a gácsér
s víz alá bukik.


Gyöngyöket fűz fel
hangjával a pacsirta,
míg magasba száll.


Két clochard között
fácska árnyékát őrző
párizsi macska.


Lám, a halottkém
lelkem elárverezi
a sehol határán.


Nevemet hallom.
S egy eltévedt kiáltás,
mely már idegen…


Elavult kérdést
vet fel a gyors pillanat -,
bírálatlanul.


Közlésed szerint
zálogba tett szerelem,
ami megmaradt.


Gyönyörködtető,
önfeledt verébfürdés
megolvadt hóban.


Megszavaztatják
térítés ellenében
az elmúlt jövőt.


Töretlen kezdés
után megtört változás
a kicsinyke plusz.


Elmaszatolva! -
S mint rosszul sikerült kép,
a mesés élet…


Bejelent, majd ki
a miniszteri szigor -
s jöhet a tapsrend.


Kolduló kormány
tapintatos imája
mélyen megható.


Hulló szirmokon
fénylő selyem a hajnal
s rajta ősz motoz.


Az ég kárpitján
most felhők menetelnek,
fejjel lefelé.


Szakadó eső.
Ki-ki nézek kedvesem
szoknyája alól.


Győztes hadurak!
Úgy tűnik kihátrálnak
a valóságból.


Mindig változik
a titok körülöttünk.
Bennünk állandó.


Színekről mesél
az elnyugvó tengerár
kietlen partnak.


Harmatos rózsa
kábul a Nap hevében:
szüzességvesztés.


Papírcsónakot
bocsát vízre a gyermek
s aranymosolyát.


Álmom ha van még,
csak eltűnő szivárvány
tisztuló égen.


Politikusok
művészetét" szemlélve,
már önsorsrontás.


Riadt madárként
szállnak az évek tova -
s perceket gyűjtünk.


Titkos csillagról
álmodok, mely elrepít
rég holt anyámhoz.


Forradalmunkról
ha mesélsz jobb időkben -,
csak hibátlanul!


Hitvány zsoldosként
oly messze, idegenben,
örök vád alatt…


Ha majd megérted
állatok igazságát,
emberré szépülsz.