« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Jászberényi
Péter
haikui
Kéziratként
a szerzőtől
Holdezüst
születés
Éj
szent csillaga.
Házamnak agg vendége
voltál egykoron.
Álmos
napkelte
üldözi serényen a
vidám napnyugtát.
Csillaggyermek
a
bús holdfénypalotában.
Kicsinyke világ.
Hamisan
zenél
már a tücsök is. A hold
elfújta lángját.
Ezernyi
csillag
ontja fényét. Egyikük
csak érted ragyog.
Ezüst-süvöltő
szelek ajándéka: a
múló vigalom.
Nézd
a zokogó
eget! Viaszfelhők zord
falkája lepi.
Az
éjszaka tőrt
szorongatva lesi a
hajnalt. Irigy rá.
Arctalan
vadász
űzi a napot. S minden
éjjel legyőzi.
Bárcsak
lehetnék
felhő, s bús éjjeleden
veled sírhatnék.
Lopva
ásító
napkelte lesz elveszett
vezetőd. Hagyod?
Szemed
csillaga
mezítelen lelked sós
vágy-tükre lett most.
Gyémántszín létezés
A
tavasz hangja,
mint síró fülemüle
reppen most tova.
Lángoló
erdő.
Lassan alszik ki tüzed,
hiszen te szülted.
Tegnap
virágzott
a barackfa. Ma barack
ül gyenge ágán.
A
kis hóvirág
fázósan is dalol még.
Ragyog a hangja.
Aranysárgán
süt
a nap. Pedig én már rég
halottnak hittem.
Színes
kis lepke
Köszönti táncolva a
Piruló hajnalt.
Kis
hópihe hull
egy szomorú éjen át.
Nem leli társát.
Szendergő
fűzre
tekintve (még álmomban
is) dalba kezdek.
Törékeny-jeges
víztükrön át hazug lesz
minden éneked.
Elhagyott,
fakó
csillag virraszt; társa egy
naphal mosolya.
Sziklák
mellett ősz
elől fut a katica-
szerelem. Fázik…
Meggyszín
fátyolba
bújt rigó marasztal vén
nyarat. Hiába…
Visszanézek
rég-
kopottas tavaszomra;
tar-ködös a táj.
Sosemvolt elmúlás
Zordon
vízesés
itat egy napsugarat.
Az mégis szomjas.
A
Sárkány soha
nem alszik el. Mégis csak
álmunkban látjuk.
Hirtelen
eső
Mosta el a végtelent.
Csak fűszag maradt.
Hajlotthátú,
vén
fűzfa emlékszik most a
sohasemvoltra.
Hegymélye
hangja
válaszol a Sárkánynak.
Mindenség kórus.
Karcsú
hegyorom
vigyázza a határt. A
múlt is büszke rá.
Alvó
rózsafát
kerülget a nevenincs
szél. Titkos násztánc.
Gyémánttó
ölén
ül az árva napkelte.
Várja halálát.
Kéz
a kézben a
világ végén sétálnak:
galamb és halál.
Üde
rózsafa
küzd az öröklétért, de
nem érti lényét.
Megsebzett
madár
dalol a viharban. Vak
tücsök kíséri.
Te
rég meghaltál,
de bús-tündöklőn tovább
élsz holt lelkemben.
A
Halál gyenge
báb csupán. A Feledés
csahos kutyája.
Örök-lobogó
lángom megölte a szűz
súlyos sikolya.
Szentjánosbogár
páncélja alatt reszket
szívem. Magányban.
Éhes
farkasok
őrzik most a védtelen
nyájat. Összhangzat.
A
tollavesztett
sas tovaszáll. Majd lágyan
víz alá bukik.
Tejfehér
köd ül
a hajnal halálán. De
magát gyászolja.
Lepkeszárnyon
jön
a magány. Mégis szürke-
kegyetlen marad.
Mélység
csábítja
a Feledést. Az mégsem
veti le magát.
Ifjúságom
víg
mosollyal tovalibbent.
Ezer éve már.
Igaztalan
vég
ragadta el a lepkét.
Csendben távozott.
Mit
harag pusztít,
apránként építik fel
kormos galambok.
Arany-büszkeség
lesz ma még tízezernek
halott gyilkosa.
Megfáradt
idő.
Barát vagy, majd ellenség,
végül gyilkosom.
A
szerelem, mint
ősz falevél, elsárgul,
majd lágy földbe tér.
Mezítelen
fűz
siratja kedvesét: a
tovatűnt nyarat.
Csepp
naphal járja
lassuló táncát. Társa
egy rozsdás szigony.
Bágyadt
madárdal
búcsút int a tört-nyárnak.
Utolszor talán…
Egy
pillanatra
megszán az idő s gyermek
lehetek újra...
Most
ruhátlanul
fürdünk egymás vérében?
Így lesz örökre?
Tavasz
szerelem-
lángját bizonytalanság
folytja meg végleg.
Arany
szerelem
s ádáz csalárdság; örök
testvérek lettek...
Végtelen
utad
végét hajszolod s közben
halott hold sirat.
Hollók
rút hada
veti magát szerelmem
félszeg lángjára.
Az
utolsó gyász-
harangszó utáni perc
a legüresebb.
Csalárd
szeretők!
Ugyan mit is várhatnék
tőletek? Sebet?
Bocsáss
meg mindent! -
szól tél-úrfi a fűzhöz s
sírva alszik el.
Hitetlen
hitem
szörnyű véget ér. Csak a
végtelen örök.
Mi
gyógyíthatná
sajgó szívem? Cinege
víg tánca talán?
