« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Maróti
György (1951-)
Levendulaszál
-
haikuim -
Az
én Tanítóm, a Tathágáta azt mondta, hogy minden tévedés. Még őbenne is kételkedjünk
bizalommal.
Kételkedjünk hát vidám szívvel abban, hogy igaz az igaz, hazug
a hazug.
Mi marad akkor? A figyelem. Az éberség.
Mindig, minden dolgodban
légy figyelmes, vonjad tudatodba a jelenségek szép tarka világát!
Nem baj,
ha tudod, hogy a jelenségek szép, tarka világa, csak káprázat, Májá csapdája,
kápráztató színjátéka.
Azért csak éld az életed, meditálj, igyekezz szakadatlanul!
"Jól
jegyezzétek meg, Ti szerzetesek: mulandó minden, ami keletkezett: törekedjetek
hát szakadatlanul!"
e szavakkal lépett a Megvilágosodott a parinirvánába:
kihúnyt egy távolból indult létezés akkor véglegesen.
Véglegesen elvonult
Ő, de itt maradt a Tan.
A Tan, a Közösség és Ő Maga.
A Tanítás azt tanítja,
hogy légy Éber.
Figyeld, amiként a darázs virágra száll, és okulj belőle!
Figyeld,
amikor férfi és nő csókolva szeretik egymást, és figyeld, amikor férfi és nő,
gyűlölködve harcol!
Figyeld, amikor tél lesz, és figyeld, amikor tavasz közeleg!
Figyeld,
amikor nyárba hajlanak a fűzfák ágai, és figyeld, amikor őszi lombok hullanak!
A
haiku nem vers!
A haiku nem irodalom!
A haiku: haiku!
Helyetted
szól, és a világot írja le, a világot fogja szóba.
Elrosszult, buta, ostoba
buddhista vagyok: de megtanultam a jelenségek világát figyelni, s úgy gondolom
jogommá lett, hogy néhány haikut írjak, mely haikuk a jelenséget fogják tizenhét
szótaggá.
Íme, itt. Íme itt!
Az
októberi
csípős hidegben árva
maradt ez az ág.
Ha
önmagadba
nézve ürességre lelsz, a
Buddhát láthatod.
A
nagy mester -
ha a Buddhát kérdik tőle -
fűcsomóra hág.
Kerted a csermely
vágyteli hangját
zúgja a szélbe talán.
Csillog
a rét. Nézd
gyöngyöket hullat az ég:
hajnali harmat.
Bambusztűz
lobog.
Fura kincset mutatok.
Jégből víz: ropog.
Összezárt
tenyér.
Belül világmindenség,
nyisd szét és üres.
Csikorgó
a szó
a fülnek, ám a szívnek
jó tanácsadó.
Égbe
nyúló ujj:
minő jelet írsz te fa
föl a magasba?
Tegnapi énem:
mai jellemem atyja,
holnap reménye.
Elnézlek
fa, te szép.
Melyik sejtedben rejted
most a cseresznyét?
Néhány
száraz ág
sápadt, fonnyatag levél:
a mulandóság.
Felfelé
szálló
szantálfa füstje-ködje
idéz India.
Hó
hullik, a hó
kavarogni látszik itt:
álomba ringató.
Titokzatos
út
minden járatlan ösvény,
de jó célba fut.
Magad
feledve
ismered meg törvényét
a nagy egésznek.
Hóbelepte
fák,
télütötte fejüket
lehorgasztották.
Hajnalt
köszönti
egy színes szárnyú madár
és dalba önti.
Megedzett
acél,
szikrát vetve se törik,
ha tudott a cél.
Gyermek
születik.
Harangvirág dalocskák
csak őt illetik.
Japánul ugyanez:
Musuko
ima
ao hana no oto
sowasuru ka.
Dallá
párolgott
délidő hőségében
mi könnyem csak volt.
Eső
után itt
kis pillangó szertetekint
bontva szárnyait.
Rálehelt
ma egy
ágra a napsugár, de
jöhet még a fagy.
Fűzre
hajló hold.
Ezüstsugaras kévéd
este oly szép volt.
Tükörcsendes
tó:
néma szépséged lelket
fénnyel bíztató.
Hófehér
felhők.
Mélykék égen lebegve
útra kelnek ők.
Illanó fecskék,
villamfarkú röptükkel
az eget nyergelték.
Milljom
halacska
fölcsillan bukkanva és
lehull a habba.
Fákkal
beszélnek
a ragyogó csillagok:
tereferélnek.
Szél
támad itt fenn,
és szemtelen, hirtelen
lapoz a könyvemen.
Szomorú permet
harmatozza ma földem:
rózsám is szenved.
Csúcsra
tekintő
igazodó értelem:
titkokat fejtő.
Szóba
nyíltam, mert
jaj hol vagyok attól én,
hogy hallgassak?
A
Duna fölött
hideg ködök úsznak el,
egy tócsa eltört.
Harangok
szólnak,
hős fenyők hósipkában
csöndnémán állnak.
Aranyszín
reggel.
Varjak szállnak a napba
sötét sereggel.
Tavaszi
napok:
sűrű hó és köd födi
lágy alakotok.
Tavasz,
szép tavasz.
Simítsd el a ráncaim,
fésüld ki hajam!
Hajnali
ködben
didergető fagyban lám
reszket a rózsa.
Jegechideg
hó:
tiprott béka törik szét,
megreccsen a tó.
Eső
vagy, eső;
hirtelen érkező és
szerterebbenő.
Zápor
vagy, zápor;
titkaid faggattam én
hányszor, de hányszor.
Szellő
vagy, szellő;
simítsd ki homlokom, hogy
múljék a felhő.
Nő,
te szökkenő
ismerős minden lépted:
szertereppenő.
Hideg
szél légy más!
Lágy tavaszi szellővé
bűvölődjél át!
Nyurgul
az árnyék,
törpül és elfogy a fény.
Sötétség várj még!
Halottak
napja.
Megszületik a tél ma?
Halálom kapja?
Villámröptű
had,
villásfarkú madarak,
veletek a Nap?
Életbevágó
az
életembe vágó
fontos sebészkés.
Kérdezem
Ámor -
öregvő barátod szól -,
hol van a mámor?
Levendulaszál,
télidőben
ruhámat
illatosítsd át.
Pille-pilleszárny,
mint
egy múló pillanat,
jött és tovaszállt.
Elfagyott
tócsák;
miből isznak tavaszig,
színpompás kacsák?
Nap
sikolt föl és
egy attikai jázmin
örömtapsikol.
Nem úgy, mint régen,
ma
kedvetlen madarak
szállnak az égen.
Mindegyik
macska,
macskának gyönyörű szép,
kutyának csúnya.
El
a nap elől;
éjszakák menedéke,
mint az anyaöl.
Körnek
pontja légy,
mi törekedve indul
a közép felé.
Tükör
a világ,
benne a fény, amit látsz:
kis öntudat-láng.
Sokáig
vártam,
most elmondok egy imát:
áldásom reám!
