« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Veres Zoltán
HAIKUK

 

"A haiku nem vers,
több annál, és kevesebb.
A haiku hulló falevél, és csattanó pofon egyszerre.
Csak olvasd, ne próbáld megérteni.
Csak olvasd." S.D.

Sosem tévedhet
el az, kinek léptei
szülik az utat.

Vihar tombol kint,
kunyhóm fala remeg, én
csendben ülök bent.

Hajnali pára
szór gyöngyöket hajamra
s szempillámra

Narancs ruhám is,
lefoszlik rólam, nem látjátok,
hol vagyok

Nyári estén,
hátam a meleg falnak döntve,
ülök csendben.

Nem vagy ki kaput
nyitsz nekem, csak a szél ölel
Én sem vagyok

Dús virágszőnyegbe
fekszem, túlélitek-e vajon
terhem?

Mint sás szárán
legördülő harmatcsepp,
Én sem hagyok nyomot

Zúgó folyamba
vetem magam, csak ruhám
maradt a parton.

Csillogó szemed
tükrében látom saját
boldogságomat.

Lombok közé hasító
fénycsíkban: táncolnak
a porszemek.

Mint zápor verte
por az úton, háborgó elmém
megnyugszik.

Jázmin teám friss
illata ablakomon kiszáll, s
idecsal.

Tavaszi zápor
szép virágok szirmait
mossa selymesre...

Vihar szaggatta
permet táncol a víz fölött,
majd visszahull.

Vad táncomtól
kiborult pohár vére elfolyt,
de ne sajnáld...

Húsomon csattanó
sápadt holdfény, mit sem mutatsz
belőlem!

Félszemű koldus reszket,
Mit adhatok Én, mit az Isten
elvett...

Zord kunyhómban
vendég csak a napfény, estére
elvándorol.

Mire belészerettem
pipám kék füstjébe,
már el is szállt.

Végtelen sötétben
nem tudom, zuhanok, vagy már
odaértem?

Mint pipámból
kanyargó sűrű füstcsíkot,
tovafúj a szél...

Némán hunyt ki
a gyertya lángja, gomolygó füstcsík
született.

Csikorgó hidegben
vacog fogam, a nap sem
melegít.

Lassú sötét hajnalon
fáradt testem a hidegtől
reszket.

Hamvadó parázsba
túrok lassan, csak emléke
melegít.

Hűvös patakban
csillogó kő fénye kezemben
tovatűnt...

Utolsó gyertyám
lángja nagyokat lobban,
mindjárt sötét lesz.

Egyetlen csészém
volt mindenem, odaadtam, kinek
az sem volt.

Harmattól csillogó
puha fű csábítja meztelen
lábam...

Füvek közt feszülő
pókhálón csillanó harmatgyöngy:
Te vagy!

Fehér virágok
ontják üres lelkembe
sűrű illatuk

Langyos esti szellő
selyme érint meg durva ruhám
alatt.

Nehéz zsákom
szíja feszíti hátam,
le mégsem tehetem.

A kis virágnak
egyetlen harmatcsepp is lehajtja
fejét.

Ültömben
mozdulatlanul, csenden, egyszer csak
megérkeztem.

Kezemmel merítem
ki a holdat a tóból, mégis
üres...

Kőszobrok táncolnak
lyuk nélküli furulyám
zenéjére.

Szemem előtt volt,
míg kerestem, ráleltem, s rögtön
tovatűnt...

Gyertyám leégett,
hosszú árnyékok táncolnak
az asztalon.

Hűvös esti szél
rózsák szirmait szórja szét,
kint a kertben.