« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Dittrich Panka (1966-)
haikui


Őszi haikuk
http://www.egypercesek.hu/cikkek/OsziHaikuk_091520/

Rezzen a levél
Bús szelek ráncigálják
Fagyos elválás


Hull a gesztenye
Földre vágyik a gyümölcs
Tüskés gyönyörrel


Őszi záporeső
Száraz földet kereső
Nyári sirató


Fázós reggelek
Harmat áztatta padok
Elszállt illatok


Ködfátyol szitál
A fénnyel szembeszállva
Szürkül a világ


Varjak harcolnak
Viharfelhőt kaszálva
Szabadon szállnak


Utolsó fények
Még melegítenének
Kabátot veszek

2009. szeptember 15.

 

Dögös haikuk
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 14. oldal

Öldöklő csömör
Örökös mögött közöny
Röpködő ököl

*

Völgy mögött öböl
Könnytől gyöngyöző nő
Rögtönzött öröm

*

Szőröző Győzők
Föltörő öltönyösök
Többszörös ökrök

*

Közös köpdöső
Tömlöcöt őrző hősök
Gyötrő tökösök

 

Fut felém a fény
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 14. oldal

Fut felém a fény, megérint. De sír bennem a fájó múlt, s feljajdul. Úgy kiáltanék. Nehéz teher a szívem. A bánat és csalódás árnyéka sebekkel szakítja. Úgy hinnék… úgy szeretnék… de lelkemben harang kondul. Állj! Elég! Mégis, mintha hangjából reményt súgna nekem: hidd, hogy várnak rád! Hidd, hogy szeretnek!
S fut a felém a fény. Melegít. Simogatva magához ölel. Engem hív. Mégis félek, reszketek. Múltam hideg árnyékként kísért. Hisz annyi szikra pislákolt, égett, majd aludt ki bennem. Félek… pedig tudom, hogy a csillagok és a nap együtt ragyogva adják a léthez az erőt, a tiszta létezést. Még ha külön is látom és érzékelem őket. Tudom, hiszem, összetartoznak. A fényük összebilincselő csendes magányában ontják szikrájukat, s felváltva kergetik a végtelenségbe a múltat és hozzák el csillogásukkal mindig a kiszámíthatatlan, félve várt holnapot.
S most mintha mindkettő egyszerre megérintene. Csendes magányomban várom, hogy befogadjam örökre azt a mágikus erőt, hogy hinni tudjak végleg minden kicsi, apró fénynek, mely szívemig elér.

Ködfátyol szitál
A fénnyel szembeszállva
Szürkül a világ

 

Vihar az élet…
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 15. oldal

Amikor nem simogat melegen a szikrázó napsugár. S úgy hiszed, fagyos lesz a következő nyár. Mert úgy látod, eltűnik a tavasszal éledő rügyvirág a fákról. S azt látod, elsöpri a szél a leveleket, s nem tudod, hova, miért és kinek vezekelnek. Amikor úgy érzed, nem hallod a madarak hihető, lágy zenéjét. Elrepítve magukkal a számodra nem létező virágok illatát. Messzire oda, ahol soha senki sem járt. Amikor búsan kiszáradó patakban csak kövek simulnak. A kavicsokból lassan sziklák domborulnak. Szakadék szélén néha lehullnak. Amikor a csillagok rég tévúton pislákolnak, elmúlnak a fények, s vele a remények. Amikor a felhők gyorsan kúszva tolják a végtelenbe az emlékeket. Derűset, borúsat a világegyetemnek. S lent a tenger mélye őrzi minden titkod. De előtte a hullámok egymással veszekednek: a múlttal, jelennel, s tán még a jövővel. Felcsapnak, néha lecsitulnak, és soha, de soha meg nem állnak. Amikor a szíved a nap, a lelked az ég, és felhő a tudat. Akkor – csakis akkor – vihar az élet.

Varjak harcolnak
Viharfelhőt kaszálva
Szabadon szállnak

 

 

DITTRICH PANKA Győrött született 1966. május 16-án. Ma is ott él és dolgozik. Hobbiból ír, legtöbb művét a Napvilág Íróklub internetes portálon mutatta be. Eddig egy prózai kötete jelent meg Rácsok a gyerekszoba ablakán címmel, amit R. Dittrich Anna néven adott ki.