« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Lukács
Gergely Sándor
Százharminc haiku
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2004, 96 oldal
Anyám halni megy
Fény
zuhog, fű suhog,
vér buzog, nyár izzik.
anyám halni megy.
Szemére
Anyám
az égből lehúzta rég
múlás függönyét.
Édesanyám:
nincs.
agyag oltja ki szeme
drágakő tüzét.
Álom
méz csurran.
anyám keze simogat.
Anyám keze jég.
Hold-halott
arcon
gyertyafény motoz.
Virrasztalak Anyám.
Gyászollak
Anyám.
Hiányod vasmarkában
vergődik szívem.
Szívemben
jégcsap.
Rámzuhant gyászomból
tápászkodom még csak.
Vadliba
rian.
Édesanyám sóhaja
reszket az égben.
Daruk
krúgatnak.
Édesanyák üzennek -
égből fiaknak.
Gyerekkorom,
nyár.
Anyám mézes kenyere.
Szíve eldobbant.
Hamuhodik
már
Margitom anyja, apja.
Leltár szomorúl.
Tekintetekben
múlás rémülete -
koporsóra fagyva.
Állatok
mészár-
rémülete szemekben.
Megint temetnek.
Fák
megőszültek,
avarra köd csepereg.
Csendesség kertje.
Varjú
suhogás
ólom égre hurkol gyászt.
Halottak napja.
Élőké
minden.
„Nyugodjanak békében."
Neki szól ez is.
Terveim szövöm
Terveim
szövöm.
Múlás kútjába ejtem.
Jövőm felejtem.
Ősz.
Eresz csepeg.
sóhaj renget. Múlásom
mámora ringat.
Tálon
cseresznye.
Pondrók elől megeszem.
Magam ajánlom.
Az
emberélet:
szitakötő remegés
zuhatag felett.
Az
emberélet:
villámló felhő alatt
pacsirtaének.
Megfagyott
tócsa.
Sorsom tükre: halott arcom
néz rám vissza.
Lelkem
bolyong a
magasban és fáj, mint
daganat a hasban.
Arcomra
jelet
vésett múlás karmos ujja.
Nincs menekvés.
Ágaskodik
bennem
a jókedv, mint halott
hátán a szőr.
Május,
fűhozó.
Béla s én legeltetünk.
Jaj, Béla sincs már.
Alkony
vet gáncsot
fénynek. Rőt félelem éled.
Fogam vacog.
Utolsó
szívütés.
Erekben, idegekben
gyors futár fut szét.
Sirálycsőr
villan.
Hal rezzen halálosat.
Hiány a vízben.
Az ÚJ az Isten
Az
ÚJ az Isten.
Műholdvevőn vadgalamb:
szenny dől az égből.
Mormol
óceán
ezerszólamú zenét -
jet-sky töri szét.
Mozgás
mánia.
Tett-hiányban az öröm.
Uram, köszönöm.
Távolság
varázs
gömbje követlek - savas
eső mögöttem.
Távolság,
autóba,
dugóba fagyva -
város, ezredvég.
Ma
jó napom volt:
adópapír körmölés,
utána versírás.
Nyüzsgés,
gépmoraj.
Üveg-hideg szemekben
mégis rémület.
Roggyant
gesztenyét
rontó idő üldözi.
Rókát mar menyét.
Hergélj
éjről-éjre.
Múlás setét terhét
rakjuk a kéjre.
Rohant,
tervezett,
tett, szeretett, meghalt, volt.
maradt: fénykép-folt.
Nézz
fel az égre:
kondenzcsík rajzol grimaszt
angyali kékre.
Szemed marasztal
Nyárlevél
kékül.
Szívem múláshoz készül.
Szemed marasztal.
Érintés
áramütése
vonz, mint az örvény.
Szerelmem ég.
Margitom:
elnyíló virág - reszkető
kezem kosarában.
Kész
a leltár:
élni, meghalni csak
egymásnak tudunk immár.
Emésztjük
egymást
csontomig-csontodiglan.
Múlás jegyesek.
Felzendültek
gyakran
egymást megváltó -
gyönyör sóhajaink.
Asszonyom
teste
tűz volt minden éjjelen
Hamuja kihűlt.
Hullám
morajlik,
rohan, bőszűl, lecseng.
Víznek part eseng.
Vén
pálma hajtja
fejét trópusi szél
duzzadó keblére.
A fák virágra,
a szerelmesek dalra
fakadnak. Május.
Szülők
szemében
büszkeség: örökké élünk.
Keresztelő.
Harminc
évesen:
Margitom buja kaland,
fiam rám nevet.
Negyven
évesen:
holnapom még sok, de fogy -
vércsepp a hóban.
Szikrát
vet olykor
néhai szép szerelmem,
de reszket lelkem.
Vérző
ég alatt -
bíbor bálnák haldokolnak.
Naplemente.
Búzatábla fut
Búzatábla
fut
a nap után. Jégfelhő
korbácsa csattan.
Lövés
eldörrent.
Rápillézik a bánat
az őz szemére.
Jég
taglózta le
az ősz bíbor bikáját.
Falevélen vér.
Nyármeleg
illan.
Lőtt őz retináján fagy.
Kés éle villan.
Illan
őszi fény.
Búza zöldje felzsendül.
Villan penge fagy.
Puha
párák, éj,
rókaodú: csont reccsen.
Őzanya áll, sír.
Fagy.
A víz meghalt,
retináján szürkeség.
Elfagyott gémszárny.
Fagy.
kristálydér leng.
Nádbuga jégkucsmában.
Kisgólya halott.
Ősz
fagytól hökken.
Vadászpuskából őzre -
a halál szökken.
Meztelen
csiga
is vacogva elvonul -
őszi eső hull.
Cidrit
hoz a szél.
Vacog a ballonkabát.
Víg kedvemen dér.
Ősz.
Eső fázik.
Csőfosztott kukorica -
roskadoz, ázik.
Akác
álma zöld.
Fagyott föld fogva tartja.
Fejszeél villan.
Fióka
piheg,
pihéin fény szendereg.
Kékvércse cikkan.
Csirip,
csirip, csír -
fiókához szállt volna.
Csirip, csirip, csír -
Föld
fázik, vacog.
Rozs a fejét kidugja -
csillag csudálja.
Tejmeleg
ciráz,
március-tavaszelő.
Rozs még didereg.
Érzem
búzakalász
fájdalmát, ha fejét
jégeső veri.
Lecsap
fűre-fára -
jégeső ütve-vágva.
Nincs enyhület.
Villámlik,
dörög.
tóban hal rezzenetlen,
de reszket, retteg.
Gyász
ruhás varjú
hadak vontatják lomhán -
ólom fellegek.
Szarka
cserreg. Nyár
kincsét fagyban kereste -
kétségbeesve.
Hópihék
ciráznak
fehéret ónos égre;
nem a kékre.
Hirtelen
hó hullt
a zöldre. Fű, fa, ember,
föld - holtra sápadt.
Lehullott
az
első hó. Búzára,
szemétre takaró.
Fehér
zoknit
húztak, fáznak a fák. leesett
az első hó.
Fűben fekszem
Fűben
fekszem.
Tehenem herseg: legel.
Égben pacsirta zeng.
Magban
a nedvek
az életet fényre kergetik.
Április.
Patak
felett
szitakötő. Szivárvány
szárnya
- mintha állna.
Verőfény,
május.
Pacsirta fakad dalra.
Keresztelő van.
Földről
fellebeg,
várják vemhes fellegek.
Fehér kócsag.
A
fényre ébredsz:
nyírbarka zuhog kékre,
fényittas
légbe.
Árpakalász
sem
bókol még kombájn végzete
előtt. Május.
Június
végén,
akácvirág zuhogás -
nézem
s könnyezem.
Bárányfelhők
az
égen kék füvet legelnek.
Nyár, délidő.
Kertben
fényözön.
Csecsemő rúgkapál.
Vén: kaszásra vár.
TTobozban
a mag
készül a kikeletre -
mókus megeszi.
Május
dísze vagy:
rigóknak nászéneke.
Szerelem lángol.
Tintakék
az ég.
szikrákat lobbant a fény.
Fagyott hó felett.
Facsontvázak
dideregnek.
Álmuk virágözön -
bódulata.
Fekszem
a fűben -
csikókorom visszavár,
de nincs visszaút.
Nyomor parazsa
Nyomor
parazsa
marja talpad - méltóság
futva menekül.
Szívem
ólom
bánat: látom lőtt szárnnyal
vergődő hazámat.
Fű
sem menekül,
mikor jégeső korbácsa lecsap.
Mert köti a rög.
Ártó
eszme:
betört ablak, amin át
világra ki se látsz.
Kivonom
magam
e tájból. Hazám lesz szegényebb,
gazdagabb?
Óramutatón billeg
Óramutatón
billeg
idő lepkeszárnya -
jövőm bánja.
Apám
diófa.
Árnyékában ősök
ülnek, figyelnek.
Apám
megtanított:
nagy célokhoz hitvány
ösvény az ábránd.
Az
emberélet:
kérésznász. Mire feleszmélsz -
ellobbant.
Lőtt
madár vérnyoma,
sápadt felhőre fagyva.
Ez a sorsom?
Sors:
kútba esett
szitakötő verdes -
fogyó erő felett.
Múlás
hatalma
ellen - lőtt szárnyú madár -
diderg a szellem.
Jégguta
taglózza
a füveket, a fákat -
arcom sápad.
Sárga
lepkére
rászállt a nyár s elrepült.
Hamuhodom már.
Eső
konokúl.
Házam, ágyam melege -
csontomig kihűl.
Fű
sápad, roshad.
Bár nem várom múlásom.
Jön mégis, mégis.
Ablakszem
pilléz.
Rigóének is halott.
Egyedül vagyok.
Jövőm:
kicserepesedett tófenék - bűzös
haltetemek.
Derű
elkerül.
Köröz felettem éhes,
nagy dögkeselyű.
Halálos
sóhajom:
az élet volt egyetlen
szerelmem.
Tört
gallyon rőt levél
zihál. Hullani akar,
csak hullni már.
Vén
dió koppan.
Fa reszket, levél fázik.
Ősz citerázik.
Ráfagyott
a ködre
verebek csicsergése.
November est.
Tagló
villanás
játszik boci homlokán.
Vágóhídon csend.
Fém
derengésben
házak fáznak. Ablakok
álmodják a fényt.
Múltam
májusfény
villanás. Jövőm zöld fa
fekete árnya.
Sors
előjele
pluszról mínuszra váltott.
Szevasztok srácok.
Hatvanon
felül:
galambremény elrepült,
dúcmagány maradt.
Barátom
meghalt.
Jaj, földnek adta jade-
kék tekintetét.
József
haldoklott.
Kínjában be is csinált.
Pedig felnőtt-volt.
Sors:
fehér kócsag
nyoma sötét felhőn -
villámfényre fagyva.
Arcon
a szőr
befelé nő, szem homályosul -
szí feladja.
Őz-remény
elszaladt.
Farkas magány itt maradt.
Jössz december.
Ólom
ég alatt
kedvem elszaladt. Maradt
bú siserehad.
Maszkom
levetem.
Fejem kemény deszkára
leteszem. Vége(m).
Iránytűm
mindig
az égre... Most hatot mutat.
Földbe vágyik.
Játszik
velem
taglózott állat bódulata-
filmszkadás.
Sors:
nyár által
itt felejtett légy novemberi
bódulata.
Hol
egyszer öröm volt,
most ott hál, növekszik,
rám vár a halál.
Elnyúlok
kemény
deszkán és magamra zárom
a halálom.
Utószó
Az ember eredendően gyanakvó lény. Erre manapság meg
is van minden oka, hiszen korunkban bárki egy pillanat alatt
(és egy pillanatra) azonnal és rendkívüli jelentőséghez
juthat. Tudniillik azok jóvoltából, akiknek ez üzletet jelent.
Tehetség, sztárság, rendkívüliség – csak úgy röpködnek a
túlzó kifejezések, s mire felfognánk kiről van szó, már újabb
arcok villognak a képernyőn, újabb nevek jelennek meg
a címlapokon.
S ha most én is csatlakoznék a divathoz s elkezdeném magasztalni
a költőt, az olvasó bizonyára ilyen kétkedő lenne e
kötet szerzőjével szemben is. Érthető, mostanában nemigen
olvashatott Lukács Gergely Sándor verseket. Én viszont
tanúsíthatom, hogy két évtizeddel ezelőtt a reveláció erejével
jelent meg verseivel a magyar folyóiratokban. S pár
év multán el is tűnt, de önként vonult vissza. Pedig lírájának
lényege sokatlan, ha nem is egyedülálló: a természetszemlélete
volt az újdonság. Tisztaság, lehalkult, visszafogott
érzelmek, az eredendő természeti élmény megfogalmazása
jellemezte. S valami magával hozott sors-érzékenység,
főleg a kiszolgáltatottak, a kisemmizettek iránt, akikből
mindig volt s mindig lesz bőven ebben az országban. Minden
költőtől elvárható ilyen érzékenység, de hát ma ez sem
divatos lírai attitűd. Lukács Gergely Sándor nem akart hamleti
erőpróbát magára vállalni, a kizökkent időt a helyére
tenni, noha mindig a lehetetlent próbálta nem-költőként is:
a természet rendjét és igazságát megtartani. Olykor sikerült
neki, olykor nem. Olykor nyertes volt, olykor vesztes.
Aztán azt hittem, örökre szem elől vesztettem. Pedig csak
a horatiusi kötelező némaság… És a nagy visszatérés most
a haikuval, amelynek egyre több alkotó és olvasó híve van
az ezredvégi-ezrednyitányi Magyarországon. Siettem is
leközölni belőle egy sorozatot a Palócföldben, hogy tudassam
egykori olvasóival, a költő visszatért. És most mindazokkal
is, akik hisznek még a versekben, az érzelmekben,
a felelősségben, a lehetetlen megoldásában.
És hogy miért ez az újra jelentkezés? Mert Lukács Gergely
Sándor most már tudja, amit Radnóti Miklós Naplójában
így fogalmazott meg: „A vers úgy alakul ki, mint a vízcsepp.
Összegyűl a víz, formálódik, nyúlik, majd leszakad
s tökéletes csöppé alakul hulltában."Praznovszky Mihály
LUKÁCS GERGELY SÁNDOR (Dr. Gergely Sándor könyveit, verseit édesanyja Lukács Jusztina emlékére Lukács Gergely Sándor néven jegyzi) "1943-ban születtem Jászárokszálláson. Örökségül kaptam a jász közösségi hagyományt, a jász függetlenséget, a jász demokráciát. Édesanyám szervező leleménye folytán eszmélő gyerekkorom két legszebb évét - szüleimmel együtt - Svédországban tölthettem, és azóta a zsigereimben él: jólét nem létezhet szabadság nélkül. A családomról: Lukács Jusztina, áldott emlékű Édesanyám: aggódó szív és kozmikus léptékű szeretet. Gergely Béla áldott emlékű Apám: bölcs humor, mértéktartás és mérce. Béla és Zoltán a testvéreim: biztos irány a térben, fogódzó az időben. Feleségem Kovács Margit tanárnő: férfikorom értelme, célja és üdve. Sándor fiunk és Krisztina lányunk: cinkos összekacsintás a múlás hatalma ellen. Bianka, Olivér, Rebeka, Barnabás és Benedek unokáink: a remény hajtásai a XXI. századnak.
Utamról: ötöd évszázadnyi időn át szolgátam Palócországban, Nógrád megyében. És tanultam a palóc embertől szívósságot, leleményt. A nógrádi erdőktől tanultam a csendet. 1991-től az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnökeként terveztem és szerveztem a takarékszövetkezetek modernizációját és összefogását. Majd részt vettem a Földhitel és Jelzálogbank megszervezésében, és működtetésében. 2002-től 2016-ig a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán vezettem zöldenergia, vidékfejlesztési, regionális tudományi kutatásokat. Iskoláimról: agrármérnök vagyok és a mezőgazdasági tudomány kandidátusa. Tudományos publikációim száma 435, eddig 42 saját tudományos könyvem jelent meg, és 19 tudományos könyvben voltam társszerző. Négy szabadalomnak vagyok a társzerzője. 1994-ben jelent meg a Cserépfalvi Kiadónál a Keszi kálvária című szociográfiám, a Széphalom Könyvműhely adta ki 2004-ben Százharminc haiku című kötetemet, majd 2012-ben a Fényrom című haiku füzért, 2014-ben pedig Porvirág című verses kötetemet. 2017-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál a Roma foglalkoztatási stratégia című könyvem. Jelentek meg verseim és más írásaim is a Valóságban, a Palócföldben, a Nógrádban és sok más helyen... Oly igen életpárti vagyok, hogy nem múlik el napom múlásra sajdulás nélkül. De érzem, hogy ekkor - vesztett reményem idején - vigaszával megsegít mindig az Úr."
További haikukötetei:
Lukács Gergely Sándor: Fényrom : haiku füzér; ill. Pállay Kovács Szilvia. Budapest : Széphalom Könyvműhely, 2012, 136 oldal
Lukács Gergely Sándor: Esőnesz. Haiku füzér, Budapest : Gondolat Kiadó, 2018, 124 oldal
