« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Petz
György (1955-)
haibunjai
Napút,
2008. április – X. évfolyam, 3. szám, 73-75. oldal
Kínai legyező
A
Sárga császár birodalmában az elégedetlenség és a külső fenyegetés miatt az
öreg bölcshöz siettek; sürgették, vezesse ő az államot.
– Még nem időszerű – szólott, és gyönyörködött a színpompás lepkék táncában.
Tíz év elteltével, amikor már a tatár hordák, járványok és éhínség következményei
nem tűrtek halasztást, újra fölkeresték a tíz évvel öregebb s bölcsebbé vált
bölcset.
– Még nem időszerű – szólott újra, és udvarló madarak násztáncában lelte örömét.
Újabb tíz év telt el, új nemzedék követei jelentek meg előtte, akik mit sem
sejtettek a régmúlt irdatlan és megoldhatatlan nehézségeiről; s könyörögtek
neki – hiszen apáiktól hallották, milyen éleslátó és nagy eszű –, sürgették,
jöjjön, mert ily végveszély még sosem akadt.
– Már nem időszerű – szólott. Hályogos szemét a nap felé emelte. – Nincs is
idő – tette hozzá.
A többiek nem bírtak a napba nézni.
A követek – mivel általában hárman járnak – háromféle magyarázattal éltek:
– Elkéstünk a felkéréssel, az öreg szenilis.
– Nincs dolga a mi világunkkal – állította a második.
– Még nem is élünk, nem létezőkön pedig lehetetlen segíteni – szólott a harmadik;
és olyat rúgott az ajtófélfába, hogy fölüvöltött.
Én hallottam.
Bölcs:
ki mindent tud,
Lepkében bábot, hernyót –
Azt is, hogy mért nem.
Körbenézés
(Haibun
Cortázarnak, meg Weöresnek is)
Annyi gyerek játszik itt, s az egyik közülük éppen én lettem. Micsoda véletlen, hogy felnőttként visszatekintve, más se lehettem, csak ez az egy.
Amikor gyerek voltam, bárki lehettem volna: dús északi erdők félős kalandora,
bő vizek vándora, izgalomban a szomszéd szobáig – s vagyok az egyetlen, akivé
lehettem, álmosan a csodák közelében, ülök egy sarokban, s próbálom fölfejteni
múltam indás sötétjéből a gyermeket.
Képtelen próbálkozás, megtanultam már, hiába kísérelnék meg a jövőbe lépni,
lépni a múltba – csak a kőlap keménységű jelen van, a pillanat, s ha gyermektársaimra
nézek – fogóznak, csonttal játszanak, vakkantanak, ha bajuk van, és fölhúzott
ínnyel iramodik felém az egyik, vicsorog.
Bárha ember lehetnék, kivágynék, kilátnék e játéktérből s tudnám, miféle húst visznek, füstölnek abban a hatalmas dobozban, féltve tőlem irigy arccal.
Apád
és fiad
Földet, eget előled
El nem takarhat
Azt
hittem, ember
vagyok; mások csaholnak –
Harapni tudok.
Halál
Mentek
az úton, füttyszó. Akár egy hívás vagy figyelmeztetés. Itt a rendőrök zordon
sípjelekkel szoktak nevelni, utasítani. Ha valami „nem illőt” tettél, úgyis
visszanézel. Megrezzensz, megfordulsz, szabályosan közlekedsz, elszelelnél vagy
visszaviszed az elemelt holmit – ki tudja?
Valójában csak az figyel föl, aki megszólíttatott, még ha félsüket is, füle
kiélesedett. Csupán ő érzi magát „találva”, pedig az éles hang egyetemes, az
adott környéken mindenkihez eljut. Akárha próbálkozás lenne – íme a hívás, ki
veszi magára?
Miként a nagyobb Sípoló teszi. Füttyent, s aki nagyon visszafordul, érintve
érzi magát – arról tudja, el kell vinnie.
Aki
meghallja,
Akkor is vigyázzon, ha
Mások is hallják
Viharban
A
tenger is egy lehetőség, hogy elgondolkodj az életedről.
Mennyi, mennyi felszín, mozgás, tajték és hullámverés. Állandó és hatalmas,
egész a következő pillanatig. Mert csupán a víz örök; morzsalékká lesznek benne
hegyek, sziklák és te is.
Neked belül kell tengert őrizned, s ahogy levedled hétévenként önmagad, abban
a néhány hullámverésben, amit emberi életnek hívnak – tudnod kell a tiszta,
moccanatlan mélységet.
A változatlant. Viharban.
Ahol
mozog – áll.
Ahol mélység – ott felszín.
Rád vár – ne gyere.
Ringanak
Ringanak
a széllel, hullámokra szállnak, azzal ringanak. Nem azért röpülnek, mert félnek,
nem azért ereszkednek vízre, mert éhesek.
A nagyhangú emberek, akikhez tajték viszi a régen vízbe vetett szemetet – kényszernevetős
rémülettel futnak a tenger elől, föl a parti mellvédig. Félnek a hullámtól,
széltől, vízpermettől, a sótól; s odahagyják rövidest ebédjükért a nagy előadást.
És a sirályok, az ég lebegői! Ügyetlen galambok esetlen röpte hozzájuk nem férhet.
Élvezik, ahogyan viharral játszanak, játszik a vihar is ővelük. Rá-ráülnek a
hullámok hegyire, völgyeire; van, hogy az átcsap rajtuk, ekkor fölszállnak fejük
forgatva, hol akad újabb, még vadabb, sirályszív-kihívó viharfutam.
Akitől
tanul,
Ne szégyellje az ember,
Ha mégse tanul.
Mikor még
a tenger végtelenje volt a mérték, meg az ifjúság; mikor még a tenger végtelen volt; s amikor az utak mind a tengerig futottak, hogy onnét valódibb utak, s milliószám elkezdődjenek, és a csöndek fölé fekete ég csillagszövete azért nyílott, hogy apró lények villódzása és a tenger titka még mélyebb legyen;
mert időknek csúcsa, széle, alja – mind összegyűl a pillanatba, széttekintsz – és gép húz át az éjszakán, pár perc alatt partot talál, tán szégyelli, ki-kitekint, a naplemente végét ellesi, s egy határtalannak vélt, egy égi óceánt, min oly közel és oly kevés habos felhő amint határ, és ott, alatta semmi víz, pár óra repülés, az ifjúság.
Egész a partokig, szerelmem, moszatig, fövenyig, ameddig csöppnyi állatok virágzanak, s már-már hal nélkül úszik a csontváz, ugye addig ringunk, ingjuk a vizeket bársony; csöndbe fulladó barátom, ugye addig…
Fölülemelkedsz?
Pödörnyelvén a mézzel
Bölcsebb a lepke.
*
Víztükör
Napút, 2013. február – XV. évfolyam, 2. szám, 67. oldal
víztükör selyme
hatalmas a Hold fénye
éppen belefér
*
ősz hiába néz
vadludak égi hangja
nem karcol vizet
*
síró egekből
összefolyt hajnalonta
víztükör jege
*
nincsen víztükör
pára van és sírás van
csak átmenetek
*
vizek tükre, hol
vannak benned lezuhant –
vonalak, csöppek?
*
halott fölött is
víztükör nyugszik - vakon
nyugszik fölötte
*
haikuk kavicsokra
homok homok kő
kő kavics kavics szikla
szikla hegy hegy volt
*
kérdezel? hajítsz
micsoda röppályákon
és mennyi kavics
*
érdes volt régen
már kezem lett reszelős
sima kavicsom
*
hullás az anyja
megtartás apja nézi
cserélnek olykor
*
amikor már nem
kő mert hol is a szemed
ott van sírodon
*
madár begyében
ha nem lenne élet sem
ameddig zúz csak
*
sorrendek végén
honnét hová kovakő
meggyúl az egész
*
démoszthenésznek
szóról kősivatagnak
csendről kő mit tud
*
csúzlizás üveg
kavics öröm találat
megtörés szilánk
*
belekarcoltam
százezer éve soha
nem volt rajt ilyen
*
zsebembe tettem
hegyek folyók szelíden
megformált fiát
*
testvérem voltál
szépnek erősnek látlak
majd porrá zúznak
*
kisgyerek csattog
két kezében kavicsok
felsír az ujja
*
van temető hol
holtak fölött száraz kő
virág nincs szál sem
*
célba dobálunk
el sose téveszthetjük
mert nincs is célunk
*
a titkos kavics
rejti legfőbb titkomat
hol van az a kő
Duna-szél (haibun)
Asszonyom képtelen a kenyeret megemészteni, más után kell nézzünk, talán a rízsliszt meg a kukorica kisegít; a fránya gluténnal végzünk, nevezzék bár életnek, amit másutt úgy akarnak. Én meg a borral vagyok hasonképp, gyenge magyar, mert ha vallani kell – bizony inkább kikerülöm, s jobban mint Petőfi, annak a kurtakocsmásnak a fia, aki magas kedvében sírva fakadt.
Vizespalackkal, kenyérrel, megyünk a Dunához; nem érdem, nincs olyan messze, télvége van, megszomjúhoztunk látására.
Drótszamarunkat letámasztjuk, néhány sanda varjú reánk bámul, mit keres itt az asztaluknál kétlábú, kettő, akit nem szárny, és nem is emel, csak kíváncsiság.
Hány rétegben szól a part az égig, fut a víz bordákban a lábig, férgek közt kotorász bakancsom, nekik a morzsákat, kacsáknak messzebbre kenyeret vízbe hajítok: egyétek és vigyétek, ezzel már nem élünk; bár illata, s a sercli gyermekségünk kikezdte – rég volt, mára emészthetetlen, de ti közelebb vagytok a gyermekhez, éhesek.
Enni nem ettünk, szomjas sem vagyunk, fogom a palackot, s vizet a vízbe, magasról csorgatok; mennyivel könnyebb lesz majd a zsákom, ha visszamegyek, majdnem oda, ahonnét jöttem, még emlékezem; és követ keresünk, ha már a nagy víznél, gyermeki csupasz és sima követ; meggörnyedünk és lessük a vizet, akárha végét céloznánk meg – s kacsáztatunk. Némelyik kavics jobban tudja, kitér, hittük, eldobni ez is többet ér – de nincsen rekord, végülis egyre megy: előbb süllyed, vagy cifrázza – hajító öröme – aztán akárha húznák: lefele, lefele, lefele.
a víznél hajíts
kacsáztass legmesszebbre
úgyis elsüllyed
*
kristálynehezék–
nyakamban pihen a kő
el ne röpüljek
*
apró kavicsok
lépéseim végső-nagy
alig-hegyéhez
*
kavicsot mondtál?
nincsen éle az égnek
de alja nehéz
*
ugyanaz a kő,
az egykori kavics az,
mit most sem bírok
*
becsomagoltam:
fejemet törte - kavics –
bár nem akarta
*
kavics: gyerekkincs –
fiúkéz alig vet el,
s gazdája fölnőtt
*
áthajlok hozzád
fehér kavics s mint ostyát
nyelvemre veszlek
