« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Szepes Erika
A haiku és holdudvara -
Sebők Éva Kettős könyve elé
Napút, 2005. május – VII. évfolyam 4. szám


Sebők Éva minden kötetében megörvendeztet valami meglepetéssel. Ebben az új könyvben kettővel is: a könyv első, Önismeretlen – remek jó – címet viselő részében 197 haiku olvasható, és nincs tudomásom arról, hogy a költő korábban foglalkozott volna ezzel a műfajjá lett formával, bár vonzódása a rövid versekhez már a korábbi kötetekből is kitetszett. A másik meglepetés a könyv második fele, a Kontemplatívák cím alá rendelt önreflexiók a haikukra. Minden egyes haikut egy kontemplatíva értelmez. Egy költő önreflexiója saját versére nem teljesen ismeretlen eljárás, talán az első e nemben Dante Vita nuová-ja, de fellépése és sűrűsödése a század- és ezredforduló idején feltűnő és magyarázatot igényel. Erre még visszatérek.


A haiku

A világ legrövidebb és ezáltal legkötöttebb versformája, ennélfogva a legnehezebb is. Nemcsak azért, mert tartani kell a 17 szótagot (az eredeti japánban a 17 morát, azaz a 17 rövid szótagnak megfelelő időtartamot, ezt helyettesíti a magyar nyelv sajátságainak figyelembevételével a magyar költői gyakorlat 17 szótaggal), hanem főként azért, mert az igen rövid japán versnek meghatározott műfaji kötöttségei vannak. Szerepelnie kell benne egy ún. évszakszónak (kigó) – ezért vált lehetségessé a haikuirodalomban a haikunaptárak divatja –, másrészt egy ún. hasítószónak (kiredzsi), amely egy kötelező tartalmi ellentét két részét különíti el. E formai kötöttségeken túl tartalmi kötöttsége az eredeti haikunak a japán misztikus-mitikus gondolkodás közvetítése, ami képekben valósul meg: az évszakszó által megindított természeti kép érzéki-érzékletes felszíne mögött valamiféle önmagán túlmutató, nem ritkán transzcendens mondanivalót hordoz. A japán mitikus-metaforikus-szimbolikus gondolkodás megismertetésére sokan állítottak össze képmagyarázó szószedeteket, ízelítőül belőlük néhány:

telihold: a létben önmagát hiánytalanul megismerő, a külső világgal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudatosság
utazás: a világon való átkelés zen-buddhista eszméje
kakukk: magány
erdei fenyőfa: együttlét, a hosszú élet és a tiszta béke
jade-szelence: az öregség és a halál rejtőzik benne, nem szabad felnyitni (vö. Pandora szelencéje!)
tenger hullámzásának országa: túlvilág, halál
nádas síkság országa: emberek országa
a magasságos ég síksága: az istenek hazája
hím szarvas patájának repedései: jósjelek stb.

Hangulatilag és tematikusan a haikunak két fő típusa létezett: a Darin-iskola a természeti képek mögött húzódó gondolati hátteret emelte ki, a Teitoku-iskola a szójátékon alapuló fajtáját művelte.
A japán misztika és szimbolikus gondolkodásmód ismerete nélkül a természeti szimbolikán alapuló haikut a magyar költészet nem sajátíthatta el. Amit létrehozhatna helyette: egy sajátos magyar mitológián alapuló jelképrendszer és a mögéje rendelt tartalom: minthogy azonban egységes magyar mítoszvilág nincsen, a költő előtt két út áll. Vagy létrehozza saját életének csak rá jellemző mitikus rendszerét (ezt tette meg Utassy József, aki születésének havát tekinti az önmítosz kezdetének, innen származik haikunaptára, amelybe beleszövi majd súlyos családi tragédiáját is); vagy felhagy a mitikus-szimbolikus gondolkodásmóddal, és a gondolati közlést a megelőző képszimbolika nélkül fejti ki. E típusnak máig legjelesebb képviselője Fodor Ákos, most felsorakozik mellé Sebők Éva, még abban a típusban is, amely a Teitoku-iskola szójáték-hagyományát valósítja meg. Sebők Évánál a legfájóbb-legégetőbb gondolatokat váltják fel a korántsem puszta szívderítő, szarkasztikus szójátékok. Sebők Éva a gondolati haiku terén olykor igen közel kerül az eredeti szimbolikus-gondolati típushoz. A pillanat varázsa címet viselő haiku természeti kép, amely egy mély esztétikai gondolatot közvetít:

Borzong a tópart:
most válik a fűz széppé
(kigó: tavasz van)
és szomorúvá
(kiredzsi: az ellentét a szép és a szomorú között hordozza az önellentmondó lényeget: a fűzfa mint olyan akkor teljesíti ki önmagát, ha levelet bont, ettől lesznek ágai szépek és egyben szomorúak, hiszen a levelektől súlyosabb ágak még mélyebben hajolnak meg, még szomorúbbak – viszont szépek).

Állítsunk mellé a hasonlóság igazolása kedvéért egy igazi japán haikut Macuó Basótól, a japán haiku talán első számú mesterétől:

Öreg kerti tó!
béka ugrik a partról
víz csobbanása

(Horváth Ödön ford.)

A vers első sora a mélység érzetét hivatott felkelteni a dolgok felszínének látható-felismerhető érzékelésével, a második sor az élő pillanat, pontosabban a pillanat pillanatnyi változást hozó erejének megragadása. Érzéki észleletre épülő látványtól jutunk el a 17 szótag alatt a változatlan változás dialektikájáig. Sebők Éva idézett haikujában egy esztétikai törvényszerűség bomlik ki az érzéki képből: minden, önmagában kiteljesült dolog tökéletes, tehát szép – egyrészt, másrészt a fűz akkor teljesedik ki, akkor tökéletes, ha vízre hulló ágait a kifejlett levelek még mélyebbre húzzák: a fűz akkor teljesíti ki fajtájának kritériumát, a szomorúságot, ha kiteljesedésében szép.
Ugyancsak rendelkezik valamiféle haiku-lényeggel a Vég-zengés című darab:

Nem vihar alatt –
(kigó: nyári vihar)
vihar után reszketek –
(kiredzsi: nem a vihartól félek, hanem a vihart követő, vészterhes csendtől)
utó-csöndjében

valamint a XIX. számú darab:

Kis szél. De tájfun
(kigó: szeles idő)
a sziromnak.
(kiredzsi: a viszonyító ellentét a szirom szempontjából: a szellő viharrá válik)
Hisz őt letépi

Háromszoros ellentét az időben, gondolati sziporka a szövegben: a holnap dicsőségét a ma és a tegnap hozzák (XXX.):

Holnap-koronán
ékkő a mai csillag
s a tegnapi hold

Az ellentétek egyesüléséből létrejövő szintézis dialektikus gondolata egy anyagi szinten megvalósuló képben (CX.):

Fényanyag anya
fekete fénytől fogant
félvér fiút szül

Két tűz között címet adja annak a haikunak, aminek japán címe feltehetőleg Utazás lett volna az ismerős szimbolika alapján, hiszen egy fájdalom fémjelezte életutat jár be mindössze 17 szótagban. Megtaláljuk benne az utalást az évszakszóra, a születés pillanatába elrejtve, és a kiredzsit, az érkezés és a távozás ellentétében.

Fájtam anyámnak
mikor jöttem. S majd menet
fájok fiamnak

Legtöbb haikujának az ellentét lett strukturáló eleme, és ezeket az ellentéteket több alaptípusba különíthetjük el. A kicsi–nagy-ra példa:

Bennünk lapul – ládd:
egy pehely és egy galaxis
minden rejtelme
(kiem. Sz. E.)

A másodlagos ellentét a galaxis makrokozmosza és az én-világ (bennünk) mikrokozmosza között feszül.
Ellenpólus címet visel az a haiku, amelyben mindhárom sor ellentétben áll a mellette lévővel:

A semmivé tett
valami vágya – dacból –
mindenné válni
(kiem. Sz. E.)

Többszörös ellentétek tartják feszesen a XXIX. haikut:

Omlik – felépül.
Csillagkép. Égi sorrend
káosz – teremtés

Három sorban három villanás és egy irány-ellentét: a villám az égen, a villámot a földön fényképező vaku fénye, majd a fényképről villanó villám-kép:

Fenn villám – itt lenn
vaku villan. Villámkép.
A villám képe

(Ha még a sűrű alliterációra is figyelünk, igazán bravúrosnak érezhetjük ezt a miniatűr életképet.)
Kettős ellentétet hordoz egy másik 17 szótagos: élő–holt, boldog–boldogtalan, és a két ellentét kereszteződése egy logikai paradoxon, ami viszont létezik az életben:

Holtat boldoggá –
élőt lehet avatni
boldogtalanná

Kétszeres ellentét: a testi erő az alapja az egyiknek, a cselekvés megvalósulásának esetlegessége a másiknak.

A gyönge testben
egy tettrekész vulcanus
kuporog lesben

A másik típus, a Teitoku-iskola által elterjesztett, szójátékon alapuló haiku igen könnyedén simul Sebők Éva szójátékra mindig is hajlamos költészetébe. Műveli annak a figura etymologicán alapuló, s egyben ellentétező fajtáját is. Szeretet-nüansz című verse ilyen:

Fogékony vagy rám
kedves. Nékem meg te vagy
lélek-fogódzóm

Játszik a magyar helyesírás hosszúság-rövidség megkülönböztető jellegzetességével is, az ékezettel jelölt, ellentétes tartalmú szavak mellé még egy ellentét társul (a cím is ellentét: Igen…? Nem…?):

Etet vagy étet…
vonzalma hócukor-por(étel)
vagy törtüveg-por(méreg)

A magyar nyelv különös szóösszetételének létrejöttén morfondírozik:

Porfészek… Porból –
kérdem – vajh milyen madár
rakhat fészkeket

Egy rovar antropomorfizálása, egy irány-ellentét és egy szójáték a háló szó közössége révén – modern groteszket ad:

Csüggedt pók futkos
föl s le. Nem leli helyét
a világhálón

Él a többjelentésű szavak adta lehetőséggel is:

Meghúzom magam
a világmindenségben.
Mint egy harangot

A szójátékok, különösen az ellentétezők, gyakran váltanak át paradoxonba. Sebők Éva groteszkbe hajló humora kedveli a paradoxonokat, ilyen a Belső égés.

Világgá mentem
de velem jöttél tűz. Tűz –
mi elől futnék

A XCII. számú darabnak már a címe is egy paradoxon: Hajdanod hajnalán – azaz múltad kezdetén.
A haikuk egy része objektív líra, ezekre lehet jellemző az ellentétezés, a könnyedebb szójátékok. A groteszk és a paradoxon jelleg – mint azt a fenti két példából láthattuk – az én-líra sajátja, Sebők Éva öniróniájának eszköze. Az én-lírába tartoznak ebben a haikuláncolatban a költő megmérettetéséről szóló példák. A személyiség egyediségének büszke tudata még csak kérdésként merül fel (a név az örök Nőt és a költőnő személyiségét kapcsolja össze):

Persze. Lesz Éva.
De ki tudja: majd lesz-e
helyettem Éva

A szellem szó kétértelműsége (túlvilági létező, ill. az ember értelmi tevékenysége) sugallta a kötetkezdő Tengerbe vetve sorait:

Üzenőpalack.
Ha felnyitod: papírt látsz
– de szellem száll ki

A Ki verset teremt három sora a költőt (s így kimondatlanul belefoglalva magát Sebőköt is) Teremtővé magasztosítja:

Tán egy betűn mint
orron át lehell belé
lelkéből lelket

Még egy utalás egy elődre, akit ugyan fáraóként és nem költőként tart számon a művelődéstörténet, Sebők fantáziájában azonban az aere perennius – síremlékét költészetből emeli, miként majd a hírnevét megörökítő, de azt a magáé alá rendelő római utód, Horatius, s ezzel minden költőt maga mellé emel:

Kheopsz – a költő –
vers-hieroglifákból
emel piramist

A költői öntudat magaslata mellé a költői Én más tekintetben is felemelkedik, kozmikussá válik:

Túl a túlvilágon
olajfák hegyén poklon
rajtam is túl

azaz a túlvilág mindkét pólusán, a krisztusi megváltáson és a poklon túl van még egy dimenzió, a költőnőé.
A tér-dimenzió mellett az idő-dimenziót is kitágítja Sebők, de nem előrefelé, hanem vissza, a múltba. Igazi énjét, a múltbélit keresi:

Ki voltam régen?
Visszapillantó lelki
tükröm: légy képem

A nehezen elviselhető mai létből a Kivezető út-at is a múltban találja meg:

Visszatérőben.
A testmeleghez. Szóhoz.
Gyertyafényhez

Könnyedén áradnak Sebőknél a múlt versei. Nagyon idegen itt és most, és nagyon vágyik vissza. Kedvelt korszakát már a legutóbbi kötet elemzésekor is a szecesszióban láttam, most ő ki is mondja a címben a vágyott korszakot (Fin de siecle):

Akkor még ősszel
brabanticsipke-hálót
szőttek a pókok

(a verszáró öt szótagú sornál fel kell hívnom a figyelmet a magyar haiku azon jellegzetességére, hogy az öt szótagos egységet szívesen tölti meg adoniszi ritmussal).
A következő nosztalgia-vers a maga 17 szótagjában (meg a címben) többszörös alliterációt sűrít, az archaizáló hatás felkeltésére; emellett egymásra csengő szavakat is használ a fin de siecle kifinomult cizelláltságának megidézésére (kacatok – kacagok); valamint egy ellentétet az utolsó sorban:

Múltban matatok
kacatok közt kutatok
könnyet kacagok

Aki ilyen rosszul érzi magát a neki rendelt jelenben, annak számára ez az idő tele van magányérzéssel. Az alábbi haiku kettős magányt regisztrál:

Csitt-szigetre majd
én – száműzött királylány –
viszem a titkot

egyrészt a világból kiesett idegen-mesei királylánylétet, másrészt annak is száműzetését a maga Csitt-szigetére.
A mesés önportré mellett megszületett a magány valós lélekrajza is:

Személyes aura
introvertált fényből van.
Bentre sugárzik
(kiem. Sz. E.)

A Rétegek az egyre beljebb menekülő Én távolodásának fokozatait jelzik:

Önfényem mögött
visszfényem… mögött
rejlik visszárnyam

S az egész haiku-folyamot lezáró utolsó darab maga a kőbe vésett magány (Egy pont – lelken belül):

Tábláján ez áll:
Védett zugoly. Réservé.
Magány-terület

 

A Kontemplatívák – azaz a holdudvar

A költő megírja a versét, verseit, a megértést, értelmezést, átélést az olvasóra bízza. Normális esetben. Ez a normális eset volt érvényben a költészet kezdete óta, és főként a legkezdetén, amikor a költő – vagy korábban a mágus, a varázsló, a sámán, tehát a törzs spirituális feje – a „nép helyett”, a „nép nevében”, vagy éppen az őt fenntartó mecénásréteg érdekeinek képviseletében szólalt meg. (A kutatás jelenlegi állása szerint az aoidoszok által hagyományozott szövegeket összeszerkesztő „Homérosz” az Iliászban a papi arisztokrácia hírnevének elterjesztéséért alakította a szövegeket, az Odüsszeiában egy feltörekvő új réteg, a kereskedők élelmességét, az új világ kormányzására alkalmasságát propagálta.) Szava úgy szólt, hogy történeteit a közös mítoszkörből, a kollektív emlékezetből merítse, és nem igényelt kommentárt az előadottakhoz. Ez az állapot azonban megszűnt, mihelyt a költészet kiemelkedett az összművészetből (tánc, képzőművészeti alkotások: maszkok, jelmezek, díszletek stb.), és végképpen önállósult, amikor levált a zenéről, és egyre szűkült azoknak a köre, akik megrendelői és egyben élvezői voltak a költői műalkotásoknak. Sem Periklésznek nem kellett elmagyarázni, mennyiben különbözik Aiszkhülosz Oreszteiájának Elektrája Euripidészétől, sem Maecenasnak, hogy miért átkozza Horatius a háborúban harcoló római polgárokat. Alkotó és – fogyó számú – közönsége kulturális közösséget képeztek.
Nincs itt tér arra, hogy végigtekintsük a művelődéstörténet háromezer évét a műértelmezés szempontjából, csak annyit jelezhetünk, hogy az írástudók csökkenésével, a kultúrának egyre inkább egyházivá válásával egyre távolodott egymástól az irodalom és közönsége (a festészet esetében ez nem következett be, hiszen a kép minden formájában „Biblia pauperum” volt), majd az írás terjedésével, a latin nyelv helyett a nemzeti nyelvű irodalom létrejöttével, majd egyeduralmával, költő és közönsége kezdett újra egymásra találni (ennek kora népenként és kultúránként különböző).
Hatalmas ugrás az időben: a XX. század hatvanas éveire az analfabetizmus csaknem teljes felszámolásával, az iskolakötelezettség bevezetésével, az olvasó ember ideáljának megalkotásával az olvasás tömegméreteket öltött. A kultúra terjesztése egy ideig jó értelemben vett misszió volt (emlékezzünk csak az – egyáltalán nem bántó felhanggal említendő – író-olvasó találkozókra, a Művelt Nép mozgalomra, a falujáró mozgókönyvtárakra). A folyamat túl jól sikerült: az olvasó olvasta és értette a művet. Ezt nem lehetett ennyiben hagyni. Ekkor köszöntött be az irodalomelmélet sorsfordító korszaka, amelynek szellemében a mű nem mindenkié, csak azé, aki megérti. És nem értheti meg más, csak a kellő elméleti alapozottságra szert tett BEFOGADÓ, akinek célja, hogy ereje megfeszítésével, szellemi energiáinak koncentrálásával SAJÁT ÉRTELMEZÉSÉT adja egy olyan betűhalmaznak, amelynek őnélküle sem összefüggő szövegszerűsége, sem jelentése, sem a jelentést adó szerzője nincsen. A nagy feladat a BEFOGADÓÉ: TEREMTSEN MŰVET A SAJÁT KÉPÉRE az eléje tárult betűrengetegből. E ténykedése, ha alacsonyabb szinten is, de megismétli-utánozza az IRODALOMTEORETIKUS, az ESZTÉTA, a KRITIKUS magasrendű munkáját: ők is megalkotják saját olvasatukat ugyanarról a műről (bocsánat, betűhalmazról).
A befogadásesztétika (recepcióesztétika) a nyugati országokban a hatvanas évekre kifullasztotta saját magát, elfelejtették, meghaladták. Mi – kötelezően megtartva a harmincéves követési távolságot – a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján fedeztük fel magunknak az üdvözítő tant, amelynek logikus következményeképpen – minthogy nincs meghatározó mű, jelentés, „üzenet” vagy „közlés” – korlátoznunk kellett volna az irodalomelmélettel foglalkozókat, ámde nem ezt tettük, hanem szélesebbre tártuk szócsövük hatósugarát. Így támadt egy-egy műnek annyi olvasata, ahányan olvasták, s főként, ahányan magyarázták.
Hogyan védekezhet a költő, aki pontosan tudja, mit írt; szorosan szerkesztett (jelen esetben csak 17 szótagos) jelzései a világ – a közönség – felé csak meghatározott jelentésmezőben értékelhetők?
MEGÍRJA Ő MAGA VERSEINEK ÉRTELMEZÉSEIT. Ismerem Szarka István két, egymásra vonatkoztatott kötetét: a Minden versem 1999-ben, a magyarázatokkal szolgáló Húsvéti kert 2003-ban jelent meg. Hasonló megoldással él Sebők Éva is a maga kontemplatíváival, amelyeket ő maga „láncreakciónak”, „dominóeffektusoknak” nevez („Minő bájos-egy láncreakció indult el bennem!” – Nereida-dal), amelyek – szakszóval asszociációláncolatok – kiindulópontja egy-egy haiku, egy-egy gondolat, amelyet minden oldalról körüljár, de a saját lépéseivel, a saját maga szabta irányból és irányba, asszociációit szabadon engedi ugyan, de egy bizonyos, behatárolt körön belül, legyen az egy kis ház bekerített kertje vagy a telihold lehatárolt holdudvara. Szabadság és kötöttség egyaránt van ebben az asszociációs bolyongásban: szabadon bolyong a motívum adta összes lehetőség között, de kötötten is egyben, mert nem lépheti át az asszociációs kör határát. A kontemplatívák nemcsak a jelen kötet haikuira vonatkoznak, hanem igen sokszor az egész életműre, s minthogy így a haikuk és az életmű azonos értelmezési tartományba kerülnek, ezáltal igazolást nyer az életmű egységessége motivikailag, gondolatilag, érzelmileg – mindenképpen. A Messzi a messze című kontemplatíva egy ilyen asszociációsorra fűzi fel az egész életet-életművet: „Az én szeksztánsom olyan utat mér be, mely érzetre kozmikus méretű, valójában kicsiny. [Íme a jellegzetes ellentétezés, Sz. E.] Arasznyi. Sokféleképpen nevezhetem ezt az utat. Nevezhetem vándorútnak. Életútnak. Zarándokútnak. Úttalan útnak?”
Sebők Éva művelt, okos, önismeretben járatos (nem véletlenül adja játékosan a haikukötetnek az Önismeretlenül címet), tudatos művész. Ismeri gondolkodásának irányát, kiterjedését, határait. A kontemplatívákkal azt kéri: tartsuk tiszteletben értelmezési körét. Higgyük el: a legtöbbet mégis ő tudja önmagáról, verseiről.

(Sebők Éva: Kettős könyv. Széphalom Könyvműhely, 2005 ünnepi könyvhete)