« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Balogh Balázs (1984-)
haikui

 

Újév

Új-év reggelén
más világot hiszek a
függönyök mögött.

Játék volt egykor,
mi ma szent kötelesség.
Közben felnőttünk.

Sírrabló közelg,
Épp-hogy-elmúlt fivérét
rútul kifosztja

Úgy hallom, bárki
megmutatja az utat.
De ki jön velem?

 

Tavasz

A kert egyetlen
virágát csodáltam, míg
rám esteledett.

Rizsfelfújtjával
elkészül-e már végre
a Holdbéli Nyúl?

Időnk nem-most van.
Későn jött fagy csíp holtra
nyíló virágot.

A megye legjobb
teaháza holnap nyit
ki utoljára.

Tintám ha elfogy,
száraz tollal írok a
papírra, látod?

Szelíd. Mint hegyek,
mik szavad visszhangozzák
engedelmesen.

Rizsporral fedi
sebeit a Telihold,
elbújni vágyik.

Érkezik az est:
szétgurítja gyöngyeit
ezüstláncáról.

Papírlámpámat
könnyen lengeti a szél.
Köztünk jár a nyár.

 

Nyár

Hold fénye ragyog,
a keresztény templomra
pogány jelet fest.

A világ zaja:
mind csak kabóca álma.
Éji percegés.

Csillagok, hó-szín
tavirózsák: víztükrön
békén osztoznak.

Még űzzük egymást,
fel-feltűnve fák között,
nap tűz szemünkbe.

Oly fáradtan áll
ott az a szegfű, mintha
elege lenne…

Bársonybélésű,
csillagpöttyös ládában
alszik a világ.

Tintakék égbolt,
frissen vágott fű, és egy
leány illata.

Fák között neszez
a nyár szava: levelek
nyelvén köszön rám.

Tavon, csónakban.
A hideg szél fodrot vet.
Vége a nyárnak.

 

Ősz

Nyírfa árnyékán
osztozik egy krizantém
és egy csavargó.

Új gyertyát készít
a viaszgyűjtő öreg.
Elolvad ez is.

Kémények felett
füstben fürdik az Újhold.
Fecskék költöznek.

Kinek sereg kell,
annak hatalma elfér
teáscsészémben.

Választ hiába
vársz éjszaka csendjétől.
Szótlan a holdfény.

Rejtett szikra az
Isteni Gépezetben!
Titkod kilesem!

Isteni eposz,
vége sejthető: hősök
vére mezőkön.

Feledem a szót.
Szarvasok nyomaiban
járva, egyedül.

Kabócák zúgnak.
Ha úgy akarom, tél lesz.
Ha nem, akkor is.

 

Tél

Minden egyes év
vaksötétben kezdődik
és úgy ér véget.

Mesék szörnyeit
könnyűszerrel lebírja
képzelt fegyver is.

Fagyos, esős nap.
A fa miért nem fázik
jégpáncéljában?

Téli alkonyat.
Jégbefagyott láthatár.
Homályt lélegzem.

A világ elől
hétrét hajtott selyembe
rejtem lelkemet.

Fura estéken
az ég csak karnyújtásnyi-
távol, s narancs-szín.

Téli éjszakán
sírt ások jeges földbe.
Álmom megfagyott.

Időm fogytán mit
mondhatnék még? Csak ennyit:
Vadludak röpte.

No, még egy sor csak,
és én is eltűnök a
ködlő semmibe…