« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Nagy
Zopán (1973-)
haikui
HÁROM HAIKU
Napút,
I. évfolyam, 2. szám, 1999.
február–március, 48. oldal
Keresztény
Harminc(három?)
év.
Kívül kereszt, belül lét-
ra. De nincs remény…
Tan
Tarkóra
tevő
tettleges sebesség. Nya-
ko/a/n vágott Ő…
Kijárat
Rácsos,
tört bordám:
dulakodó lelkemnek
már nem zártosztály…
„Metszések”
– Három haiku –
Bárka,
2001/2. szám, 34. oldal
Ködöket
átmetsz–
Ő Fény tövisek! – Halál
terjeng „arra” is...
Halált
metsző Fény-
tövisek! – Az űr mögött
is köd kavarog...
Ködöket
riasztó
Fénylő Halál! – Benned
is csak Lét szorong...
KÉT HAIKU
Napút,
II. évfolyam, 3. szám, 2000. április
Bárka, 2001/2. szám, 34. oldal
Tegnapom:
sötét
felhők foszló hullája;
holnapom: tegnap...
Holnapom: húnyó
fények finnyás mutánsa;
tegnapom: senki...
„Fény-képek”
Napút, 2006. január–február – VIII. évfolyam 1. szám
Bárka, XVI. évfolyam, 2008/1. szám, 46. oldal
A
tervezett Fény-
kép megelő(lege)zi
önnön hibáit.
Sötétkamrában
sercegő bogár. – Milyen
nap- és évszak van?
A
tér: hasonlat.
Horizont(ok) hiánya
egy alagútban.
A
hibákon túl
egy elfe(le)dhetetlen
előzmény lebeg.
Idő-láb
botlik,
majd fényes képbe lép be.
– Minden káprázat?
Az
idő: álom.
Egy ismeretlen Való
szép kacsintása.
Önnön
fényeink:
a Nap és a Hold násza
lüktetésünkben.
Haiku-levelek
Ezredvég,
XV. évfolyam 12. szám - 2005. december
Napút, 2006. január–február – VIII. évfolyam 1. szám
B.
Megtisztel, ha nem
hív meg kötelezően
az akasztásra.
B.
Nem bátorkodom
szerénytelennek lenni.
Ezt elhalasztom.
B.
Örömmel hallom,
hogy nem kötelez tovább.
Majd meghálálom.
B.
Álmom valósul.
Pompás harag-kirimre
várom adósul.
A.
Ön-akasztásom
egyedi alkalmából:
mereven várom.
A.
Át-értékülök.
Az akasztás elmarad.
Tovább évülök.
A.
Élő halálom
merev kötelesség - és
Önben egy álom.
A.
Megtisztel. - Bátran
hívulok kínságára.
Régóta vártam.
A
"Családi haikuk" sorozatból
Ezredvég, XVI. évfolyam
8-9. szám - 2006. aug.-szept.
Nagymama
Kerékpározni,
Úszni nem tudott. Szép volt.
Strandon dolgozott.
Kabinosnőként
Kortalan-fiatalon
Halt meg előttem.
Nagyapám
Régen gulyás volt.
Lakótelepről járt ki
Vad pulijával.
Messzi
pusztába
A hajnali kisbusszal
Egyik nagyapám.
Elalvás
előtt
Még citerát faragott
A kiskonyhában.
Az
asztalra csapott
Majd megberetválkozott
Mély álma előtt…
„Anima
abszurd” (Részletek)
http://www.gothic.hu/gothic.html?http://www.gothic.hu/versek_nagyzopan_haikuk1.html
Pillangószárnyak-
ból
varrott ruhám: véres
lett a lakomán…
Kígyóbőr
zakóm,
míg részegen aludtam:
levedlett rólam…
Jó
ezüstróka-
prém nadrágomat épp most
tépik a vizslák…
Prém.
Sarki-róka.
-Rólam most rágja le a
szomszéd kopója…
Nemes
Angórám.
Nyúl-sapkám. –Végzett veled
Orosz agaram…
Szarvas
fej-dísze.
Hitvesem ajándéka.
Rám is helyezte…
Pézsma-pocokból
készült
kis muffom immár:
más szagokkal jár…
A
kötet címe
Véges
Végtelen:
Megtelve üresedem
Esetlegesen…
Alvó,
ősi tó.
Neszekkel teli emlék. :
Kiszáradt tükör.
Az
ég tükre volt.
Száraz folt a pusztában. :
Nap égette ki.
Kislány
toporog.
Alvó anyját nézve, kést
Szorongat éppen…
Kisfiú
topog.
Vérző térdeit apja
Térdepelte ki…
Nagy
embereket
Állítanak a térre.
„Eszmény-lényeket”,
Miket
gyerekek
Eszkábáltak rongyokból,
Hulladék-okból…
A
föld koporsó.
Benne gyakran fordulunk…
Az ég koporsó.
A
kötet címe:
Elrejtett kulcs. –Elveszett
A kötet címe.
Születtem…
-súgta,
Erről (mit sem) tehetek.
A többit végzem.
Régen
értettem:
A bölcsőben véget ért
Nagy bölcsességem…
Lemondtak
rólam
(a követ bentről rágom):
Ez virágzásom…
Caro
salutis
est cardo. –A megváltás
Alapja a Test (?)…
Rám
hasonlítok.
Talán „morfologikus”
E tárgyi indok (?)…
Átok-változat:
Élő
maszkot növesztek
Vonásaimra…
Hogy
figyeljek a
Változatlan Semmire? –
Haikut írok.
-Városi
töredékek-
Csillámló
eső
Tört cseppjeiben hullik
Kőre az arcunk…
Füstös
zakókban
A föld alatt borozva
Már nem öregszünk
-
Azt
akarta(m), hogy
Csodálják éhezésem…
Most halálomon
Tépik
magukat
Mű éhező-művészek,
Kik rég jóllaktak…
Ami
akarat-
unkon kívül történik:
Nem lehet kudarc (?)
(Kafka és Kundera)
-
Ketrecben
élnek.
Férje ornitológus.
Ő preparátor…
(A nagy kalitka)
-
Unos-untalan
A kirakatban rágják
Képmásaikat…
(Sorsétkezde)
Eszem
a csöndet.
Ha haikum unikum:
Iszom a betűt.
(Haikum, ha unikum)
-
Csont-bőr
sátramat
(hogy belül világítsak)
Ma meggyújtottam…
Azelőtt
egyben:
Kül-testemet nyúztam le
Démoni kegyben.
(Aszkéta)
-
Kutyámban
éltem
Embertelen napjain
Meghalt(am) benne(m)
(Vég-telen)
-
Útja
megszakadt.
Szemén nedves ködfátyol.
Benne szakadék…
(Alkohol)
-
A
Valóságok
Titokzatos foltok
Szemeim mögött
- Most átfordulok -
Szemeim
mögött
Titokzatos foltok
A Valóságok
(Reverzibilis)
-
Rám
hasonlítok.
Már nem „morfo-logikus”:
Eleve(n) indok…
(Én-egy)
-
Nem
hasonulok.
Fordulatom torzulat.
Benne(m) maradok…
Nem
hasonlítok.
Torzulatom fordulat.
Azonosulok…
(Én-kettő)
-
A
légy ott(tani)-
Ságában behálózva:
Ráköp a pókra…
A
pók sajátos:
Örök csapda-várá(s)ban
Magára marad…
(Még kettő)
-
Az
a kedves kis légy,
Ki (csak) a légynek nem ártott:
Nyugodjon békában…
(„Ebitáfium”)
-
Éber
álmában
A holtban élő hangya
Mindent megmozgat…
(„Túl–élés”)
-
Nincsen
elmúlás:
Holt macskában gepárd fut.
Bennem, pedig más…
-
Illattól
bódult
Szédült szirmaidat már
Gyökerek isszák…
(A fához)
Cseresznyefánkat
Te,
ki föld alatt pihensz:
Tövig lerágtad…
(Kecskémhez)
-
Kinézek
rajtad
-Köldök a homlokodon-
Beléd születtem
(A harmadik)
-
Félkezű
vén
Leonbergi kutyája
Csengő-hangjára
Délcegen
lépked.
Csak egy dolog tétova:
Hófehér botja…
(Amit eldobott)
-
Kötéletlen
volt
A nappal, ám az éjjel:
Már kötéletes…
(Emberem-lék)
-
Eszmélet-alap:
Hogy
gondoljunk Semmire
Gondolat-talan (?)
-
Folyó
a kertben
A hídoszlop gömbjében
Buddha megpihen
Vagy
nem pihen meg
A gyöngyszem belsejében
Buddha a kertben
-
Felhősen
néz(l)ek.
Tépett fény-lapjaimon
Gyűrött értékek…
(Át-láthatatlan)
-
„Évfordulónkon”
Vér-szirmokat virágzik
„Szeppukud” helye…
Mert
megcsaltalak:
(Kínaival japánul)
Kardod nyeltem le…
(Özvegy)
-
E
tiszta könyv-test:
(Épp, hogy belelapoztam)
Máris koszos lett…
Az
elhasználás:
(Tartalmakkal itatott)
Mint a tisztulás…
(Költő)
-
A
földön fekszem.
Arcomon át bogarak
Jönnek a fényre…
(Meditáció)
-
Létem
töredék.
A híd átfolyt alattam
S léptem víztelen…
(„Folyik a híd”)
-
Szememben
felhők.
(A tó tükre mosolyog.)
Arcom víz alatt…
-
A
Zen kőkertben
(Tudatom lecsillapszik)
Talpam fölszakad…
-
Alig
ért hozzám,
Homlokomra úgy zuhant:
Áttetsző kavics…
(Fél-álom)
-
A
tánc hiánya
Hittem, hogy felkészít egy
Belső futásra.
Hittem
–és ültem,
Ám futásom görcsös lett
(Ez a Vitus-tánc)…
-
Karom
elgyengül.
Ön-készülő kőszobrom
Mozdulat-lan(d)ül.
(„[Rím]faragó”)
-
Csupasz,
zord kertek:
Egymástól is rettegő
Madárijesztők…
(„Aszály”)
-
Szentély
oltára
Kőasztalon faláda
(Csodák csodája):
Inari
Kami
Kis ládában lakozik
(A róka-isten)…
(Sintó szentély)
-
Belétörhetnék.
(Egy
akt-szobor elcsábít…)
Nőszívű kőlény.
-
Immár
független.
Könnyedebb –és szigorú…
Mint a haiku.
(„Fotográfia”)
-
Harminchárom
év:
Kívül kereszt, belül Lét-
ra. (Így) van remény…
-
Láthatatlan
vers:
Kőbe karcolt haiku
Hajszálerekkel
Mélységes
sírás –
Ó, az ásás hiánya
Nem lesz megoldás…
-
Fa-lovacskázás…
Hintalóból
hintaszék.
Ez is holt-játék…
-
Nem
árt a méreg.
Ficánkoló kiskígyó
Gyermek szájában…
-
Az
ébredések
(és eltévedt álmok is)
Öregbítenek…
-
A
sok tévedés
(a folytonos javítás)
Sem fiatalít…
-
A
hegy elindul.
Városoktól viszketve
Ez is (h)egyre megy…
-
Talált
tükörben
Múló képek teremnek.
Ez életművem.
-
Esetlegesség:
Tudatosság(om)
leve
Gyümölcseimből…
Rögtönzések
(„azonosulások”) J.A. 101!
http://www.gothic.hu/gothic.html?http://www.gothic.hu/versek_nagyzopan_haikuk2.html
Szakított
tabuk
(f)akadnak ki belőle(m). -
Rontott haikuk…
Nem
lettem Ferenc.
Voltam „József(n)ek papja”:
szerzetes-fegyenc…
Nem
állt jól nekem
csuha, és rabruha sem. -
Kölcsön(t) vettem fel…
A
kölcsönök csak
eleven dögök. –Íme:
levedlem őket…
Tartoztak
Velem:
Nők –és talált Világok
(fejbe-vert eszem)…
Barátim
mond(t)ák:
„döntsd a nőt, ne siránkozz”… –
Mama, ne átkozz!
-
Halálon
túl is
folyton ráz az ébredés:
„meg-nem-születés”…
Láncos-lánctalan
medvetánc(oltatás)om
ön-kifejezés (?)…
Megteremtette(m)
azt az ismeretlen Lényt,
akit keres(t)ek…
Nem
volt tipikus
(csak rá/m/ lett ruházva az)
analitikus…
„Legyőzve”
minket:
a csatakos csata-kos
ön-kaput dönget…
-
„Fel-tét” -
Ha
készakarva
Kész a karma, utódom:
Én „nagy mű” vagyok (?)
*
Ha
a karma folyamatos
(a javítás iszonyatos)
feladat.
Ezt
mondom majd utódomnak
(jobbnak képzelt jó-magamnak):
„daganat”.
És
a Magom,
fölvirágzó „daganatom”
fölkacag…
Azaki
Nemazaki haikui
Ezredvég, XVIII. évfolyam 4. szám - 2008. április
oly
csúnyácska volt,
hogyha arcát szétzúznák
egy jó asztalon:
az
emberek az
asztalért aggódnának
*
folyó
visszhangzása nő
(rozsdás híd alatt)
hordalék-szörnyetegek
*
egy
nyúl hurokba akadt
(túlvilág nyüszít)
a tér metsző és jeges
*
most:
gondolat-tétován
(öt gyöngytyúk a fán)
dél van: ebédel a köd
*
kutyám
vadat szima tol
(vén fa-lények ott)
odvak lesik a folyót
*
macskát
a hóban
(volt kutyám fej-fájánál)
szelídítettem)
*
orv-vadász
a bozótban
(sajátos hibák)
kutyám fácántól riad
(A Karácsonyi anzixokból)
Születtem: Van Gogh
Lelkével egy napon. – Száz
Év különbséggel.
*
Konyhában
szültek.
Kést szorongatva szültem.
Kertben ébredek:
Deres párnák, sár.
A nappal fojtogató
Nyerstészta-massza.
*
Hajóm
egy teknő –
Forró olaj-tengeren.
Álmom sem álom:
*
Dohos
kamrában –
Mázsás bogár az ágyban.
Teám gyógyszeres.
*
Volt
uram züllött
Látomásait fiam
Vonszolja tovább.
*
Mai
haikuk
Napút,
2008. április – X. évfolyam 3. szám, 13-14. oldal
Ave:
A
vers olyan
szabad lehet
(költő nélkül),
mint
a lánc,
mely elengedte
a kutyát…
*
Sziták
szemein
látunk át: időhöz nem
kötött látomást…
Szüleim
Nagyok.
(Én sem születtem „másnak”.)
Szüleim vagyok.
(Most
máshogy lepj meg…)
Akarsz is, meg katarzis?
(A kettő nem megy…)
*
Ablaküvegen
a dundi holdat fényes
balta zúzza szét…
/„Ragyogás”/
*
Félre-nyitott
száj
és beesett szem-
golyó a szájban…
Egyik
szemem a
másikba tekinget föl
a tenyeremből…
/A „horror vacui” haikui/
*
Pillangószárnyak-
ból varrott ruhám: véres
lett a lakomán…
Kígyóbőr
zakóm,
míg részegen aludtam:
levedlett rólam…
Jó
ezüstróka-
prém nadrágomat épp most
tépik a vizslák…
/„Anima abszurd” – részletek/
*
Ipi-apa-pacs…
Nyáresti temetőben
vakít a pipacs…
Káposzta-fejek…
Az ápoltak farsangja:
„Boldogok-háza”…
Forró
pislogás…
Könnyebb a jó őrjöngés –
de Ő lávát sír…
/Autista I–III./
*
Unos-untalan
a kirakatban rágják
képmásaikat…
/Sorsétkezde/
*
Ketrecben
élnek.
Férje ornitológus.
Ő preparátor…
/A nagy kalitka/
*
Kundalini-kín.
Gyomor-mantra-kábulat.
Gyökér-csakra-görcs.
/Új-év/
*
Mélységes
sírás –
ó, az ásás hiánya
nem lesz megoldás…
Esetlegesség:
tudatosság(om) leve
gyümölcseimből…
Lemondtak
rólam.
A követ bentről rágom.
Ez virágzásom.
Alig
ért hozzám,
homlokomra úgy zuhant:
áttetsző kavics…
A
Zen kőkertben
(tudatom lecsillapszik)
talpam fölszakad…
/„Meditációk”/
*
Hogyha
nincs vége
(ide hét szótagszám kell):
van-e (v)eleje?
/„Vég-telen”/
Azaki
Nemazaki (régiúj) haikui
Ezredvég,
XIX. évfolyam 1. szám - 2009. január
(Látens
1)
mint harmat-ragacs
(higany-bogár, szurokban):
pislog az ezüst
(Látens
2)
hormonbogár-nedv
(az éj közönyén csillan):
ezüst-könny-ragacs
(Látens
3)
áttetsző homlok mögött
(a kirakatban):
fénylik egy kis záptojás
(Látens
4)
ázott, fekete lapon
(ócska bőröndben):
elkenődött vallomás
*
Ezredvégi
kert.
Dalmatámról őszi pötty:
Rozsdaként pereg.
Öt
haiku
Bárka, XVI. évfolyam, 2008/1. szám, 47. oldal
Táskák
és zsebek…
– Kutyaugatást viszek –
Kulcsom egy kavics…
(hazafelé)
*
Reggel
mit látok:
Trágyadombon sikongó
Csinos kislányok…
–
Délben
kinézek:
Tehén-lepényben csücsül
Fáradt anyóka…
–
Esti
derengés:
„Csordáimat” elhajtják
Női démonok…
–
Éjjel,
egyedül:
Világok folynak össze.
A lét sűrű lé(t)…
*
Nagy
Zopán
Vers az ismeretterjesztés
költőiségének szükségességéről (Erdély Miklós emlékének)
Nagy Zopán honlapja: http://www.educafe.hu/zopan
Szepes
Erika
Elrejtett kulcs - Nagy Zopán többszintű haikuvilága
Napút, 2008. április – X. évfolyam
3. szám, 3-12. oldal
A haiku fogalma.
Már a XX. században megkezdte hódítását Európában, és igen hamar Magyarországon
is a távoli Japán különös versfajtája, amely egyidejűleg versforma és műfaj.
Mint versforma három rövid sorból áll, ezek hosszúsága a japánban 5–7–5 mora
(egy mora = egy rövid szótag), ami a japán nyelv adottságaival könnyen megvalósítható.
A magyar nyelvben lényegesen kevesebb a rövid szótag, így a magyar költők a
moraértékeket figyelmen kívül hagyva 5–7–5 szótagos sorokat írnak.
Természetesen minden szabály arra jó, hogy megszegjék vagy átalakítsák. Már
maguk a japánok is (Siki, Basó) írtak olyan haikukat, amelyeknek a moraszáma
nem az előírásos volt: a sorok 1-2 szótaggal rövidebbek-hosszabbak voltak, és
vagy kielégítették a szótagok más sorba csúsztatásával a 17 szótagot, vagy nem.
Ilyenkor a haikujelleg a verstani jellemzőknél erősebben nyilvánult meg a tartalmi
megfelelésben, vagy annak erősítésében.
A mindenre kész magyar költő a szabálymódosításokat is szívesen kipróbálja,
a kötelmeket örömmel felrúgja. Ez főként a legbravúrosabban verselőkre jellemző:
minthogy ők már elég tanúbizonyságát adták verselési képességeiknek, nyugodtan
írhatják „szabálytalan” haikuikat. Számtalan példát idézhetnék, álljon itt csak
néhány mutatóba. Tolnai Ottónak még a 17 szótag is sok ahhoz, hogy színeivel-képeivel
Ady-világot teremtsen: „Ében-mély / drágakővel kivert / arany-csók.”
Benkő Attila haikui csak egy-egy szótaggal rövidebbek-hosszabbak a szokványosnál,
a különbséget nem is ebben észleljük először, hanem a sorok tördelésében (Névtelen
ország). Weöres Sándor olyan hamisítatlan japán haikuhangulatot teremt, hogy
nem érzi szükségét a sorok méretre kurtításának; nyolcszótagos sorait ráadásul
ambroziánus ritmussal színezi: a keleti meditáció és a keresztény himnusz ölelkezése
megemeli a leheletfinom kép esztétikumát: „Az őszi lombok illatát / szobámba
hozza be a szél / s leteszi mint egy kosarat” (Fuvalom).
A magyar haiku egyik legvirtuózabb, gondolati ágát művelő költője Fodor Ákos,
aki József Attila egy hexameteres sorát tördeli haikuszerűen, s a harmadik sorban
a hiányzó szótagot nem átallja egy hiányjellel pótolni: „irgalom, édes- / anyám,
mama, jaj, nézd kész / ez a vers is!” (?).
Kuczka Péter Majdnem haikuk címen írt egy sorozatot, amelyben a szótagszámok
viszonylag szabálytalanul nőnek-fogynak, a versek jellege azonban a természetbe
ágyazott bölcselet okán egyértelműen haiku.
A haiku műfaji kötelmei már bonyolultabbak: általában természeti képpel kezdődik,
ebben jeleznie kell a költőnek, milyen évszakban, esetleg mely hónapban láttatja
a tájat. Erre szolgál az évszakszónak (kigó) a szövegbe komponálása. A rövid
kis műfajnak jellemzője még egy tartalmi hasadás is: valamiféle meglepetést,
fordulatot, csattanót kell hordoznia a második sor vége és a harmadik sor között.
A meglepetés az ún. hasítószó (kiredzsi) után következik be.
Ám ezek még mindig csak a műfaj felszíni jelenségei. A japán nyelv történelme
során úgy alakult, hogy a szinte mindig képes beszéd: a felszínen látható tájkép,
egyszerű természetleírás mögött mindig rejtőzik valami mögöttes tartalom. Ha
egy japánul tudó ember egy japán haikut olvas, az a természeti tájba ágyazva
kap valami rejtett útmutatást életviteléhez, figyelemfelhívást valami olyan
eseményre, aminek egyénileg vagy éppen közösségileg-társadalmilag meghatározó
jelentősége lehet.
Ezeket a szimbolikus-misztikus mögöttes jelentéseket az az olvasó, aki nem birtokolja
a japán nyelvet és vele együtt a költői képekbe rejtett életbölcseletet, egyáltalán
nem érti, még ha szép magyar műfordításban kerül is elé a mű. A magyar költőnek
pedig, ha haikut akar írni, szintén nem rendelkezvén ezeknek a szimbólumoknak
a jelentésével, olyan műveket kell írnia, amelyek megfelelnek a műfaj verstani
kritériumainak (5–7–5 szótagos kis strófa), műfaji kellékeiből pedig meg kell
kísérelnie megvalósítani a megvalósíthatókat, tehát meg kell rajzolnia egy évszakot
megjelenítő tájképet és valamiféle meglepetéssel, csattanóval lezárnia a verset.
És a szimbolikus jelentés? A mögöttes tartalom, ami oly izgalmassá teszi a haikut?
Minthogy átfogó, rendszeres magyar mitológia nem létezik (nem is létezett),
az átlagolvasó a magyar mitológiának még szórvány-elemeivel sincsen tisztában,
és más, az európai kultúrákat meghatározó (görög-római, ill. zsidó-keresztény)
mitologikus nyelv sem vált általánossá, a magyar költők nagyot merészelnek:
megteremtik saját mitológiájukat, szimbólumrendszerüket, amihez következetesen
ragaszkodnak. Ez a mitológia általában teljesen személyes, a költő „magánmitológiája”,
amely alapulhat egy családtörténeten, szerelmen, építkezhet a költői életút
elemeiből, sok másból. Utassy József soktényezős, következetes mitológiájában
a hold, szemben minden, máshonnan ismert hold-képzettel, a halált szimbolizálja.
Elsőként idézett haikujában még csak jelzi ezt a kapcsolatot: „Miért, miért
is, / hogy a telihold helyén / koponya fénylik?” A következőben már személyessé
teszi ezt a képzetet: „Akkora hold van, / recseg-ropog a mennybolt. / Fiam a
földben.” (Gyászéj).
Van a magyar haikunak egy másik vonulata, amely eltolja magától a mitologikus
képet, a szimbolikus beszédet, és egyszerűen beleolvad abba a természeti világba,
amelyből vétetett: zöldellenek benne a fák, a bokrok, fehéren világít a cseresznyevirág,
kiszikkad a föld a nap hevétől stb. Kányádi Sándor látszólag japán természeti
haikut ír, de beleszövi a magyar népdal és a virágénekek virágszimbolikáját,
az egyén érzelemvilágát is. „Ó, miért, hogy le / nem én szakíthatlak, / Cseresznyevirág!”
Ugyanígy egy másikban: „Virágillatod / volt csak enyém, – gyümölcsöt / másnak
teremtél.”
A természeti képeket festő haikukból állítják össze az ún. haiku-naptárakat,
amelyek körbefordulnak az évvel. És bár minden egyes haiku megáll önmagában
is, együttesen, rendszerbe szedve többet jelentenek.
Megint más típusú az a magyar haiku, amely eltávolítja a mitologikusságot, kilép
a természetből, szimbolikusság helyett filozofikussá válik, és bölcs mondásokat
közöl 17 szótagban. Ezek általában rendkívül szellemesek, az utolsó sor csattanóra
hegyezettsége valósítja meg a fordulatot, a meglepetést, a kiredzsit. Ennek
a típusnak egyik legkiválóbb művelője Fodor Ákos, akitől csupán egy példát idézek:
„Némelyik árnyék / jelentőségteljesebb, / mint ami veti.” (Metafizika).
Nagy Zopán végigjárván a magyar haiku mindezen útjait, kialakított magának egy
ezektől eltérő, sajátos világot. Haikui filozofikussággal teltek, meglepetésszerű
bölcsességeket hordoznak – idáig még a harmadikként említett magyar típusba
tartoznának. Ám Nagy Zopán filozofikus mondásai nem általános emberi bölcsességeket
közvetítenek: szerzőjük felszívta magába mindazt, amit a japán bölcselet (és
nem a mitologikusság!) tanít, kiválasztotta világnézetnek azt az általa elfogadható
és asszimilálható fajtáját, ami illeszkedik az európai szemlélethez, és ezen
belül a magyarhoz. Ez a világszemlélet a 20. század egyik legdivatosabb, Keletről
Nyugatra importált vallásos bölcselete, a zen-buddhizmus.
Nagy Zopán
„könnyedsége”. Hogy formailag hibátlan az egész kötet, az csak az alapállás.
Ez a 17 szótag úgy kerül ki Nagy Zopán keze alól, mintha éppen 17 ujja volna,
és mindegyikkel leütne egy-egy szótagot – és kész a haiku. Könnyedsége megmutatkozik
abban is, hogy az erőltetettség legkisebb jele nélkül képes „igazi” japán haikukat
is írni, olyanokat is, amelyek mögött ott leselkedik a japán szimbolika. Szinte
Basó műveként olvashatnám az alábbi haikut: „Alvó ősi tó. / Neszekkel teli emlék:
/ Kiszáradt tükör.” És a mellé állítható, eredeti Basó: „Öreg kerti tó! / béka
ugrik a partról / víz csobbanása” (Horváth Ödön ford.).
Nagy Zopán leleménye, hogy ezt a miniatűr képet láncba fűzi más, kis képekkel,
s így az egymásutániság bizonyos ok-okozati függést ad, ami túlmutat az egyszerű
képen. Motivikus kapcsolással követi egy másik miniatűr: „Az ég tükre volt.
/ Száraz folt a pusztában. / Nap égette ki.”
Az alvó tó ebben a második képben halott tóvá válik, megszűnt funkciója, a tükör-jelleg,
elhalnak az emlékek is, élettelen, kiszikkadt minden. A változást az igék múlt
ideje erősíti. Egy másik haikupárban a cselekvők, cselekedeteik és a tárgyak
felcserélik egymást. Ha csak egyesével állnának, nem következnék belőlük filozófia,
így viszont a világban lejátszódó fordulatokat jelenítik meg: „Szieszta-idő.
/ Óriási légy köp be / Illatos lótuszt. // Magányos lótusz / (amíg Buddha ébredez):
/ Legyeket nyelsz le…”
A világ jelenségei önálló létezők (ún. dharmák, erre még visszatérünk), így
kapcsolódhatnak – egymást váltva, felcserélve – egymáshoz. E párversben, második
darabjában nemcsak a természeti kép távol-keleti, de megjelenik maga a vallásalapító,
és nevének említésére minden közlés bölcseleti jelleget ölt.
Nem egymást felváltva, hanem egy tükörtengely mentén fordulnak meg a következő
párversek elemei – numen adest: Buddha ismét jelen van. „Folyó a kertben / A
hídoszlop gömbjében / Buddha megpihen.”
A kép eddig tökéletesen alkalmazkodik a japán szimbolikához, amelyben a kertek
hídkorlátjainak végén lévő gömb Buddha tartózkodási helye. Az viszont már a
dharma-tan hatása, hogy az elemek másként kapcsolódnak, ellentétükbe fordulnak:
„Vagy nem pihen meg / A gyöngyszem belsejében / Buddha a kertben.”
„Nő-ciklusnak” nevezhetném azt a rövid, négy haikuból álló sorozatot, amely
a négy napszakot követi a női princípium egyre idősödő és változó lényegű tagjainak
személyében, akik a lét legalantasabb minőségű anyagában, a fekáliában merülnek
egyre mélyebbre, a harmadik haikuban a föld megtermékenyítésére szolgáló anyag
termelőit, a „csordákat” már nem is földi nők, hanem női démonok hajtják el.
Végül a negyedik haikuban női princípium már nincs is jelen, csak a világban
összefolyó, folyékony konzisztenciájú ősanyagot nevezi a léttel azonosnak a
költő: e képzetben mintha a termőföld és a termékeny női lényeg olvadna össze,
a szójátékban pedig a megtermékenyítő anyag magával az élettel. „Reggel mit
látok: / Trágyadombon sikongó / Csinos kislányok… // Délben kinézek: / Tehén-lepényben
csücsül / Fáradt anyóka… // Esti derengés: / »Csordáimat« elhajtják / Női démonok
// Éjjel, egyedül: / Világok folynak össze. / A lét szörnyű lé(t)…”
Egy misztikus tartalmú, csak keresztény mitológiával értelmezhető, „igazi” haikuban
a nap- és évszakot a harmat szó jelzi, a halálból új életre születés egy vérbe
fagyott feléledése – nem igazi élőlényként, még kevésbé isteni epifániájú lénnyé
szublimálódása, hanem élettelen anyaggá visszaminősülése, s a kezdő sor harmat
szava is hideg dérré változik: „Harmatnapra Ő: / Vérbe-fagyva föléledt. / Arca
deres kő.”
A következő, szintén a keresztény mitológiában fogant képben vallás és filozófia
egyesül: a külső látszat a kereszthalál kínja, a nem látható lényeg, a kereszt
belsejében lévő eszköz, a nagybetűs, örök Lét-be vezető Lét-ra a feltámadás
reménye: „Harminchárom év: / Kívül kereszt, belül Lét- / ra. (Így) van remény…”
Nagy Zopánra nemcsak a keleti misztika hatott, hanem az a Weöres Sándor is,
aki világképét-bölcsességét innen is merítette. Van egy olyan képe – éppen a
bölcseleti műben, A teljesség felében –, amely tökéletesen azt a gondolatot
öltözteti érzékileg befogadható képbe, mint ami Nagy Zopán haikuját alakította.
„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég,
benned a létra.” (Szembefordított tükrök – kiemelés: Sz. E.)
Az időt és a teret iktatja ki a valóságból az absztrakt és reális ellentétére
épülő, az ontológiai gondolatot költői képekkel kiteljesítő haiku-pár: „Az idő:
álom. / Egy ismeretlen Való / mély kacsintása. // A tér: hasonlat. / Horizontok
hiánya / egy alagútban.”
A haikuvilág
„szigorúsága”. A Nagy Zopán haikuiból kiolvasható gondolatvilág teljesen
következetes: egy pontosan elsajátított vallás- és életfilozófia áll mögötte,
amelynek szervező ereje egy szigorú, szinte kristályrácsot alkotó képi anyagban
nyilvánul meg. (Itt talán összefüggés mutatkozik a költő eredeti foglalkozásával,
a fotózással, amelynek során képeit hasonló szigorúsággal komponálja.) Idéztem
már olyan példákat, amelyekben a szó-elemek egymással különféle kapcsolatokba
lépnek (ilyen a megpihenő Buddhát láttató haiku-pár). Ez a szerkesztési elv
a kötet egyik legfontosabb szervező ereje: lényege az átfordíthatóság, megfordíthatóság,
egy tengely mentén fordítva tükröződés. „A föld koporsó. / Benne gyakran fordulunk…
/ Az ég koporsó.” (kiem. Sz. E.)
Egy, a címében is a megfordíthatóságot jelző haiku-pár: „A Valóságok / Titokzatos
foltok / Szemeim mögött // – Most átfordulok – // Szemeim mögött / Titokzatos
foltok / A Valóságok” (Reverzibilis).
A fordulat szó ismételten fordul elő az eredeti szótőhöz kapcsolt különféle
toldalékokkal, s ugyanígy variálódnak a többi szavak is: „Nem hasonulok. / Fordulatom
torzulat. / Benne(m) maradok. // Nem hasonlítok. / Torzulatom fordulat. / Azonosulok…”
(Én-kettő).
A „megfordulás” egyik elemi megoldása a sorok sorrendjének felcserélése, apró
variációkkal: „Éltető erő: / Új légycsapót készítek / Magányos nyárra… // Magányos
nyár jő: / Légycsapót küld kedvesem… / Éltető erő(t)”.
Ez a megfordításos típus létezett az eredeti japán költészetben is: Terebess
Gábor idézi, a buddhizmus lényegét összefoglaló tanulmányában, Fu Ta-Si (nem
haiku formájú) kis versét: „Megyek a hídon és ezt látom: / Folyik a híd a víz
meg áll.”
Kései rokona Fu Ta-si versének Nagy Zopán haikuja, amely a gondolkodás módszerének
tökéletes elsajátítását mutatja: „Létem töredék. / A híd átfolyt alattam / S
léptem víztelen.”
Ez a szemlélet ihlette a másik, fordított cselekvésű páros képét, nem véletlenül
címezi a verset a haiku nagymesterének, Basónak: „Pár(n)ájára ló / Hugyozott.
Kora reggel / Szép kakukk dalolt… // Fekhelyére Ő / Hugyozott. Forrás dalolt,
/ Kakukk csobogott”.
E következetesen végigvitt szemlélet mögött filozófia húzódik: a korábban már
említett dharma-tan. Buddha tanítása szerint nem örök anyagi atomok léteznek,
hanem a világot alkotó ún. dharmák, őselemek alkotják a világot. Az egyén és
annak külső és belső világa egyszerű elemekre oszlik, ezek a dharmák, amelyek
állandó jövés-menésben vannak, létrehozzák a világ megszámlálhatatlan elem-társulását.
A világot ez a folyamatos átmenetiség, egymásba változás, egymástól elkülönülés
jellemzi, nincs megszűnés sem, csak átváltozás. A világ valamennyi jelensége
átmeneti, mindaz, ami keletkezik, ismét elpusztul. A költő megfogalmazásában:
„Megváltás nem kell. / Pusztuló megújulás.” Az elvont tételt érzéki képben is
megeleveníti: „Nincsen elmúlás: / Holt macskában gepárd fut, / Bennem pedig
más”.
Az egymásba alakulás sajátos metamorfózisokat eredményez: „Átalakulhatsz. /
A csapda megváltoztat… / Nyúlszájú róka”.
És a rá következő haiku: „Vadász a neve. / Karmikus állatvédő / – És nyúlszája
van…”
A fiatalon álmodott álmok és a belőlük való ébredés során válunk idősekké, ugyanígy
hibás cselekedeteink következtében is: „Az ébredések / (és eltévedt álmok is)
/ Öregbítenek… // A sok tévedés / (a folytonos javítás) / Sem fiatalít…”
Az ember gyermekből öreggé válását az őt szolgáló eszközök változása kíséri:
„Hintalóból hintaszék. / Ez is holt-játék.” A személyesség ide-oda változásai,
alakulásai azt a Buddha-tanítást illusztrálják, amely szerint nincsen állandó
Én: „Aggastyánná tesz egy pillanat.” De nemcsak a személyiség immanenciája hiányzik,
de a teremtett műé is: „Talált tükörben / Múló képek teremnek. / Ez életművem.”
E buddhista alapú szemlélet szerint Krisztus átváltozása kétszeres: feltámadt
ugyan, de nem a kereszténység testetlen lényévé, hanem élettelen földi elemmé
válik, és még az évszakszó is másféle időjárást mutat („Harmatnapra Ő / Vérbe-fagyva
föléledt. / Arca deres kő.”).
Szenvedélyesen keresi a személyes Én-t, de csak paradoxonban találja meg: „Rám
hasonlítok…” Sokkal határozottabb az alakváltás képe a következő versben: „Átok-változat:
/ Élő maszkot növesztek / Vonásaimra…” Ha az átmenet kezdet és vég egybeesését
eredményezi, létrejönnek a paradoxonos, oxymoronos megfogalmazások: „Régen értettem:
/ A bölcsőben véget ért / Nagy bölcsességem…”
Valamint a fentebb már idézett két sor: „Megváltás nem kell. / Pusztuló megújulás.”
Az oxymoronos szerkezet két szenvedő igenevet köt össze: pusztulás, megújulás.
Mindkettő illeszkedik a zen-buddhizmus intéséhez: a dolgokat nem szabad sem
megváltoztatni, sem szenvedni miattuk. A feladat az átélés, a passzív befogadás.
Ez a szemlélet kapcsolódik Buddhának a függőségben történő keletkezésről szóló
tanításához is: a valahonnan jövés és valamibe torkollás adja az állandó függőséget.
Nem esetlegesen és összefüggés nélkül vagyunk jelen a világban, hanem szigorú
törvényszerűségeknek vagyunk alávetve. Ez a függőségben keletkezés nem a halhatatlan
lélek vándorlása, mert Buddha nem ismerte el ezeknek a testtől független, halál
utáni létezését. A dharmáknak, amelyek olyan realitások, amelyek a világ végtelen
sokaságú megnyilvánulásai, egymásba alakulása adja a függőségben keletkezés
lehetőségét. A világot alkotó fő dharmák a föld, a víz, a levegő, a tűz, a színek,
hangok, az életerő, a képességek, az érzelmek – a legkülönfélébb szubsztanciákban
megnyilvánuló elemek. A dharmák mint a világ szigorú törvényei: Nagy Zopán szigorúságának
eredői. (A Semmi is dharma-lételem, ezért jöhet létre a paradoxonos haiku: „Eszmélet-alap:
/ Hogy gondoljak Semmire / Gondolat-talan?” Ez a fogalmilag megközelíthetetlen
Semmi felel meg Nagy Zopánnál a zen-tanítás űr-fogalmának.) A személyiségkeresés
közben is szembesül a költő a fel nem támadás megemészthetetlen valóságával:
„Halálon túl is / folyton ráz az ébredés: / meg-nem-születés.” A személyiség
kettéválása külső burokra és belső lényegre témája ennek az ellentéteket együvé
vonzó és széttaszító gondolatvilágnak: „Csont-bőr sátramat / (hogy belül világítsak)
/ Ma meggyújtottam.”
A dharmák vándorlásainak, változó összekapcsolódásainak eredményeképpen az élő
és az élettelen világ között sincsen lényegi különbség, mivel ugyanazon elemek
hozzák létre őket. Ezért teljesen emberszerűek a csupán ember formájú lények:
„Egymástól is rettegő / Madárijesztők.” Ugyanez a szemlélet játékosan, kedves
humorral – ami az abszurditásokat és a groteszket kedvelő költőnél viszonylag
ritka –: „Belétörhetnék. / (Egy akt-szobor elcsábít.) / Nőszívű kőlény.”
Jelenség és lényeg dualizmusát láttuk már a Krisztus keresztjét értelmező versben,
amely jelenségszinten a kín, a belső lényeg szintjén a megváltás. Realitás és
entitásának absztrakciója egymást feltételező kettősségét oldja fel egy játékos-szellemes,
paradoxonosan előadott haikuban, amelynek címét az egyik ciklus címévé is emelte:
„A kötet címe: / Elrejtett kulcs. – Elveszett / A kötet címe.”
Az ok-okozati összefüggések mintha a dharmák világtörvényei szerint alakulnának:
erről tanúskodnak a Fény-képek versei. A viszonylati lánc felborítása-megfordítása
– elöl az okozat, azután az ok – mintha a függőségben keletkezés törvényének
engedelmeskednének a Haiku-levelek ciklusában.
Minden bölcseleti rendszernek vannak különféle időpontokban, különféle helyeken,
különféle szerzőktől megfogalmazott, egymással igazán nem összeegyeztethető
tételei. Az átélés passzív szemléletéhez ily módon nem illeszkedik az a karma-tan,
amely a jó cselekvés útját jelöli ki: ez kifejezetten aktivitást igényel. Ennek
a karma-fogalomnak mély megértéséről tanúskodik a következő 17 szótag: „Ami
akaratunk- / on kívül történik / Nem lehet kudarc.”
Sikertelensége, eredménytelensége csak a cselekvő embernek van. Szigorú ítélet.
Mint a dharmák által meghatározott világrend.
Ok-okozati
összefüggések, dharma-láncolatok. Az összefüggésben történő keletkezés a
tan logikája szerint voltaképpen ex nihilo létrejövetel, hiszen a gondolati
lánc így áll össze: a nem tudás mint előfeltétel révén ösztönző erő hozza létre
a tudatot, a tudat a szellemi-testi individualizációt, az individualitás a hat
érzéket, a hat érzék a hat érzékelést, az érzékelés az érzeteket, az érzet a
vágyat, a vágy az élet utáni vonzalmat, azaz a karmikus létet, az újjászületést,
ami követi az öregséget, a halált, a bánatot, jajveszékelést, fájdalmat, szomorúságot,
kétségbeesést (Abe Massao).
A tudatnak primer létezőként feltételezése jellemző erre a spirituális szint
felé törekvő világképre. Ez a keletkezési láncolat egyaránt vonatkozik az onto-,
ill. filogenezisre, s mint ilyen, világméretűvé tágulást eredményez – a buddhizmus
(és sok más keleti vallás) egyik lényeges gondolatát: a dharmák vándorlása révén
megvalósuló pantheizmust.
Nagy Zopán a legtisztábban a zen-buddhizmus hatása alatt keletkezett, erősen
pantheisztikus színezetű verseit ironikusan Városi haikuknak nevezi, hiszen
a városhoz való viszonyát egyértelműen az elutasításban jelöli ki: „ A hegy
elindul. / Városoktól viszketve / Ez is (h)egyre megy.” (A kép mögött ott sejtjük
Weöres Sándor versét is.) Ebbe a ciklusba tartozik a már említett, Buddhának
a gyöngyben pihenését állítólag, ill. tagadólag fontolgató két haiku, valamint
egy különös másik, amelyben a második személyben megszólított virág?, nő? szirmaival
beszivárog a földbe, itt rágja le a kecske a gyönyörű cseresznyefát, s végül
ide tartozik az a gondolati mini-ciklus, amely egészében a pantheizmus epifániája:
„A földön fekszem. / Arcomon át bogarak / Jönnek a fényre.” (Meditáció). Felhőben,
tóban merítkezik a költő; tudat és test válik ketté a Zen-kőkertben, amelynek
atmoszférájában annak ellenére lenyugszik tudata, hogy a test megsebesült: kő
vágta fel talpát.
A már idézett Fu Ta-Si-vers a pantheizmuson és a dharmák vándorlásán túl új
momentumként veti fel a lét töredékességét: „Létem töredék.” (Folyik a híd).
Ez a létállapot vonatkozik mind az egyéni lét önmagában vett lehatároltságára,
mind az egyetemes létezéshez képest töredékes voltára. Önmeghatározásában talán
első helyen áll a töredék-lét megvallása, ami összekapcsolódik lényünk kiismerhetetlenségével:
„Ön-azonosság- / -om, mint árnyék tört kövön: / Tapinthatatlan.”
Egy másik „széttöredezett” arcmás már többes számával jelzi, hogy a természetről
levált városi létben mi mindannyian töredékek vagyunk: teljességünk a természeti
környezet nélkül csorbult, megbomlott.
A halál után a dharmák vándorlásában részt vevő töredék-létű költőnek nemcsak
élete, de költészete is mulandó, s nem is a valódi alkotást és alkotót látjuk,
hanem csupán azok véletlenszerűen, „másolatként” fellelt mását. Az esetlegesség,
a másolatjelleg együtt jár a mulandósággal, együtt kell járnia a bölcs, de fájdalmas
beismeréssel: „Talált tükörben / Múló képek teremnek. / Ez életművem.” A töredékesség
átélése következtében természetes, hogy foglalkoztatja az önazonosság léte,
majd annak cáfolata. „Rám hasonlítok.” És a cáfolat egy megfordításos haiku-párban,
amelyen belül a fordítva tagadó szerkezet fokozza az elbizonytalanítást: „Nem
hasonulok. / Fordulatom torzulat. / Benne(m) maradok… // Nem hasonlítok. / Torzulatom
fordulat. / Azonosulok…” (Én-kettő). A teljes egészben való feltárulkozás, a
személyesség megvalósíthatatlan epifániája helyett logikusan a gyűlölt, mégis
vállalni kényszerült rejtekezés következik: „Átok-változat. / Élő maszkot növesztek
/ Vonásaimra…”
Az önazonosság kérdésének megválaszolására a zen több fogalmát körüljárja: a
tudatos jó cselekedetet egy bántóan túl jó rímmel teszi abszurddá, egy genus
humile, azaz alantas stílusú megszólalást is beiktatva, így mintegy kétségbe
vonja a karma létét korunkban, kiváltképpen, ha a karma célja a személyiségépítés.
„Ha készakarva / Kész a karma, utódom: / Én ’nagy mű’ vagyok (?)”. A karma következetes
gyakorlását „iszonyatosnak” mondja, eredményét, a „jobbnak képzelt utódot” –
tehát a megszületett és felnövekedett lényt – váratlan módon „daganatnak”. E
„daganat” azonos a Költő fölvirágzott „Magjával” (azaz utódjával), aki teremtőjét
(a dharma-tan szerint: okát, okozóját) kineveti. Az alulstilizált verset nem
is haiku-formában írja: háromsoros strófáit két felező nyolcasból és egy őket
követő három szótagos sorból alkotja meg.
Buddhizmus, zen, a nemiség és az utódokban folytatódás mint alantas, a tudaton
kívül létező folyamat (dharma) együttes megléte ismét Weöres Sándort idézi,
aki számára néhány versében, némely korszakában szintén „utálatos” saját nemisége,
s aki ekképpen rajzolja meg egyik önarcképét: „…Ki énemként jön-megy, a kis
dudor, / nem téged: aranyat, tömjént kívánna, / tálba dögöt, lucskos játékot
az ágyba…” (Weöres Sándor: Egy összedrótozott csontvázhoz).
De amiként a nagy mester, Weöres sem pusztán megvetéssel fordul a nemiség felé,
éppen nagy teológiai-filozófiai művében, A teljesség felé-ben alkotja meg a
két nem egymást feltételező és kiegészítő kettősét, úgy Nagy Zopán sem csak
az utódban folytatódás nevetségességét látja a szexualitásban. Az egyes ember
is lehet teljesség – vallja, ha a kozmosz részeiként éljük meg együttléteinket.
„Önnön fényeink: / a Nap és a Hold násza / lüktetésünkben.”
A pantheisztikus világ alapvetően duális: a két égitest – férfi és nő – jin
és jang együttes fogalomba olvadva a két alapvető évszakot: a telet és nyarat
is megtestesítik. Így áll össze a világ pantheisztikus teljessége. Ez a duális,
amelynek eredménye az ellentéteket feloldó harmadik, szinte minden kultúrában
alapvető filozófiai tétel. Nagy Zopánnál 17 szótagban, érzékileg befogadható
képben jelenik meg, méghozzá egy olyan képben, amelyet a jin-jang elv piktogramja
ihlethetett: a teljességet jelentő körbe foglalt, az ellentétes nemeket képviselő
két fél-rész gömbölyűbbik felének közepén egy pont van, ami az egyik fél szemét,
a másik fél köldökét szimbolizálja. „Kinézek rajtad / – köldök a homlokodon
– / Beléd születtem.”
A vers címe oldja fel a többszörösen összetett képet: A harmadik.
A pantheizmus nézete szerint az egyénre ugyanolyan törvényszerűségek érvényesek,
mint az univerzumra. Láttuk már a világnak a dharmák ide-oda vándorlása révén
kialakuló átmeneti jellegét. Ez az átmeneti jelleg érvényes a töredék-létű halandóra
is, aki az élet két végpontját, a születést és a halált olykor önmagába forduló
körforgásnak érzékeli. „Halálon túl is / folyton ráz az ébredés: / meg nem születés.”
Ebben a körforgásban a halál és a megszületés ellentétét volna hivatott kiegyenlíteni
az álomból mint halálból ébredés. Ám az ellentét Nagy Zopánnál nem egyenlítődik
ki: meg nem születés válik az ébredésből, ami tartósítja a halálon túli lét
halálos voltát. Mindezen gondolatoknak van ugyan tragikuma, de ez a tragikum
korántsem az európai ember rettegése a haláltól, főként nem a görög kultúra
életimádatán nevelődött emberé, de nem is a túlvilágra igyekvő keresztény ember
halálvágya. Ez a zen világnézete, amely minden vallásos gondolkodással ellentétben
nem akar a földi világon kívül, transzcendens módon szükségleteket megvalósítani,
azé a zené, amely nem oldja meg a problémákat, nem elégíti ki és nem fojtja
el a vágyakat, hanem mindezt csak – átéli. Nem az emberi természet tökéletesítése
a célja, hanem megtapasztalása. Nézete szerint nem a problémák elutasítása szabadít
meg, hanem teljes befogadásuk. A zen elfogadja azt, ami van. A zen – képviselőinek
támogatásával, műveikkel, tanításukkal, azok idézésével segít az élet nehéz
pillanataiban: az okmányirodában Isszára kell gondolni, ügyintézés közben Sikire,
adóbevalláskor Basóra.
A rezzenetlen meditáció, az önmegvalósítás fegyelme közben egyszer rendül meg
igazán Nagy Zopán, amikor önazonosságának feltérképezéséhez szellemi, lelki
elődjét, József Attilát idézi meg. A „rontott” haikuk ciklusának alcíme is ez:
„azonosulások”. Rendkívül finom megoldás ez: a magyar líra egyik legfegyelmezettebb,
legpontosabban fogalmazó, nagy formakultúrával alkotó költőjével azonosulva
„rontja el” haikuit, mintha már a betegségbe hajszolt József Attila széthullására
utalna. Az „azonosulásokat” tagadó állításokkal sorolja: nem lett sem pap, sem
rab, a világi kölcsönöket már elutasítja és „levedli”. A hiánylistán ő maga
szerepel: vele tartozik a világ az életnek. Nem véletlenül ennek a ciklusnak
a része a halál–ébredés–meg nem születés kétszeresen ellentétező és fel nem
oldott létállapotáról tudósító haiku. József Attila szimbólumait átvéve teszi
fel a költői kérdést: „Láncos-lánctalan / medvetánc(oltatás)om / önkifejezés
(?)…” Az öntudat emeltebb fokán mindkettőjüket Istenhez is hasonlatosnak érzi
– kettejük azonosítása kedvéért végig egyes szám első és harmadik személyben
fogalmaz, a személyragot zárójelek közé téve –: „Megteremtette(m) / azt az ismeretlen
Lényt, / akit keres(t)ek…” A kéretlen pszichiáter is mintha mindkettejüket együtt
gyötörte, gyűrte volna le…
A lelki rokonságon túl egy lényegi alkotói módszer, fogalmazásmód is kapcsolja
Nagy Zopánt József Attilához: a paradoxonok kedvelése. A haiku műfaji kellékeként
megjelölt meglepetést Nagy Zopán zömében paradoxonokkal, oxymoronokkal valósítja
meg. S a paradoxonos gondolkodást a zen is erősíti a költőben.
A paradoxon mint
életszemlélet. „A szenvedés világa mindig ott vár ránk, ahová menekülünk előle”
– tanítja a zen. És Nagy Zopán jó tanítvány: szellemes paradoxonok és oxymoronok
sziporkáznak ebben a kötetben, ami nem mutat túl sok irányt a menekülésre. Milyen
közhelyes, suta volna az alábbi sor: „Véges Végtelen”, ha nem egészülne ki a
haiku alábbi soraival: „Megtelve üresedem” – még mindig nem igazi meglepetés,
de az utolsó öt szótaggal: „Esetlegesen…” egy ki nem egyenlített ellentétekre
épülő világ labilitására derül fény, ahol az ellentétek nem kiegészítik egymást,
hanem törvény, szabály nélkül inognak. Vagy az önmagában szintén nem különleges
„gyermekkori vénségem” milyen mélységekbe merül a „kísértetektől”, meg attól,
hogy ismét Weöres Sándor-allúziót olvashatunk („s az aggastyán gyereket, ki
voltam”, Az ég-sapkájú ember). Az élet kezdete kapcsolódik itt össze szokatlan
módon a bölcsességgel, ami az idő folyamán ahelyett, hogy gyarapodnék, kivész
az emberből. Látszólag puszta szójáték, megfogalmazásában oxymoron, de lényegét
tekintve a nominalizmus és realizmus primátusának felcserélhetőségén alapszik
A kötet címe: „A kötet címe: / Elrejtett kulcs. – Elveszett / A kötet címe.”
Ha a negyedik haikut kiemelem a mini „nő-ciklusnak” nevezett sorozatból, amelyben
a női princípium változó korú képviselői merülnek egyre mélyebbre az anyaföldet
dúsító fekáliában, önmagában tragikus, a szójáték ellenére: „Éjjel, egyedül:
/ Világok folynak össze. / A lét sűrű lé(t).”
Szellemi önarcképe szójáték, de egyben az alkotás gyötrelme is: „Karom elgyengül.
/ Ön-készülő kőszobrom. / Mozdulat-lan(d)ül.” („[Rím]faragó”). Van puszta szójátéka
is: „Eszem a csöndet. / Ha haikum unikum: / Iszom a betűt.” És: „Issza teáját
/……./ kis kakukk issza.”
Tragikum, abszurd, paradoxon, szójáték, lírai kép – nem zárják ki egymást. Megférnek
abban a műfajban, aminek lényege, hogy az élet teljességét mutassa 17 szótagban.
Nagy
Zopán: "Skizológia" (Részlet), Irodalmi Jelen
Szepes
Erika: Nagy Zopán mágiája – A szétrobbant világ összeillesztése a „Skizológia”
című kötetben, Irodalmi Jelen
Fekete
J. József:
A Változatlan Semmi megfigyelője
Magyar Szó, 2011. május 5.
Nagy Zopán: A kötet címe. A haiku jegyében. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2011
Mostani könyve, amelynek címe A kötet címe, alcíme pedig A haiku jegyében, ezt a választását tárgyiasítja. A Szepes Erika nagyszerű kísérő tanulmányával és Gaál József ecsetrajzaival megjelent kötet félremagyarázhatatlanul bizonyítja, hogy Nagy Zopán érzelmi és értelmi síkon egyaránt mélységesen megértette a zen világát, magáévá tette jelképrendszerét, a haiku számára nem formai kihívás, hanem költői léttartalom, a világnézetet megerősítő beszédmód, egy szerves tapasztalatsor révén a teljességhez vezető elmélyülés, a gyermeki egyszerűségig visszabontott én kivetülése 17 szótagos költeményekben. „Régen értettem: / a bölcsőben véget ért / Nagy bölcsességem” – írja erről A kötet címe ciklusban, jelezvén, hogy a zen tanításának értelmében nem a dolgok magyarázata jelent bölcsességet, hanem a dolgok teljes körű elfogadása teszi gyermekien egyszerűvé a világot. Máshol gyermekkori vénségéről beszél, ugyanerre a gondolatra utalván vissza. A kötet kétséget kizáró módon igazolja, hogy nagy Zopán nem pózból és nem divatot követve ír haikut, hanem egészen egyszerűen már nem a nyugati civilizáció nyomán gondolkodik. „A vers olyan / szabad lehet / (költő nélkül), // mint a lánc, / mely elengedte / a kutyát…” (60.) – írja, és valljuk be, egy futkározó kutya látványa kevesünkben ébresztene gondolatokat a kutyától megszabadult lánc szabadságáról. Aki viszont nem így gondolkodik, nem értheti meg a haiku mélységét.
A Távol-Kelet kultúrájának európai importja nyomán a haiku a magyar költészetben is népszerű versformává vált, noha úgy szerkezetében, úgy jelképiségében idegen a magyar nyelvtől. Nyelvünkben kevés a rövid szótag, a haiku pedig ezekre épül. Költőink egyszerűsítettek, a japán haiku 17 moráját ugyanennyi (rövid vagy hosszú) szótaggal helyettesítették be. Mivel a zen buddhizmus nem eszmerendszer, nem vallási szabályok gyűjteménye, hanem az élet minden területét szorosan átszövő gyakorlat, s mivel a zen és a haiku ugyanilyen szorosan kötődik egymáshoz, a nyugati zsidó-keresztény hitvilágban és a görög-római mitológia szellemében élők számára gyakorlatilag érthetetlen a haiku üzenete, ezért a nyugati haikuszerzők ezen a téren is az egyszerűsítés módszerével éltek, csupán az alapvető külsőségeket hagyták meg, és nem műfajként, hanem versformaként kezelik. Gyakran élnek vele, mert egyfelől kihívást, másfelől játék-lehetőséget látnak benne. A magyar nyelvterületen belüli népszerűségét bizonyítja például a Vihar Judit szerkesztette Ezer magyar haiku (2010) című antológia, amelyben közel háromszáz költő munkája olvasható. Nagy Zopán mindezek ismeretében és mindezek ellenében kötetében rákérdez a műfaj nyugati domesztikálásának értelmére: „Hogyha nincs vége / (ide hét szótagszám kell): / van-e (v)eleje?” (62.)
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy jelezzem, Nagy Zopán számára a haiku eleve több puszta versformánál, ő ugyanis a zen irányából közelít hozza, ezért is gyakori versében a paradoxon, akárcsak magában a zenben. Haikui bölcseletcentrikusak, viszont nem csupán a buddhizmus tanítása szólal meg bennük, hanem a keresztény mitológia ikonikus elemeit is a zen szellemében értelmezi, vagy alakítja egymással ok-okozati viszonyba rendeződő képekké. Jézust például a halálát jelképező keresztfán láttatja, de a költő a kereszt anyagában felfedezi a létrát is, a mennybemenetel jelképét, a feltámadás előjelét, a keresztény epifánia reményét: „Harminchárom év: / kívül kereszt, belül Lét- / ra. (Így) van remény.” (33.) Nem tudhatom, hogy ez a vers szándékosan került-e a kötet 33. oldalára, az viszont egyértelmű, hogy többszörösen összetett képpel szembesül e haiku által az olvasó, amit a költő a sorok írásképével generál. A létra szó második szótagját ugyanis áttöri a másodikból a harmadikba, így a kereszten belül egyszerre képződik meg a magasabbra jutás eszköze és maga a lét misztériuma. A harmadik sorban az így szó zárójelek között jelenik meg, ami által a „van remény” állítása kiegészül, és oly módon értelmezhető, hogy abban az esetben létezhet a remény, ha az egyén az elmúlásban felismeri az új életet, a keresztény a feltámadást, a buddhista a karmát és a reinkarnációt. A többszörösen összetett képek között az egyik legszebb a következő: „Kés(n)ő este volt. / Halvány fény-penge éle: / vágott be a hold…” (69.) S még csak egy másik Jézus-központú haiku: „Harmadnapra Ő: / vérbe-fagyva föléledt. / Arca deres kő…” (69.) Mi sem természetesebb, hogy Nagy Zopán haikuiban Krisztussal békésen megférnek a sintó vallás nagytiszteletű istenségei, a kamik.
A többszörösen összetett képek nem látványhordozók, hanem bölcseleti elemek megjelenítését szolgálják. Ennek tudatosítása érdekében a költő gyakorta a metszés-, vagy forgástengely mentén egymásba visszatükröződő alakzatokká szervezi a versét:
A Valóságok
Titokzatos
foltok
Szemeim mögött
– Most átfordulok –
Szemeim mögött
Titokzatos
foltok
A valóságok
A tükörszimmetriás versszerkezet már az előző kötetében is fontos szerepet kapott, a haikuk esetében jelképes értelemmel telítődik. Szepes Erika írja a könyvhöz utószóként csatolt tanulmányában, hogy ez a reverzibilitás, átfordíthatóság, visszafordíthatóság Buddha dharma tanából ered, abból a tanításból, ami szerint a világot egyszerű őselemek szüntelen mozgása nyomán létrejövő elemtársulások alkotják. „A világot ez a folyamatos átmenetiség, egymásba változás, egymástól elkülönülés jellemzi, nincs megszűnés sem, csak átváltozás.” (89.) Az átalakulás révén megvalósuló folytonosság szinte központi témája a kötetnek. „Átalakulhatsz. / A csapda megváltoztat… / Nyúlszájú róka.” (63.) Ebben a versben a csapda az átalakulás tengelye. A fordulás nem egyszer közvetlenül is megjelenik a versben: „A föld koporsó. / Benne gyakran fordulunk… / Az ég koporsó.” (23.) Leghangsúlyosabban pedig az előző kötet éléről átemelt versben jelenik meg ez a forgástengely: „Nem hasonulok. / Fordulatom torzulat. / Benne(m) maradok… // Nem hasonlítok. / Torzulatom fordulat. / Azonosulok…” /Én-kettő/ (25.) A következő versben ezt az átfordulást előidéző szerepet a nem születtem másnak, mégis másnak születtem paradoxona tölti be: „Szüleim Nagyok. / (Én sem születtem ’másnak’.) / Szüleim vagyok.” (60.) Ebben a haikuban közvetlenül jelenik meg egy másik paradoxon is, az én és az ők azonosítása, egy személyen belüli jelenléte. Erre, az egyes és többes számot, illetve az első és második személyt azonosító megszólalásra több példát is találunk a kötetben. A személycsere mellől nem-váltás se hiányzik ebből a költői világból, Nagy Zopán megteremti ellentétes nemű alteregóját, vagy női álnevesítését, Azaki Nemazakit, aki egyben a költő anyakép-azonosulása is.
A haikukat átható abszurd humor nyelvjátékos megnyilatkozását ugyancsak már az előző Zopán-kötet kiérlelte. A nyelvjáték most is paradox jellegű: „Az a kedves kis légy, / ki (csak) a légynek sem ártott: / nyugodjon békában…” Ehhez még hozzá kell olvasnunk a vers címét is, ami az epitáfium helyett Ebitáfiumként szól. Parányi észrevétel, hogy a haikuban megjelenő légy esetében személyre utaló vonatkozó névmást használ a költő, vagyis a lélekvándorlási szemlélet jegyében nem tesz különbséget a létezés biológiai mivolta tekintetében. A nyelvjáték máshol abszurd képet teremt: „A szenzibilliárd / bizalmat magamnak (ma) / meg-ego-legezem…” (60.)
A reinkarnáció folytonossága, mint a jobbá válás, a karmától szabadulás ismétlődése áthatja a kötetet, olykor rejtettebben, néhol egészen közvetlen megfogalmazásban: „Nincsen elmúlás: / holt macskában gepárd fut, / bennem pedig más…” A könyv hangütését megadó nyitó vers („Fel-tét”) is a nirvána felé vezető karmatisztulást tematizálja („Ha a karma folyamatos / (a javítás iszonyatos) / feladat”, nem kis kétellyel az újjászületés jobbító eredménye iránt, az újjá született és önnön magát jobbnak képzelő utódját, tehát új testet öltött saját magát „daganat”-nak nevezi, amely ráadásul kikacagja korábbi énjét, a jobbulásnak semmi jelét nem mutatja. Viszont nem a zen világáról szólna Nagy Zopán haiku-kötete, ha a mottó helyén álló vers kételkedését nem fogadná el. Tudomásul veszi: „Születtem – súgta. / Erről (mit sem) tehetek… / A többit végzem.” (A kötet címe), és megállapítja: „Rám hasonlítok.” (uo.) A részletekben is minduntalan jelen lévő folyamatosságról még egy haiku: „Fa-lovacskázás… / Hintalóból hintaszék. / Ez is holt-játék…” (34.)
Végezetül talán nem ártana elárulni, miért is az ennek a könyvnek a címe, hogy a kötet címe. Megtudja az olvasó, ha megfejti a következő haikut: „A kötet címe: / Elrejtett kulcs. – Elveszett / A kötet címe.”(20.) A látszat és a lényeg megkülönböztetése Nagy Zopán költészete befogadásának alapfeltétele. Nem nehéz feladat, csak versként kell olvasni haikuit. Kortyonként ízlelni, akár a teát, s közben figyelni, egy-egy korty után mennyit változott a világ.
