« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Maróti György (1951-)
Levendulaszál
- haikuim -

Az én Tanítóm, a Tathágáta azt mondta, hogy minden tévedés. Még őbenne is kételkedjünk bizalommal.
Kételkedjünk hát vidám szívvel abban, hogy igaz az igaz, hazug a hazug.
Mi marad akkor? A figyelem. Az éberség.
Mindig, minden dolgodban légy figyelmes, vonjad tudatodba a jelenségek szép tarka világát!
Nem baj, ha tudod, hogy a jelenségek szép, tarka világa, csak káprázat, Májá csapdája, kápráztató színjátéka.
Azért csak éld az életed, meditálj, igyekezz szakadatlanul!
"Jól jegyezzétek meg, Ti szerzetesek: mulandó minden, ami keletkezett: törekedjetek hát szakadatlanul!"
e szavakkal lépett a Megvilágosodott a parinirvánába:
kihúnyt egy távolból indult létezés akkor véglegesen.
Véglegesen elvonult Ő, de itt maradt a Tan.
A Tan, a Közösség és Ő Maga.
A Tanítás azt tanítja, hogy légy Éber.
Figyeld, amiként a darázs virágra száll, és okulj belőle!
Figyeld, amikor férfi és nő csókolva szeretik egymást, és figyeld, amikor férfi és nő, gyűlölködve harcol!
Figyeld, amikor tél lesz, és figyeld, amikor tavasz közeleg!
Figyeld, amikor nyárba hajlanak a fűzfák ágai, és figyeld, amikor őszi lombok hullanak!

A haiku nem vers!
A haiku nem irodalom!
A haiku: haiku!

Helyetted szól, és a világot írja le, a világot fogja szóba.
Elrosszult, buta, ostoba buddhista vagyok: de megtanultam a jelenségek világát figyelni, s úgy gondolom jogommá lett, hogy néhány haikut írjak, mely haikuk a jelenséget fogják tizenhét szótaggá.

Íme, itt. Íme itt!

 

Az októberi
csípős hidegben árva
maradt ez az ág.

Ha önmagadba
nézve ürességre lelsz, a
Buddhát láthatod.

A nagy mester -
ha a Buddhát kérdik tőle -
fűcsomóra hág.

Kerted a csermely
vágyteli hangját
zúgja a szélbe talán.

Csillog a rét. Nézd
gyöngyöket hullat az ég:
hajnali harmat.

Bambusztűz lobog.
Fura kincset mutatok.
Jégből víz: ropog.

Összezárt tenyér.
Belül világmindenség,
nyisd szét és üres.

Csikorgó a szó
a fülnek, ám a szívnek
jó tanácsadó.

Égbe nyúló ujj:
minő jelet írsz te fa
föl a magasba?

Tegnapi énem:
mai jellemem atyja,
holnap reménye.

Elnézlek fa, te szép.
Melyik sejtedben rejted
most a cseresznyét?

Néhány száraz ág
sápadt, fonnyatag levél:
a mulandóság.

Felfelé szálló
szantálfa füstje-ködje
idéz India.

Hó hullik, a hó
kavarogni látszik itt:
álomba ringató.

Titokzatos út
minden járatlan ösvény,
de jó célba fut.

Magad feledve
ismered meg törvényét
a nagy egésznek.

Hóbelepte fák,
télütötte fejüket
lehorgasztották.

Hajnalt köszönti
egy színes szárnyú madár
és dalba önti.

Megedzett acél,
szikrát vetve se törik,
ha tudott a cél.

Gyermek születik.
Harangvirág dalocskák
csak őt illetik.

Japánul ugyanez:

Musuko ima
ao hana no oto
sowasuru ka.

Dallá párolgott
délidő hőségében
mi könnyem csak volt.

Eső után itt
kis pillangó szertetekint
bontva szárnyait.

Rálehelt ma egy
ágra a napsugár, de
jöhet még a fagy.

Fűzre hajló hold.
Ezüstsugaras kévéd
este oly szép volt.

Tükörcsendes tó:
néma szépséged lelket
fénnyel bíztató.

Hófehér felhők.
Mélykék égen lebegve
útra kelnek ők.

Illanó fecskék,
villamfarkú röptükkel
az eget nyergelték.

Milljom halacska
fölcsillan bukkanva és
lehull a habba.

Fákkal beszélnek
a ragyogó csillagok:
tereferélnek.

Szél támad itt fenn,
és szemtelen, hirtelen
lapoz a könyvemen.

Szomorú permet
harmatozza ma földem:
rózsám is szenved.

Csúcsra tekintő
igazodó értelem:
titkokat fejtő.

Szóba nyíltam, mert
jaj hol vagyok attól én,
hogy hallgassak?

A Duna fölött
hideg ködök úsznak el,
egy tócsa eltört.

Harangok szólnak,
hős fenyők hósipkában
csöndnémán állnak.

Aranyszín reggel.
Varjak szállnak a napba
sötét sereggel.

Tavaszi napok:
sűrű hó és köd födi
lágy alakotok.

Tavasz, szép tavasz.
Simítsd el a ráncaim,
fésüld ki hajam!

Hajnali ködben
didergető fagyban lám
reszket a rózsa.

Jegechideg hó:
tiprott béka törik szét,
megreccsen a tó.

Eső vagy, eső;
hirtelen érkező és
szerterebbenő.

Zápor vagy, zápor;
titkaid faggattam én
hányszor, de hányszor.

Szellő vagy, szellő;
simítsd ki homlokom, hogy
múljék a felhő.

Nő, te szökkenő
ismerős minden lépted:
szertereppenő.

Hideg szél légy más!
Lágy tavaszi szellővé
bűvölődjél át!

Nyurgul az árnyék,
törpül és elfogy a fény.
Sötétség várj még!

Halottak napja.
Megszületik a tél ma?
Halálom kapja?

Villámröptű had,
villásfarkú madarak,
veletek a Nap?

Életbevágó
az életembe vágó
fontos sebészkés.

Kérdezem Ámor -
öregvő barátod szól -,
hol van a mámor?

Levendulaszál,
télidőben ruhámat
illatosítsd át.

Pille-pilleszárny,
mint egy múló pillanat,
jött és tovaszállt.

Elfagyott tócsák;
miből isznak tavaszig,
színpompás kacsák?

Nap sikolt föl és
egy attikai jázmin
örömtapsikol.

Nem úgy, mint régen,
ma kedvetlen madarak
szállnak az égen.

Mindegyik macska,
macskának gyönyörű szép,
kutyának csúnya.

El a nap elől;
éjszakák menedéke,
mint az anyaöl.

Körnek pontja légy,
mi törekedve indul
a közép felé.

Tükör a világ,
benne a fény, amit látsz:
kis öntudat-láng.

Sokáig vártam,
most elmondok egy imát:
áldásom reám!