« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Bodor Béla (1954-2010)
haikui


HÁBORÚ-RAG
Dallamos fekvésváltó gyakorlatok, Kozmosz Könyvek, Móra Kiadó, 1989

gyütt a göpzaj
oszt bumm
muter vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
fater vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
hugó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
bratyó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
itten vagyok
itten
pityu

 

SZABÁLYTALAN HAIKU-NAPTÁR
Dallamos fekvésváltó gyakorlatok, Kozmosz Könyvek, Móra Kiadó, 1989

I.

torkomban ahol
igen és nem összeér
gyakran havazik


II.

csontfejű nyárfa
jéghal pendül ágain
megint te vérzel


III.

párás jéggolyó
köré zárulnak szemed
kagylóhéjai


IV.

érintésemmel
megszólítalak talán
hallgatsz nevedre


V.

meztelen hajad
lábad elé lombosul
rajta ringhatok


VI.

vízre hajló fűz
odalent egy fürge hal
lombjában cikáz


VII.

kint nagy a ricsaj
öled mélyén erdő nőtt
baltám hasogat


VIII.

csónak ringat el
hajamban tigrisdarázs
túlról zümmög át


IX.

párás napodon
szürke csíkokat hagynak
kékest-körmeid


X.

öreg-macska-szél
istenóvta lovagom
ujjába harap


XI.

kitépett tollát
mutatta a varjú mint
bizonyítékot


XII.

fagyott szemeden
újságrongyok ezüstre
pereg a korom

 

Öt téli haiku
Élet és Irodalom, 2006. december 22., 50. évf. 51. szám

fagyégett kökény
bogyója is mint a szén
fanyar fekete

*

gyöngyházdrapp zömök
jégsztalaktit - zoknim a
ruhaszárítón

*

a sötét fenyvest
napszálltakor hirtelen
elönti a fény

*

dróton jégcsapok -
foglalt-jelzést huhog a
decemberi szél

*

nem nyáron vakít
a Nap - akkor elfordulsz
most belenézel

 

Öt őszi haiku
Spanyolnátha, 2006. december

útra tiport gyík
farka csapkod - verseng a
kerék-világban

*

elmosogatok
bicikliztem, kimosok
készül a könyvem

*

az üres meder
jegéből kimered egy
fagyott békaláb

*

rossz verset írtam
eldobnám - de már tudom
rosszkedvű vagyok

*

kipattan a rügy
egy vadrózsán - ne hazudj
novemberi nap

 

 

Bodor Béla
Kivezetés a filozófiából

(Részlet)
Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 16. szám, 2010. április 23.

A zen-varjú

A híres haiku-költő, Macuo Baso (akinek a nevét persze európai ember nem írhatja le, bár több változatban is kísérletet tettek vele, így szerepel Matzuo Basso vagy Matsuo Bashö alakban is, de a helyes írásképhez akkor járunk a legközelebb, ha két elszenesedett, szétágazó faágat egymás alá a hóba ejtünk) igen fiatalon írt egy madaras-fás őszderéki verset. Így hangzik:

A száraz ágon
varjú telepedett meg.
Ősz van, este van.*

*Tandori Dezső fordítása

A költő versével elégedett volt ugyan, de mégis maradt benne valami kis hiányérzet. Magához hívta néhány barátját, csendben elfogyasztottak három csésze teát, majd mosolyogva ültek egészen addig, amíg a lemenő nap fénye éppen a tatami közepére esett. Ekkor a költő bocsánatukért esedezett, amiért pazarolja az idejüket, és megkérte őket, hogy legyenek a segítségére: a következő előadói változatok közül segítsenek kiválasztani azt, amelyik a vers lényegét a legjobban kiemeli. Ezután először egyszerűen felolvasta a verset, azután előadását réztányérok kongatása, egy húros hangszer majd egy furulya játéka kísérte (a hangszereket természetesen kitűnő muzsikusok szólaltatták meg), végül egy nagyszerű színész igyekezett megjeleníteni a költemény esszenciáját, aki a no-színházban táncával a baljós jövendő árnyékát szokta alakítani. A barátok nagy figyelemmel követték a sorra következő előadásokat, és amikor az utolsó is véget ért, egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy bár valamennyi igen mély, ihletett és felkavaró volt, számukra mégiscsak az első, a legegyszerűbb tűnt a legszebbnek. Nem kell ahhoz hozzátenni semmit.

A költő megköszönte a segítséget, és a verséről szóló szép szavakat, de az a furcsa kis hiányérzete csak nem akart elmúlni. Úgy érezte, hogy verse nem eléggé pontos. Mintha a szavak csak úgy odatévedtek volna a helyükre. Ha lehunyta a szemét, nem látta maga előtt, hogy milyen fa ágán telepedett meg a varjú, hogy miféle madár ez, öreg, fiatal, életerős vagy elgyengült, kövér vagy kiéhezett, és egyáltalán, egyetlen madárról van-e szó vagy többről, esetleg seregnyiről. Ismétlem: igen fiatal volt még ekkor, pályája elején járt, és sok mindent meg kellett tanulnia, nem utolsósorban éppen ennek a versnek a megírása során. Mindenesetre papírt és ecsetet vett elő, és megpróbálta lerajzolni a jelenetet. Előbb meredek hegyoldalt festett, a tövében kopár fák csoportjával, melyek felett varjak keringenek, néhány közelebb, messzebb seregnyi. De ezt túl mozgalmasnak találta, ezért új lapot vett elő, erre csak néhány fát festett, és a távolban sok apró varjat. Aztán mégis az egyik közelebbi ágra is ültetett egy magányos madarat, de ez megbontotta a kép egyensúlyát. Félretette, kezdte elölről. A végső változaton aztán már csak egy madár ült egy szilvaágon, és a sötétedő láthatárt is csak egy ecsetmozdulat jelezte. Ezzel végre megelégedett, a lapokat összefogta és eltette, nem mutatta a képeket senkinek. Versén sem változtatott, annak révén híres és elismert költője lett korának, és még számos ennél sokkal jobb verssel ajándékozta meg rajongóit.

Évtizedek teltek el, és történt egyszer, hogy egy festő tett nála tisztelgő látogatást, a maga idejében híres művész és a költő oldalági rokona, de már ezzel is többet mondtam a megengedettnél. A mester nem jött egyedül, elkísérte őt egy távoli, mindenki előtt ismeretlen országból érkezett művészféle, aki feltűnést keltett bizarr képeivel, melyek egy fiatal, csaknem meztelen férfit ábrázoltak valami furcsa ácsolatra rögzítve, akinek tövises masnival átkötött szíve a melle előtt lebegett. Néhányan, jórészt az újdonságok iránt érdeklődő pályatársak, elfogadtak tőle egyet-egyet, de nemigen mutogatták. Hol itt, hol ott vendégeskedett, és a vendéglátást másféle képekkel köszönte meg, tavakat, erdőt, állatokat ábrázoló színes lapokkal.

A beszélgetés során a költőnek eszébe jutottak egykori próbálkozásai, és hogy vendégei kedvében járjon, kellő szerénységgel megmutatta a gyakorlatlan kézre valló ecsetrajzokat. A japán festő növekvő érdeklődéssel lapozta át őket, és örömmel nyugtázta a végső megoldást: csakugyan, a vers gondolatát egy ág és egy varjú is tökéletesen kifejezi, mondta, jóllehet a vers mellett ezek a próbálkozások erőtlenek egy kissé. Az idegenből jött művész azonban elégedetlenül csóválta a fejét. Nem, nem, mondta, ez a kép még nem az igazi. A rajzok készítője egy lépéssel sem jutott közelebb a vers lényegéhez. Egy varjú vagy tizenkettő, egyremegy. A kérdés természete nem mennyiségi, mélyebb annál. Ha valóban nagy művész próbálná megoldani a problémát, egyetlen ágra és egyetlen varjúra sem lenne szüksége. Hiszen ezek csupán külsődleges, illusztratív képkezdemények. Az igazán nagy művész képes lenne arra, hogy mindössze néhány ecsetvonással magát az ősz szubsztanciáját ragadja meg. A költő elgondolkodott, és udvariasan bólintott. Lehetséges, mondta, bár én nem tudom elképzelni. De te nem is vagy festő, mondta a külföldi mester. De én nem is vagyok festő, hagyta helyben a költő.

A festőt (természetesen a japánt, akiről csak titokban árulhatom el, hogy rokonságban állt a költővel) soha többé nem hagyta nyugodni a probléma. Tengernyi papírt telerajzolt foltokkal és pacákkal, melyekben némi jóindulattal olykor fel lehetett ismerni egy távoli fát, egy madár árnyékát vagy egy penészborította, elaggott tojáshéj darabjait. Végül, évtizedek múltán megírta művészi kudarca történetet, és szeppukut követett el. Kézirata a császár kezéhez is eljutott. Az uralkodó elkomorodott, és elrendelte, hogy a hiúságába belehibbant festő hagyatéka semmisíttessék meg, nevét ne ejtsék ki többé, és minden lajstromból, minden albumból és évkönyvből töröljék, ahová addig feljegyezték. (Ezért kellett nekem is körülírásokkal élnem.)

A másik festő, a messziről jött is hasonló sorsra jutott volna, de addigra már nem találták sehol. Ő maga meghalt, képei elkallódtak. A ház, melyben utolsó hónapjait élte, egy gazdag úré volt, aki befogadta, és elrendelte, hogy lássák el étellel és rajzpapírral, de hamarosan megfeledkezett róla. A magára maradt festő a személyzetet traktálta festményeivel, melyeken a tó mintha összelapult kék tök lett volna, és a partján olyan elszántan ordítottak a szarvasok, hogy aki rájuk nézett, megborzongott a rémülettől. A szobája falára azonban egy olyan képet akasztott, ami nem hasonlított semmire. Alig látható, szürkés foltok gomolyogtak rajta, ezek töltötték ki a lap egész felületét. A szolgálólány, aki merev holttestére rátalált, arra gondolt, hogy talán a sárba ejtette a különös mester, és azért akasztotta ki, hogy megszáradjon. Igaz, ennek ellentmondott, hogy a papír jobb alsó sarkában hatalmas aláírás díszelgett, melyet senki sem tudott elolvasni.

 


Bodor Béla 1954. febr. 24-én született Budapesten.
Déry- és József Attila-díjas költő, prózaíró, esszéista, kritikus, irodalomtörténész, képzőművész. Tagja volt a Szépírók Társaságának, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.
1975-ig több rock- és dzsesszegyüttesben játszott. 1979-ben rendezte legnagyobb önálló kiállítását festményeiből, grafikáiból, montázsaiból.
1991 óta az Élet és Irodalom kritikai rovatának munkatársa volt, 1995–96-ban rovatvezető. Állandó szerzője volt a Litera irodalmi portálnak.
1985 óta jelentek meg írásai. Saint Francis experience című egyfelvonásosa 1988-ban elnyerte a drámapályázat, egy-egy esszéje 1994-ben a Madách-pályázat, 1995-ben az Ady Társaság pályázata első díját. 1999-ben Soros-ösztöndíjas. 1991: a Holmi novellapályázatán, 1992: a Holmi kritikapályázatán, 2002: a Magyar Rádió hangjáték-pályázatán nyert díjat.
A Déry-díjat 2000-ben, a József Attila-díjat 2007-ben kapta meg.
Hosszú betegség után, 2010. augusztus 10-én hunyt el.

Főbb művei: Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (versek, 1989), A nevek születése (versek, 1997), Régi magyar regénytükör I–II. (irodalomtörténet, 2000), Ragtime a Vérnősző Barommal (versek, 2002), Városablak (regény, 2003), Alakok (irodalmi tanulmányok, 2006), Már az avantgárda Carneválra ütött (tanulmányok, kritikák az aktuális avantgárd tárgykörében, 2007).