« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Csanádi Dávid
haikui
Kéziratként a szerzőtől

 

Sziklák és sziklák.
Mást sem lát szemem sehol.
Van-e még tovább?


Holt ősök futnak
lelkem sivár mezején -
saját poklomban.


Háborgó tenger.
Tépett-vitorlás hajóm
lassan elúszik.


Honnan jönnek még
mindig a kusza árnyak?
Hallom a ködöt.


Mondd, miért önző
a sors, hogy csak ő játszhat,
én meg sohasem?


Ahol én járok
ott nem jár más senki sem.
Ne is akarjon.


Vén fa odúja
a legvégső menedék.
Máshol nincs helyem.


Indulok délnek.
Valami furcsa erő
terel előre.


Virradó hajnal -
az éjszaka halála.
Szép, szép - de halál.


Hatalmam véges,
s végén mások hatalma,
míg zárul a kör.


Folyóba dobott
álmok, szétszaggatott vágy:
ez jár nyomomban.


Ponyvás szekeret
vonszoló öszvér. Mint én -
oly örömtelen.


Az élet csupán
fájdalmas váróterme
az elmúlásnak.


Két mankón biceg:
kínzó jégverés után
agg koldus a nyár.


Az örvény lehúz.
Fullasztó templomából
nem szabadulhatsz.


Gombák kalapját
áztatja könnyű eső.
Tavasz a mezőn.


Gondolj a télre:
zúzmarás fák ágain
árnyék a halál.


Megduzzadt folyó –
könnyedén tör előre.
Mögötte a gát.


Múlóban a nap:
a fény lassan átadja
helyét a csendnek.


Égig nőtt lombok.
Hatalmasak - gyökerük
mégis földet túr.


Fagyos arcú tél,
mindent dermesztő jeged
félelmem anyja.


Még tiszta az ég,
de a fergeteg közel –
fákat tép, rohan.


Ezer kék virág,
amit nem lát más szeme:
nekem nyíló kert.