« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Balogh Balázs (1984-)
haikui
Kéziratként a szerzőtől
mainframe@mailbox.hu

 

Ó-Haikuk

Intelmét bárki
ha küldené levélben,
örülnék neki.

 

ÚJÉV

Új-év reggelén
más világot hiszek a
függönyök mögött.

Elkésett idők!
Végletek világa ez,
bármire méltó!

Rizst főzök újév
reggelén. Idén meddig
tart fogadalmam?

Játék volt egykor,
mi ma szent kötelesség.
Közben felnőttünk.

Új-év elől, mint
gyermek, Ó-év ölébe
futnék én vissza!

Új kor hajnalán
visszamennék régibe:
bátorságomért!

Néhány ünnepnap,
és sok hétköznap. Ennyi
csupán az Új-év.

Mindig mondják: az
Új-év a bőségé lesz.
Szűk év hát nincs is?

Újjászületés!
Benned bízva terveztem
csak, a tett helyett!

Sírrabló közelg,
Épp-hogy-elmúlt fivérét
rútul kifosztja!

Ha szavam néha
mást mond, mint perccel-előbb,
ne csodálkozz! Hidd!

Üdvözölni az
Új-évet a kapuba
elésiettem.

Év nagy ünnepén
halál-fehérbe bújt a
város és a hegy.

Évek múlását
mérni, sőt: ünnepelni,
oly felesleges…

Új kor kezdődik,
melyben sok a változás,
az új…Holnaptól.

Szerenáddal-telt
éjek, illattól-terhes
napok, hol vagytok?

Értelmetlen vers,
szűznek meghagyott elme,
elnéző mosoly…

Nem teremtődött
semmi tökéletesség
a Négy Csepp óta!

Úgy hallom, bárki
megmutatja az utat.
De ki jön velem?

Egy pillanaton
múlik csak, hogy a Világ
más legyen. Mától.


TAVASZ

A márvány hegyek
fölött eljárt az idő:
kitavaszodott!

Találj félezer
dolgot a világban, mely
ér egy haikut!

Rizsfelfújtjával
elkészül-e már végre
a Holdbéli Nyúl?

Nem fárasztja a
mestert tanítványának
tudatlansága?

A kyotói
selyemkereskedőnek
két szép lánya van.

A fiatalabb
tizenhat, az idősebb
huszonegy éves.

Kardjával könnyen
oszthat halált a harcos,
ám mind hiába!

Mert a leányok
szeme gyorsabban öl még
az ő kardjánál is!

Meditációm
felhők mögül kibúvó
Nap zavarta meg!

Bár nem idősebb,
felnézek Mesteremre.
Kardja megsebzett.

Aranyhalakat
hozott kerti tavunkba
a hegyi patak!

Példás szorgalmam
elől olykor visítva
futnék magam is!

A való élet
a teljes igazsának
mindig csak része!

Buddhista papok
zengnek imádságot, s
s Zen szerzetesek.

Igaz-Szerelmem!
Tőled és Érted lesz jobb
e zavart Világ!

Egy alkotás ha
valóban megtestesít
valamit, túl jó!

Hogy vegyek elég-
tételt, ha már nem szokás
karddal és verssel?

Nincs szebb és dicsőbb
mint házat építeni
tavasz szavára!

A szívem olyan
mint az első Déli szél.
Bár nem várják úgy…

Tiszteletlen volt
ma egy tudós ifjú. Ám
nem büntettem meg.

Ámulva nézem
a zenészt, mert nem értem
a művészetét.

Ősi tanítást
megfogadni, vagy tovább
gondolni kell-e?

Nem ismerek egy
papot sem, pedig vágyom
én a tudásra!

Régi időkön
keseregni kényelmes,
ám meddő dolog.

Amit Szun mester
tanított, értem, ám most
nem veszem hasznát.

Cserben hagyott hű
társam a harcban. Boldog
vagyok: ő élhet!

Sajnos nem lehet
mesterem. Jól verselni
ki tanítana?...

Ma meg-álmodtam,
s el is készítettem
új páncélomat.

Éjenek ezernyi
csodája, halk zenéje
nem hagy aludni.

Első déli szél!
A Nagy Folyó illatát
hozta a hátán!

Orvos-tudorok!
Kenyerük a betegség.
Nem bízom bennük.

Meditálni az
erdőbe mentem. Végül
állatokat néztem.

Oly rég álmodtam!
Álom nélkül az ember:
kagylóhéj-gyöngyház!

Ráját lesek a
tengeren. Bőrüket a
kovácshoz viszem.

Had-tudós jött ma
az Öreg Kontinensről.
Nem tudott semmit.

Oly-sok-mindenbe
fogtam már! És oly sok volt
köztük hasztalan...

Újabb levelet
írtam Szerelmemnek, ám
ezt sem küldöm el.

Mogyoróbokor
kivágásakor lelkem:
mint a virága.

Meghalt a főpap.
Őt siratja a Világ!
Nem csak a hívek.

Ma íjászatkor
ámuló ifjak néztek.
Kezdő vagyok még!

Ma énekmondót
hallottam. Nem nyűgözött
le úgy, mint kéne…

Ma feloldozást
adott egy régi dal a
régi bűnök alól.

Kard-táncra oly sok
partnerem akadt, alig
érek rá élni!

Ma a bolondját
járatta velem egy lány.
Tudtam, de hagytam.

A megye legjobb
teaháza holnap nyit
ki utoljára.

Ma is elmúlt az
éjfél! Tettem valami
igazán jót ma?

Mesterem nézem:
egyre jobban hasonlít
rám! Nem változik…

Jó költők verse
irigységgel tölt el, ám
nem vagyok költő!

Elég okot ad
élni, hogy nem én vagyok
a leghitványabb.

Tintám ha elfogy,
száraz tollal írok a
papírra, látod?

Egy aranyesőt
láttam virágozni, de
nem metszettem meg.

Nem én írom a
verseket, ön-magukat
keltik életre…

Felhő-nézéskor
én is foltos vagyok, mint
afrikai vad.

Végezetlenül
hagyva munkám alszom el.
Nyugtalan álom.

Szilvavirágszag…
Bevallani is szégyen:
Nem tudom milyen!

Ha haikuval
sem tudod kifejezni,
sehogy-sem tudod!

Mért-ne mondhatna
verset a csillámló-fém
páncélos lovag?

Énekelni sok
leány tud! Párom az lesz,
ki harcban méltó!

Hogy-s-mint vagytok?
Kérdem a fészek-rakó
madarat. Tavasz…

A barátomért
aggódtam minap: Meddig
a barátom még?

Üres: éreznem
kellene valamit, de
nem érzek semmit.

A gazdag kalmár
munkát kínált ma, de nem
érdekelt. Csoda?

Mikor azt kérded,
milyen vagyok én, kire
gondolsz igazán?

Miért, hogy néha
csak úgy ülnék a felhők
alatt, semmi más?

Ha jól megnézem:
semmi gazdagságot nem
látok az úron.

Szerelmemnek, jaj,
terhére voltam, s most
nem merek szólni…

Barátom jobban
ért a go-hoz, mint én. Így
is jó játszani.

Hű útitársam
kétélű lándzsám. Sosem
hagy el, én sem őt!

Tavaszi zápor!
Eláztatta Szerelmem…
illata oly jó!

Fura gyümölcsöt
láttam ma. Látatlanul
is tudtam: édes.

Ifjú vagyok még
mint a felkelő Nap, és
a lenyugvó Hold.

Ha nem érdekel
semmi, nem tévedsz el, s
nem félsz semmitől.

Az élet, lásd, oly
egyszerű, mint gyermekek
ábécéskönyve:

A, mint Apokrif.
B, mint Becsület szava.
C, mint Célt-tudni.

D, mint Dombon-túl.
E, mint Egyszer réges-rég.
F, mint Faluvég.

G, mint Gésa-báj.
H, mint Holtában-híres.
I, mint Irigység.

J, mint Jó-idő.
K, mint Kardpenge fénye.
L, mint Lovas jő.

M, mint Mennyország.
N, mint Nemtudás tana.
O, mint Opálszín.

P, mint Példátlan.
Q, mint Quintus, a harcos.
R, mint Révület.

S, mint Soha-nap.
T, mint Tisztelet-tudás.
U, mint Új hajnal.

V, mint Végtelen.
W, mint a Wakizashim.
X, mint Xiao.

Y, mint Yari-nyél.
Z, mint Zord háború-zaj.
Miért nem érted?

A csata közel,
fegyvereim szétszórva.
Mitévő legyek?

Amíg nem vagyok
olyan külsőre, mint a
lelkem, nem nyugszom.

Nem élhetek úgy,
mintha holnap meghalnék.
Mert nem holnap lesz.

Vajon büszkék rám
a régi Ősök? S én
büszke leszek majd?

Két kutya játszott,
bezárva-is-boldogan,
kerítés mögött.

Ismeretlen lány!
Varázsa csak addig tart,
míg ismeretlen.

Felhők alatt a
szűrt fényben távoli zaj.
Tavasz szívemben.

A leány szeme
vágyat tükrözött! Ám ott
van a kedvese…

Ültem és néztem
a tavasz száz csodáját.
Helyed mellettem…

Hányféleképpen
tudod elmondani, hogy
szeretsz valakit?

Menyét szalad, és
sün neszez. Az éj tele
meglepetéssel!

Holnap csatába
megyek. Páncélom készen,
lelkem tétova.

Szerelmem szeme
ma különösen szép, mert
hálásan néz rám.

Eltörött lándzsám
nyele! Nem kedvelnek tán
ma az istenek?

Papírlámpámat
könnyen lengeti a szél.
Köztünk jár a nyár.

A vitatkozó
diplomaták közt fura
barátság kel ki.

Megoldódik az
összes gondom holnapra,
nyugodtan alszom.

Papírlegyezőt
festek kínai tussal.
Hűs szél szárítja.

Egykori vágyak
halkan elcsendesülnek.
Más ő is, én is…

Nézni falumban
az embereket olyan,
mint egy hangyabolyt!

Hogy' mondjam el? A
virág beszél helyettem,
ékesebb szóval!

Beleszeretnék
Százarcú Rókalányba,
ha találkoznánk(?)

Kaktusz virágát
téptem, de nem bántam meg:
Leány-szem nézi!

Talizmánt készít
a falu vajákosa.
Lelket kap a fa!

Szakíts magadnak
mentát s citromfüvet!
Meglásd, mily jó lesz!

Kő talált fejbe
a nagy tenger partján. Most
tisztábban látok.

Ma az istenek
esőt küldtek. Holnapra
csak a szép jöhet!

Cédrusfa alatt
verseltem egy lovaggal.
Nemes dalpárbaj!

Felhőszakadás,
megáztatta páncélom.
Víz acél ellen!

Hosszú út után
hazatérni olyan, mint
Egek jutalma.

Arc-eltakarva
örül, s szomorkodik…
Szégyelli talán?

Mesterem nekem
hagyta acél-sisakját!
Fém-színű áldás!

A kockák ma is
igazat mondtak. Ám nem
örülök neki…

Szelíd. Mint hegyek,
mik szavad visszhangozzák
engedelmesen.

Acél, réz, selyem…
Csoda készül minden nap!
Bőr, gyöngy, ékkő, fa…

Kardok házában
megfordultam, s láttam
acél hold-sarlót.

Üres napjaim
mentsége: van, amikor
elhagy az erőm…

Küzdelem közben
egy kicsiny üveg-cserép
legyőzött! Szégyen!

Nem fogom hinni
később, hogy ez a napom:
Boldog, s nyugodt.

Kimerültem tán?
Nincs erőm udvarolni,
sem aggódni már!

Apró dolgokon
néhanapján jó érzés
csak eltűnődni.

Az óramíves
öreg kezét figyelem.
Mint a Teremtés…!

Ha eszembe jutsz,
búza-szőke barátném,
érzem: távol vagy!

Szálka-bárányok,
akik alatt nem hajlik
meg a fűszál sem.

Pár lépésre csak,
mind: üdvösség, kárhozat.
Világ közepe.

Rámszáll és megfojt
régi ideim pora.
Vágyam: új élet.

Ős kardot leltem
ma a széles út mellett.
Hogy nem látta más?

Szélsebes lovam
versenyre kél záporral,
vagy kósza fénnyel.

Szertartásos tánc:
A legfiatalabb lány
partnere lettem!

Álmaid kelyhe
engem is táplál, mint az
Istenek kegye!

Feketén jő az
alkony, záport dédelget
a halódó Nap!

Félve füledbe
suttogok kimondatlan
szavakat, szép hölgy!

Zsályát ültettem,
s a természet rózsát
ad ajándékba…

Fonj karjaidba,
s takarj el a világ
zord szeme elől!

A fehér lapot,
mi előttem feszül, kár
bemocskolnom tán…

Zsiráfok egymás
hátán egyensúlyoznak.
…Látomásom volt.

Szereti-e a
Nap a felhőket? Miért
vérrel fest rájuk?

A lemondásba
beleszokni nem szabad!
Vedd, mit az ég ad!

Több napnak tűnik,
mi estig eltelik, hisz
úgy elfáradtam…!

Hold ezüstje vagy
Nap aranya? Ne sokat
töprengj: Mindkettő.

Hetven vonással!
Nem többel, csak hetvennel!
Rajzolj le bármit…!

Részegségemben
úgy éreztem: a világ
kivet magából.

Rizsporral fedi
sebeit a Telihold,
elbújni vágyik.

Leány szerelmét
csak képzeltem, álom volt
csak a nagy dráma?

Ki tudja, éjjel
mit művel a Nap? Várják
távoli tájak…

Vajh mit tegyek?
A égi-kegyelt főpapnő
rám vágyakozik…

Kicsiny ablakot
nyitok a Világra…Nem
nagyot, az túlzás…

Meg kell mondanom,
még ha fáj is Neked (vagy
nekem): szeretlek.

Hosszú percekig
csak íjam pendülése
rezgett fejemben.

Számok igazát
nem nehéz belátni, ám
a szó igazát…

Egyszer egy hajnal
Szerelmem mellett talál
majd. A legszebb lesz.

Becsületem és
hitem egyzerű, mint a
fenyők növése.

Eljövök érted.
Álom-erdő nem rejt el,
tenger: megnyílik.


NYÁR

Delelőjére
ért az év, s a Nap is!
Munkát feledek!

Ha fa lombján át
szerte-szét tört eget látsz,
csodálattal nézd!

Nyár tüze éget
vagy tél hidege hűt ki.
Van-e különbség?

Fafaragáskor
vésőm pengve eltörött.
Félkészen maradt…

Mikor feszítem
íjamat: karom fárad,
ám lelkem pihen.

Szerencsés az, ki
nem tudja eldönteni:
menjen? maradjon?

Tétlenségemben
nem voltam elég tétlen!
Szégyenkeztem is!

Elgondolkodtam
Buddha születésnapján,
hogy mi dolgom itt.

Kinek sereg kell,
annak hatalma elfér
teáscsészemben!

Fűz borul a tó
partjára. Mintha jártam
volna már erre…

Végre láthattam,
hogy is néz ki egy polip.
Élve biztos szebb.

Hold fénye ragyog,
a keresztény templomra
pogány jelet fest.

Varázslói a
régieknek lehettek
ilyenek, mint ő.

Azt hinnénk, eszünk
vagy szívünk diktálja a
helyes döntést, ám…

Túlzásnak érzed,
mit az istenek mértek
rád? Tiltakozz csak…!

Tüzes acélhoz
értem ma. Cseresznyeszín…
sosem feledem!

Szerzeteseknek
egész napjuk csak ima
és kötelesség…

Hadvezéreket
megszégyenítő, ahogy
velem perlekedsz!

Szebbnél-szebb nőknek
udvaroltam, ám egy sem
oly csodás, mint ez!

Amint beléptem,
a szoba minden titka
világossá vált.

Selyembe-burkolt
leány-testen időz az
ottfelejtett szem.

A világ zaja:
mind csak kabóca álma.
Éji percegés.

A szép színésznő
azt mondta: "Nem kell szépség."
Nem vagyok tán szép?

Epedő levél,
s mi írta: kislány-kéz.
Választ adni jó?

Márvány-termekben
jártam Szerelmemmel, s
ez nem álom volt!

Oly fáradtan áll
ott az a szegfű, mintha
elege lenne…

Csak remélhetem,
hogy Szerelmem is rólam
álmodik, épp most.

A haramiák
bolondul szembeszálltak
a nagy-mesterrel…

Jeleket rajzol
maga elé a porba.
Belső úton jár.

Semmi közepén
harcos: haragvás nélkül.
Nem harcos többé.

Hallottam: Régen,
a feltaláló fia,
szerelme a Nap!

Ó, Lovag Uram!
Acélos kőrisbogár!
…Lábra tudsz állni?

Pillangó! Azé,
ki gyönyörködik benne,
tegnap is, ma is!

A hullámverés
kagylókat dob a partra.
Tengerbe fúl a Nap.

Bársonybélésű,
csillagpöttyös ládában
alszik a világ.

Nyári zápor: nem
verődik ablakomnak.
Csendben síró ég.

Xiao fél a
víztől! Nem lesz halász, mint
egykor ősei.

Álom szava hív!
Gondolataimnak már
ura nem vagyok!

Egyenlő hangok,
az Égi Harmóniát
zengik, örökkön!

Álommal telik
fél életem, ám nem kár!
Ezt nem értheted…

Tintakék égbolt,
frissen vágott fű, és egy
leány illata.

A domboldalon
fekszem, felhőseregek
futnak felettem.

Falumban ünnep
készül. Minden fán díszül
egy lampion függ!

Szerelmem ezer-
arcú rókaleányként
vedli le a kort!

Kidöntötte, jaj,
nyár delén kertünk legszebb
fáját a vihar!

Két szép leánnyal
ókori művészetnek
hódolni öröm!

Utaznom ha kell,
át a hegyeken, délre,
szívemben viszlek.

Szentjánosbogár-
raj lejt táncot a tavon.
Ez az ő dísze!

Szeretnék írni
Neked, és ajtód elé
tenni. Szeretnél?

Mielőtt útnak
indulok, gondoskodom
ezer dologról!

Hajnalban a Nap,
mint izzó főnix-tojás,
tengerből kelt ki.

Remeterákok!
Hátukon viszik házuk,
örök béklyójuk!

Hajnal, tengerpart.
Kagylókat hord ki az ár.
Szívem hazahúz.

Valódi gonosz
nincs a világban. Lelke
mélyén minden jó!

Kagyló-nyakéket
fűzök a fehér-kövű
Terger partján. Kék.

Libbenő selyem
és csak egy-két ív, vagy tincs.
Ennyi épp elég.

A Sors Kereke
pillanat-alatt fordul!
Ne késlekedj hát!!

Fák között neszez
a nyár szava: levelek
nyelvén köszön rám.

Kagylóbontó tőr,
kék víz-hálóban boldog
ember kezében.

Nap arany fénye!
Bőrödön és szemedben
ragyogása: más!

Keleti-ember,
ki a kelő Naphoz szól,
írása fura!

A múlót szeresd!
Csak-egy-pillanatig-szép…
Enyészeté lesz!

Rózsa-szín éji
felhő. Csillagbárka alatt
vetődő tajték.

Poros pusztaság
száraz füvén osonva
fácánt űztünk ma!

Érkezik az est:
szétgurítja gyömgyeit
ezüstláncáról.

Hölgyemnek hosszan
verseltem. Hallgatott
az illatos éjben.

Ifjú leányok
közé megyek. Jóhírem
nyit kaput nekem.

Leg-értékesebb?
Asszony-test minden bája!
Szólni róla? Kár!

Rózsalugasok
között jártunk álmomban,
Csillagfényű Lány!

Csillagok, hó-szín
tavirózsák: víztükrön
békén osztoznak.

Aszonyi illat,
csata utáni hajnal,
megtölti szívem!

Tengeren-túli
asszonyokról úgy hírlik:
rólunk álmodnak.

Szemem bekötve,
kard a kezemben. Vakon
is tudom: figyelsz.

Kék óceánnak
magas-mélyén, mint rémek:
rőt felhők járnak.

Ágas-bogas fák!
Milyen titkot rejtetek?
Mily nyelven szóltok?

Mivé lenne a
világ a falu-széli
szép hölgy nélkül, mondd?

Álomfalú nyár!
Szüntelen körbe-körbe
járnék. Nap-lámpás.

Azúrkék kagylók
éji-ég-mozaikja.
Korall-Hold őrzi.

Hirtelen-jött-szél
váratlan vihart hozott.
Térdet hajt a bölcs.

Elsietett döntés:
korai ébredésem.
Oda a napom!

Hitetlen ellen
hitetlen csatázik ma.
Kié lesz a vár?

Füstölő-illat
sem vetekedhet könnyű
nyári szellővel.

Szépséges nyári
éjjel! Simogató szél
és selyem-árnyak!

Regula, sutba
véled! Nyár legrövidebb
éje ver dobot!

Miénk az éjjel:
Céltalanul kóborlunk
ma Szerelmemmel.

Festett arcokon,
csillogó szemekben a
harci láz tüze.

Ércből glória!
Harcos homlokán réz-pánt,
Nap szeme rajta!

Lyuk az éj zsákján,
Nap fénye tör át rajta:
Telihold van ma.

Fura időket
választ múzsám, hogy engem
meglátogasson…

Legcsodásabb nő
kellemét is homályba
vonja: egy még szebb!

Acél tükrözi
a Holdat. Éji párbaj
hoz megnyugvást ma.

Várom a tiszta
esőt, hogy mossa ki a
Földet bűnéből!

Benned férfiak
aligha ismerik fel
a Vad ösztönét.

Leskelődő Hold
vet ránk sugárt ma este.
Szerelmünk teljes.

A kert egyetlen
virágát csodáltam, míg
rámesteledett.

Tavon, csónakban.
A hideg szél fodrot vet.
Vége a nyárnak.


ŐSZ

Ó, megjössz-e, mondd,
míg háromszor kiszárad
a tus tálkámban?

Nyírfa árnyékán
osztozik egy krizantém
és egy csavargó.

Mit hisz a fácán?
Íjainkkal incselkedve,
rikoltva repül!

Értem már, miért
söpri el a szerzetes
a kész mandalát!

Élet, Föld-anya,
mindennek bealkonyul
most. Ím, jő az ősz!

Dobosok jöttek
a falunkba elűzni
a démonokat.

Szavát az öreg
bölcs elmondta. De jaj!
Rosszul írták le!

Csontokat vetek.
Cserébe az Istenek
jövőmet mondják!

Ha megfáradtál
vers-olvasásban, inkább
tedd le könyvedet!

A szerzetesek
teljes csendben aratják
a levendulát.

Minek ismerem
a teaszertartást, ha
egy vendég sincs már?

Húzódoznom kár.
Amit meg kell tenni, azt
meg kell tenni, nem?

Egyik harcost a
másik harcostól mi tesz
különbözővé?

Gi vagy Hakama,
ököl vagy kard, egyre megy.
Lényeg, hogy kié!

Tüskés bozótba
került nyúlnak pokol lesz
az egész világ!

Ősz…! Meleget a
hibiszkusz teafű közt
lelhet egyedül!

Többezer isten
közül nincs egy sem, aki
meghallgatna most?

Ki lótuszt még csak
képen látott, valóját
nem ismerheti.

Meglátogattam
a kardkovácsot. Falunk
végében lakik.

Ma újra vittem
virágot Szerelmemnek.
Szót sem beszéltünk.

Egy kis hajnalkát
láttam meg egy sír mellett.
Kié? Hol van ő?

Ó,az Istenek
nem ítéltek sikerre!
Magam vagyok hát…

A hegyek mögött,
távol-túl is van egy város,
én úgy hallottam…

Remeték kik a
világtól elzárkóznak,
hogy érthetnének?!

Ha eszembe jutsz,
megemlékezem Rólad
is, három sorban.

A Szent Iratok!
Sosem olvashatom el
őket, túl drágák!

Ha azt mondanám,
bezséltek hozzám a fák,
bolondnak hinnél.

Most még nem tudjuk,
mi a hiábavaló
életünkben. Kár.

Lassú körtáncban
elhullanak az őszi
levél-seregek.

Gondolkoztam, s
arra jutottam: minden
múlandó, mint ez.

Istenek mellől
letekintve életünk
álomnak tűnik.

Megmérettetés!
Tenger vele a munka,
cseppnyi az öröm!

Szerelmem szeme
s enyém, egy útra tért…
Róka néz Holdat.

Megszégyenülve
állok előtted. Elmém
kiutat keres.

Kisgyermekként még
minden vihar maga volt
az ítéletnap!

Az ősi nyelvet
nem értem, nem beszélem.
Csak lerajzolom.

Senkit sem lehet
okítani, ki maga
nem keres mestert.

Senkit sem lehet
segíteni, ki maga
sem segít máson.

Senkit sem lehet
megölni, ki maga nem
féli a halált.

Senkit sem lehet
szeretni, ki maga sem
tudja, mit szeret.

Senkit sem lehet
megváltani, ki maga
nem hisz semmiben.

Senkit sem lehet
jó útjára terelni!...
Senkit sem lehet.

Álmomban gyakran
ősi, kietlen tájon
járok, boldogan.

Túlzásba esvén
nagy könyvbe kezdtem írni
kis gondolatot.

Múlandó-e a
világ? Vagy csak a jó? S
a hiba örök?

Félek, ha arra
gondolok: itt lappang
az összes bűnöm!

Suttogással ki
válaszol kiáltásra?
Barlang kongása…

Vigasztalanul
s hosszan zokogsz, hát nem
kérdezem: mi baj?

A lány hiába
nem szeret, én lelkemben
hordom. Ezt szabad!

Gyömbért, fahéjat
tett teámba! Én balga,
majdnem megszidtam…!

Ha megöregszem,
a versek hangja is más.
Messze van az még…!

Hogyan döntöd el,
hogy megsegítettek-e
az istenek, mondd?

Új gyertyát készít
a viasz-gyűjtő öreg.
Elolvad ez is!

Minden dolgot az
életben miért teszünk?
Lányok kegyéért!

Rossz irányba tart,
szólnom mégsem szabad, mert
ez az ő útja!

Szégyellem magam:
nem tudtam megtartani
adott szavamat!

Mi lesz, ha egyszer
minden munkám kész lesz? Mit
teszek majd akkor?

Kíméletes vers.
Nem ébreszt rá semmire.
Van, mert lenni: kell.

Zajos lovaik
felverik ligetünket,
állatok félnek.

Türelmes voltam,
de az idegen lovast
nem tűröm tovább.

Élni nehéz, s
meghalni könnyű. Mégis
mindenki élne…

Az élet büntet
engem, s mennybolt súlya
nyugszik vállamon.

Szürke életbe
menekülni félelmek
elől: Szánalmas!

Beszélni nehéz
a barátommal. Érzékeny,
még megsérteném!

Kémények felett
füstben fürdik az Újhold!
Fecskék költöznek.

Ma megéleztem
a kardom, hisz ki tudja
mit hoz a holnap…

Választ hiába
vársz az éjszaka csendjétől.
Szótlan a holdfény.

Suttogjunk együtt
talán-nem-is-létező,
titkos dolgokat.

Már csak egy darab
hiányzik a kirakós-
játékból. No és?

Acélhegyű a
pillantásod, sokáig
én sem állhatom!

Eszembe jutott
a rég nem látott leány.
Én hiányzom-e?

A romos várat,
hová költöztem volna,
ma lerombolják…

Tudós-Urakat
kiismerni nehéz: Oly
különböző mind!

Rozsda alól az
acél meg-megcsillan, mint
Hold tó-tükrön.

Megváltoztam hát
az évek súlya alatt.
Ilyen az ember…

Gyönyörteljes a
Világ, ha van egy leány,
kinek kedves vagy.

Erő-feszítés
nélkül élni a legjobb.
Mi éri meg, mondd?

Oly sok ijesztő
dolog van a világban!
Gyermek-lelkem fél!

Ősi templomban
a régiek élete-
halála látszik!

Megosztani ha
nincs kivel, a krizantém
illata mit ér?

Összetört álmok
üvegcserepeiből
vázát ragasztok.

Hódolat övez
sok méltatlan dolgot, ám
nők szépségét nem…

Régi tekercset
találtam ma. A láda
mélyére tettem!

Kagylónyakéket
fűzök, bár nincs leány-nyak,
mi viselhetné.

Égi tüzeket
kik gyújtanak? Angyalok
lángja van bennük!

Mint zord skorpió,
a fekete-páncélú
szemembe nézett.

Néhanapján: Az
istenek akarata
áldás vagy átok?

Az idős asszony
ismerni vélt, ám nem tud
még rólam semmit.

A festő lánya
ifjú még. Saját ifjú-
korom idézi.

Ha az Istenek
feledésre ítéltek,
gondolkozzam-e?

Miért nem hagy a
világ, hogy tegyem amit
tetszik, békében?

Dicső múltamra
ha emlékezem, minden
rosszat feledek!

Selymesen simul
ecsetem a papírra,
mint leány keze.

Máglya körüli
táncunk, mint fáklya körül
a pillék röpte.

Mind az Istennő
kezében vagyunk. Szavad
kár fecsérelni.

Minden nap időm
rövidségét sajnálni
van időm bőven.

Vakmerő! Néznél
Istenek szemébe, bár
magad nem látsz jól?!

Megbánást kéne
éreznem bűnöm felett…
Ez is én vagyok.

Verset faragni
oly nehéz, mint a vasfát!
Nem kár fáradnom?

Szomszédommal nem
szeretek találkozni.
Beszéljünk? Miről?!

Rejtett szikra az
Isteni Gépezetben!
Titkod kilesem!

Sors? Ura nem vagy…
Szerencsét hát ne kívánj,
inkább jöjj velem!

Az Isteneknek
van-e szívük, és ha van,
megesik rajtam?

Sok beszédnek sok
az alja! Nem is szólok
hát ma: egy szót sem!

Hogy Isteneket
dicsőítsek: füstölőt
gyújtok. Egyszerű.

Szüntelenül egy
kört jár minden gondolat!
Szabadulhatok?

Hihetném, hogy van
igaz szerelem, ám az
ég elrejti azt!

Rózsafüzérem
csont-gyöngyei: pókhálón
esőcsepp-nyaklánc.

Ó-idei bölcsek
tudni vélik, ember s
állat: egy. Hinnéd…?

Gondoljon ki-mit-
akar, nekem már mindegy.
Elfáradtam már.

Hétszáz év hozza
el végül az időt, mi
hétszázszor áldott!

Teste ködén át
is fénylik Lelke Napja.
Lidérc-lángja hív.

Kardot rántani
minduntalan biztatnak
Vad-ösztöneim.

Elnehezültek
ólom-tagjai a kis
fém-katonának.

Két ujj kinyújtva
pengét formáz. A harcos
katát gyakorol.

Lám, az őszi szél
mily ijesztő: a levél
mind fut előle!

Költöző fecske…
Ha útra kél, tudja-e
hogy épp haza-tér?

Pók szőtte be az
oltárt, mérgesek lesznek
rám az istenek!

Nemsoká megyünk:
Vár a messzi Észak-föld,
hideg tavai.

Egy pillanatban
megfagyni tűnt az idő,
majd tovább-indult.

Isteni eposz,
vége sejthető: hősök
vére mezőkön.

Óramű torony-
magasában. Hirdeti:
idő uralmát.

Kard szeli az éjt,
pengéje hidegen száll!
Beleszerettem!

Nem másért jöttünk
erre a világra, mint
ölni, és halni.

Sáska-bolygató,
fű sörényét borzoló
őszi szél jár-kel.

Holnapra szégyen
leszen a ma, s bűn lesz
minden erényem.

Idők szele s
múzsa szirén-szerelme:
sok művészt öl meg!

Rémisztő éji
zajok: világ tréfája.
Károdra mulat!

Jobban szeretem
magam átszellemülten.
Nem köt le semmi.

Félek: Szerelemem
elutasít, s akkor
nem lesz róla vers…

Az ezeréves
bölcseletnek sem hiszem
el az igazát…

Fa odvában ül,
lehulló leveleit
számolja egyre…

Hatalmas sereg!
Acélfényű hal! Él, ám
pikkelye hullik.

Paraszt és bölcs! Más
akar lenni mindkettő:
Ez bölcs, az paraszt…

Feledem a szót!
Szarvasok nyomaiban
járva, egyedül.


TÉL

Minden egyes év
vaksötétben kezdődik
és úgy ér véget.

Nyarat sirató
madarak hangja töri
meg a tél csendjét.

Fagyos, esős nap!
A fa miért nem fázik
jégpáncéljában?

Túlságosan rég
nem járta erdeinket
védőszellemük!

Az egyedüllét
is elviselhetőbb, ha
akad mit tenni!

Fura estéken
az ég csak karnyújtásnyi-
távol, s narancs-szín!

A tea íze,
no meg a jó társaság!
Ettől jó az est!

Kedvetlen, szürke
nap! Ma még a bambuszt sem
érdekli semmi!

Lovasok zaja
vert fel. Velük dübörög
a zord háború!

Elfelejtheti
az ember, hogy mi a jó,
és hogy mi a rossz?

Rózsa tövise!
Ellenségemet olykor
barátnak hívom…

Hajnalig tartó
szenvedését sírta ki
vállamon a lány.

Olykor a kardom
halált mérne arra is,
ki nem méltó rá.

Szívemnek-kedves
lány! Hát ne rántsak kardot
megvédeni őt?!

Késő éjjelen
ha hideg szelek fújnak,
ébren maradok.

Megküzdöttem ma
egy pajzsossal. Leszek-e
valaha harcos?

Ó, csak ne volna
ilyen barátságtalan
minden odakint!

Életünk célja:
ennek a versnek méltó
véget találni.

Régi szeretőm!
Mind közül leginkább ő
ért, bár tagadja.

A világ elől
hétrét hajtott selyembe
rejtem lelkemet.

Halálba küldték
az öreg kenshint ma az
ütközetben. Ment.

Olykor magam is
gyerekek közé ülök
mesét hallgatni.

Ki tudja, milyen,
s mitől van: a honvágy?
Fagyban lakik ő!

Hét angyal jött el
ítéletet mondani.
Nem hittem nekik…

Tudni akarod,
milyen vagyok? Miért, Te
milyen vagy, uram?

Majdnem vadászni
mentem. Nem sejtettem, hogy
nem tudok ölni…

Úgy elni nyomaszt,
hogy Odaát Semmi vár!
Nem gondolok rá…

Egykor volt leányt
elhagytam, szántam magam.
Ám ő szeretett.

Háború elől,
a kietlen pusztába egy
kis batyuval, megy.

Nem hiszem el, hogy
az Idő itthagy minket,
ámulni rajta!

Szélcsengőt font az
ágakra a hajnali
fagy és zúzmara.

Papírfalakon
átszűrődő lant-zene:
kilesett titok.

Kimondott szavak
egyetlen pillanatban:
Bolygók moraja!

Belefáradna
ám bárki holtig való
tanulásba, nem?

Van szüksége
a Káosznak Istennőre?
Vagy az mindig kell?

Az alkimista
vegytiszta-arany-szíve
belémvésődött.

Sérüléseim,
mint kitüntetések, a
könnyelműségért!

Arcát elrejti,
hűs márványba temeti
búját a szobor.

Az élet nem csak
szépség, és idill! Ám mi
más érdemel szót?

Egy ember sem az,
aminek látszik! Vannak,
kikben Vad lapul…!

Görcsösen markol
ecsetet festő keze.
Múzsa nélkül: vég!

Testem és álmunk
harcba szállt. Szíven-döfött
ma a Sárkánylány!

Egy élet-hossza
hány versbe férne bele?
És ki írná meg?

Csak fehér havon
nem veszünk észre fehér
csontokat. Halál…

Toronyból messze
tekintve vajon mit lát
az őrparancsnok?

Ha angyal még nem
látogatott meg, bízom
benne: démon sem.

Ma olyan költőt
láttam, kinek Sors írja
minden sorát. Jó?

A görög szépség
nekem nem ismeretlen!
Szobor-múzsa: él!

Kietlen, kopár,
keményre fagyott most a
földünk. Varjú-év!

Kolostorba ment
az írástudatlan. Ó,
látra az Égbe!

Kitagad engem
önnön nyomorúságom!
Nincs más: élni kell.

Égbe karmolnak
csont-ujjaikkal a fák.
Itt-maradt holtak.

Jobbkor két ember
helyett érzek fájdalmat.
Rosszkor helyetted!

Csengő acélú
kardomat mesterem mint
szalmát vágta át.

Fölkel-e a Hold
akkor is, ha nem látják?
Égben-lakó Jég!

Illúzióid
ne legyenek: nem ismersz.
Ám én sem Téged.

A nagy szerepet
nem nékem tartogatja
az ég, úgy tűnik…

Sziszegve tör fel
a vízkígyó föld-mélyén.
Sok kristály-pikkely.

Ősi ösztönök
mentén kormányzom sorsom.
Veszélyes vizek…

Énekedhez ha
csatlakozom, ne kérdezd
tudom-e: hogy szól?

Sokszor öt, hét, öt…
Mit mondanak majd nekem
az újabb sorok?

Mondják: értékes
dolgokból kevés legyen.
épp ettől drága.

De nem értékes,
miből sok van: lány-kacaj,
napfény, s harmat?

Szép emlék, vagy vers:
kevesli, kinek érték.
Pedig sok van ám…

Megbékélni a
halállal nem tudunk. Ez
emberi vonás.

A hegyesfogú
éji rémhez hasonlít
e lány: gyönyörű!

Csak öregen van
értéke madárdalnak
s szél-illatnak.

Új élet pihen
a hó alatt. Látatlan-
is-szép tölgyerdő!

Életem célja:
Látszani és láttatni,
jobbnak és szebbet.

Kardja nem valós:
Hüvely, s markolat csak!
Ő a legbölcsebb.

Ma szerzetesek
imáitól elkopott
falakat láttam.

Részegségemet
az asszonyok nem szeretik.
Mit értenek ők?

Elnagyolt betűk:
a félkegyelmű verset
írna Istenről!

Látnok, ki képes
jövendőt mondani a
madár tollából.

Bár volnék japán,
a haiku-írás is
egyszerű volna…

Kihalt sétányon
kutya ugatja a Hold
kísértő fényét!

Mi ád ma az ég?
Öt-szótagos-sort? Vagy tán
hét-szótagosat?

Mondanak nekünk,
messziről-jött emberek
fura meséket.

Félek, ha egyszer
fáklyát gyújtok, a Világ
éppen nem lesz ott.

Falról lehántott
pillantások tükrében
látod tenmagad!

Érzem végnapok
dicsőn rövid óráit
érkezni, fagyban.

Kétségbeesett
szem kutat hajnal-fényt a
horizont mentén.

Egy nap elmegyek.
Várost építek vasból,
álomból, vérből.

Erőm kevés az
Ég magasába törni.
Maradok: ember.

Lámpám eloltom:
találjanak egyedül
fényt az emberek!

Száz nap és száz éj!
Törékeny üveg-lelkünk
testünkkel hal meg!

Időm fogytán mit
mondhatnék még? Csak ennyit:
Vadludak röpte.

Szoborrá dermed
minden ember, ahogy az
első hó lehull.

No, még-egy sor csak,
és én is eltűnök a
ködlő semmibe…