« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Lajtai László (1962-)
haikui


HAIKUK, IMPRESSZIÓK
Kéziratként a szerzőtől

Nyár

Ma csönd vesz körül,
még szellő sem moccan,
Tücsök ciripel.

***

Könnyű szél szárnyán
gyerekzsivaj érkezik,
megcsillan a tó.

***

Feltámadt a szél,
tovafújta az édes
hársfaillatot.

 

Barát

Foltos bundáját
bordái átszúrják, de
szemében jókedv.

 

Reggel

Harmatos fűben
Lassan kúszik egy bogár,
Talán ma hazaér.

***

Reggeli napfény
pislog a lombok között,
árnyak játéka.

***

Nyugodt víztükör,
egy sirály halkan leszáll,
hullámkarikák.

***

Hadiösvényen
fegyelmezett hadsereg,
hangyariadó.

 

Alkonyat

Esti vízparton
imbolyogva menetel
három fáklyafény.

***

Fáradt alkonyat
sült hal illata terjeng,
vacsoraidő.

 

Impressziók

Úszó ködpára,
talán sárkány lehelte
e fáradt tájra ?

***

Piciny liliom,
üde színfolt a szürke
sziklatengerben.

 

Vihar

Megvillant az ég.
Mennydörgést még sem hallok,
fölsírt egy gyerek.

***

Nyári záporban
félszegen integet egy
madárijesztő.

 

Félelem

Fönt héja kering,
lent dermedtség honol,
az árny elsuhant.

***

Fáradó szárnyak
a hálóban vergődnek,
egy pók elindult.

 

Évszakok, merengések (II)


Tavasz

Koppan a meggymag,
jóllakott rigófüttyel
búcsúzó tavasz.

***

Jégeső kopog,
bent vidám tűzropogás
már nyarat jósol.


Nyár

Sós csepp arcomon
legördült, távoli tó
délibáb csupán ?

***

Fülledt éjszaka,
álmom szétfoszlott egy
szúnyogcsípéstől.

***

Aranyló mezőn
ezer napocska nevet
égi apjára.


Ősz

Sűrű esőben
bakancsom sárba süppedt,
Úszó levelek.

***

Szilaj szélben a
hajlongó tövisbokor
csak árnyakat rejt.

***

Iszapot kavart
evezőm a mocsárban
vadlúdak röpte.


Csak úgy,

Merengésemből
kutyaugatás riaszt,
vendég érkezett?

***

Sálamat a szél
cibálja de jókedvű
a cipőfűzőm.

***

Hűvös hajnalon
indulnék, lyukas zoknim
de rámvigyorgott!!


Tél

Hópelyhek elől
a játékos szőrgombóc
söprű mögé bújt.

***

Köd és csönd lebeg
a fákon némán gubbaszt
egy varjúcsapat.

***

Csupasz fák között
kóborló szél avarban
álmokat kutat.

 

Reflexiók…

Nicsak pitypangfelhő!
Ernyőjén tovaszálltak
gondolataim.

***

Olvadó jégcsap,
hulló cseppek ritmusa
mint a szívdobbanás.

***

Kondul a harang,
Galambcsapat felröppen
S imára hív.

***

Csonka levélnek
Komótos hernyó falja
Végső napjait.

***

Ökörnyál tapadt
arcomhoz langyos szellő
virágszirmot sodor.

(2003. október-november)

 

Nyári emlékek

Habfodor öleli
homokba süppedt lábam,
hullámmorajlás.

***

Kagylóvágta seb,
aranyhomok elnyelte
néhány vércseppem.

***

Rozsdás levélen
harmatgyöngyszem hízik, majd
lassan leperdül.

2004. szeptember

 

Tengerparti élmények

Ropogó máglya,
parázsszikrák őstánca
az éjszakába.

***

Kormorán lebeg,
szél feszül szárnya és
a tenger között.

***

Romos házikó,
gyerekkorom emléke
dudva foglya lett.

***

Szikla és sirály
Szinte mozdulatlanok,
Vihart jósló csend.

2008

 

Emlék-haikuk Sanyiról, cirmos barátomról


Zöld szemek engem
firtatnak, közös titkunk
a spájzban lapul.

***

Bajsza sem rezdül,
szürke plüssegér került
a célkeresztbe!

***

Vén cirmos puhán
gömbölyödik ölembe,
együtt álmodunk.

***

Kertemben piciny
domb, örök vadászmezők
álmait őrzi.

2010

 

Meditáció a Virágos-nyeregben
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 29. oldal

Szürkésfehér, kőből épített kápolna a völgyben, néhány régi tégla enyhe színfoltot ad az öreg falaknak, két fából készült padocska és egy öreg fa, melynek ágai bekandikálnak a keresztrácsos ablakon. Hűvös van, hajnali ködpára lebeg a fákon és bokrokon, körülöleli a kápolnát velem együtt. Kedves helyem, kedvenc napszakom. Az enyhe szellő néha fellebbenti a párát, és megpillantom a résen keresztül a hegy sziklás-fás ormait. A csönd fátyla is összefüggő, időtlen mozdulatlanság vesz körül.

Vén fáid alatt meghallgatnám meséid, de csak… a szél zúg.

A hegy lombhullató erdőtakaróval és sziklás ormokkal, a kápolna kopott falaival, kis harangtornyával és én egymagamban. A hegy számára a kápolna csupán porladó kavics, jelenlétem pedig felvillanó enyészet… és mégis valami összeköt bennünket ebben a pillanatban, valami, ami időtlen, ami minden előtt már létezett, ami mindhármunkban benne van és rajtunk kívül, de aminek nincs neve, nincs formája, csak érezni, megsejteni lehet. Ezt a sejtést keresem fel itt a völgyben újra és újra, amikor gondolatok és érzelmek háborognak bennem.

Eső mossa, szél koptatja sziklás csúcsod, néma őrtorony.

Az erősödő szél az arcomba kap és oszlatja a ködpárát, valahol egy kutya felugat, a varázslat pedig lassan tovatűnik… A fák levelein-ágain harmatcseppek csillognak, a levegő üde, élettel teli, lassan elkezdődik a mindennapok szokásos lüktetése a völgyben, a faluban és a gerincen túl, a városban is. Csak a hegy tűnik továbbra is nyugodtnak, mozdulatlannak, békésen szemlélve a múló pillanatokat. A gerincre érve visszanézek a völgybe és búcsút intek a kápolnának, majd a hegynek is, tudom, hogy ő visszavár és én újra meg újra eljövök, hiszen örök barátságot kötöttünk egymással.

Léptem zajára öreg sziklán napozó gyík tovasurrant…

*