« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Kemény Katalin
A hely ismerője, avagy a magány háza

(
Részlet)
Kortárs , 2004/4. szám


Már alkonyodott, amikor a könyv, talán a feltámadó nyugati szél sodrától, talán szórakozott ujjaim játékától, mégis kinyílt. Ezt olvastam benne: „Vagyok, ki tündöklő hajnali fényben reggelizik.” És a másik lapon: „Védtelenül, halálraszántan, testemen átsüvít a szél.” Baso sorai, de írhattad volna akár te, vagy írhatta volna Baso rólad is, a másik vándorról. Verseinek elemzője azt állítja, Baso azért választotta a széltől, esőtől, égő naptól óvó ház helyett a vándorlást, mert a szegényes egyszerűség mélységes együttérzéssel vonzotta. Bizonyára így van, de csupán egyik szükségképpen velejáró arca ez annak a vándoréletnek, amely lényegében nem különbözik a magános élettől a házban. Vándor vagy magános – mindkettő önmagában lakik: az egészben. Mindkettő az a beavatási fokozat, ahol lehull a fölösleges (és mennyi mindenről derül ki, hogy fölösleges), és a lehullott helyébe, a dolgoktól megszabadult szegénységben milyen nem várt kincsek fedik fel fényüket. Mindkettő a nagy út, úgy, ahogy Jüan Niu, a kínai költőnő megélte: „Nem keresni az igazságot, nem keresni a káprázatot, a fűzfa zöldell, a virág piroslik, a dolgok önmagukkal azonosak”; vagy ahogy búcsúverse szól: „Égbolt – tavaszi naplemente, égbolt – őszi kelő hold fénye, melyik volt a való, melyik az álom?”

Azt tartják, hogy a haikunak azért nincs címe, mert tárgya megnevezhetetlen. Megnevezhetetlen egyedül az abszolút szubjektum lehet, a nevek adója, a névadás hatalmának adója, a Névtelen. Igaz, a haikuköltő tudja, és épp ez a tudás költészete, hogy ha azt mondja: kelő nap, ha azt mondja: fűzfa, vagy azt, hogy: reggelizem, többet mondott, mint „fűzfa”, „napfény”, „reggeli”, mert azt is kimondta, ami bennük megnevezhetetlen. A haikuköltő tudja, hogy az a többlet, annak az érintése futó felületével az időben azonos magával a Névtelennel. Így született meg a jelentős és jelentéktelen különbsége. A fűszál az árokparton, a fűszál hegyére röppenő és már tova is tűnt szitakötő ugyanúgy egy mérhetetlen és nevezhetetlen pillanata a vándornak, mint a szárnyával az ablaküveghez koccanó s már tova is illanó cinke a magány házában élő remetének. A vándor és a magános egyaránt erős a gyengeségben – gyengéden él együtt az erőkkel. Hogy részese legyen ennek az erőnek, hogy közvetlen érintkezésbe kerülhessen ezzel a gyengédséggel, levet magáról minden fölöslegeset, s így ajánlja fel magát a magasabbnak. Így, ebben a várakozásban valósult meg a találkozás, hogy megsemmisüljön benne a különbség a jelentős és a jelentéktelen között. Nálunk sem ismeretlen az, amiről a Távol-Keleten azt mondják, hogy ha a fa túl erős lenne, vajon miből ismernők meg a szél erejét, s ha a hullám merev lenne, vajon a hold szelleme miben mutatkozna meg? Eckhartnál mindezzel ilyen formában találkozunk: „Ha Isten gyermeke akarsz lenni, hánts le magadról mindent, ami megkülönböztet tőle.” A francia moralisták az újkori Európában a gondolkodás érzékenységének magas fokára jutottak. Amiért írásaik mégsem többek csak irodalomnál, annak oka az a szalonszellemiség, ahonnan tapasztalataik származtak. Aszkézis híján nem ismerhették a fölösleges lehullatásával feltáruló örömet, igaz, a végső szakadék ránk meredő sötétjét sem, azt, amit ismert és megismerve áthidalt a haikuköltő a szélviharban, azt, amit ismertél te, távol a szamszárától, az árokparton, térdeden a jegyzetfüzettel.

*

Engedni, vigyen bennünket az út, akár a vándorlásban, akár a magános házban. Az út különbözősége lehántja rólunk a különbségeket. Enélkül nem igyekezhetnénk valamennyien ugyanarra a helyre. De hol az a hely? A Gyémánt Szútra jut eszembe: „A felébredt lélek sehol sem tapad meg.” A felébredt lélek maga az értelemmel fel nem érhető hely szabadsága. Ez a meg-nem-tapadás és ez a helybenlét egy másik haiku szerzőjének a szabadsága, akinek „vállán rőzsenyaláb, előtte nyílik az út, jól ismeri a házat, ahol tűz pislákol”.

*