« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Ferencz Győző:
Körömvers
Bertók László: Háromkák
Népszabadság • 2004. május 15.

 

Kosztolányi Dezső egy költői körökben gyakran idézett írásában (Levél egy írótárshoz) feltalálta a körömverset: „Ha pedig nem lehet máshova verset írnod, csak a körmödre, teremts egy új műfajt, melyet a körmöd területe határoz meg.” Azaz kérdés, hogy feltalálta-e. Ha például a köröm területén elfér tizenhét szótag, akkor körömvers a japán haiku is, ez a tizenhetedik századi forma, amely a huszadik század elejétől olyan páratlan nemzetközi karriert futott be. Kosztolányi kötetnyi japán verse közt is akad haiku, igaz, nem formahű fordításban: nem tartotta be az öt-hét-öt szótagos sortagolást, sőt az első és harmadik sort megrímelte. Saját körömversei, a Negyven pillanatkép között is vannak haiku-szerűek, a legismertebb talán az Októberi táj vérző venyigéivel.

Mindezt azért szükséges feleleveníteni, mert Bertók László új, kétszáznegyvenhárom haikut – vagy ahogy ő nevezi, háromkát – tartalmazó kötetének egyik darabjában maga is Kosztolányira hivatkozik: „»Körömvers« – mondja, / s ír, ír a költő, mintha / zászlóra írna”. Sőt nemcsak a körömvers, hanem a zászló is Kosztolányira utal, akinek versében a zászló nemcsak bot és vászon, hanem zászló, amely lobog, beszél. Hasonlóképpen a haiku sem csupán tizenhét megfelelően tördelt szótag. Hanem, például, „Tükördarabok. / Mindben látszom, sőt itt-ott / ugyanaz vagyok”. Kis forma a haiku, de a kötött formák természete szerint zártságában is nyitott, töredékességében is egész. Az amerikai E. E. Cummingsnak van egy a fentivel rokon-verse, Tandori Dezső fordításában Magyarországon is ismert lett. Némi együttműködést kíván ugyan az olvasótól, de nem nehéz összeilleszteni a részeket: „tükördara (vak / sötét utca szenny / ében néptelen / külvárosi) bok // hevernek szanaszéjjel / (mért mondják balsors / ha tükröt eltörsz) / mind teljes az éggel”. Bertók versében látszólag bizonytalanabbá válik a teljesség, mint Cummingséban, de az önazonosság lehetőségét ő sem tagadja. Sőt a teljességét sem: „Hajsza? Szöszölés? / A vak véletlenben is / benne az egész”. Igaz, egy harmadikban viszont ezt: „Sohase lesz kész, / csak folyton leszakad a / befejezett rész”.

Bertók egész életműve ilyen leszakadó, befejezett részekből épül. Ilyen volt korábbi szonettíró, majd azt követő szabadvers korszaka. És ahogy szonettjeit a hagyományosnál szorosabban rímelte meg, és szabadversei is egyetlen öntőformában készültek, most a haikut is rímekkel pántolja össze. De ebben már mégsem Kosztolányit követi, nem hagyja, vagy csak ritkán, hogy látványos rímszavakból szikrázzon fel a jelentés. Nehéz is lenne ilyen mennyiségű versnél, és ha sikerülne, a virtuozitás könnyen egyhangú mutatvánnyá válhat. A haiku legnagyobb veszélye pedig éppen a monoton statikusság. A tizenhét szótag egy vagy két, esetleg három mondatba rendezhető; a nyelvtani és gondolati alakzatok száma viszonylag hamar kimeríthető. De a makacs költőt épp ez izgatja. Van, ahol bonyolult mondatszerkezettel dinamikussá teszi a három sort, máshol egyetlen nyugodt közléssel tölti ki; van, ahol gondolatilag lezárja a verset, és van, ahol nyitva hagyja. Kérdez, állít, elvont megállapítást konkrét látvánnyal szembesít és viszont. Olykor mintha akvarellel dolgozna, gyors mozdulattal vázol fel egy jelenetet, máskor mélyenszántó bölcselkedésbe bocsátkozik, egyszóval végigpróbál minden lehetőséget.

Az így működésbe hozott kisszerkezeteket aztán gondosan egymáshoz illeszti. Háromsorosait három, egyenként kilencszer kilenc haikut tartalmazó nagy ciklusba osztja. Szép szimmetria, amely önmagában is sokféle asszociációt kelt, nyugati katedrálist emel keleti építőkövekből. A kilenc haikuból álló alciklusoknak címe is van. Nem is alciklusok, hanem versek? Bertók háromkái önmagukban is megállnak, de mozaikszerűen összerakott versként is olvashatók, és az egész sorozatot a három hatványain túl a vershelyzet tartja össze: a költő egy kerti asztalnál ül, figyeli az évszakok körforgását, fákat, madarakat, köveket, tűnődik az életen, jegyezgeti körömverseit. A haiku csalóka műfaj, veszélyeit nem sikerül, talán nem is akarja mindig elkerülni. Itt mélységnek és sekélységnek egyaránt mélynek kell lennie. Bertók azonban tudja, hogy ez aligha lehetséges, ezért, ahogy visszafogottan írja, „Amit két szóval, / pláne eggyel elmondhatsz, / maradjon sóhaj”. (Magvető, 96 oldal)