« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Dobrosi Andrea (1970-)
haikui
a búcsú lesújt
s ha kései sirató
le is kaszabol
türelmetlenül
vágtázó útjainkon
fontos illan el
fagy leselkedik
mert a nyárból itt maradt
a meztelen rét
emlékezés és
felejtés hídján tudat:
melyik fontosabb?
őröddé tettél
rám bízott életeddel
óvni tanítasz
csendeddel hordod
terhek ruháját idő
vasalja lággyá
kinek legnagyobb
szíve benned találja
meg az otthonát
óarany sátrát
felszedi a nap fehér
dombok siratják
habarcs nélküli
téglafallal hárítasz
könnyebb a döntés
jégtömbök között
lavíroz lélekvesztőm
zajlik az élet
jég hálóingét
húzta fel a pad abban
szunnyad a vén nyár
nádas csíkjain
vadkacsák árnya játszik
őszi kirakóst
leheletvékony
csend szaggatja beszédem
füstkarikáit
ő pontosan tud
pont annyit mi hiányzik
hogy bölcs is legyen
kilyukadt az ég
tar ágak mintája ül
holdfény foltjára
fák ágbogára
fénylabirintust kötöz
a várakozás
lila csend borul
égi tintatartóból
fekete lombra
falatnyi csend leng
már ágaskodik a tél
táj szája tátva
törött szárnyakkal
csak az repülhet aki
fantáziát hord
ég repedését
férceli a nap rajta
lyukat hagy a tű
üvegszilánkba
öltözött levéldívák
kert kifutóján
gyík lábnyomáról
nosztalgiázik a kő
elsurrant az is
térképet felcsap
egyiptomnál kinyílik
gyújtós ott nem kell
álmát hinti el
a mezítlábas gyermek
csizmát aratna
szeresd bimbóban
a virágot virágban
a tarka rétet
fával kezded el
fával fejezed be ne
légy terrárium
mindenség cseppjét
issza vágyakozásunk
recept nélküli
csöppnyi fényből font
kucorgó hajnalcsendben
halk ima rezdül
jég pongyolában
bimbó marasztal-hajlong
s reménnyel kínál
kertedbe érve
kivágtad az almafát
bölcsőmnek jó lesz
mélység magasság?
a szépet lásd magadban
ne a tériszonyt
fény nyakék téli
reggelen menyasszonyi
ruhában a fák
hibátlanságom
hiánya miatt sosem
leszek egyedül
kinek tenyere
a tenyeredbe simul
öklöd is éri
égi vándornak
lábnyomai csillagok
batyuja te vagy
született szalmán
élt-járt bogáncsok között
hozzá ragadhatsz
az égi csúszdán
csillag kacaj lehulló
gyermeki lélek
szemüvegben sem
lát jól a szem ha villanyt
lekapcsol a szív
szándékosságba
szabadjeggyel utazik
a félreértés
csendet komponált
meghallotta a zenét
beethoven lehetsz
lélekszalagot
köss az ajándékodra
mint ha te kapnád
eget bont szava
lent csillagtörmeléken
némán jár a szél
aranyban dió
szegfűszeggel telt narancs
gugli kulcsszavak
csábos díszletek
mögött megnyugvás rétjén
júdás pénze nő
fák bozontjában
hajnal ékköve fénylik
bálba megy a nap
legkifejezőbb
vonását falra hányta
égbekiáltó
holnap a hajnalt
magammal viszem megint
kutyaugatás
végigsimítod
arcom a távolban is?
odatartanám.
kis patak íve
fut végig a vállamon,
érintésed az
sóhajod virág,
szirmait bennem bontja,
életre kelek
tavaszba szökkent
belőlem a riadt őz
megteremtettél
mint hal átúsztad
értem a zord óceánt
hitemmé váltál.
minden bimbóhoz
hozzátársul egy faág
az enyém te vagy.
a parti nádas
az öled benne fejem
édes vadkacsa
ott kint lepkeszárny,
de bennem a lebbenés.
ki talált kire?
kiszárítottak.
a rózsák kecsessége
víz nélküli is
tudod ha tudnád,
szentjánosbogár vagyok,
éjjel kellenék
magamra hagytál
a tévelygéseimben,
hogy hozzád jussak
holnapra várlak – .
akkor miért költöztél
ma a szívembe?
a teliholdra
mutat – látod, mily kerek?
ujjait nézi
dombok hasára
borul a nap odabent
megfogan a csend
ha elvirágzik
a tulipán út mentén
orgonabokor
együtt született
ő is a tévedéssel –
külön szobában
fényrózsáimat
leszakíthatatlanná
teszi mosolyod
ősrobbanásod
létem csillagmezején
csokorba kötöz
gyöngyharmat éled
a magány fűszálain –
összefűzettünk
az okoskodás,
olyan mint a névtábla
kívülről mutat
csak egy irányba
kaptam a léttől jegyet
halálba kerget
meddig csoroghat
a bánat? kútfenékig
érhet csak vödör
felhőfodrokból
rajzollak meg magamnak
hanyatt a mezőn
csillámköveken
napfürdőznek a gyíkok
barack illat leng
görbe esteket
egyenesít az otthon
tartott sodrófa
átkarol a csend
a fehér botos éjben
széles az úttest
tízóraira
gyöngysor morzsolgatása
eszik a lélek
ha el is mennél
a szívem vidd magaddal
útravalóul
liliomszirmok
mosdatják a bánatot
s lesz lélekfehér
ihletsarjadás,
bimbózó csendből növő
gondolatszirom
kócos csendjeink
simára fésülhetem
emlékeinkkel
lepkeszárny rezdül
meggyfalevél fonákon
hárfázik a szél
hogy nem fáradsz el
mindig a fejemben jársz
vándorbotoddal
már hajnalban rám
adod fényét a napnak
összeöltözünk
bíbor köpenyét
magára vette a nap
bárányok jönnek
kint holdfény gubbaszt
éji nyárfák csúcsain
megvigasztalom
ázott tollakat
gyöngyházszínre fest a nap
fényfolt akvarell
gesztenyevirág
nyújtózkodik csendesen
féknyomok ölén
borókaággal
fűszerez a parki csend
pikáns délelőtt
mélybarna szőnyeg
a föld azon szórom szét
álom morzsáim
eprek mosolya
illan a tányéromon
hajlongó hátak
egy pisla csillag
az éjjel macskakövén
eldobott napfény
csörgött az óra
az álmok a vonaton
maradtak gyors volt
kezdetben busszal
mentem hozzád míg később
már egy igennel
ruhaszárító
kötélen leng az élet
egyszer leszedik
lelked harmatos
rózsabokrán gördítem
boldogsággyöngyöm
szirmok légterén
méhecskék fütyörésznek
munkásindulót
harag rönkjébe
megbocsátás fejszéjét
vágja az idő
encián arcán
a smink madarak füttye
forró fénylepel
hiánykabátot
húz rád a felismerés
távoli csendje
nyújtózik egyet
a szégyenlős gondolat
estére szó lesz
a lehetőség
a ráncos elmúlásnak
adja át helyét
lelked fonala
a lét labirintusán
keresztül halad
szétnyílik az ég
ólomszürke függönye
viharos játék
eső hajába
száradó tócsát csíptet
a felbukó nap
hiányod leül
a tornácon a padra
kimegyek mellé
szerelmet vallott
a bogáncs egy kutyának
így lett tépőzár
napfény öltötte
délutánt kibogoz a
csillagszemű est
könnycseppjeimből
épült palotám trónján
ülök nélküled
szeretetmagból
sarjad benned a lélek
a kertésze vagy
könyvlapot készít
valóság erdejéből
a fantázia
ráncos lélekkel
forog igazán gyorsan
óramutató
víz fodor tükrén
fénykoszorúban illeg
a lemenő nap
magába roskad
az illanó pillanat
csend vigasztalja
mennyi lila gyöngy
láncot fűz belőlük a
levendulaföld
szavak csobbannak
a meggondolatlanság
mélykék tavában
liliom gallért
vasal a nyári szellő
horizontomon
tetőcserépen
izzó fényfonálból köt
hőséget a nap
lám varrás mentén
szén-orcájú vásznából
hasad a hajnal
a hold behúzott
hasán pilled a nyár éj
kifliben kifli
a nevetéssel
eltelt idő a lélek
örök slágere
hintaszékben ül
a kor fáradt tagjain
macska dorombol
ezüst övet húz
dereka köré a tó
holddal álmodik
az önfényezés
székében a kilátás
hiánya csücsül
csend napernyőjét
mentegetőzés szele
romokba dönti
első korty kávé
hajnal arcát sminkeli
tűnnek a ráncok
lélek ösvényén
haladva a szeretet
fűszála kísér
temető csendben
végső lélegzetvétel
a fülembe cseng
lomb susogásban
szárnycsattogtatás között
mélázik a szél
létbe szőtt szavak
ládáján lakat fityeg
bennem van a zár
mikor megcsókolsz
áttörsz velem a fényen
s beleolvadunk
bagoly fülére
csillagpermetet szitál
éjjeli rosta
kimondani azt
ami kimondhatatlan
semmiből minden
egy kalász fején
madárfüttyöt raktároz
a nyári szellő
anyai kézből
megbocsátás ruhája
lelkében szárad
bánat függönyét
vigasztalás húzza el
szívnek ablakán
gyermekké válni
csak úgy lehet igazán
ha felnő a szív
méz cseppje csordul
micimackó ujjbegyén
boldogsága az
szél csen a tájra
kicsavart törzsű fákat
napot bújtat el
a mosolyodba
költözött a horizont
azon repülök
a hibák utcát
sepernek a kifogás
bársonyszékben ül
a szerelem egy
kötél két hegycsúcs között
azon lépdelsz át
minden pillanat
kevés mohó szívemnek
gyorséttermedben
a nyár kabátját
ősz keze segíti fel
csókkal kézfején
az óracsörgés
hajnali nyűgje veled
ébredve szépség
kincsesláda vagy
benne boldogság gyönggyel
tedd a nyakadba
homlokára csap
a szenilis szeptember
már megint suli
ringó nádfejek
susogásába bújik
a nap bíbora
emléket farag
élet fájából a múlt
te vagy a múzsa
a lehetőség
ajtaját egy kulcs nyitja
s az is nálad van
adventi fagyban
vágyakozás kabátja
melegít rajtam
egy cseppnyi lélek
a morcos pillanatban
jó hatóanyag
sértődéseink
fészkében az önhittség
otthonra talál
saját igazát
mindenki olyan polcra
teszi mit elér
sosem lesz masni
a hazugság csomója
idegeiden
esőpermetbe
burkolóznak a makkok
falevélágyon
kövess el hibát
vétkességed azonnal
napvilágot lát
lengő kertkapun
esőcseppeket ringat
az ősz dadusa
az ősz morzsáját
verebek csipegetik
járdaréseken
a zárt ablakon
kopogtató köd süket
fülekre talál
múltad varrja rá
emléked öltéseit
rongy életemre
igazmondásból
megélni a legnagyobb
bátorság ma már
még napsugáron
csúszik le a délelőtt
felnőni ráér
nyurga árnyékot
vet a vasárnap reggel
magány nyújtózik
fűzfa fürtjeit
fésüli az őszi szél
vízhab a tükre
az ég vásznára
ködöt fest az október
füstbe ment nyárból
labdába rúgna
de minek - a lét-kaput
megfordították
vállon simuló
kéz melegétől a könny
hamarabb szárad
forráscseppeken
lép a nap erdő mélye
cipőjét köti
ma még ágon ring
de lassan táncra kéri
elmúlás keze
sok beszéd között
lábujjhegyen cikázik
mondanivaló
lehazudhatod
az ég összes csillagát
sosem leszel nap
tél arcán szeplők
vihognak kandallótűz
lobbanásai
mért igazságnak
kifogás az egyetlen
mértékegysége
érintkezések –
egymáson két mutató
a tegnap s a ma
lenhaját a nyár
sapka mélyében őrzi
a csat benne dér
levélszőnyeget
seper októberi szél
tölgyfaág alatt
átsírt éjszakán
vigaszpárnára hajtja
fejét holdezüst
ácsolt keresztet
cipelt majd faragottal
pihen templomon
folyó felszínen
faág mit egy kéz szorít
véges idő az
hímezz esőre
napsárga virágokat
kormozó égből
bokor tövében
sörösdoboz magánya
másnak kincset ér
gesztenyetüske
szúrja a köd alfelét
ráült a tájra
pírszinget rakott
a völgy szemöldökébe
fesztiválkaland
reménycsónakban
evez át bánat vizén
kisiklott élet
nekem a vers a
szavak közé bújt csoda
csodában lélek
elveszett álmot
újabb lapra jegyzetel
az ébresztőhang
elfelejteni
a madarak énekét
erdőtől ne várj
hegyeivel néz
rád a fájdalom de te
az alföldet lásd
vérköreiben
a tettek csipkebogyók
enyémben gazok
patak medrében
kavics rétegeibe
bújik az idő
ha csak egyszer nem
gondolnék rád már azzal
is megcsalnálak
holdfény takar be
háztetőt szunnyadó est
téli álma ring
dombháton gurul
a nap alkonyba süpped
lámpafény között
hó lámpása gyúl
kormozó téli esten
hűvös fényvilág
mindig mozgásban
a szeretet nem áll meg
mint óra falon
fényt seper az ősz
borús ég lapátjára
gyűjti télire
köd kalapjában
tejfehér reggel csörög
lisztesek a fák
kézfogásaink
akár csak egy hátizsák:
minden benne van
villanyt leoltott
színes levelek között
az őszlak bezár
érzéketlenség
lépcsőjén csúcsra jutni
negatív siker
jer amnézia
felejtsem - mindenkinek
megfeleljek én
fénygyöngy bukfencez
gyertyacsonk fölött végül
szemedből gördül
ha (f)elismered
korlátaid egyúttal
ledöntöd őket
áhítat jár-kel
a boldogság parazsán
mezítlábas csend
rügyekről dúdol
a felhő novembernek
játszi dallamot
szerelmes lélek
pillangója két félből
egy egészig száll
megszerettelek
csizmámban téged látlak
ha virgács vagy is
csordultig megtelt
a szíve szeretettel
de kiöntötte
elférsz a szívem
mellett is de tudd azért
bekopoghatnál
piros harangok
jégcsipkébe öltözött
csipkebogyó tánc
csak egyet győzz le
a tegnapi önmagad
holnappá szépülsz
lélekdísz nélkül
adventtől fényt remélni
meztelen játszma
gyöngysort hordanak
a fák - de minek ha a
szíveden ólom
mi az a négy hét
a szeretet ajtaja
mindig nyitva van
utam kapuját
kövek őrzik és a fák
s te a képkeret
az ember mohóbb
minthogy sorba beálljon
az irigységért
idővel eszmélsz
barátság szövőszéke
selejtet is gyárt
csomagolástól
ámulni mindenki tud
látni kellene
mindig szeress úgy
ahogy szeretnéd téged
is szeressenek
nem a szó formál
jellemed talapzatán
tetteid szobra
ledorombolod
az ég összes csillagát
bennem ragyognak
utolsó éjjel
barackot ettél magja
bennem nő fává
ne mérd a csendet
az pont annyi saccra is
mennyinek érzed
hűs templomfalat
rózsafüzér melegít
lobban a lélek
szirmok szőnyegét
teríted alám minden
lélegzetedben
ígéret présén
átfolyó valóságból
iszod életed
a kakasszótól
zengő lélekben a csend
csak otthontalan
onnan tudhatod
elhagytad gyermekkorod
felelősség sújt
magyarországon
a harmincötös xs
kínában xl
lágy neszbe bújnak
hegyek csúcsai s a völgy
motoszkál a tél
vatták úsznak el
talpam alatt a mélyben
magasságos ég
akihez lelkem
illan titkos éteren
az öleljen át
november üti
a hajlott hátú nádast
az párát köhög
határtalanságból
büdös lábnyomú ablak
poloskamigráns
mély bányaüreg
ősz hajnalon a város
gyémántfény az út
gombakalapon
végkiárusítást tart
októberi fény
ég kifutóján
nadrágban illeg felhő
napsugár öve
becsukott szem nyit
képzeletnek ablakot
függönyként lebben
csak egyet győzz le
a tegnapi önmagad
holnappá szépülsz
ha öt fokon hull
beleolvad a hó a
környezetébe
itt almaág leng
ott a távol fenyvese
a szél vagy bennem
gyolcs bőrű testre
varrom lélekfoltomat
bebugyolállak
trónfosztott fákon
néhány lázadó levél
kárminruhában
arcoddal sodorsz
föld és ég határa közt
galaxisodban
inkább ne jussak
az eszedbe mint megjátszd
előttem magad
csapdába estél
gondolatom rácsait
el nem engeded
csodák ízére
rebben muslica lelkünk
fonnyadt világban
szentek kötözik
nagybetűsben a sebet
apró géz kezük
eltemetett hit
a jó halál kegyelme
mégis bennünk él
szűrt reményeket
nektárként csöpögtetünk
közelgő csendbe
napelem fűti
a szívem energiát
belőled merít
kimondott szónak
egyetlen súlya van az
egyenes beszéd
egy pillangóban
nyári nap nyári napban
az elrebbenés
kis köténykéjén
egész élete néz rám
mosásba való
mamuszban várom
míg lelkedbe csoszogva
otthonod vagyok
ég fátyolába
burkolóznak a darvak
igent mond a csend
egymás szemében
tükröződnek ráncaink
szerelmes földrajz
önmagát metszi
hajlongó almaágban
lélekollója
szívdobbanásom
ladikjában evezőm
szívdobbanásod
boldog új évem
évente újra töltik
túlélőcsomag
út menti fákon
liheg a csönd estébe
kergette a szél
csészémből a gőz
otthon melegét ontja
fény ázik benne
ki boldogságot
oszt csókeszenciából
kever fel derűt
nappal díszletét
lecseréli holdas éj
álom háttere
ha jön a főnök
folyóba dobtam a stresszt
le a halakkal
óarany ívvel
fittyet hány a nap arcán
már eső a smink
ezüst felhőkbe
vont ég alatt egy padra
várni ült a hó
fénygyöngy bukfencez
gyertyacsonk fölött végül
szemedből gördül
mindig lesz virág
mely a kelyhében hordja
tébolynak magját
egyenruhába
öltözött napjaink
nudista strandon
épp sziesztázik
a fűcsomó tavaszra
ébrednie kell
fa törzsén gomba
meditál lepketáncról –
gyakorolnak már?
hiheted vagy sem
választhatsz de felelős
vagy érte mindig
vé alak viszi
pezsgő szárnycsapásában
lépéseinket
meghűltek a fák
ebben a lázas őszben
sápadt a nap is
lelakatolta
hitemet a csalódás
benned van a kulcs
oltalmad hídján
próbaterhelés vagyok
öledben viszel
bár hűség kelyhe
nektárral telt az neked
húsevő virág
halvány csomót köt
az égre a nap tél van
már demenciás
kisujjad ne nyújts
annak akinek kezén
csak középső van
elviszlek oda
hol egyedül nem hagynám
magamat sosem
csend settenkedik
hét mérföldes sziklákon
erózióm vagy
lehajtott fejjel
nekimennél a falnak
a fény szembe jön
csended szórtad rám
bölcsen aranyat ástál –
homokozódban
nyár íz rám nevet
barackot nyom fejemre
elillant varázs
hallgatás útján
a ravasz elhallgatás
botjával halad
tó felszínéről
csillámot lop a csónak
fényezi láncát
hajnalfény folyik
felitatja a város
lámpák könnyeit
háztetők alatt
lassan álmok bomlanak
órák spulniján
a szeretetet
nem lehet birtokolni
csak megosztani
erőddel törlöd
tévedéseid rajzát
vázlataidból
múlt kristályai
nőttek busz ablakára
most fejemben jár
anyóka biceg
fenyőággal kezében
mennybe az angyal
gyér látómezőn
oson a libabőrös
csend sűrűn belém
hordalékain
mereng a vén folyópart
az is lefagyott
/Születés/
kilenc hónapnyi
csendből kioldódik egy
élethossznyi hang
ami eddig volt
hamuvá emészti a
születés lángja
egy pecsét rajtad:
e világra megfelelt
egyszer lekopik
ha bába lennék
világra segíteném
az összes csodát
anyaságra lelt
a kibomló hóvirág
tavasz ölében
születésemkor
hópelyhek arca csillant
jégcsap tükörben
elvárásokra
érkezel, de a formát
te magad adod.
pillangókat fest
az égre ismét a nyár –
létecsetvonás.
az ismeretlen
ajtaját nagyra tárja
földi lét keze
egy fűszál hegyén
ücsörgő harmatcseppben
napsugár fogan
/Szerelem/
mikor nincs válasz
petárdák között a csend
s te megtalálod.
mást azt nem tudok
ha nem vagy itt féltelek
s ha karomban is
csak egy irány van
két lélegzetben egy cél
semmiből minden
mikor nem tudod
csak örülsz csak kérdezed:
mi ez az egész?
mikor nincs játszma
csak őszinte szavak
te és énből mi
/Barátság/
láthat-e bennem
mást mint reménysugarat
ha ő ablakom?
kemény kritikát
vajszívbe csomagolni
igazi próba
ha megbántanál
az neked jobban fájna
de értem teszed
ne magyarázkodj
a féligazság olyan,
mint jég-rianás
nincs mit mondanod
a hallgatás opció
menedékjogod
/Nevetés/
hang oázisa
a csend sivatagában
kitörő jókedv
a kis gödröcskék
tágulatában egy kert
örömöd sarjad
átadod magad
az öröm születésnek
arcodon bölcső.
hatalmadban van
a mindennapi kenyér
nevetés szelet.
/Düh/
már megint hajnal
indul a mókuskerék
na de ki vezet?
forrongó hévvel
az első reakció
betonfejelés
túl hamar döntesz
mielőtt mérlegelnél
az indulat győz
/Szépség/
aphroditének
elküldenék egy ímélt
csatolja magát
több réteg festék
sem takarja a foltot
a báj meztelen.
a látvány adott,
csak rossz helyen keressük
lélekmozaik
magam sem tudom
valami őserő ez
pulzáló szépség
darázsderekát
most úszógumik fedik
többet nézhetek
szépnek nevezett
de csak a hátad mögött
tartsa meg hitét
az egyszerűség
megteremthet nagyszerűt
önmaga tükre
/Féltékenység/
megerősítés
hiányában elmaradt
kapcsolatrendszer
bevetett földből
a magokat kinézni
oltalomugar
a sejtelemből
nem tud kikászálódni
fától az erdőt
újra csak vádolsz
pedig már megszerezted
vakságelixír
mikor ott apad
itt dagad mindhalálig
tengermorajlás
valentin keres?
téves hívás lehet csak
velem beszéljen
/Remény/
a feketéből
csak úgy lesz fehér ahogy
te azt megfested
mielőtt meghalnál
viselhetnéd gondomat
ábrándutazó
hozzám szegődve
kullog a lehetőség
utol is érhet
kihagyhatatlan
kockázati tényező
de csúcsra érhetsz
/Ihlet/
felhőn lépkedek
a sugallatok között
rések szőnyegén
a múzsa kedvét
ne szegd észre kell venni
önkéntes munka
pontosan tudja
mikor van itt az idő
letépni láncát
kell még egy hangjegy
egy szó egy szín egy ötlet
meghajtó erő
az ihlet lovát
csak akkor törheted be
ha futni hagyod
inkognitóban
érkezik hogy a semmit
rombolja benned
/Vágyakozás/
a távolságból
kivájnék egy darabot
és neked adnám.
elfogadni hogy
mindig csak várakozunk
türelemjáték.
úgy hazaérnék
az öled az otthonom
kilakoltattál
majdnem az enyém
csak ott van az a majdnem
hívatlan vendég
/Véletlen/
te is valahogy
én is valahogy megyek.
keresztútjaink
valamit tudhatsz
húszra nem húzol lapot
nyersz vagy veszítesz
a véletlen a
legjobb kibúvó arra
hogy elhidd igaz
/Csalódás/
ha a szív megtört,
már nehezebben dobog
mégis dolgozik
a bizalom mély
kútjában látod magad
mert belelöktek
a kudarc olyan
mint egy darab bot mindig
segít felállni
megismertelek
és egyben hibáztam is
álmom összetört.
/Siker/
kimondtuk ki ám
a két igen máig az
sikertörténet
a kemény munka
gyümölcse beérhetne.
elmarad a nyár?
a siker liftje
mindig javítás alatt
de lépcsőn megyek
elhinni, hogy lesz,
az első jele annak
hogy teszel érte
nem esett össze
a tejszín – most már férjhez
mehetek ugye?
ha hosszú az út
a beteljesülésig
akkor azon járj
te kovácsolod
már a lovak is várják
hadd örüljenek
/Gyűlölet/
az vak igazán
aki gyűlöletet lát
szeretet helyett
a büszkeség az
ami hatalmába vesz
s csak gyűlölni tudsz
gyűlölni könnyű
de szeretni azt nehéz
neked a súly kell
mi lenne ha a
méh allergiás lenne
a virágporra?
mindenben megvet
listáján első vagyok
negatív siker
gyűlöllek te völgy
mondta az orom – gyűlölj
nélkülem nem vagy
/Pénz/
a kalász fejét
nem fillér gazdagítja
mégis beérik
láttad a forrást
mint hűsíti a kezed
ingyen napra nap?
a fejfa tövét
kavicsok szegélyezik
és nem bankkártya
gyűjteményedbe
a tó csak úgy fér bele
ha az halat ad
kamat árfolyam
adók a rohanásban
de a hegy nem fut
/Ember/
vastag bőrére
odafér az alázat,
gyalázat is
a szakadékhoz
nem a majmok vezetnek
oda ember kell
a gondolkodás
nem megkülönböztető
jelzés, csak előny
a tudni vélést
tudássá nemesíti
kertészete van
bőkezű ember
a másik ront ő javít
kéznél a tanács
/Kudarc/
egy hajszálnyira
a siker kapujától
megkopaszodott
mindent megtettél
de valami eltörött
hibás a nagykönyv
szivárványhidat
rajzoltál de azon csak
a radír ment át
nagy fába vágtam
a fejszém – s a favágó
másikat nézett
lehozta volna
de kormot lehelt az ég –
csillagtalanul
/Bánat/
egy madárnak sem
otthona a kalitka –
repítsd bánatod
úgy vágja a fát
maga alatt mintha
tél lenne minden nap
/Menekvés/
Hétmérföldessel
könnyebb lett volna – sarut
húzott magára
nyakában lába
úgy összegabalyodott
mint a cérnaszál
lóhalálában
futott mielőtt a lét
mattja eléri
/Isten(ség)/
hova hull a mag?
uram te vagy a kertész
mégis én vetek.
nem számlázod ki
amit adsz csak azt amit
tőlem elveszel
úgy leszel naggyá
hogy engem is hagysz nőni
árnyékod alatt
tenyerén hordoz
de hagy nekem kilátást
ujjai között
/Vívódás/
lehet, titok az:
két beszéd közt valami
nekem kódolt csend
harcra fel! Vagy le?
lógó orrú hadvezér
ritkán nyer csatát
a tíz körmöm most
mind foglalt tövig rágom
vagy talán mégse?
ha a tükörbe
nézek egy kérdésem van:
ő lát-e engem?
fény leng az égen
napnyugta s -felkelte közt
hezitál a hold
most fent, avagy lent?
ha a hintában ülök,
úgy is lökhetem
ahogy a fű leng
a szélben tudok-e úgy
hozzád hajolni?
/Halál/
csak semmi szelfi
s magamat elföldelni
sem érek majd rá
