« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Csanádi
Dávid
haikui
Kéziratként a szerzőtől
Sziklák
és sziklák.
Mást sem lát szemem sehol.
Van-e még tovább?
Holt
ősök futnak
lelkem sivár mezején -
saját poklomban.
Háborgó
tenger.
Tépett-vitorlás hajóm
lassan elúszik.
Honnan
jönnek még
mindig a kusza árnyak?
Hallom a ködöt.
Mondd,
miért önző
a sors, hogy csak ő játszhat,
én meg sohasem?
Ahol
én járok
ott nem jár más senki sem.
Ne is akarjon.
Vén
fa odúja
a legvégső menedék.
Máshol nincs helyem.
Indulok
délnek.
Valami furcsa erő
terel előre.
Virradó
hajnal -
az éjszaka halála.
Szép, szép - de halál.
Hatalmam
véges,
s végén mások hatalma,
míg zárul a kör.
Folyóba
dobott
álmok, szétszaggatott vágy:
ez jár nyomomban.
Ponyvás
szekeret
vonszoló öszvér. Mint én -
oly örömtelen.
Az
élet csupán
fájdalmas
váróterme
az
elmúlásnak.
Két
mankón biceg:
kínzó
jégverés után
agg
koldus a nyár.
Az
örvény lehúz.
Fullasztó
templomából
nem
szabadulhatsz.
Gombák
kalapját
áztatja
könnyű eső.
Tavasz
a mezőn.
Gondolj
a télre:
zúzmarás
fák ágain
árnyék
a halál.
Megduzzadt
folyó –
könnyedén
tör előre.
Mögötte
a gát.
Múlóban
a nap:
a
fény lassan átadja
helyét
a csendnek.
Égig
nőtt lombok.
Hatalmasak
- gyökerük
mégis
földet túr.
Fagyos
arcú tél,
mindent
dermesztő jeged
félelmem
anyja.
Még
tiszta az ég,
de
a fergeteg közel –
fákat
tép, rohan.
Ezer
kék virág,
amit
nem lát más szeme:
nekem
nyíló kert.
