« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Zalán
Tibor (1954-)
haikui
HÉT
HAIKU
Új
Symposion, 1991/1-2, 13. oldal
1.
Tigrisek lépte
Puhán és fenyegetőn
Közeleg az éj
2.
A növénymadár
Megtelik fényel – ma már
Üres úthoz érsz
3.
Nád rajzolatja
Vizet érint az alkony
Szájában sírás
4.
Vetkezik reszket
A temetői bodza
Halottja vívja
5.
Akkor kiválik
Görcsösen öleli a
Hideg rácsokat
6.
A túlsó parton
Ahogy áll és integet
Esőcsepp árnya
7.
Cseresznyevirág
Szirma pereg hajadra
Szótlan indulsz el
7
HAIKU
Bárka,
IX. évfolyam 2001/5. szám, 21. oldal
KANTORIÁDA
A
halott osztály
kivonul a rég halott
oszályteremből
CSALÁD
Dolgozók
és nem
dolgozók között halott
királynő a csönd
SAS
A
sas aránya
meglepő. A szárnyalás
emléke véres
TÖRTÉNELEM
És
belenéz a
szájába és látja a
hamuszobrokat
SEB
Széthasadt
bőre
alól másnapos hangyák
szivárognak föl
PART
Vízbe
roskadt híd
ferde csonkján áll és vár
a túlsó partra
PERON
A
téren át a
hold felé indulsz. Halott
vonat a ködben
30
haiku
melyben tanítványaitól búcsúzik
Zalán
Tibor: Lassú halált játszik,
Ister, Budapest, 2000, 42-46. oldal
Út
Forgott
a porszem
Az út fölért az égbe
És megérkezett
Füst
Tornyok
- hitromok
Elsuhannak a füstben
Araszol a lét
Könyörtelenül
Bogáncs
magányban
Lassan könyörtelenül
A harmat súlya
Verőfény
Szürkén
lecsordul
Az eső verőfénye
- levélremegés
Szomjúság
Alvó
rongyszedők
Betonfalra karcolt jel
A szomjúságuk
Táj
Alvó
kaszárnyák
Bekerített ragyogás
Ködvárak ormán
Sárnyomok
Ájult
vízköpők
A föld emlékezete helyén
Sárnyomok
Vonaton
Reklám-fertőzés
A szomorú vonaton
Vipera-anyánk
Bogár
A
vízmosásban
Hátára fordult bogár
Vad csalogányok
Átkelés
Fölemelkedik
Az árnyék tömött árnya
Átkel a vízen
Szárnyak
Szálló
cserepek
Elsodort viharokban
Hideg szárnyverés
Nézte
Bodzavirágok
Égnek meredő falakon
A kezét nézte
Ciprusok
Fölázott
árnyék
A madár arca helyén
Ciprus oszlopsor
Szólam
Rózsaablak
néz
A romkert aranyába
Elnémult szólam
Tükör
Szomorú
kobold
Az állat szelídsége
Fagyott tükörben
Emelkedés
Háta
mögött a
Hópárduc léptű telek
S zöld emelkedés
Madár
Rácsok
mosolya
Bokrok takarásában
Hajnali madár
Várakozás
Kavarog
a szél
A magasság szégyene
még elérkezik
Távolodás
Kidőlt
kerítés
Távolodó árnyalak
Töri a ködöt
Homály
Díszlet
alvad
Homályában szétázott
Cseresznyevirág
Horror
Hátában
érzi
A boncmester visszatértét
Pontokat jelöl
Között
Előre
dőlnek
Fekete útitársak
között havazik
Szökés
Ismeretlen
táj
Az úton kihűlt léptek
Fordított szökés
Tánc
Vad
lombok tánca
Kifagyott ostorlámpák
Lengnek az űrben
Villám
Arcához
ért csak
Egy villám örökléte
A lepke árnyán
Hit
Az
eget nézte
szemébe szilánk zuhant
Át a szívéig
Hiány
Meztelen
állat
Csatakos patyolat közt
Sír csak sírdogál
Gyanú
Emléke
fölött
Törmelék-piramis
A bogár figyel
Készülődés
Fölvert
avarban
Elnyugszik a sebzett éj
A halál még vár
Menekülés
Megalázza
a
Szárnyverésnyi létezés
Elhallgat - merül
[HAIKUK]
Új Forrás, 2000/10. szám (December)
NULLPONT
Várod
és megjön
Várod és nem jön. Sápadt
vagy és hangtalan
BEFEJEZETT-LEN
Mert
nincs már erőm
ezt a haikut soha
nem írhatom meg
TÚL
Szeretkezéskor
a függöny résein át
és csak néz csak méz
PILLANAT
Szemben
ülsz velem
talán hátat fordítasz
Nézlek. Nem látlak
RAJZOK
Vén
albumban friss
rajzok a halálról – a
halál rajzai
VÁZ
A
forma maradt
Szertartás üres váza
zajló tengeren
ZUHOGÁS
Rögeszményeim
között rög és eszmények
– és a zuhogás
7
HAIKU
Árgus, 2001/1. szám (január - február)
BROKÁT
Kereszt
elé
a mályvaszín brokát akár
a fény leomlik
ABLAK-KÉP
Arcéle
látszik
csak, mögötte az erdő
matt-olaj árny-tömb
FEKETE
Magába
zárul
lopva nézi, várja, hogy
magába zárja
VÉRCSÖPP
Megkorbácsolta
Királynőnek hívta
és hagyta elszállni
KÖZÉPKOR
Boszorkány
éget
Fekete lángú máglya
Minden éjszaka
ANYAGHIBA
Elvétett
sorrend
okozta apró zavar
gerincroppanás
REPEDÉS
Csak
néhány mondat
és életek és idők
szivárognak föl
3
haIQ
..........................Morvay-oltárra
Árgus, 2001/1. szám (január - február)
1.
Boltív alatt, ahol
Denevérek laktak, halk
glória-homály
2.
Női formákhoz
vetkező vonalakkal
gyón és vétkezik
3.
A pár, akár a
bárány felé fordulók
JANUÁRI
ÉLETKÉPEK
Élet és Irodalom,
XLVI. évf., 7. szám, 2002. február 15.
Javítás a 9. számban,
2002. március 1.
Végül
Elveszítelek
A szenvedésedre is
méltatlan lettem
Utánad
Cserben
hagytak a
szavak Csak rémült kezem
kap még utánad
Lepke
Ülsz
az ágyadon
rázkódó válladra száll
a lepke - ne sírj!
Semminden
Semmi
sem történt
mégis elmerült minden
ami mi voltunk
Valahová
És
valahová
menendez megyek - sehol
sincs lakozásom
Kristály
Ma
elpattant a
kristály Holnap sötétben
fogok meghalni
Magyarázat
Ráfogja
hogy az
évek Pedig csak órák
- elpergő bűnök
Madárverés
Sötét
szobában
madár verdes Töri a
gyönyör üvegét
Igen
A
szeretet és
a gyűlölet igenje
mégis ugyanaz
Áldozat
Gyávaságomnak
véres büntetése - te
vagy az áldozat
Árnyak
Miért
bántasz ha
látod körülvettek a
halál árnyai?
Úton
Úton
vagyok de
sehová sem akarok
eljutni többé
Földön
Túl
kicsi a föld
ahhoz hogy ketten legyünk
boldogok rajta
Madárijesztő
Üres
tájban néz
szemedbe a rég halott
madárijesztő
Kapcsolat
Lehetett
volna
jobb de más nem lehetett
mint amivé vált
Közeledés
Ahogy
közeledsz
nő bennem a félelem
egyszer odaérsz
Pihe
Leheletnyi
toll
akadt fenn létem ágán
s belészakadok
Jel
Ha
nem adsz jelet
hogyan jutna el hozzád
a rettegésem
Éjszaka
Ezt
az éjszakát
kell még túlélnem ahhoz
hogy belehaljak
Film
Nézője
lettem
életemnek És nagyon
nem tetszik a film
Vágy
A
tányér meleg
leves hiányzott Meg a
szirmok a havon
Akkor
Akkor
azt hittem
jó vagyok Ma már tudom
hogy csupán gyáva
Élet
Nincs
több életem
ahhoz hogy az egyetlent
elkezdjem végre
Háló
Hálni
jár belém
az élet Ki kellene
adnom az útját
Haló
Halni
jár belém
az élet El kellene
temetnem végre
Önzés
Azt
mondod önző
vagyok Igaz Nincs bennem
más csak irgalom
Tett
Nem
tudom mit kell
tennem Csak azt tudom hogy
mit nem tehetek
Színház
A
szerepre rá
készültünk de elmaradt
az előadás
Vacsora
A
tányérra kést
tettél És elvártad a
véremet hozzá
Havazás
Az
első hóval
érkeztél A harmadik
old el most tőlem
Hiány
Szereteted
vagy
gyűlöleted hiánya
tesz védtelenné
Kád
Szenvedélyesen
mint üres kád fölött ki
feszített sikoly
Lombok
Az
úton senki
Látom hogy meglebbenti
hajad lombjait
Egyenként
Egyenként
ölted
meg bennem az Atyát a
Fiút a Lelket
Másolat
Amíg
emlékszem
nem vagyok halott. Csak egy
rossz másolatom
Kazohinia
Hinni
vagy talán
behinni De nem élni
és nem halni meg
Madár
Azt
kéred madár
hogy haljak meg Meghalok
hogy szárnyalni tudj
FRISS
RAJZOK A HALÁLRÓL
Jelenkor,
2003, 46. évf., 12. szám, 1192. oldal
Csak egy felütés / legyen Kezdet előtti / befejezett hang
kereszt elé A / mályvaszín brokát akár / a fény Leomlik
arcéle látszik / csak mögötte Az erdő / matt-olaj árny-tömb
magába Zárul / lopva nézi várja hogy / magába Zárja
megkorbácsolta / Királynőnek hívta és / hagyta Elszállni
boszorkány Éget / fekete lángú Máglya / minden éjszaka
elvétett Sorrend / okozta apró zavar / – gerincroppanás
csak Néhány mondat / és életek és Idők / szivárognak föl
boltív alatt hol / denevérek laktak Halk / glória-homály
női formákhoz / vetkező Vonalakkal / gyón És vétkezik
a pár akár a / bárány Felé fordulók / A sorsát nézi
van Még egypár év / hogy eljussak A teljes / seholse-létig
miért Neveztek / engem jónak egyedül / A Teremtő Jó
fogalmakon túl / Dereng fel az örök s a / Kimondhatatlan
pohár Homálya / rejti el A homályban / zörgő Halottat
a lakás Miénk / volt a miénk Lakott volt / együtt S mástalan
támaszkodik a / pulthoz A teste feszül / mintha – vagy Mint ha
mert A halállal / játszani nagy ízléste / Lenség a halál
dolgozók És nem / dolgozók Között halott / Királynő a csönd
elküldte Neki / a falevelet holdját / Nem látja tőle
amikor Elmész / két forró Követ hagyj majd / kihűlt Helyeden
majd Falhoz vágja / babáját A tél és Fény / csörög a párnán
a kotta Üres / vonalai között A / szél hangjegyei
két keménykalap / Hideg radiátoron / a hajnalt Várja
a történetét / nem Találták ki csak A / tragédiáját
nem hagyták Abba / a szertartást Hiába / tört szét Az oltár
Törődhet végre / A bábokkal a zsinór / Halkan megfeszül
már Nem hiszek a / saját csodáimban csak / Vagyok váratlan
nem Veszik észre / közben Elfogy alóla / Az idő a fény
fáradtan lép Az / eltévesztett lépések / Vak csarnokába
a homály mögött / Épp lemegy A nap – hajnal / Van alkonyodik
lebontották A / díszleteket – s helyükön / nem Épült semmi
lencsén keresztül / szűkül A világ egy nagy / férges lencsébe
arcodon Pihen / kezed arcodon Pihen / a lepke Árnya
a kövér ember / Tízszer bontja le hasát / Télvíz idején
kéken hajol A / templomtér fölé Árnya / kívánja – Roppan
ahogy régen A / melle tenyerében most / Hiánya lüktet
és A termekben / ahol szeretkeztek csak / A matt fény kereng
talán Eléri / még egyszer Majd csak holdig / csap fel A hullám
kés Borotva kék / Homokban ázik Hajnal / vérfoltos kövön
Két életéből / Az egyikben halott A / másikban vérzik
túl sokat Szenved / Szárnyait kitárva a / zuhanásra Vár
ha nem látok A / szavaid mögé Vajon / te látsz-e engem
a halott Osztály / kivonul a rég halott / Osztályteremből
vízbe roskadt Híd / ferde csonkján áll És vár / A túlsó partra
a sas Aránya / meglepő – A szárnyalás / emléke véres
és belenéz A / szájába és Látja a / hamuszobrokat
Széthasadt bőre / alól másnapos Hangyák / szivárognak föl
álmában Ő is / megölte már Az apját / vérében ébredt
ráfogja Hogy az / évek pedig Csak órák / És elpergő bűnök
ugyanazok A / fák égen a lombok Így / érsz kezemhez is
nem Döntötte el / mit Vállal abból ami / Vállalhatatlan
az út Kereste / s hogy nem Találta a célt / Ment a semmibe
egy női profil / S mögötte arcmasszába / összegyúrt Világ
csonkolt lábakon / vonszolja Át magát az / erdőn A homály
papírmadarak / Fehér szárnyverésével / kertre száll A tél
sokáig tartott / A gonosz túlélése – / És nem sikerült
Az ablak alatt / elkoszlott lila Lelkek / álomszerűen
az előadás / Nem maradt el az élő / adás elmaradt
hosszabbra Nyúlnak / a búcsú percei A / találkozásnál
hetvenszer Koppan / ablakod angyal Törött / szárnya hoz hírt Fényt
ahogy megérik / ősszel A világ – úgy Telsz / és fogyatkozol
lepergő levél / A kézfejemen ki írt / S mit üzent velem
madár Emeli / szárnyával a hajnalt ma / is Megérkezel
a szív Megállt Már / csak a tenger Hullámzik / bennem A tenger
csak néhány mondat / És életek És idők / szivárognak föl
várod És megjön / várod És nem jön Sápadt / vagy És hangtalan
mert Nincs már erőm / Ezt a haikut soha / Nem írhatom meg
szeretkezéskor / A függöny résein Túl / vacogás ébred
szemben Ülsz velem / talán Hátat fordítasz / nézlek Nem látlak
vén albumban Friss / rajzok a halálról – A / halál rajzai
a forma Maradt / szertartás üres Váza / zajló tengeren
rögeszményeim / között Rög és eszmények / – És a zuhogás
Poszt
http://mek.oszk.hu/03000/03044/index.phtml
A
szív megállt. Már
csak a tenger hullámzik
bennem. A tenger
Haibun
Firkák a villamosról
Híd, 2008. szeptember, 33-34. oldal
Valami
maradt
ránk ha nevetni tudunk
a romjainkon
*
Hallgatok
mert a
halálról nem beszélhet
más csak a gyönyör
*
Nem
volt türelmed
kivárni eldőlök-e
vagy maradok így
*
Enni
készültünk
de a könnyed szétsózta
hallgatásomat
*
Foszló
anyag egy
molylepke állkapcsai
között életem
*
Graffitik
tartják
még a város falait
Lét omlás után
*
Fehér
kavicsok
sirályok a víz fölött
Gyermek kacsázik
*
Arc
merül a hegy
mögé Isten kockázott
s végül veszített
*
Majd
meséld el ha
nem lesz szégyen emlékem
összes szégyenem
*
Valami
nincs már
Nem tudunk nevetni a
romjainkon sem
*
A
bábu vére
nem üt át a jelmezen
Befelé hal meg
*
Az
első utcán
jobbra aztán meg balra
Aztán meg soha
*
Meztelenül
áll
az ablak elé Teste
habzsolja a fényt
*
A
bábok vére
szétárad a földben Ma
halált hoz a fű
*
Költészet
Litera, 2010. április 11.
Napút, 2010. április – XII. évfolyam 3. szám
Reggel
vért hánytam
Majd kisütöm ebédre
Harmadnapja nem
*
HAIKUK
Kortárs, 2011. május
Határ
Szürke fény esik
az ablak üvegére
Kint és bent sötét
Hattyú
könnyű szárnyakon
lebeg a hó valamit
még nem mondott el
Létezés
nincs veled és nincs
nélküled és nincs semmi
ami old vagy köt
Sirály
Sirályként csap le
világra a hó Tépi
a múlt nyomait
Sóhaj
Nádszál az ember
a teremtés leggyöngébb
nádja Téli éj
Töredelem
Bántalak ahogy
kisgyerek üti anyját
a szeretetért
Sors
Eloldta magát
egétől a madár a
zuhanás hívta
Próbálkozás
Még méricskéli
a távolságot de az
ideje lejárt
Roppanás
Belemerül az
alkonyodásba Léte
kődarab árnya
Gyöngédség
Tenyérbe veszi
Simogatja mielőtt
összeroppantja
Állapot
Meg sem próbálja
érteni – elmondhatón
túl van ami nincs
Jelenés
Megint a hangod
most fölrángat a földről
tiszta az arcom
--------------------------------------------------------------------------------
Bányai János
Táj- és jelkép
Híd, 2008. szeptember, 35-39. oldal
Költő(k), könyv(ek), vers(ek) : könyv és kritika IV., Forum, Újvidék,
2010, 318-321. oldal
Zalán Tibornak
Váz címen a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút
Kiadó gondozásában haikukat tartalmazó kötete jelent meg 2008-ban
a Japán cédrus elnevezésű füzetsorozat első köteteként. Nyomban utána,
vagy vele párhuzamosan, a sorozat második köteteként, Ősi fenyő címen
„Japán haikuk Vihar Judit fordításában”. A két kisalakú, szépen megmunkált
spirálos kötet mintha azt jelezné, hogy újra eljött, bár lehet, el sem
múlott, a haiku ideje a magyar költészetben. Azzal is számolni kell, hogy
a Napút folyóirat ez évi harmadik száma Cseresznyevirágzás címen magyar
haiku-válogatást adott ki Szepes Erika tanulmányával Nagy Zopán
többszintű haikuvilágáról és Ivanovics Beatrixnak haiku. című esszéjével.
Ötvennél is több nagyobbára ismeretlen kortárs magyar költő sok haikuja
olvasható a folyóiratban. Pap József sajnálatosan nincs köztük. De mi az
ő haikuit (is) kedveljük. A japáni versformának mifelénk ő a honosítója.
Nyomban hozzáteszem, nem mellékes adat, néhány évtizeddel ezelőtt
Újvidéken Aleksandar Nejgebauer hírneves angoltanár vezetésével haikuiskola
működött, folyóiratot adtak ki, köteteket is. Ennek az iskolának volt
gyorsan önállósuló egyik neves (idézőjelben) „tanítványa” Pap József, aki
aztán élete végéig művelte ezt a látszólag egyszerű, ám rendkívül igényes
költői beszédformát.
Azért mondom ilyen elmosódottan, hogy „költői beszédformát”, mert
a haiku, eltérően az európai kötött versformáktól, egyszerre és egy időben
forma is meg műfaj is. Japánból került Európába, és a múlt század eleje óta,
főként Kosztolányi fordításai nyomán vált ismertté a magyar költészetben.
A haikuban a sorok száma kötött, mindig három, úgyszintén a szótagszáma
is állandó, mindig tizenhét, a sorok szótagszáma pedig öt, hét, öt,
és ettől csak elvétve akadni eltérésre, főként inkább a kortárs (a modern)
haiku-szerzők munkáiban. E szigorú formai kötöttségek mellett a haiku
műfaj is, leginkább a korai, a hagyományos haiku teremtette meg a műfajt.
Műfajiságát két szó határozza meg, az ún. évszakszó, amellyel „jeleznie
kell a költőnek, milyen évszakban, esetleg mely hónapban láttatja a tájat”
(Szepes Erika), mert a haiku rendszerint tájképet fest, valamilyen „természeti
képpel kezdődik”. A másik műfajmeghatározó szó a hasítószó, mert a
haiku második sora és a harmadik sor között rendszerint valamilyen váltás,
fordulat, esetleg meglepetést keltő csattanó áll, ami a haikut átemeli a
természeti képből az érzelem, a tapasztalat, a gondolat, a világkép tereibe.
Más szóval, a haiku műfajiságának is erős formai jegyei vannak, ezt jelzi
mind az évszak-, mind a hasítószó, ám ezek a jegyek nyomban bevezetnek
a haiku tartalmába és témavilágába, akár állandósult motívumai körébe,
mert általuk szólaltatják meg az emberi létezés alap- meg végső kérdéseit.
A haiku, akár formaként, akár műfajként értjük, mindig és szinte kivétel
nélkül elidőzésre, töprengésre, gondolkodásra késztet, ami egyúttal azt is
jelenti, hogy számít az olvasó közreműködésére. A haiku az olvasó közreműködésével
válik teljessé, és erre a haikuköltő, akár homályos fogalmazással,
akár meglepő csattanóval rá is játszik. A haiku megértésének
nehézsége is ebből következik. A haikut nagyobbára csak körülírni lehet,
értelmezni alig, végső jelentését meghatározni sehogy sem. A haiku jelképes,
a japáni filozófiákba ágyazott, mitikus, nemegyszer misztikusnak
látszó jelentését vagy átéli az olvasó vagy nem, megértésének harmadik
útja nincs.
Az európai és ezzel együtt a magyar haiku csak közelíteni tud a japán
haiku szimbolikus jelentése felé. Éppen ezért errefelé a haikut a saját költői
hagyományvilághoz igazítják a költők, még akkor is, ha a formai jegyek
szigorú betartása mellett célba veszik a haiku műfajiságát is. Legjobb példa
erre Bertók László Háromkák (Magvető Kiadó, 2004) című, csupa haikut,
azaz „háromkát” közlő verseskönyve. Bertók nemcsak a haiku nevét magyarította,
látszólag találóan, hiszen nevével azt mondja, hogy a vers háromsoros,
ám mégis tévesen, mégpedig a kicsinyítő képző miatt; a haiku
felől nem a mérete dönt, látjuk majd ezt Zalán Tibor kötete kezdő- és
záróversének olvasásakor. Bertók másként is (szándékosan) vétett a haiku
hagyományos szabályai ellen, főként azzal, hogy itt-ott rímhelyzetbe hozta
a sorokat, holott az eredeti haiku sohasem rímel, máskor ismert vagy kevésbé
ismert verslábakat, sőt ütemeket rejtett a verssorokba, amivel megint
csak vétett a hangsúlyt nem ismerő japán haiku szabályai ellen. Más szóval,
Bertók nemcsak a haiku nevét, hanem a haikut magát is magyarítani
igyekezett, aminek sikeréről vagy sikertelenségéről itt most ne essék szó.
Annyit azonban hozzá kell tenni, hogy Bertók – igazi haikuköltőként – olvasóját
a kertbe hívja, jelezvén ezáltal a haikunak szoros függőségét a természettől,
a tájtól, minthogy – említettem már – a haiku rendre természeti
vagy tájképpel indul. E kötelemnek betartását viszont csak az indokolja, ha
a képnek szimbolikus jelentése előhívható. Álljon itt most Bertóknak egy
háromkája, főként azért, mert benne éppen a hagyományos haiku jegyei
szólalnak meg, akár haiku-poétikának is tekinthető, Zalán olvasása előtt
pedig mottónak: „Haiku-lepke? / Öt-öt igen a szárnya, / hét nem a teste.”
A lepkét idézi meg a vers, a lepkelétbe épített igenek és nemek ellentétét,
részint tehát természeti kép, részint pedig jelképes jelentés uralja a vers
három sorát, és innen kezdődően, elidőzve e soroknál, mintha értelmileg
elérhető lenne már nem csupán a lepke-létbe, hanem az ember-létbe épített
igenek és nemek feszültsége...
Zalán Tibor Váz című haikukat tartalmazó kötete mintha egészében
a Bertóknál megfogalmazott haiku-poétikára épülne. Zalán is magyarította
a japán haikut, nem is nagyon tehetett mást. Mégpedig költőelődök
közvetlen vagy közvetett idézésével. Ilyen a Remegések című Adyt
idéző remek haiku: „Jöttem a Gangesz / a Tisza-parton virág / nyílt
Mit keresek”, messzebbről, de úgyszintén Adyt idézi fel a Lelkek című
haiku: „Az ablak alatt / elkoszlott rongyolt lelkek / álomszerűen”. Az
első haiku az Ady-vers (A Tisza-parton) kulcsszavait idézi, miközben a
haiku-szabályokat hiánytalanul betartja. A „virág” (Adynál „harangvirág”)
lehet az évszakszó, virágzás idején festi a vers a Tisza-partot, a
„Mit” pedig, minthogy pont nélkül nagybetű a harmadik sor közepén, a
hasítószó. A japán haiku hátterében, állítja Szepes Erika, a japán mitológia
szimbolikus világa sejlik fel, Zalán versének hátterében a magyar
költői hagyományvilág, mégpedig erősen a szimbolizmusra építkezve. A
második haikuban nem ismerhető fel az évszakszó, ám az „elkoszlott”
képet idéz fel, a táj is elkoszolhat, nemcsak a lélek, a szakítószó viszont
a
második sor („rongyolt lelkek”) és a harmadik sor („álomszerűen”) erős
kontrasztja, a kint és a bent, a látott és az álmodott ellentéte. Jól látható
hát, hogy Zalán Tibor, miközben magyarítja a japán versformát, mégpedig
a Bertókétól eltérő módon, betartja a japán forma szabályait, még ha
valamennyire elmosódottan is.
De Zalán másfelé is tájékozódik, például Seneca bölcsességei felé: a
Seneca-zárlatok I így hangzik: „Vágynak arra hogy / féljenek tőlük s félnek
/
hogy félik őket”, a másik Seneca vers pedig így: „Milyen szánalmas / aki
– ha már élni se / – nem tud meghalni”. A Senecától kölcsönzött gondolatok
aforizmaként ragyognak fel Zalán interpretációjában, mégpedig
éppenséggel a japán vers kötöttségei folytán. Elmarad a versekből a tájkép,
helyére az európai értelemben vett idő lép, vele együtt nagyon hatásosan
történetszilánk, hiszen az első Seneca-parafrázis történetet mond, úgyszintén
a második is, ám ezzel együtt az emberi természet, a létezés el38
lentmondásosságát is mondja. Ebből is jól érthető Zalán szándéka: a japán
költészetből kölcsönzött formát, mint vázat – innen a kötet címe – hazai
színekkel, európai fanyar bölcsességekkel, árnyalatokkal, hazai és európai
hagyományokkal tölteni fel.
És ha már ez a szándék uralja verselését, akkor bekövetkezhet az eredeti
japán hagyománytól egészében eltérő fordulat, nevezetesen az én
bevezetése a haikuba. A japán haiku a japáni filozófiákat követve az én
visszavonásának jegyében születik. Felszámolni, visszavonni az én-t feltétele
a teljesség elérésének, ezzel együtt a természettel való feltétlen azonosulásnak.
Az én kiiktatása a haikuból emeli ezt a szigorú versformát
mind jelképes, mind misztikus szintjére. Ami azt is jelenti, hogy az én-t
kitüntető hagyományos lírai témakörök, az én szerelme, az én fájdalma
vagy szomorúsága, az én emlékezésének elégikussága mind ismeretlen témakör
a japán haikuban, ám a haiku hazai honosítása éppen ezeknek a hagyományos
lírai témáknak a bevezetésével történik meg. Erről szól Zalán
kötetének címadó haikuja: „A forma maradt / Szertartás üres váza / zajló
tengeren”. A „zajló tenger” régi és közismert jelkép mind az európai, mind
a magyar költészetben, valójában a romantikus költői beszéd egyik állandó
motívuma, gondoljunk, ha másra nem, legalább Petőfi híres versére, s ebből
a majdnem közhelyszerű, vagy éppen közhelyes képből bontja ki Zalán
a haiku hagyományos poétikáját: az első két sor a formát és a szertartást
kapcsolja össze, van is a haikunak köze a rítushoz, már csak a szertartásnak
évszakokhoz való kötődése folytán is, vannak ugyanis tavaszi, téli, nyári,
őszi szertartások, vallásiak és profánok egyaránt, és erre íródik rá, mintegy
ellenpontként, de akár visszavonásként is értendő módon a „zajló tenger”
képe. A változatlan forma és a zajló tenger között található, ha nem is szó
szerint, a hasítószó. Ebből jön elő a meglepetés, majd erre épül a szimbolikus
jelentés megközelítésének lehetősége, ami – miként az Ady-vers
esetében – ismét a mitológia helyett a költői hagyomány nyomán létesül.
Nem véletlenül került tehát a kötet címoldalára a Váz szó, már csak
azért is, mert három betűből áll, miként a haiku is három sorból. A magyar
költészeti hagyományba ágyazottsága, az európai bölcsességet idéző
verseivel, nem utolsósorban az én bevezetésével a haiku világába Zalán
Tibor egyszerre tartja fenn, őrzi meg a tradicionális japán versformát és
műfajt, ám ugyanakkor ellent is mond neki, mert nem mindig a jelképesség
és misztikusság felé irányítja haikuinak jelentését, hanem az én, a személyes,
nemegyszer a köznapi felé. A Pihe című haiku szép példája ennek:
„Leheletnyi toll / akadt fenn létem ágán / S belészakadok”, vagy a két Háló
című haiku – az egyik: „Hálni jár belém / az élet Ki kellene / adnom az
útját”, a másik: „Halni jár belém / az élet El kellene / temetnem végre”. Itt
már az én uralja a versbeszédet, mégpedig a rögzült szólás („hálni jár belé
a lélek”) megbontásával, jelentésének egy súlyos ellentéttel való visszavonásával:
a lélek helyett az élet, aminek ki kellene adni az útját, ami ismét a
megrögzült szólás bevezetése a versbe; elutasítani, törölni úgy lehet, hogy
kiadják valakinek az útját. Ha a japán haiku hátterében mitologikus világkép
áll, Zalán haikuinak hátterében költői hagyomány, mellette pedig
a nyelvi – köznyelvi – tradíció szólásokra való utalásokkal, egész szólások
közlésével, szólások megbontásával. Minthogy mozgásba hozza mind a
költői, mind a (köz)nyelvi hagyományt, Zalán ezen az úton is magyarítja
a japán formát és műfajt.
Szólni kell még Zalán Tibor kötetének nyitó- és záróverséről. Az elsőnek
Rajzok a halálról a címe, a záróvers pedig Friss rajzok a halálról címet
viseli. A két vers haikuláncot alkot, az egyiknek is, a másiknak is minden
sora egy-egy haiku. Idézem a Rajzok a halálról néhány sorát:
Csak egy felütés / legyen kezdet előtti / befejezett hang
kereszt elé A / mályvaszín brokát akár / a fény Leomlik
arcéle látszik / csak mögötte Az erdő / matt-olaj árny-tömb
magába Zárul / lopva nézi várja hogy / magába zárja
A két haikuláncba sorra beépülnek a kötetben külön versként megszólaló
haikuk: a fenti idézet második sora Brokát címen külön vers, de itt van
a második Ady-parafrázis is: „Az ablak alatt / elkoszlott rongyolt Lelkek /
álomszerűen”, ami azt jelenti, hogy a haiku, bár szigorúan kötött forma, át
is helyezhető, egyetlen mozdulattal áthelyezhető a japán költészet hagyományvilágából
az európai és magyar költészet világába. Minthogy verstani
ismereteink és szokásaink szerint – szótagszámlálás! – mindkét vers
tizenhét szótagos sorokból épül, Zalán Tibor közel hozta egymáshoz, sőt
áthelyezte a hagyományos japáni verselési módot az európai meg magyar
szótagszámlálási gyakorlatba és hagyományba. Virtuálisan persze, mert
eközben megőrizte a japáni verselés minden meghatározóját. Már csak
azért is, mert a japán költészet ismer haikukból épülő hosszabb versformákat
is. A tizenhét soros versforma nem gyakori a magyar költészetben, túl
hosszú a versritmus megőrzésére, a próza felé hajlítja a versbeszédet, ám a
két haikulánc azt bizonyítja, hogy lehetséges a versnek e széles sorféléje.
Ami azt jelenti, a két haikulánc poétikai kerete a kötetnek, irányt szab
és hangsúlyokat emel ki, ugyanakkor azt is jelzi, hogy Zalán egészében
elsajátította a haiku poétikáját, de ki is lépett e poétikai keretből, egy a
japánitól különböző lírai beszédmód felé.
Zalán Tibor: Váz
[103 haiku]
Vál. és szerk.: Zalán Sára, Japán cédrus 1. [haiku sorozat
Cédrus Művészeti Alapítvány - Napkút Kiadó, Budapest, 2008, 48 old.
--------------------------------------------------------------------------------
Fodor György
Hiátus egy vázon
Zalán Tibor: VÁZ c. kötetéről
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
„A vers számomra szerkezet. Forma. A líra megszólalás. Az is forma. Tehát, már csak a formával való küzdelemről van szó. Az életem nem érdekel, a versekben sem, az irodalom még kevésbé. A halálom annál inkább. Az is egy forma. A halál. És egyre tökéletesebb létformaként rajzolja ki magát előttem.”
(Zalán Tibor)
A Bárka
előző számában (Haikutól
wakáig, Fodortól Zalánig, 2009/3. 51-55.) arról adtam számot, hogy a global
haikuk halmazában milyen színes megjelenési formái vannak a haikus hungaricus-nak.
30 magyar haikuka nevét említettem meg, akik közül sokan a formát, mások a filozófiát
közvetítették sikeresen. Mindkettőt elegyíteni és hitelesen örökíteni komoly
kihívás, hiszen figyelni kell arra, hogy a magyar haiku ne essen szét, ne legyen
a harmóniát távolról sem mutató, a személyiséget magányba taszító korszak látlelete.
Szepes Erika szerint a magyar haiku „önarcképünk, kollektív kórképünk”. Itthon
a haiku-filoszok elhajlottak egy nihilisztikus irányba, alkotásaik húrtalan
hárfák a mélylélektan szimfóniájában. A közönség talán utóbbi időben ért meg
arra, hogy 17 szótagból kihámozza a tao lényegét, azt, hogy a világ dialektikus
mozgásának törvénye van. Mindennapjainkat átitatja a tao, a jin-jang játéka,
az evolúció harca a természetben, és rádöbbenünk: magányunkban sokan osztoznak
velünk (lehetne ezt groteszk szóképpel élve „társas magánynak” nevezni?). A
magyar haiku-mánia oka talán éppen az, hogy európai gondolkodásmóddal közelítünk
a távol-keleti filozófia felé, és úgy értelmezzük, hogy valaki teljes magányában
már önmagától is eltávolodik, kívülről szemléli saját cselekvő énjét, holott
a vers test és lélek dualizmusának azt a pillanatát mutatja, amikor a lélek
földi tartózkodásának ideiglenes foglalatán felülemelkedve azt az anyagi természet
részének látja. Így lesz pl. a lovas, a ló és a mező „madártávlatból” spirituális-materiális
egység. A hazai költészetben érezhető ez a fajta felülemelkedés, kívülről szemlélés,
amolyan radnótis „nem tudhatom”, és adys-dac is, hogy legyünk emberek az embertelenségben,
értéket alkossunk az értéktelenségben, mégha ezzel felkorbácsoljuk is a nyugodt
vízfelületet. Ilyen interferencia a magyar irodalom állóvizében a kortárs Zalán
„futása”!
Zalán Tibor immár „feketeöves haiku-mester”! Végigjárta a haiku-költészet minden
fokozatát. Beérett. Maga fejti ki „léleknaptára” lapjain: „van Még egypár év
/ hogy eljussak A teljes / seholse-létig”. Ő a forma mellett a tartalmat is
sikeresen toposzálja. Hiátust tölt be a magyar haiku-történelem vázán, hiszen
kevesen jutnak olyan magas poétikai szintre, hogy a japán ujjat magyar köznyelvi
hagyománnyal (szólások, közmondások, kultúrtörténeti elemek) gyűrűzzék meg,
amivel Európában méltón parafrazálják az ázsiai poétika mitológiáját. Zalán
haiku-poétikájának VÁZasodását alábbi címszavak halmazának metszéspontjaiban
értelmezhetjük:
Lepke-lét: a lepke toposz Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma c. költeménye óta
aktívan jelen van a magyar irodalomban. A pillangó Könnyű, puha, mint egy párna
(Lepkepárna), libben, mint egy árny (Lepkeárny), mindannyian ismerjük (Barátság),
szeretjük, de tudjuk, hogy a természet remekművei mind sérülékenyek, ezért nézzük
szánakozva a haláltusáját, amikor szárnyaszegetten pörkölődik meg a neoncsövön,
vagy letöröljük róla hímporát. Az ember-pille retteg a haláltól, és inkább eltakarja
arcát kezeivel…
Igenek és nemek: mindennapi életünk a szeretet és gyűlölet (Igen, Hiány),
a létbizonytalanság (Edény, Kétely), az inkoherencia (Film) furcsa játéka. A
túlélésünk azzal biztosított, ha ezeket elkerülendő válságkezelési módszereket
fejlesztünk ki. Ennek alapja a Bizalom, az Indulás képessége (Auftakt), a társak
megtalálása (Tengertársak). Nincs is nagyobb kortárs paradoxon, mint együtt
magányosnak lenni (Másikban).
Biblikusság: a belső béke megteremtésének egyik lehetséges útja a hit. Noha
olykor ez nyilvánvaló álca (Póz), csak megnyugvás a halálban (Keresztút). Az
ember minduntalan gyötrődik, megkérdőjelezi jóságát (Evangélium) vagy helyét
a világban (lencsén keresztül / szűkül A világ egy nagy / férges lencsébe).
Imitációk és parafrázisok: elmarad a versekből a tájkép, helyére az európai
értelemben vett idő lép, a történelmi idő, amelyben Seneca (Seneca-zárlatok),
Ady (Remegések), Szathmári Sándor (Kazohinia), Eugene O'Neill (O’Neill-képvillanás)
életek és alkottak evidenciákat. A „követésben” és „átiratokban” talán az a
legnehezebb, hogy evidenciákat örökítsenek, hiszen ma minden relatív. Zalán
poétikai-filozófiai tudását hatalomként tudja használni, amikor „magyarításaiban”
a japán műfaj és műforma mellett nyugati bölcsességek sorát képes beiktatni
(Kelet) és mindezt az európaiság epigrammatikus alakzataival fűszerezni (Középkor,
Történelem). Ezeknél a haikuknál úgy érzem, mintha beigazolódnának Theóphile
Gautier szavai: „A művészet örök. A többi por” (A művészet).
Bölcseleti-szemléleti dominancia: az ember alapvetően a tér-idő-kontinuumban
szemléli magát. Közöttünk azonban térben, időben, és a társadalomban is egyre
inkább megnőtt a távolság. A modern haiku-költők főként ennek a szociológiai
távolságnak az érzékeltetését helyezik a centrumba. Nem kerülheti el ezt Zalán
sem (A távolság feljegyzései, Távollét). A konzekvencia mérhetetlen űrt generál
a létértelmezésben: „Túl kicsi a föld / ahhoz hogy ketten legyünk / boldogok
rajta” (Földön).
Élethelyzetek: mivel a haiku eredeti funkcióját tekintve élethelyzetekre
világít rá, pillantok impressziója, óhatatlanul foglalkozni illik a szerelemmel
(Veszteglés, Jel), a szomorúsággal (Tükör), a fájdalommal (Híd). Mindezeket
legalizálja az emlékezés (Sárnyomok), amely általában a halál közelségében koncentrálódik
(Úgy, Készülődés). Zalán értelmezésében - aki ne feledjük, kiváló dramaturg
is - az élet egy Szerep, aminek a történetét mi írjuk, de a tragédiáját sajnos
már kitalálta a Teremtő, de mindenképpen valamilyen felsőbb egzisztens, amely
Törődhet végre / A bábokkal a zsinór / Halkan megfeszül…
Toposzok: a költészet bölcsőjénél a toposz a bába. Öröklődő jelképek erdején
át visz az ember útja. A haiku jelkép-erdeje a hagyományos természeti képekből
nőtt ki (Hószárny, Villám, Homály, Nyárhalál, Könyörtelenül, Part, Őszül). A
szimbólumok értelmezéséhez ismernünk kell az elődöket, és azt, hogy bárki ír
a homokba, a zajló tenger újra meg újra letörli a fövenyt. Az alkotások csigaháza
azonban mindig megmarad (a forma Maradt / szertartás üres Váza / zajló tengeren
- Váz). Azokat nekünk kell megtöltenünk tartalommal.
Egyedi soráthajlások: a magyar haiku-költészet sikeresen aknázta ki a kireji[1]
fordítási lehetőségét. A Friss rajzok a halálról ciklusban Zalánnál is számos
kontextuális játék épül a sajátos enjambementekre (Háló, Homok, Önzés). Nála
szintén előfordul a kireji: És valahová / menendez megyek – sehol / sincs lakozásom,
vagy rozzant madárijesztő - / madártalan nevetés.
Enigmatikusság: a japán költészet rejtélyessége megkérdőjelezhetetlen, a
találós kérdéseknek, misztifikált, homályba burkolódzó feladványoknak évezredes
hagyománya van. Magyarhonban Nagy Bandó András élt a játékos és egyben elgondolkodtató
haiIQ elnevezéssel. Zalánnál ez a Rajzok a halálról c. ciklusban köszön vissza
a Morvay-oltárra vésett bölcsességekben (3 haIQ). Aki a „szavak színésze” kíván
lenni, annak elsődleges megtanulni a sejtetés-művészetét, a kimondás helyett.
Az enigma alapja a végtelen sűrítés, a néma irgalmatlanság (Néma).
Kóan-paradoxok[2]: a kóan-gyakorlat egy formális, hagyományos stílusú zen
interjú, amely egy négyszemközti találkozás a tanítóval, ahol az alapok elsajátítása
után megkezdődik a tudat tisztaságáért folyatott küzdelem. A tanító kérdést
tesz föl, a tanítvány válaszol. A kérdéssel egyesülve a válasz elkezd működni,
és a tanító, – ha kell – láttatja a tanítvánnyal, milyen következményei vannak
a válaszának. A tanítvány már a második interjún lehetőséget kap arra, hogy
kérdést tegyen föl a tanítónak, tehát, hogy ő hívja ki egy kis párviadalra.
Ha megjelenik az „én”, a harcos bukik, de ez nem baj. Így szerzünk igazi tapasztalatot
és készülünk föl arra a helyzetre, ami már a valós élet, ahol a hibát sokkal
nehezebb kijavítani, ahol sokkal többen sérülhetnek és szenvedhetnek egyetlen
rossz mozdulat miatt. A kóan az úton járó tudat tápláléka, a mesteri tíz kapu
pedig a „főmenü”, melyet sikeresen el kell fogyasztani, több más előételnek,
desszertnek illetve alkalmi csemegének (netalán kemény diónak) számító kóan
társaságában. Így érik a tanítvány, így gyarapszik a bölcsessége, így tud egyre
tisztábban cselekedni. A magyar kultúra kevésbé alkalmas efféle kóan-bölcsességek
megjelenítésére, hiszen hiányzik a zen háttér, az évezredes tapasztalat, a napi
többórás meditáció, a csend, a lelassult élet, az ideális környezet. Mi csak
azt a kérdést tehetjük fel: Miért bántasz ha / látod körülvettek a / halál árnyai?
vagy miért töri össze a madár szárnyával egy sötét szobában a gyönyör üvegét
(Madárverés). Nálunk ezek a kóanok inkább hallucinációkban, merész asszociációkban,
szokatlan víziókban nyernek értelmet (Hattyúhavazás). Zalán mester kiváló tanító.
De vajon értjük-e a leckét?
Példázatosság: a parabola lényege, hogy érdekes, tanulságos történettel
erkölcsi, vallásos, társadalmi vagy filozófiai igazságra világítson rá. Az elvontság
és a többnyire zárt, egységes szerkezet miatt a haiku tökéletesen alkalmas rövid,
tömör, sűrített tanulság-átadásra. Amíg a japán fabulák fő forrása a zen, addig
az európai példabeszédek a Bibliára épülnek. Amint a shintoista szerzetes üldögélt
a cseresznyefa alatt, úgy ült az almafa alatt Newton. Változhat a helyszín,
az idő, de a gondolat, a váz, a forma, az ÉLET örök. Az emberiség történelme
egy kifogyhatatlan dráma, sohasem tanulunk eleget, sem a bohócoktól (Bohóc),
sem a ripacsoktól (Ripacsok), mert a köztünk lévő „szoros űrben” szertefoszlik
a létünk (Család). Példaértékű a természet, az Isten, az idő, a törvény, a teremtés,
a társas lény. A sorrend egyénenként változik. A Zalán-haikukban mindez para-,
anti- és metahaikukban van jelen[3].
Weöresi mediátor-fotográfia: a magyar lírában az önkiírás jellegzetes alkotói
módszer, amelynek következménye az, hogy a felvett költői szerep és a személyiség
közötti állandó lebegés mediátor, prótheuszi jellegű lesz. A személyiség mindig
a saját képére szabja az őt elrejteni hivatott álarcot, úgy bújik mögé, hogy
az álarc kezdi felölteni a költő személyiségét. Így jön létre egy belső konfliktuskezelés
a pillanat szemantikai megragadásával (Levél, Terv): egy női profil / S mögötte
arcmasszába / összegyúrt Világ, vagy avarra ejtett / fénykép az elmosódott /
arc helyén madár. Zalán rajzaiban minden vonalnak helye, időrendje, szerepe
van. A friss rajzokban testet ölt, s minden üveg mögül vigyorog a Halál!
Időutazások: elvétette az / órát meghalni volt hely / de nem volt idő. Mondhatni:
vissza a jövőbe. Az időugráson való töprengés kedvelt téma volt, és lesz is.
Az időcsavarokat, paradoxonokat megjeleníteni haiku-szinten emberpróbáló feladat.
Zalánnak ezt úgy sikerült megoldania, hogy az idő időtlenségét hangsúlyozta
ki (Jelenidő, Most, Időtlen, Végül, Időköz, Időkör, Akkor). Az utolsó sorokban
csattanószerűen ugrik a dimenziók között (Gyászbeszéd, Kántoriáda), játszik
a szavakkal, ezáltal időzavart idéz elő, felborul a tér-idő egysége, és feltesszük
a kérdést: ha múltunk jelen / jelenünk pedig jövő / jövőnk hol múlik. Jómagam
ezt ekképpen fogalmaztam meg: a múlt emlékszik / a jövő várakozik / a jelen
szemlél. Az idő egy egyenes mentén halad, az egyenesnek nincs vége, csak szakaszoknak;
az emberiségnek, az életnek nincs vége, csak az egyénnek. Noha ez nem túl megnyugtató…
Kísérletező csöndpoétika: az idő olykor a végtelen térben kap értelmet.
Ahogy Deák Bill Gyula énekelte: „Köszönj hajlongva a süket csöndnek” (Ne fordulj
el!). Aki haikut ír, az vágyik a csöndre (Befelé), hiszen az ihlettel nem egy
zsúfolt villamoson, egy száguldó motoron, egy lánctalpas mellett masírozva fog
találkozni. Fontos néha kiülni a tópartra, felnézni a csillagos égre, önszemléletet
végrehajtani, figyelni a pillanatot, amelynek igenis van időintervalluma, tudatos
szerkesztésmóddal pedig a tóba vetett kő hullámainak fokozatos elhalása is érzékeltethető
(Visszhang). Ugyanígy halványul el a szavak ereje, így szűnik meg a skeleton-struktúra
(Fogyatkozás), kiüresedik a fizikális test (Elfoszlás), elkezdődik a „vázasodás”
(Hallgatásod, Váz), amely az asztrált testen kívül maradva megőrzi hamuszobrunkat.
A csónak partot ért, hideg csendben, fekete minden. A végtelen csöndben védtelenek
vagyunk. Ahogy Pilinszkynél plakátmagányban áztunk, Zalánnál bogáncsmagányban
szakad ránk a reggeli harmat (Könyörtelenül).
Avantgárd hullámok: az első haiku-fordítások (illetve „ferdítések”) angol
és francia nyelvterületen születtek az 1910-es években. Táptalajuk az angol
és amerikai költők avantgarde mozgalma, az imagizmus volt, amely a haiku módszeréhez
és képalkotásához nagyon közel álló versírást tekintette legfőbb elvének (F.
S. Flint, Amy Lowell, Ezra Pound, R. Frost és A. MacLeish). A Zalán-haikuk alaptulajdonságai
között szembetűnő az, hogy valójában sűrített impressziók (Teregetés), szimbólumrendszerrel
dolgoznak (Peron), expresszivitásuk szembenáll a közlés minimalizmusával (Ablak-kép),
szürreális képeikkel meghökkentenek, elbizonytalanítanak (Kifeszített, Lányzavar,
Irodalom). Egy Zalán-haikut nem elegendő egyszer elolvasni, mert akkor valóban
csak az ablakot látjuk meg, nem pedig azt, ami mögötte van: a pózt, a keresztet
(Brókát), a lemenő-felkelő napot, a füstben araszoló létet (Füst), a halál árnyait
(Árnyak), a viszkető másnaposságot (Seb), a mennyek útját (Út), a rettegés jeleit
(Jel).
Társművészetek bevonása: a haikuban egyesülnek a rajzok vonalai (Rajzok
a halálról, Hárfa), az ecsetvonások színei összeállnak (Akvarell), teret kap
a zeneiség (Partitúra, Szólam, és Média). Mindezek az eredeti japán szavak,
szójátékok poliszémiáját hivatottak visszaadni. Az igazi költő modern polihisztor,
aki mindenben meglátja az értéket, sokoldalú tevékenységét pedig a végtelen
sűrítésben kamatoztatja. Az igazi olvasó modern dekóder, akinél a vonalak, színek,
hangok kavalkádjából megszületik az ÉRZÉS. Divatos manapság haiku-installációkat
kiállítani (pl. Gyulán a Pándy Kálmán Megyei Kórházban volt rá lehetőség). Kíváncsi
lennék egy Zalán-haikukból készült perfomance-re is…
Hiátus-pótlás: a címadó haiku magyarázatául szolgál a kötetnyitó Hiátus: tartalommal,
érzelmekkel, filozófiával, mélylélektannal, gyakorlattal kell feltölteni az
olvas(and)ót. Zalán Sára igényes, mérhetetlenül tudatos szerkesztésének eredménye,
hogy a japán cédrus árnyékából a magyar fénybe lépett egy sokoldalú alkotó,
aki létomlásra ítélt hazában képes graffitik nélkül is összetartani a várost.
Zalán Tibor haikui nem villamosfirkák, nem lapszéli jegyzetek, hanem egy dekadens,
posztmodern vagy akár poszt mortem evolúció curriculumai, bennük a létezés tradicionális
hungaricumai köszönnek vissza, ettől egyediek. A japán forma csak váz, sorainak
esszenciális hasítószavai igazi nyugati világképben lüktetnek. Ő pedig szelíden
osztja szét testét a világnak, ahogy egykor Krisztus is tette (Szelídítés).
Hát hol itt az Önzés…
Azt mondod önző
vagyok Igaz Nincs bennem
más csak irgalom
[1] Kireji = kb. hasítószó (cutting word). A japán eredetiben a vers belsejében, vagy végén megjelenő hangulatfestő egységek. Konkrét lexikai jelentésük nincs, az írott szöveg központozásához, illetve a kotta jelzéseihez hasonlíthatók, a vers intenzitását növelik. A magyar haikukban leggyakrabban gondolatjel helyettesíti.
[2] A jó kóan elhallgatással gondolkodtat el, preszuppozíciókra épít. Pl. mit tennél, ha valaki lehamuzná a Buddha-szobrot (ha ismered Buddhát, tiszteled, reagálásod egyértelmű). Ha az árnyékod követ, hogy nem lépsz rá soha. Ha az egér macskaeledelt eszik, de a macskatányér el van törve, az mit jelent (macskahalál, miközben az élet utat tör). Hárman mennek: az első megcsördíti kardját, a második integet, a harmadik előveszi a zsebkendőjét. Mi a szituáció, mi a kapcsolat, te mit teszel, ha jelen vagy (szamurájok háborúba készülnek, cselekedeted társadalmi rangodtól függ). A sor folytatható…
[3] A terminusokat egy magát Ókaminak (’főisten’) nevező szerző 1998-as szamizdat írásában találtam (Illusions in tree Parts. Ireland). Jelentésük tulajdonképpen: ’haikuszerű, haikuparafrázis, haikucska’.
--------------------------------------------------------------------------------
Onagy Zoltán interjúja
Zalán Tiborral
És marad a Váz...
Új Könyvpiac, 2008.04.30.
Nem volt koncepció, mert a koncepció ritkán jön be százalékosan, és mert félbehagyva rongálja a kedvet. Nem volt irány, nem szabtam meg előre, miről beszéljünk, egyedül a haiku-könyv, amiről talán kellene. Amúgy – jegyzem meg – fafülem van a folyóirat-haikura. Nem fog rá az agyam. Amikor Fodor Ákos neve elhangzik Zalán szájából, halványan rezeg a léc, hogy megpróbáljam elmagyaráztatni a haiku legfontosabb meghatározó lényegét (minthogy ismerem Macuo Basó Százhetven haikuját Fodor Ákos fordításában, és egyéb haikumestereket is), de nem kezdjük el, félek, csalódást okoznék az interjúalany pedagógus énjének. Abban maradok magammal, ez a haiku nem az a haiku. Ez a Zalán nem az a Zalán Tibor, nem a huszonéves, akit megismertem. A Zalán-haikuk felhőkből csapkodnak alá. Az évek során elmaradt felhőkből.
• Volt már a kezedben a Váz? Érintetted? Meghatározó a kézirat és a szerző további életében az első találkozás, miután már elengedte a kezét, kiadóra bízta. Az Akvarell-könyvedet, a Borús reggeli üzeneteket máig öröm kézbe venni az olvasónak is, gondolom, a szerzőnek is. Tehát milyen tapintásra a Váz?
- Úgy tűnik, a szerzők sorsa, hogy utoljára lássák a kötetüket. Nem volt a kezemben az új kötet, holott a múlt héten telefonáltam a kiadóba, hogy hétfőn – ez a mai napot jelenti – bemehetnék-e egy példányért hozzájuk, a Budai Várban található kiadói szobába. A telefont felragadó, nagyon kedves lány, azt mondta, majd a Könyvfesztiválra megjelenik, akkor nézhetem. A VÁZ tapintását tehát nem ismerem, csak sejtem, milyen lehet. Szondi Bence, aki a könyvet kiviteleztette, megküldte nekem a nyomdához továbbított lenyomatot, láttam Kovács Péter zseniálisan finom rajzait a haikuk alatt, a vörös elsötétedését a ciklusokban, az ezüst és a fekete negatív játék-játékát a nyitó- és záróversben… tehát, sokat érintettem – látensen – ezt a könyvet, Zalán Sára válogató-szerkesztővel közösen – a fizikai ismerkedés még hátra van mindkettőnknek.
• A kis kiadókat az olvasó rendszerint alig ismeri. Mondj valamit a NAPKÚT kiadóról, ha tudsz.
- Nem tudom, mi értsünk kis kiadón. A Napkút nem feltétlenül kis kiadó, de nyilván nincs annyi pénze reklámoznia magát és kiadványait, mint más, az elhasznált reklámfelületek és a felszín alatt keringő pénzek okán nagynak (és ezért jelentősnek, mértékadónak tév)képzelt kiadóknak. Én nagyon nem hiszek a sztárolt könyvkiadásban, hányok a (könyv)plakátoktól és főleg a (könyv)óriásplakátoktól, melyeket egyes kiadók – és némely gazdag szerzők – megenged(het)nek magunknak az utcai plakáthordozókon és a metrók mozgólépcsőinek a falán. Mondhatod, savanyú a szőlő. Nem gondolnám, hogy erről, vagy csak erről van szó. Lehet az irodalomból bizniszt csinálni, persze, de csak azzal, aki hagyja magát. Persze, innentől kezdve ne legyen kínos kérdés, hogy az, aki odatartotta nekik, és megbaszta őket a pénz meg a reklám, ne tiltakozzék, ha a továbbiakban simán kurvának tekintik. Amint, hogy az is. De, visszatérve a kérdésedre, a Napkút Kiadót nem hivatásom bemutatni, avagy reklámozni. A Kiadóval – ezen belül Szondi Györggyel, a bolgár-magyar kapcsolatok mára talán egyetlen apostolával – régebb óta kapcsolatban állok. Ők adták ki, nagyon igényes könyvben, kilenc drámámat a közelmúltban. A Napút című folyóirat könyvkiadói részlege a Napkút Kiadó, de még ez sem biztost; igényesen, a profitéhes cápák kikerülésével próbál parttól partig úszni, ahogy én látom.
• Mi ez a jól kitalált sorozatot – JAPÁN CÉDRUS -, amit a köteteddel indít a kiadó?
- Több dolog is összesűrűsödött a kérdésedben. Adomázom egy percet. Karácsony táján bementem a Napút folyóirat szerkesztőségébe, hogy néhány drámakötetet kiimádkozzam Szondi főszerkesztőből, kifogyás okán. Akkor mondta volt, indítana egy haiku-sorozatot, amihez adjak neki anyagot. Rumot ittunk, és én később el is feledkeztem a meginvitálásról. Ő nem. Adott határidő előtt egy héttel, menetrendszerű profizmussal, jelentkezett. Kéziratot, de azonnal! Nyilván ezért szerkesztő Szondi, ezért vagyok csak alanyi szerző – én. Miután Sára lányom, aki épp pdh-zik (jól van ez itt, így, nyelvtanilag?) Seneca munkálkodásából, kiválogatta és összeállította, főleg meghatározott terjedelmű könyvvé rendezte a szövegeket – én túl közel voltam az egyes haikukhoz, tehát nem tudtam volna szemernyit sem objektív lenni a válogatásban –, összefutottam Kovács Péter festővel egy kocsmában, aki nekem a ma a festészeti iránytűm és alfám és omegám és barátom. Ő a könyv látványvilága felé lökött rajtam nagyot. Tehette ezt annál is inkább, mert tőle kaptam „japános” háttérrajzokat az egyes oldalakhoz. A Kiadóban mindenféle sorozatcímet feldobtunk. Megjegyzem, akkor még, nem volt közöttük a Japán Cédrus. Hogy honnan jött a sorozatcím? Ha jól tudom, a Kiadónak van egy „sima” Cédrus elnevezésű könyvsorozata. Nyilván Szondi agyából pattant ki, hogy egy meglévő könyvsorozatot fel lehet dúsítani egy újonnan – a saját zsebéből, és nem a saját zsebébe – indított sorozattal, tegyük hát elé a japán szót, mivel a haiku eredetileg japán versforma. Megvallom, bár még nem láttam a könyvemet, de szinte jobban várom a következő – valójában profizmusban engem megelőző kötet – megjelenését, mely Fodor Ákos haikujait tartalmazza!
• Azt mondod, bizonyos haikukhoz túl közel maradtál, ami természetes (gondolom). Ilyenkor a jó döntéshez (válogatáshoz) évekig kell várni, vagy a szerkesztés emocionális kínja helyre belép a csapatmunka. Te mindig csapatjátékos voltál, remélem, jól ítélem meg. Kivéve talán a kilencvenes évek rövid időszakát, amikor beültél az íróasztal mellé, azzal, hogy "vége a közösségi létnek, dolgom van. A többit oldjátok meg nélkülem." De kérdem rövidebben. Egyedül nem megy, igaz? Sokáig azt hittem, az író elvan egyedül. A családban. A könyvek, a művek élnek közösségi életet helyette, de ez súlyos tévedésnek tűnik ma már.
- Azt gondolom,
soha nem voltam csapatjátékos. Ezt a szememre is olvasták sokszor, csapat nélküli
hadvezérnek minősítettek, némi gúnnyal azok, akik csapatot akartak volna maguk
mögé. Én soha nem akartam harcolni, csapatostól főleg nem. Az, hogy a FIJAK-ban,
majd a JAK-ban felléptem bizonyos emberekkel bizonyos közös célok érdekében,
nem jelenti, és nem is jelentheti azt, hogy szeretem a csapatjátékot. Nem szeretem,
és igazából soha nem is szerettem. Az a kilencvenes években elkezdett, általad
rövidnek ítélt korszak még mindig tart, nem vállalok semmilyen szerepet az úgynevezett
irodalmi közéletben, nem vagyok egyik írószövetségnek sem tagja, és igazad van,
még nagyon sok dolgom van ahhoz képest, hogy a saját sikereimmel és csordában
kikényszerített és hangos csaholással elért eredményeimet tartsam a legfontosabbnak.
Én azt hiszem, és lassan tényleg egyedül maradok ezzel, hogy az író valóban
elvan egyedül, családban – vagy azon kívül. Amikor kiszálltam a mostanra elviselhetetlenné
mocskolódott irodalmi kiszorítósdiból – hívhatjuk elegánsabban állóháborúból
–, azt hittem, ez békességet fog hozni a számomra. Rá kellett jönnöm, a senki
földjén mozgóra minden oldalról lőnek, holott egyik félnek sem akar ártani –
igaz, használni, vagy szolgálni sem. De ezt is meg lehet szokni. Egyedül nem
megy? Nagy baj lenne, ha téged igazolna a Sándor Pál-film fő slágere. Az persze,
megint a te igazságodat húzza alá, hogy ma talán a műveknek van a legkevesebb
szerepük, vagy legkisebb súlyuk, a „közösségi életben”. A mostani közösségi
életek rang- és helyosztásában csakis a hűség és a hála (milyen ismerős kategóriák
ezek, de honnan is?) számít, negyedosztályú önmenedzser írócskák válhatnak így
hangadókká, közepes tehetségek ország-világ előtt kikiáltott hamis zsenikké.
Inkább egyedül, a seholban…
Ami a szerkesztést illeti, épp olyan lelkiállapotban voltam a kézirat leadása
idején, hogy, bár megjelentetni volt kedvem a haikukat, kiválogatni már nem.
Ekkor gondoltam arra, hogy Sára lányom, aki Senecából írja a doktoriját, segíthetne
nekem. Részben, nagyon sok mindenben egyezik az ízlésünk, másrészt, kíváncsi
voltam, a ciklusoktól, cikluscímektől és egymástól megszabadított több száz
haiku közül melyek kerülnek bele a háromszor harmincnégyes keretbe. Őt nem befolyásolta
más, csak az, hogy a lehető legjobb, illetve leginkább egymáshoz csatolható
hármasokat (egy oldalra három haiku került) válogassa össze. Ez még nem csapatmunka,
illetve, ez sem az, hiszen Sára egyedül válogatott, én csak a végeredményt láttam,
illetve fogom látni, ha kezemben lesz a könyv.
• Amikor dél környékén elolvastam a kötetet, azonnal gondoltam, ha találkozunk, megkérdezem (de hát soha nem találkozunk az áthidalhatatlan Esztergom-Bp. távolság miatt), tudatos-e, hogy a haiku-csokor a halál szelét fújja. Zörög a csontváz. A csontváz, a csontvázzal kapcsolatos jelenések villannak fel a háromsorosokban. A két szélső vers (Rajzok a halálról, Friss rajzok a halálról), akár a satu, szorítja a belsőket, értelmezik erőszakkal, ha nem is akarjuk így értelmezni, préseli őket egymásra.
- Igen, a kötet, a válogató személyétől függetlenül, hiszen ő csak adott anyagból tud szemelgetni, a halál közeli állapotok áttekintésével foglalkozik legtöbbet. Ez nyilván azt jelenti, hogy mostanában leginkább a halál érdekel, kevésbé az élet. Nem csak az én halálom, hiszen végső soron azt bármelyik pillanatban érinteni, sőt, elérni is lehet, hanem az élő ember halálhoz, mint viszonyítási ponthoz, való örökös dilemmája. De azt is jelentheti, ha számba vesszük, hogy gyakorlatilag szűz szem válogatta össze a nagyon sokféle munkák közül éppen ezeket, a halállal való foglalatosság tűnhetik fel a leghitelesebbnek, legsikeresebbnek a külső szemlélő számára. Jóllehet, a Dünnyögés, fél hangokra kötetemről írott kitűnő recenziójában Thimár Attila elmarasztal a világképemben eluralkodott teljes kilátástalanság és lemondás miatt, baráti aggodalomra vagy kritikusi utasításra nem lehet átrendezni a belső világunkat. Ilyen értelemben én megmaradtam a harminc évvel ezelőtt indult költői énemnél, a vers nálam soha nem vált kísérleti állattá, gombostűre felszúrt, közelről-távolról megszemlélhető-vizsgálható rovarrá. Én megélve tudom csak közvetíteni azt is, ami a közvetítés aktusa közben (látszólag) eltávolítódik, elidegenítődik tőlem. A (kor)divat, mint olyan, soha nem érdekelt, a kánonok hamis és kártékony (napra készült) szirénhangja soha nem csábított. Ezért is tartom magam távol a csoportoktól, az ösztöndíjakkal és díjakkal manipuláló hatalmi köröktől. Hogy ne mondják meg nekem, hogyan írjak, mit írjak vagy mit írhatok. Legfeljebb nem vesznek tudomást arról, hogy létezem. Ahogy látom azonban, ezt azért, és nem nagyon tudom az okát vagy magyarázatát, mégsem képesek teljes mértékben kifelejteni az orvul privatizált területeken sem az irodalomból.
• Megvallom, nem vallom meg, ez az igazság, nem haikuként olvastam a verseket. Eszembe se jutott. Az első (némiképp Juhász Ferencre emlékeztető sűrűségű) vers (Rajzok...) után tudtam, hogyan közelíthetem legkönnyebben. Úgy képzeltem, láttam is magam előtt Zalán barna, fonott szüretelőkosarát, amibe ötvennégy éve dobálja az emlékezetes pillanatokat, villanást, eszenciát, rosszat, jót, örömtelit, fájdalmasat vegyesen. Kicsik, aprók fontosak. Zalán belekotor, összekoccan az üveggolyó, az apró agyagszobrocska, a borostyáncsepp, az ezüstgyűrű, az igazgyöngy a gondosan megőrzött (a ła Juhász Gyula) pisztolygolyóval. Az elrakott élet. És így még mindig szerencsésebb az olvasó helyzete, ha az írót látja a szöveg mögött, az írót, amint irodalmat szerkeszt pillanatnyi hangulatából, mint pl. a Néma. (Már csak romjaim / bízhatom rád Légy néma / és irgalmatlan). Az elmúlás fájdalmának olyasféle sűrítménye három sorban, mint Adytól az Őrizem a szemed. Vagy a Nézz, drágám, nincseimre. Egyezik olvasatom az írói szándékkal?
- Minden olvasói szándék egyezik az íróival, ha utóbbinak van szándéka egyáltalán, és nem Mallarméval ért egyet, aki szerint a vers nem gondolatokból, hanem szavakból áll, így az írói szándék is csak a szavak egymás mellé helyezéséről szólhat. Örülök annak az olvasatnak, amelyről tudósítasz. Az előző válaszomra hivatkozva, valóban történetté állnak össze ezek a rövid villanások, egy élet történetévé, és ez az élet úgy romos, ahogy idézed, egyre némább és egyre több benne az irgalmatlanság. Ha belegondolsz, ötvenen túl vagyok, ami annyit is jelent, hogy már többet nézek hátra, mint előre. (Az Élet és Irodalomban négyhetente írott tárcáim is – Dérczy Péter kiváló szerkesztői és baráti intenciójára – a gyerekkorommal foglalkoznak, melyet nem volt időm még újra át- vagy szétgondolni, pedig a mai létem és létezhetőségem nagyban az akkori élmények és igazodások mentén rendeződik el, talán…) Nem tudok pontosabb lenni, mint te, tényleg arról van szó, hogy a legkülönfélébb anyagú haikuk, kicsi és apró léttárgyak, ütköznek össze a lapokon. Valaki azt kérdezte tőlem, ezek japán haikuk, vagy magyarok lesznek-e. Nem tudom pontosan, mire kell gondolnom. Annyi azonban biztos, hogy a versek filozófiai szétterjesztésének lehetőségén túl itt egy élet-szétterjesztés is lehetségessé válik, avagy, lehetetlen ennek a szét- vagy kiterjesztésnek a nem végigvitele. Ilyen értelemben, természetesen, az én élettörmelékeim, és nem (csak) gondolatszilánkjaim ezek a háromsoros szerkesztmények.
• Tanúja voltam
(tv-néző tanúja) egyik látványos csapatmunkádnak, ez volt a Duna Televízió Gong
című kulturális magazinja. Mennyi időbe telt, amíg kiheverted a sokkot, hogy
se szó, se beszéd szétverték körülötted az építményt, amibe beletetted szíved,
lelked, időd, energiád?
Érdekes, hogy a Duna, az emberek felé elhívatott vezetése, a Duna, amely hídnak
tekinti magát, hogyan bánik saját embereivel. Mostanában hallgattam végig részletesen,
hogy Simonffy Andrást hogyan hitegették, áltatták, hajtották el végül.
- Igaz, a Gong tényleg csapatmunka volt! Életemnek az a része, amelyre úgy gondolok vissza – természetesen, nem a szétverését értem ezen, illetve azt nem vonom ebbe bele –, hogy jó volt, és kár lett volna kihagynom. Nagyon féltem tőle, mármint attól, hogy én mutogassam magamat, csöppet sem bemondásra kifaragódott, sokat mosolytalan arcomat a tévében, és egy stábbal kétheti rendszerességgel együtt dolgozzam. Erre tanú dr. Szakály Sándor, aki a Duna tévé akkori alelnöke volt, és aki fél éven keresztül győzködött arról, vállaljam el a műsorvezetést, illetve zsarolt, hogy csak akkor indítja el a kulturális magazint, ha szerepet vállalok benne. Jó csapat volt a Gongé, művészek és olyan tévé-művészek dolgoztak együtt és egymással, akik szerették és értették művelni a szakmájukat. Mi, Balog Jóskával, azért kellettünk nekik, hogy a riportalanyoknak ne lexikonból kimásolt szerkesztői kérdéseket tegyünk fel súgógépről, hanem partnerekként – legtöbbször személye ismerősként – kezeljük őket, illetve fordítva, ők bennünket, hiszen erősen benne voltunk, vagyunk mindketten a művészeti életben. Sokat nevettünk és kínlódtunk azon, hogy minden interjút kisebb film-etűddé tudjuk formálni, zárt, önálló kompozícióvá. Sok, akkor kimunkált megoldásunkat látom azóta is más tévémagazinokban, ami nem azt jelenti, hogy ellopták tőlünk föl- és kitalálásainkat, hanem azt, hogy erős hatással volt a műsor másokra, akik hasonló pályán mozognak, vagy kezdtek el mozogni azóta. A szétveretést nehezen viseltem, illetve éltem túl. Nem értettem, hogy lehetnek a Duna tévé új urai ilyen korlátoltak és kisszerűen gonoszok. Nem az fájt, hogy annyit se mondtak, köszönjük az eddigi munkádat (kirúgatásomat sem közölték hivatalosan velem, mert ahhoz a másik szemébe kellett volna nézniük azoknak, akik nem szeretnek egyenesen a szemedbe nézni), hanem az, hogy valami működőt, művészeten belülit romboltak szét, hogy helyette egy konvencionális, a művészeti életet kívülről „fölkereső” műsort kínáljanak fel a nézőknek, a sok hasonló, jobb kondíciókkal szerkesztett műsorok között, esélytelenségre ítélve magukat. Egyébként pedig, a Dunát hídnak tekinteni teljes képzavar, hiszen egy folyó soha nem híd, de ehhez legalább egyszer végig kellene gondolni kimondás előtt a puffogó frázisokat. Simonffy Andris dolgát nem hallottam, de csöppet sem lep meg, hogy nem kellett nekik, ahhoz túl öntörvényű figura volt a teljes behódolást követelő struktúrához.
• Miből élsz? Ha túl profán a kérdés, ne válaszolj.
- Jó kérdés, én is el szoktam mostanában tűnődni rajta. A tavalyi év számomra a (meg)élés lehetőségeinek az elvesztésével marad emlékezetes. Januárban kirúgtak (bocs, mielőtt újabb sajtóvitába keverednék az intézmény igazságérzetéről elhíresült igazgatójával, közös megegyezéssel eltakarítottak) a Kolibri Színházból, áprilisban elmentem fele pénzért Zalaegerszegre, a Griff Bábszínházba, dramaturgnak. Júniusban új igazgatót neveztek ki fölénk, vagy inkább helyettünk, akinek legnagyobb erénye, hogy nem ért a bábszínházhoz (sem), tehát nyilvánvalóan csődbe fogja vinni, a gimnázium negyedik osztályát, mint műveltségi szintet sikerrel elért, sleppjével együtt. Jelezte, hogy nem tart igényt a munkámra (munkánkra) hosszú távon, nyilván engem is zavarna olyan emberekkel együtt dolgozni, akik értenek valamihez, amihez nekem fingom sincs, ráadásul a pártfegyelmet sem lehet alkalmazni velük szemben – én például nem vagyok egyik pártnak sem a tagja, sem a szimpatizánsa. De onnan még nem rúgtak ki, ugyanis hosszabb ideje betegeskedem. Július végén a zalaegerszegi városi maffia elérte, hogy kirúgjanak a Magyar Hírlaptól, pontosabban, letiltsanak szerzőként ott, amit ma már nem bánok. Amikor vállaltam a heti rendszerességű tárcaírást, Széles milliárdos még középen tájékozódó lapról beszélt, mára a jobb oldal túlsó felén bóklászik a lappal szerencsétlenül és ostobán, a Magyar Nemzet fölöslegeként, ahogy én látom ezt. Augusztusban kirúgtak a Dajka Margit Báb- és Színészképző Stúdióból is, ahol tizenegy évet húztam le, és részben kolibris érdekeltség. Maradt keresetként (még) a táppénz, a Théba Színészképző ösztöndíja, ami összesen havi tizenhatezer forintot tesz ki, illetve a havi egy tárca ára az Élet és Irodalomnál. Ha belegondolsz abba, hogy ma mit fizetnek egy versért, illetve egy tárcáért, elképzelésed lehet arról, hogy miből nem élek. De akkor miből is élek?
• Elmondanád egy napodat? Ma csütörtök van, mondjuk egy közönséges csütörtök munka- és napirendjét.
- Ma 8-kor keltem, mert éjszaka sokáig ültem a gépnél. Mondjuk úgy, hajnalig. Merő Béla rendező felkérésére egy Janus Pannonius-darabot írok, a reneszánsz-pályázatra. Vasárnap van leadásom, addig kínlódnom kell vele. Ha élő (élt) személyről írsz, akkor baromi sokat kell utána járnod, olvasnod az illetőnek. Ráadásul, Janusnak volt egy nem is kis terjedelmű és jelentőségű költői munkássága, amit szintén újra és újra kell olvasni munka közben. Napkezdésként kiállítottam egy számlát bruttó 21 ezer forintról (az eszem megáll, hogy jönnek ki ezek az összegek…!) egy folyóiratnak, és azt elvittem a postára, feladtam. Hazajöttem, és tovább dolgozom a szövegen. Meg, neked válaszolok, a kérdéseid második felére, pihentetőleg. Fél három táján ebédelek – reggelizni nem szoktam, csak kávét iszom. Öt tájban elmegyek, és megiszom valahol egy korsó sört valamelyik közeli kocsmában, esetleg egy unikumot is utána küldök. Hét tájban ismét nekiülök a szövegnek, és kettőig-háromig olvasok, írok, darvadozom, háttértévézek… Amúgy, ha nem lennék beteg, akkor délután Egerben tanítanék, az Eszterházy Főiskolán, dramaturgiát és drámatörténetet. Este 10 tájban érnék haza, és akkor nem kettőig-háromig ülnék a Janus-darab fölött, hanem hajnalig, esetleg reggelig…
• Köszönöm. Jókedvet a sörhöz, az unikumhoz, a munkához.
--------------------------------------------------------------------------------
Juhász Attila
„Vén albumban friss rajzok”
(Zalán Tibor: Váz c. haiku-kötetéről)
Új Forrás, 2008. 9. szám
„A magyar befogadói
gyakorlatban nincs hagyománya a haiku-olvasásnak, nem alakultak ki az egyezményes
értés feltételei. A magyar haiku így természetszerűen vaskosabb, mint keleti
elődje, és kevésbé filozofikus annál. Azért meg lehet szeretni, mert bár ilyenebb
vagy olyanabb, mégiscsak haiku” – olvashatjuk a 2002-ben megjelent Talált képek
című, Apáti-Tóth Sándor fotóit és Zalán Tibor szövegeit tartalmazó album bevezetőjében
a költő haikuírói ars poeticájának zárlatát. Zalán nem kapcsol ehhez műfaj-megszerettetési
programot, terjesztői küldetésvállalást, az azonban megfigyelhető mind az ő
életművében, mind pedig a kortárs irodalmi kínálatban, hogy a műfaj képviseleti
aránya, értékteremtő jelenléte egyre számottevőbb. Bár Zalánnak kétségtelenül
igaza van az olvasóközönség érdemi beavatottságára nézvést, akár irodalmi divatjelenségként
is beszélhetnénk a haiku mind nagyobb népszerűségéről. Alkotótábori tematikák,
a világhálón speciális honlapok (külföldön szakfolyóiratok) tanúsítják mindezt,
s miután jó ideje már a hazai könyvkiadás is megadta a műfaj reprezentatív önállóságát
(pl. Fodor Ákos vagy Bertók László kötetei által), a Napkút Kiadó elérkezettnek
látta az időt, hogy Japán cédrus címmel önálló könyvsorozatban is helyet adjon
a haiku évszázados és kortárs klasszikusainak. E sorozat első darabjaként jelent
meg a Zalán Tibor műveiből összeállított válogatás, a Váz.
Költőnk életművében az 1993-as Kívül című kötet szemlélteti legkorábban a lírai
beszédmódnak azt a fajta érdemi megváltozását, amelynek egyik fő jellemzője
a kevésszavúság poétikai formáinak mind jelentősebb térnyerése, a rövidversek
között pedig a haikuk számarányának tendenciózus növekedése. E poétikai szemléletváltás
belső indíttatásból fakad, melynek tétje a szikárabb, gesztusmentesebb, a személyességtől-indulatiságtól
eltávolított, mégis a befelé tájékozódó, mélységfeltáró lírai közlésmód lehetőségeinek
kikísérletezése. E folyamat eredményeképpen a 2000-es évtized köteteiben Zalánnál
a haiku már önálló ciklust, ciklusokat is kapott, s míg a Lassú halált játszik
darabjainak még „csupán” ötöde, addig A szürrealista balkonban már közel a műveknek
a fele (tankákkal együtt még nagyobb hányada), a Szállás rossz ágyon-ban pedig
a szövegek kétharmada is a klasszikus japán műfajhoz-formához kötődik. Összességében
tehát egy több százas kínálatból lett válogatva az a mostani összeállítás, melyben
egy-egy haikukból, illetve tankákból megépített masszív szövegtömb keretez három,
címtelen ciklusokra tagolt verssorozatot.
Habár a corpus kialakítása és a szerkezet megformálása a szerző lányának, Zalán
Sárának a munkája, s így ez tulajdonképpen (részben legalább is) az ő ízlését-ítéletét
tükrözi, költőnk haikuírói arculata – illetve a szerkesztő szubjektíven is elfogulatlan
képe a szerzőről – e művek alapján is következetesen olyannak mutatkozik, mint
amilyennek az elvek, célok szerint a 2002-es hitvallásában már körvonalazta
a karakterjegyeket. Zalán ugyan kevésbé filozofikus hangoltságúnak látja-láttatja
a magyar haikuköltészetet, saját műveire mégis alapvetően a bölcseleti-szemléleti
dominancia jellemző, s ha más téren kevésbé is, ebben hűséges a műfaj hagyományaihoz:
„Haiku [...] létezési helye a filozófia és a nyelvzene, valamint a lélek [...]
Maga a sűrítés és elvonatkoztatás – az alkotó számára a koncentrált létezés
aktusa. Tizenhét szótagba életérzéseket, érzelmeket, drámákat és filozófiai
állításokat kell és lehet belefoglalni.”
A magyar haiku emlegetett vaskossága Zalánnál olyan értelemben van jelen, hogy
szövegeire gyakrabban jellemző a fogalmiság, s neki nem törekvése az „egyezményes
értés” segítése sem – mondjuk például a klasszikus japáni jelképrendszer honosítása
által. Ugyanakkor viszont jó eligazodást tesz lehetővé – legalább is a rendszeres
Zalán-olvasók számára – az életmű-koherenciát most is szervesen továbbvivő saját
szimbólumkincs alkalmazása, illetve – a helyenként kétségtelenül megmutatkozó
enigmatikusság és koanszerű paradoxitás mellett – a címekben is nagy arányban
előforduló fogalmiságot jól ellensúlyozó, a képzettársításokban, nem ritkán
hasonlító-példázó szövegkonstrukciókban megvalósuló szemléltető, szemléletesítő
ábrázolásmód.
Ha az utóbbi évtized távlatából tanulmányozzuk a zaláni rövidvers- és haikuírás
poétikai motiváltságát, alapnak a Lassú halált játszik két lírai hivatkozását
tekinthetjük: „a meg / maradt szavak / fölfelé hullanak és elérik / a nemlét
peremét / A kimondhatóság / alkuja is elkövetkezik” (Forma); „Ember súlya /
alatta roppan az ág / És csönd Csönd / Csönd és csönd / Csönd a csönd után a
/ csönd / Elhallgatás” (Beckett). A kevésszavúság költészete a csönd felé, a
csönd kevésszavú megszólaltatása felé halad. Töredéknyi, szilánknyi közleményre
hárul a mondhatatlan megjelenítése, sejtetése. Az említett kötet bemutatásakor
készült beszélgetésben poétikus reflexiókat is kapunk ehhez a költőtől: „A Lassú
halált játszik [...] belső kiszáradásom hosszú folyamatának látlelete. Olyan,
mint a tenger kiszáradása: a sós víz íze mellett a tenger fénytörései is jelen
vannak. A folyamat végén csak kristályok maradnak, amelyekben viszont a tenger
zúgásától kezdve az árapályig minden benne van” (Magyar Nemzet, 2000. április
20., 15.). A Talált képek bevezetőjében Zalán társművészeti párhuzammal szemlélteti
módszertani alapvetését: „Ez az alkotói módszer nagyon emlékeztet a fotográfuséra.
A vakuvillanásba belefoglaltatik a megcélzott láthatóságból minden, ami egy
villanásnyi ideig lényeges lehet. És a képben benne foglaltatik minden, ami
azon nem látszik, de a villanás mögött megjeleníthető.” (Hivatkozhatnánk szerves
tárművészeti kapcsolatokra, egyéb rokonságra a néhány vonásból megalkotott japán
tusrajzok kompozíciós technikájára utalva is.) A fotográfus maga keresi- találja
meg a villanáshoz megfelelő pillanatot, a költő azonban – újabb irodalmi rokonság
– mintha inkább a weöresi mediátor szerepében-funkciójában mutatkoznék, műve
impressziózusabb (intuitívebb?) pillanat eredménye, nem tervezetten kísérleti
anyag („nem döntötte el / mit Vállal abból ami / Vállalhatatlan”; „lepergő levél
/ A kézfejemen ki írt / S mit üzen velem”).
A hallgatás általi, a csönd általi versbeszéd paradox ars poeticáját a Váz több
opusa, szövegrészlete is megfogalmazza: „Csak egy felütés / legyen Kezdet előtti
/ befejezett hang”; „csak Néhány mondat / és életek és Idők / szivárognak föl”;
„a kotta Üres / vonalai között A / szél hangjegyei”; „a szaturnuszról / akart
még beszélni így / hallgatott róla”; „szólamot ír melyhez a / csönd az egyetlen
hangszer”. Itt nem a Tandori-féle csöndpoézis-dilemma felderítői késztetése
jelentkezik (vö.: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” – Koan
III.), inkább a Pilinszkytől ismert, de zaláni bölcseleti alapokon önállósított
nyelv- és képredukáló alkotástechnika jelentkezését tapasztalhatjuk. (Költőnk
már évtizedekkel ezelőtt nyilatkozott arról, hogy a középiskolai Ady-hatás mellett
első alkotói eszmélését igazából a Szálkák kötete és annak hatása inspirálta.)
Az itt már szinte
végletekig redukált közlésmód nemcsak formaspecifikus és ars poeticus motiváltságú,
hanem világszemléleti alapokon is nyugszik. Egyrészt a Zalánra pályakezdése
óta jellemző hiányérzetekből „sókristályosodott” keserű ürességképzeten alapul,
másrészt a létidegenség-létezésválság bölcseletével, a lét inkoherenciájával,
szétesettségével, áttekinthetetlenségével összefüggésben a nyelvi megjeleníthetőség
iránti bizalomvesztéssel van összefüggésben. Így írja át a „Szelíden, irgalmatlanul”
(ld. Földfogyatkozás, 1980) irányultságát a „Légy néma / és irgalmatlan” (Néma)
aktuális programja.
A Zalán-recepció általánosan számvetésköteteknek tekinti az elmúlt évek haikutermésének
többségét prezentáló A szürrealista balkont és a Szállás rossz ágyon-t, így
az életműben szintén a kezdetektől jelen lévő halálközelség-képzet hangulat-
és gondolatvilága talán e téren is beérést, megérlelődést jelez, azaz: mintha
a halálra készülő lírai éntől a lét és nemlét határát (vö.: „a homály mögött
/ Épp lemegy A nap – hajnal / Van alkonyodik”; „Két életéből / Az egyikben halott
A / másikban vérzik”; „ahogy megérik / ősszel A világ – úgy Telsz / és fogyatkozol”)
az értelem és az érzelmek, hangulatok síkjain tanulmányozó lét- és önvizsgálat
megnyilatkozásait (csupa állító-kijelentő közlés) kapnánk e művekben. Habár
szép számmal találunk köztük más tematikájú (pl. párkapcsolati viszonyokat feltáró)
darabokat is, ez a fajta dominancia szinkronban van a műfaj eredeti rendeltetésével,
hiszen a haiku anno – akárcsak az európai kultúrában megjelent epigrammaköltészet
anno – az életet lezáró gondolati összegzés, bölcs üzenet tömör megfogalmazásának
művészi terepe volt, mely karakterét később az avare nevű önálló műfajváltozatban
örökítette tovább. Beszédes adalék mindehhez, hogy A szürrealista balkon nagy
japánvers-ciklusának Zalán az életképletek címet adta anno. A képletszerű elvonatkoztatásnak
pedig olykor a szentenciózus fogalmazásmód a megnyilatkozási terepe, pl.: „fogalmakon
túl / Dereng fel az örök s a / Kimondhatatlan”; „Szereteted vagy / gyűlöleted
hiánya / tesz védtelenné” (Hiány); „Egy pontot kéne / találni honnan az el /
még viselhető” (Terv). Az elvonatkoztatás és a vele szinkron távolított-függetlenített,
sőt idegenített szemléltetés poétikájának másik, jóval gyakoribb nyelvi jelzése
e művekben az egyes szám harmadik személyű versalanyiság, illetve az infinitivusi
nexus alkalmazása (pl.: „Hinni vagy talán / behinni De nem élni / és nem halni
meg” – Kazohínia).
A műfajteremtő nagy klasszikus, Macuo Basó szerint nem lehet haikuból sokat
alkotni, igazán jót-fontosat legalábbis csak néhányat. A Basho- variációkat
is létrehozó (ld. A szürrealista balkon) Zalán elhallgatási- csöndpoétikai programja
ehhez jól illeszkednék, de egyrészt költőnk nem tagad(hat)ja meg az alkatilag
rá jellemző kereső-kísérletező inspirációt, másrészt pedig sajátos módon az
összegzésekben való kibeszélés folyamata is a nyelvparadoxonos elhallgatásképlet
felé mutat(hat), legalábbis a Váz utolsó tankájának tanúsága szerint: „azután
elfogy / a maradék bizalom / a szavak iránt // egyfolytában beszél hogy / kiürüljön
a szája”.
A válogatásban ugyan felbukkan egy haiku Váz címmel (a keretciklusok közti szövegek
mindegyikének van külön „neve”), a kötetcímbe emelt motívum azonban jócskán
túlmutat az e műre való hivatkozáson. Ars poeticus jelentéstartalmát nyelvi-szövegkörnyezeti
vonatkozásban már érintettük, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyes
szövegek belső koherenciája a közlemény töredékjellege, vázlatossága (vö. tusrajzok)
ellenére általában ép. A váz-fogalom vonatkoztatható a két, tömb formájú keretciklusra
is, melyek szkeletonszerű struktúrában szemléltetnek önállóan, illetve laza
kötelékben szervesülő részekből épített, illetve megalkotható sajátos Egészet.
Nagy teherbírású és nagy kisugárzású tartószerkezetek ezek, gerinc és bordázat,
melyekből kis preparátumként kerül be a corpus középső kisrendszereibe a mintegy
száz kisszemelvény többsége. Utalhat még e címhasználat arra is, hogy költőnk
csak formai keretnek tekinti a poétikai hagyományból örökölt-átvett szótagszámképletet,
hiszen jó néhány újítással teremt saját haikumodellt: modern nyelvet és saját
szimbólumrendszert használ, tördeléstechnikája és a nagy kezdőbetűk rendhagyó
alkalmazása, illetve a redukált interpunkció egyedi áthallásokat, áttűnéseket,
kontextuális játékokat, összességében pedig termékeny labilitást eredményez,
melyekhez kapaszkodó-vázat képezhetnek maguk a következetesen egyszavas verscímek
is. (És talán az sem logikátlan vagy gyerekes feltételezés, ha az olvasó a címben
a halálfejes kaszásra utaló jelentésadalékot is sejteni vél. És talán mindezekkel
összhangban kap a borító kívül „alvadtvér-barna” színt. És talán ezért kap az
utolsó szövegtömb lapfelülete fekete alapszínt.)
Nemcsak a kötetcímre hivatkozva beszélhetünk gazdag asszociációs térről, hanem
a művek motívumrendszere, képvilága kapcsán is. Bár a nyelvi anyag terjedelme
egy-egy opusban korlátozott, a sűrített közlés intenzív inspirációs hatással
van a befogadóra, melyet a gyakran realisztikus megjelenítés mellett a költőre
jellemző romantikus, olykor meg szürreális képiség és a műfajhűen impressziózus
hangulatábrázolás is erősen befolyásol.
A Váz a teljes poétikai módszertan tekintetében karakteres Zalán-kötet, melyet
eleve karakteres alapanyagból válogathatott a szerkesztő. A keretező nagytömbök
konstruálása sajátos alkotófolyamat lehetett, hiszen a kötet elején található
Rajzok a halálról a Szállás rossz ágyon haikuinak szinte teljesen változatlan,
független szomszédságra alapozott egymásutánjaiból épült, lényegében mechanikusan,
s ez az eljárás közvetve felidézheti a zaláni mesterszonett-kópiák (A szomjúság
nyelvén) egykori rendezéselvét is (ld. Lassú halált játszik). A tömb alkotóelemeinek
a közbülső ciklusok állományába való visszaszálazásával és visszacímezésével
a darabok alkalmi szomszédsága teremt – immár a szerkesztő alkotó közreműködésének
köszönhetően – új kontextusokat. Néhol ugyan megőrződik a szerző tervezte eredeti
párba állítás (pl. Háló, Haló; Rajzok, Akvarell), de sokszor, főleg a párkapcsolati
témájú, megszólító nexusú darabok esetében a beszerkesztés újszerűsége már-már
a történeti szálra fűzés logikáját is idézi (ld. Önzés, Ripacsok, Védtelenség,
Hiány). A kötet végi Friss rajzok a halálról mint egyedi nagykompozíció eredetileg
már egybeírt sorozatként mutatta be a tankákat (ld. Szállás rossz ágyon), viszont
némelyikük egy-egy sor erejéig még a kisciklusokbeli önállóságuk által azt reprezentálja,
hogy valamikor egy-egy haiku továbbírása révén keletkeztek önálló darabnak (vö.
Hallgatásod, Veszteglés, Póz, Törvénytelen). Külön érdekesség, hogy a korábbi
kötetpublikációs anyag – valószínűleg a Váz szerkesztőjének elképzelése szerint
– kiegészült hét, másik kötetből, eredeti sorrendiségük megtartásával ide átemelt
haikuval is. (Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, 2008)
