« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Jászberényi Péter
haikui
Kéziratként a szerzőtől


Holdezüst születés

Éj szent csillaga.
Házamnak agg vendége
voltál egykoron.

Álmos napkelte
üldözi serényen a
vidám napnyugtát.

Csillaggyermek a
bús holdfénypalotában.
Kicsinyke világ.

Hamisan zenél
már a tücsök is. A hold
elfújta lángját.

Ezernyi csillag
ontja fényét. Egyikük
csak érted ragyog.

Ezüst-süvöltő
szelek ajándéka: a
múló vigalom.

Nézd a zokogó
eget! Viaszfelhők zord
falkája lepi.

Az éjszaka tőrt
szorongatva lesi a
hajnalt. Irigy rá.

Arctalan vadász
űzi a napot. S minden
éjjel legyőzi.

Bárcsak lehetnék
felhő, s bús éjjeleden
veled sírhatnék.

Lopva ásító
napkelte lesz elveszett
vezetőd. Hagyod?

Szemed csillaga
mezítelen lelked sós
vágy-tükre lett most.

 

Gyémántszín létezés

A tavasz hangja,
mint síró fülemüle
reppen most tova.

Lángoló erdő.
Lassan alszik ki tüzed,
hiszen te szülted.

Tegnap virágzott
a barackfa. Ma barack
ül gyenge ágán.

A kis hóvirág
fázósan is dalol még.
Ragyog a hangja.

Aranysárgán süt
a nap. Pedig én már rég
halottnak hittem.

Színes kis lepke
Köszönti táncolva a
Piruló hajnalt.

Kis hópihe hull
egy szomorú éjen át.
Nem leli társát.

Szendergő fűzre
tekintve (még álmomban
is) dalba kezdek.

Törékeny-jeges
víztükrön át hazug lesz
minden éneked.

Elhagyott, fakó
csillag virraszt; társa egy
naphal mosolya.

Sziklák mellett ősz
elől fut a katica-
szerelem. Fázik…

Meggyszín fátyolba
bújt rigó marasztal vén
nyarat. Hiába…

Visszanézek rég-
kopottas tavaszomra;
tar-ködös a táj.

 

Sosemvolt elmúlás

Zordon vízesés
itat egy napsugarat.
Az mégis szomjas.

A Sárkány soha
nem alszik el. Mégis csak
álmunkban látjuk.

Hirtelen eső
Mosta el a végtelent.
Csak fűszag maradt.

Hajlotthátú, vén
fűzfa emlékszik most a
sohasemvoltra.

Hegymélye hangja
válaszol a Sárkánynak.
Mindenség kórus.

Karcsú hegyorom
vigyázza a határt. A
múlt is büszke rá.

Alvó rózsafát
kerülget a nevenincs
szél. Titkos násztánc.

Gyémánttó ölén
ül az árva napkelte.
Várja halálát.

Kéz a kézben a
világ végén sétálnak:
galamb és halál.

Üde rózsafa
küzd az öröklétért, de
nem érti lényét.

Megsebzett madár
dalol a viharban. Vak
tücsök kíséri.

Te rég meghaltál,
de bús-tündöklőn tovább
élsz holt lelkemben.

A Halál gyenge
báb csupán. A Feledés
csahos kutyája.

Örök-lobogó
lángom megölte a szűz
súlyos sikolya.

Szentjánosbogár
páncélja alatt reszket
szívem. Magányban.

Éhes farkasok
őrzik most a védtelen
nyájat. Összhangzat.

A tollavesztett
sas tovaszáll. Majd lágyan
víz alá bukik.

Tejfehér köd ül
a hajnal halálán. De
magát gyászolja.

Lepkeszárnyon jön
a magány. Mégis szürke-
kegyetlen marad.

Mélység csábítja
a Feledést. Az mégsem
veti le magát.

Ifjúságom víg
mosollyal tovalibbent.
Ezer éve már.

Igaztalan vég
ragadta el a lepkét.
Csendben távozott.

Mit harag pusztít,
apránként építik fel
kormos galambok.

Arany-büszkeség
lesz ma még tízezernek
halott gyilkosa.

Megfáradt idő.
Barát vagy, majd ellenség,
végül gyilkosom.

A szerelem, mint
ősz falevél, elsárgul,
majd lágy földbe tér.

Mezítelen fűz
siratja kedvesét: a
tovatűnt nyarat.

Csepp naphal járja
lassuló táncát. Társa
egy rozsdás szigony.

Bágyadt madárdal
búcsút int a tört-nyárnak.
Utolszor talán…

Egy pillanatra
megszán az idő s gyermek
lehetek újra...

Most ruhátlanul
fürdünk egymás vérében?
Így lesz örökre?

Tavasz szerelem-
lángját bizonytalanság
folytja meg végleg.

Arany szerelem
s ádáz csalárdság; örök
testvérek lettek...

Végtelen utad
végét hajszolod s közben
halott hold sirat.

Hollók rút hada
veti magát szerelmem
félszeg lángjára.

Az utolsó gyász-
harangszó utáni perc
a legüresebb.

Csalárd szeretők!
Ugyan mit is várhatnék
tőletek? Sebet?

Bocsáss meg mindent! -
szól tél-úrfi a fűzhöz s
sírva alszik el.

Hitetlen hitem
szörnyű véget ér. Csak a
végtelen örök.

Mi gyógyíthatná
sajgó szívem? Cinege
víg tánca talán?