« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Horváth
Imre (1906-1993)
versei
„Quatrain
Hommage á Horváth Imre
Ha
csak négy minor sorból áll is,
Négysorosod monumentális.
Világraszóló magyar-ajkú
haiku."
Somlyó György
Színek a palettán
(Zöld)
A
tűnt remény eldobta, s most az árnya
lágyan simul virágra, fűre, fára.
(Rózsaszín)
Gyöngéd,
akár a neve: mint a rózsa.
A földön nincs is keresnivalója.
(Sárga)
Hivalkodik,
hogy a Nappal rokon:
Meglestem őt porladó csontokon.
(Szürke)
Rátaposok,
és ő az út porában
elém borul. És csókolja a lábam.
1940
Ezer volt
Fölöttem
fut a drót ezer volttal teli -
s bennem a gondolat: meg kell érinteni.
1941
Fény és árnyék
Az
egyik fény, a másik árnyék. Nézem:
mind a kettő elfér egy falevélen.
1945 v. 1946
Ősz
Nincs
az ősznél,
nincs ügyetlenebb,
elpotyogtat
minden levelet.
1956
Porszemek
1. Kánikula
Megint
elájul a táj,
hever elomolva,
s újra az esőre vár,
hogy őt fellocsolja.
2. Meglátod
Feszül
az ég kékje,
feszül szakadatlan,
meglátod a semmit,
ha majd szertepattan.
3. A kavics
A
kavics felpattan
minden apróságra,
s épp e mozdulatban
látszik aprósága.
4. A szellő
Úgy
csattog a szellő,
mint a csacska gyermek,
a szavára mégis
felnőtt fák
figyelnek.
5. Porszemek
Hentereg
a széllel
a porszemek száza,
de azért egyetlen
porszem sem parázna.
6. Nap és Hold
Ha
a holdkeltekor
a Nap meg nem halna,
ugyan hova lenne
a holdfény hatalma?
7. Hívatlan vendég
Csönd
támad. Merevség.
A fák összenéznek:
ki hívta az őszt, e
rosszhírű vendéget?!
8. Ősz eső
Az
őszi betegség
rátört a vidékre.
Hull az eső, az ég
hideg verítéke.
9. Őszi riadalom
Féltében
a fecske
felrepült a fénybe,
a sárban topogna
ő is, ha nem félne.
10. Síri füvek
Vajon
a sírokon
születő fűsarjak
a többi füveknél
hamarább meghalnak?
11. Megvetés
A
halál szememben
még akkor se nőne,
ha csak azt ölné meg,
ki nem fut előle.
12. Búcsú nélkül
Én
magam is láttam,
elszállt minden fecske,
s mi fájhat butábban?
...Nem
köszönt el egy se.
13. Furcsa verseny
Furcsán
versenyeznek
a hulló levelek:
köztük az utolsó
győzedelmeskedett.
14. Mentés
Tücsköt
és bogarat
mennyit megmentettem, -
s mennyi minden maradt
mégis menthetetlen...
15. Hóban
Fittyet
hánynak a fák
a hónak, a fagynak,
s túl is élik baját,
hacsak ki nem
fagynak...
16. Befagyott tó
Szabad
megpihenned
a befagyott tónál.
Szólhatnál is véle,
hogyha néma volnál.
17. Akinek szárnya van
Akinek
szárnya van,
boldog, mert elszállhat,
de ki gyökeret vert,
nem kívánhat
szárnyat.
1957-1958
Téli harag
Tartanám
a téllel a haragot,
de már a méreg is belém fagyott.
1961
Önkívület
Olyan
szép a folyó habja,
önmagát is elragadja.
1962
Óvás
Nyomod
nem őrzi meg a sár,
de elárul, ha benne jársz!
1962
Téli ég
A
téli ég akkor is didereg,
ha befedik a vattás fellegek.
1963
Viszonzás
A
tó tükröt tart a fának.
Azért vet rá a fa árnyat?
1964
Hírnökök
Jobb
hírnökei, mint a varjak,
kik volnának a hóviharnak?
1965
Aforizmák
[Válogatás]
Virágok mestersége, Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1977
Minden hívő elhiszi a hihetetlent.
Akinek a csúcs a végcél, sosem voltak szárnyai.
Aki a tudatlantól tanulni tud, méltó mesterére talált.
Ki látott már olyan farkast, aki óvatosan üvöltözik?
Minden út elkeskenyül, ha a magasba visz.
A nagyotmondás ellen a nagyothallás az egyelen védelem.
A főhajtás és a derékhajtás között nemcsak két arasz a különbség.
A gyengeség sétabotra, az erőszak marsallbotra támaszkodik.
A jótettet a gyengék viszonozzák, a rosszat az erősek.
Az időt csak vesztegetni lehet, de megvesztegetni nem.
A napfényben égő lámpa mutatja, hogy mit ér a felesleges.
A szerencse netovábbja, hogyha célba tévedünk.
Ne nyargalj a szavakon, hanem röpülj velük!
A tehetségtelenek szerénysége és a vénasszonyok erénye fabatkát sem ér.
Meghalni még magadért sem érdemes.
Nem biztos, hogy aki tűzbe jön az elveiért, tűzbe is menne értük.
Sarkantyút pengetve nem járhatsz a felhők között.
Míg a cipődet foltozom, ne magasztald előttem az igényesebb iparost.
Csak a hajunknak tudjuk megbocsátani, hogy a fejünkre nőtt.
A kéménynek semmi gondja, mégis folyton füstölög.
Túl könnyű az, akit partra segít az utolsó szalmaszál.
Hiába fordítasz hátat annak, ami előtted áll.
A sajátját megkíméli, de a mások árnyékára minden ember rátapos.
A szabadság kivívása ott kezdődik, hogy lerúgod a cipődet, mikor szorít.
Csukott szemmel csak a múltba tekinthetünk.
Senkinek sem olyan rossz a szeme, hogy ne lássa, amit rejtegetnek előle.
A póráz arra jó, hogy vezessen az eb.
Jaj annak, aki elhervadt, mert nem tudott elvirágzani.
A címek a kis neveket díszítik, a nagyokat terhelik.
Hiába nagyobb a tenger, mégis csak a forrás oltja a szomjadat.
A kecske akkor dadogna, ha nem mekegne.
A virágok mestersége az illatozás.
A balszerencsét nem lehet elszalasztani.
Elesni miért dicsőség, ha elbukni szégyen?
Aki a bolondot játssza, elmésnek kell lennie.
A kiváló megelőz, a törtető a sarkadra lép.
Minden alku megfelezett nyereség!
A vízesés csodája, hogy megőrzi a méltóságát, mikor zuhan.
Van, aki annnyira magába merül, hogy bele is fullad.
Az öregek minden szava készülő végrendelet.
A lámpának az alkony a virradata.
Fogatlan farkassal még senki sem találkozott.
Versei:
http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf7505.pdf
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/modern/horvathi.hun
Nagy
Mihály (1954-):
Horváth
Imre-aforizmák haikuban
NAPÚT, 2008/3., 51. oldal
Hatalmasabb
a
tenger, de csak egy patak
oltja szomjadat.
*
Megelőz
a ki-
váló, míg a törtető
a sarkadra lép.
*
Méltóságát
a
vízesés megőrzi zu-
hanás közben is.
*
Sokan
vannak a
hivatottak, de kevés
a kiválasztott.
Pomogáts
Béla:
Horváth Imre (1906–1993)
Helikon, XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.
Horváth
Imre látszólag eseménytelen életet élt, hiszen ki sem mozdult szűkebb szülőföldjéről:
a Partiumból. Margittán született 1906. november 4-én (Horváth Jánosnak, a neves
budapesti irodalomtörténésznek közeli rokonaként), Désen, 1923-tól Nagyváradon
tanult, magántisztviselő, majd újságíró lett, a nagyváradi Esti lapnál, a szatmári
Szamosnál és Szatmári Újságnál, a nagyváradi Erdélyi Lapoknál, az aradi Reggelnél,
végül a nagyváradi Magyar Lapoknál dolgozott. Riportokat, hírfejeket és tárcákat
írt, a redakcióban végzett napi robot emésztette fel erejét. 1938-ban búcsút
mondott a szerkesztőségeknek, hogy csak verseinek éljen, és általuk tegye lehetővé
az igencsak szűkös megélhetést. A közéletben nem vállalt szerepet, tagja volt
a váradi Szigligeti Társaságnak, szerepet vállalt az ottani fiatal írók Tíz
tűz (1932) című antológiájában, verseket közölt az Erdélyi Helikonban és a Korunkban
– valójában egyetlen irodalmi mozgalomnak és tábornak sem kötelezte el magát.
Korai verseskötetei: az Örvény felett (1934) és a Hangtalan beszéd (1936) szinte
visszhang nélkül maradtak, későn talált értő közösségre, valójában ekkor is
az irodalmi élet peremén kellett élnie. A kisvárosi lét szűkös viszonyai, a
szegénységnek kiszolgáltatott „szabad író” anyagi gondjai között, távol az irodalmi
élet tűzhelyeitől, nélkülözve a sikert és az elismerést, magányos tengődésnek
érezte sorsát, elesettnek és reménytelennek tudta önmagát, önszemléletéről és
helyzetérzékeléséről egy 1935-ös írásának címe árulkodik: „A költő útja széplelkű
dilettánsok és hazug prókátorok között”. Valóban, úgy érezte, egyedül maradt,
dilettánsok és prókátorok között, és kilátástalanul kell megküzdenie az önkifejezés,
az íróvá válás gondjaival. Versei a társtalanság, a kiszolgáltatottság szorongató
érzéséről vallottak, az ellenséges külvilágtól elidegenedő „izolált én” helyzetét
mutatták. Korábban enyhe romantikával, „fin de siecle” hangulattal, mint az
Alkony Várad felett: „nem élet rossz rímekbe / róni itt a Kőrös-parton, / hogy
könny pereg a szívemre, / s haldoklik a beteg alkony." Később lázadóbb
szenvedéllyel, több nyugtalansággal szólott ugyanerről, például híressé vált
verse, a Menekülés a fénytől soraiban: „Bort, nőt, nikotint adjatok! / Mérget,
mámort, – akármit, – / csak ne lássam a fényt, amely / borzalmakra világít.
/ Nem nézhetek síri füvek / sűrű, sötét sorára: / fedjen vakság vagy őrület
/ hermetikus homálya.”
Kilátástalan és elidegenült helyzetében kora ifjúságának természetemlékeit idézte
fel, a panteisztikus filozófiában, pontosabban életérzésben keresett menedéket.
Nosztalgikus vággyal fordult a természethez, az egyértelmű dolgok egyszerű és
tiszta rendjét kereste benne, és minthogy minden ízében városi költő volt, absztrakt
és panteisztikus képet alakított ki róla, nem a természet konkrétumait szerepeltette,
hanem az elvonatkoztatott, sőt szimbólummá alakított „fát”, „virágot”, „levelet”
és „madarat”. Ő maga is a „természet ideája” iránt érzett vonzódásáról beszélt.
A természet ideája egyszersmind jelképes erejű, a gyenge és esendő természeti
jelenségeknek általában társadalmi szimbolikája volt, és a füvekhez, fákhoz
fűződő vonzalom a szegények, az elesettek iránt érzett részvétről is beszélt.
A bukolikus ihlet valójában az emberi szolidaritás öltözete volt, mint a Fűért,
fáért című, sokat idézett versben: „Éjjel-nappal, minden évszakon át / jártam
magam fák és füvek között, / meghallgattam mindenik nyomorát, / s szívem velük
szövetséget kötött. / (...) Főért, fáért halljátok hát szavam: / követelem,
hogy igazuk legyen: / itt élni fűnek, fának joga van,/ akár völgyben sarjadt,
akár hegyen.”
A természet dolgainak felidézése magában rejtett egy másfajta jelképességet
is. Horváth Imre természetélményének sajátos lírai értelme volt: az esendő és
gyenge fák, füvek egyben a csendes helytállás, a viharokkal dacoló észrevétlen
ellenállás szimbólumai. Földes László mutatott rá (Négysorosak világa – világok
négy sorban című tanulmányában) arra, hogy a félszeg költői lélek szakadatlan
súrlódásban volt a valósággal, s ez a helyzet az „elesettség s egyben a helytállás
fonák állapotát" alakította ki. „Ha tehát – állapítja meg Földes – viszonya
a világgal paradoxális (helyt kell állnom, mert esendő vagyok!) – akkor legspontánabb
életérzése vezeti az olyan jelenségekhez, amelyek rejtik-kínálják a paradoxális
jelentést (élnünk kell, noha halálraszántak vagyunk). Ilyen jelenségek: a füvek,
fák, levelek, ágak, virágok, madarak, felhők, esőcseppek, harmatcseppek, árnyak.”
A természetről kialakított képzetek ezért a költő helyzetének és filozófiájának
kölcsönösségére utalnak.
Horváth Imrénél a szorongásos-elidegenedett közérzetet férfias etika ellensúlyozta,
idegeinek állandó borzongását az ítélkezés bátor erkölcse egészítette ki. Így
lett belőle olyan költő, aki szüntelenül vitában állott a körötte élő világgal.
Átélte a személyes és a történelmi lét nagy konfliktusait, mégis fölébe tudott
kerekedni ezeknek, le tudta küzdeni félelmeit és meghasonlásait. Minél erőszakosabb
és alattomosabb kihívások érték, annál elevenebb lett benne az ellenállás szelleme,
az ellentmondás ereje. A józan ész és a progresszív humanista erkölcs nevében
utasította el a kor történelmi fertőzéseit és kihívásait, a diktatórikus rendszereket
és a háborút. A harmincas évek végén, a negyvenes években Horváth Imre is hangot
adott a halálfélelemnek, az általános pusztulás szorongató víziójának és annak
a csüggedésnek, amelyet az európai civilizáció várható bukásának akkori tapasztalata
váltott ki az értelmiség széles köreiben (Nekik jobb. Féregsors, Péter-Pál című
verseiben). Szorongó szívvel és lemondással tett ő is vallomást: „Halálfélelmem
ez a vén tükör – / felém villan, töretlen tündököl, / s árulkodó fényében nézhetem,
/ mily gyönyörű vetkőző életem” (Halálfélelem).
A keserű vallomásokat azonban mindig az ellenállás és az ellentmondás gesztusa
követte. Horváth Imre ellenállása erkölcsi igényességében, moráljának puritán
szigorában öltött alakot, egy feddhetetlen és kérlelhetetlen humanista morál
nevében protestált az általános hanyatlás közéleti, erkölcsi és kulturális jelenségei
ellen, s ítélte el az erőszakot, a háborút. E protestálás magányos volt ugyan,
az „izolált én” helyzetében történt, mégis fenntartás nélküli volt, szinte hősies.
„A fejed mindig fönt hordjad nagyon – / és még az árnyad is fehér legyen!” –
hangzott például az Ahogy a hattyú című vers: „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit
sebre kötnek. / Légy oly szabad, mint a be nem kötött seb” – szólt a Ha egyszer
hangod támad. Horváth Imrének a közéleti-történelmi helytállás erkölcsét sikerült
megfogalmaznia ezekben az aforisztikus versekben.
Horváth Imre szinte mindig négy verssorba tömörítette tapasztalatait és felismeréseit:
a helytállás morális igénye és szenvedélye a négysorosokban öltött alakot. Korábbi
kísérletek után 1938–39-től kezdve vette át a váradi költő lírájának vezető
szólamát a négysoros. 1939-ben megjelent Elszánt kötelesség című verseskönyve
nagyrészt már ebből az alakzatból épült, epigrammatikus tömörséggel, dialektikus
szerkezetben fejezte ki közérzetét, így adott hangot tiltakozásainak. Már a
korábbi versek meditatív csattanója, kádenciaszerű lezárása is a négysoros formát
ígérte, Horváth Imre ugyanis költői anyanyelvét találta meg a négysoros vers
szikár fegyelmében, belső rendjében, a végsőkig tömörített kifejezés nemes próbáiban.
Ahogy barátja és kritikusa, Korvin Sándor megjegyezte: „négysorosokban gondolkodik”.
A négysoros fegyelmezett és tömör fogalmazást kívánt, valójában egyetlen aforizmával
fejezte ki az összetettebb gondolatot. Maga Horváth Imre is az intenzív totalitás
formájának és lehetőségének tekintette. „A világot – mely tágasabb, mint hittem
– / hogy lehetne négy sorba tömörítnem? / Mielőtt a munkába belevesznék / felmutatok
tisztán egy porszemecskét” – írta 1963-as Ars poeticájában, valóban költészettan
gyanánt. Régi és gazdag tradíciót vállalt ezzel, az epigramma hagyományát: a
klasszikus disztichont rímes jambusokkal felváltva fogalmazta meg csattanós
ítéleteit, aforisztikus felismeréseit. A négysoros költemény igen gazdag költészettörténeti
hagyományokra épült, örökségéből azonban nemcsak a verselést, a „külső formát”
változtatta meg, hanem a „belső formát” is: a versben megnyilatkozó költői szemléletet,
művészi magatartást és formaszervező gondolatot. Maga Horváth Imre persze nem
a régi hagyományok tanulmányozása nyomán alakította ki saját négysorosait, hanem
egyéni hajlama szerint, hiszen alig ismerte az epigrammatikus költészet hagyományait.
Ő maga beszélt arról, hogy közelebbről csak Heine, Petőfi és Kosztolányi hatott
költői indulására, majd négysorosaira. Heine költészete meghatározó befolyást
gyakorolt első verseire, e hatásból eredt vonzalma az ellentétező szerkesztésmód
iránt. Kosztolányi „pillanatképei” pedig éppen akkor kerültek a kezébe, midőn
a négysorosokkal próbálkozott. Tájékozódásában azután Korvin Sándor ítélete
erősítette meg, a közeli barát ugyanis éppen a négysorosokban fedezte fel költői
tehetségének igazi lehetőségeit. Ekkor szokta meg az epigrammatikus formát,
és csak ezután ismerkedett meg Kosztolányi kínai és japán versfordításaival,
valamint a tizenkilencedik század végén tevékenykedő Palágyi Lajos négysoros
verseivel. Az évtizedek során viszont megtapasztalta és kipróbálta a forma összes
lehetőségét, s valódi „tudós költő” módjára vizsgálta, ismerte a négysorost.
Ars poeticát fogalmazó versei között több olyan akad, amely a négysoros forma
belső törvényszerűségeit határozza meg. A Párhuzamok a logikai módon, geometrikus
pontossággal szerkesztett költői struktúrát határozza meg: „Végtelenbe ti visztek,
bonthatatlan, / szilárd párhuzamok.” A Metszés pedig az antinomikus fogalmazás
értelmére utal: „Nem díszként lóg / a versem oldalán / a »de«. / Gordiuszi csomó
/ nincs is talán, / mit át ne metszene.”
A négysoros forma alkalmas volt arra, hogy megvilágítsa az emberi létben és
az emberi társadalomban tapasztalt ellentmondások lényegét, egyszersmind le
is egyszerűsítette ezeket az ellentmondásokat. A feltétlen ellentétezés és a
feltétlen ellentmondás formája volt: tökéletesen adta visza azt az egyértelmű
tagadást, amellyel a költő a történelmi lét nagy kihívásaira, az általános erkölcsi
hanyatlásra válaszolt, de nem volt képes érzékeltetni a kétértelmű és bonyolult
helyzeteket. Márpedig Horváth Imre egyre inkább ilyen helyzetbe sodródott, a
háborús években erősen megrongálódott idegrendszere, a háború után pedig egy
időre gyógykezelésre szorult. A belső egyensúly bomlását, a feldúlt idegélet
ambivalenciáját pedig már nem lehetett a négysorosok egyértelmű és rövidre zárt
antinómiáival kifejezni vagy feloldani, tágasabb és összetettebb formákkal kellett
kísérleteznie. A kísérletezés iránya szinte önként adódott: a modern költészet
sokszor maga is szaggatott módon, szerkezeti törésekkel fejezi ki a komplex
tudattartalmakat, a többértelmű helyzeteket. Horváth Imrének így egyszerűen
füzérbe kellett rendeznie a négysorosokat, hogy a maga módján alakítsa ki a
szaggatott, kihagyásos szerkezetet.
A négysorosokból alkotott „mozaikos” szerkezetű tágasabb formát általában a
közös élmény vagy az egységes közérzet vezérli; ez teremti meg a verseket egybekötő
kohéziós erőt. E „mozaikos” szerkezet jelentkezett már az 1942-es Naplemente
és Látomás, valamint az 1944-es (már idézett) Fűért, fáért című versek szakaszaiban.
A formai bővülés azonban az 1946-ban írott A sárga ház című költeményben következett
be igazán. Horváth Imrének ez a verse tizennégy egymástól elkülönített, mégis
szervesen összetartozó egységben összegezi az idegklinikán töltött idő érzésvilágát
és felismeréseit. A különleges helyzetben, ám a szellemi luciditás tökéletes
pillanatában született vers érzékletes képekben, fegyelmezetten tömör szerkezetben
foglalta össze a keserves tapasztalatokat, az eszmélet válságait, az öntudat
megingásait. A neuraszténiás betegség és az idegosztályon folyó élet panorámáját
vázolta fel, de nem maradt meg a különleges helyzet zárt körén belül, a költő
figyelmét nemcsak egy zárt világ kötötte le, hanem a falakon kívül zajó élet
is. Sőt, elsősorban e kívül zajló társadalmi és történelmi lét, a dühöngő, őrjöngő
háború, majd a háború végeztével ismét az erdélyi magyarságra (és Nagyvárad
magyarságára) zúduló történelmi megpróbáltatások sorozata. A költő következésképp
egy jóval rettenetesebb, tébolyultabb világ képét rajzolta fel az őrültek háza
köré:
Várad már nincs. Mióta itt vagyok,
elseperte az idő Váradot.
Így érzem itt, de hallga... ez a hang
úgy szól, akár a váradi harang.
––––––
Ha az őrült rémtette érdekel,
ne jöjj ide, csak nézz az égre fel,
az égre, hol ezernyi harci gép
emlékeid ködéből ím kilép,
hogy bombázzon a békés táj felett.
Itt nincs bolond, itt nincs csak pár beteg,
nem ölnek ők, föl mit se gyújtanak…
Kint, kint keresd a tébolyultakat!
A sárga háznak
a négysorosokból álló mozaikos szerkezet szilárd formai egységét sikerült létrehoznia.
Utána még néhány hasonló módon született költeménynek: a Kórházi verseknek,
a Hűség verseinek, a Vérrel és korommal című epigrammasorozatnak jutott hasonló
szerep. Valamennyi a költő alakuló-változó gondolkodásáról és közérzetéről tanúskodik.
Mert közben Horváth Imre sorsa és helyzete is nagyot változott: 1945 után lassan
felgyógyult betegségéből, társakra és feladatokra talált. Az újjászerveződő
erdélyi magyar irodalom méltó elismerésben részesítette azt a költőt, aki a
legnehezebb években is megingás nélkül tartott ki a maga humanista elvei mellett.
Más kérdés, hogy néhány esztendő múltán neki is át kellett élnie a közéleti
csalódásokat, és tapasztalnia kellett azt, hogy az ígért felszabadulás helyett
egy újabb, igen hosszú időn át tartó elnyomás következett.
A háború végét ünneplő versek és a nyomukba érkező költői riportok mindenesetre
átalakították a Horváth-vers korábbi szerkezetét. Csak néhány költeményben,
például az 1948-as Hősnél többek címűben sikerült megőriznie a korábbi feszességet
és arányosságot, fenntartania a négysorosokban kialakított zárt szerkezetet.
A termés nagy része fellazította a korábbi szigorú arányokat, és bőbeszédű leírással
vagy retorikával töltötte és duzzasztotta fel a korábbi zárt kereteket. Hosszú
évekre ismét válságba került, és csak akkor szabadult meg ettől, midőn a sematikus
korszak lezárulása után visszatérhetett költészetének természetes forrásaihoz
és eszközeihez. Az erdélyi magyar líra újabb átrendeződése után a hatvanas évek
elején magától értetődő módon tért vissza a polemikus szemlélethez és a négysoros
formához. Költészete ismét virágzásnak indult, szinte újjászületett. Őszi remény
(1964), Szürke szivárvány (1967), Túl a számokon (1968), Janus-arcú órák (1971),
Árnyékváltás (1973), Együtt a tükörben (1979), Megrövidült végtelen (1987) és
Ami vagyok (1996) című köteteiben az öregedéssel, a test hanyatlásával, majd
általánosabban az elmúlással és a metafizikai szorongással kezdett polémiát.
Hasonló szándék jelent meg aforizmáiban (Virágok mestersége, 1966, Kíváncsiak
cinkosa, 1982, Szavak trónusa, é.n.). Az élet humánus értékét, a munka és az
alkotás megtartó erejét hirdette, s ahogy korábban a „füvek”, „fák” példája
révén fogalmazta meg erkölcsi eszményeit, és mutatott rá arra, hogy szigorú
önfegyelemmel kell úrrá lenni az esendő emberi lét körülményein, most Rettordami
Erasmus példáját idézte, erre a példára hivatkozva fogalmazta meg életfilozófiáját:
„Becsukódom, magam kitárva, / Felszabadít, mi bekerít. /Az egyszerűség komplikálja
/ tág világom szűk tereit” (Erazmus). Ez az életfilozófia újra a sztoikus örökségre
utalt, és a költemény antinomikus szerkesztésében ismét a négysoros klasszikus
belső rendje, logikai fegyelme és arányossága öltött alakot. Összegyűjtött versei
Hősök hitével (1960) és Versek (1965) címmel jelentek meg. 1993. április 11-én,
Nagyváradon halt meg, az ottani irodalmi élet gondozza emlékezetét.
Nicolae
Balotă:
Horváth Imre (1906–1993)
Vallasek Júlia fordítása
Látó, 2005. március - 16. évfolyam, 3. szám
"Ki ez a riadt szemű idegen?" – kérdezi Horváth Imre egy 1932-es versében, amelyben a lírai én úgy jelenik meg, mint világtól és önmagától egyaránt elidegenedett éjszakai vándor: "Emlékek űzik? Bűn? Bánat? Nyomor? / Ki ez, ki most mellettem kóborol? / Az árnyam tán, mely utamra fagyott? / Ki ez? / nem én, ugye nem én vagyok?" (Ki ez?) Akár azt is mondhatnánk, ebben a pillanatban született meg benne a költő, igaz, hogy hiteles hangjára még nem, de egyik "legtermészetesebb" gesztusára már rátalált. Saját költői hangot még nem is találhatott, holott már tízéves korától fogva próbálkozott versekkel. 1923-ban, tizenhat évesen indult. Az iskolapadban fedezte fel Heinét, aki a Buch der Lieder soraiban felvillantotta előtte az igazi Költészetet. Abban az évben más költőket is olvasott, többek között Reviczky Gyulát, akinek álmodozó-patetikus verseit a fiatal Ady, Móricz és Kosztolányi is csodálták. Ennek a későromantikus, másodvonalbeli költészetnek a visszhangjai figyelhetők meg Horváth Imre fiatalkori verseiben is. Ha indulásakor még nem is találja a megfelelő, modern költői nyersanyagot, hiszen például Ady Endre verseit is csak valamivel később fedezi fel, már ekkor rátalál néhány sajátos témára, visszatérő motívumra, de főleg egy jellegzetes lírai világra.
A fiatal Horváth Imre verseiben a "homály", a riasztó csend, a félelem és a különös szorongások távolról Bacovia költészetét idézik. Természetesen fel lehetne sorakoztatni egy kudarcokkal átszőtt fiatalkor szomorú kalandjait (ahogy Bacovia esetében is). Szóba kerülhetnének a költő hiábavaló próbálkozásai, hogy valamilyen, (bármilyen) tevékenységgel megteremtse a megélhetéshez szükséges alapokat. Munkakereső próbálkozásai egy összefüggő rendszer megnyilvánulásának jelei, amely költészetében is nyomot hagy. Költőnk egyik vidéki lap szerkesztőségéből a másikig hányódik, Váradról Szatmárra, onnan Aradra. Itt jelenik meg első két verseskötete: Örvény felett (1934) és Hangtalan beszéd (1936). Az egzisztenciális borzongás versei ezek, finoman melankolikus, vagy lázas-izgatott vallomásos líra. A félelem, ez a jellegzetes egzisztenciális, tehát első látásra oktalan félelem uralja a túlérzékeny ifjú költészetét. "Utcák... házak ... árnyak: sötétek... / Éjszaka van. Nagy csend van. Félek." (Árnyak) A szerelem sem hoz szabadulást, az is csupán megosztott félelem "Furcsa félelem sodort össze minket. – / Nehéz a gyászban árván állani! / Titkon keresve tűnt kedveseinket, / vagyunk egymásnak mások árnyai." (Új kedvessel az őszi erdőn) Az elvágyódás verseinek moll hangjai sivár, téli tájban hangzanak fel, néhány, visszatérő elem azonos helyzetben, szigorú, frusztráló rend szerint jelenik meg: "Az éj fagyos odvába / fázósan bújt a város. / Az utcák mély homálya / szomorú volt – és álmos // béke borult a hóra / s a dermedő kövekre..." (Távoli fény a téli tájon) Akaratlanul is a Bacovia-féle bánat összetevői, az ólom, a sötétség, a rosszkedv és nedvesség jutnak eszünkbe. Azok a "hűlt, homályos, nyárutói utcák" és a "bús, bánáti föld" (Mariora), az alkonyat, a "kor, mely nem világít" (Ugye te is unod már?), a mély, egzisztenciális kiábrándultság, a taedium vitae megfelelői. Természetesen beszélhetünk néhány másodvonalbeli költő, többek közt Reviczky befolyásáról is, de ezek nem hatottak volna ennyire a fiatal Horváthra, ha olvasmányaiban időnként nem tulajdon érzékenységének jeleit, képi világát fedezi fel.
A vidéki élet csaknem teljes elzártságában lassan formálódó költőt a Korunk néhány munkatársa fedezi fel, Salamon Ernő, akivel össze is barátkozik, Nagy István, Méliusz József és Csehi Gyula. Közölni kezd Gaál Gábor folyóiratában és támogatásra talál. A harmincas évek végéig ingadozik a két világháború közti erdélyi irodalmi élet két nagy fóruma, a Korunk és az Erdélyi Helikon között, mindkét folyóiratnak munkatársa lesz. A költői hang és mesterségbeli tudás kiteljesedésének korszaka ez. Talán a japán haikuknak, a kínai verseknek köszönhetően Horváth felfedezi a lakonikus, szűkszavú költészet varázsát, ahol csak néhány kép van, visszafogott érzelmek, ahol a takarékosan adagolt szimbólumok és jelek körül nagy a csend, az elmélkedés nyugalma. A később jellegzetes kifejezési móddá váló versminiatűrök összesűrítik a formát, leülepedett érzelmeket ábrázolnak, a patetikus retorikát gnomikus-szentenciózus, többletjelentésekre alapozó versnyelvvel váltják föl. Egy kérdés, egy kijelentés, egy bölcs mondás, egy felszólítás – ezekből állnak össze négysorosai, majd később a kétsorosok is. Négysorosaiból igazi hegyláncok, mozaik-képek alakulnak ki, de soha nem lesz belőlük terjengős verstömeg. Úgy tűnik, hogy a nagy világégés, a második világháború éveihez, a tudat és a szellem megalázásának korához közeledve a költő visszahúzódik a szigorúan lehatárolt formák zengő csigaházába. A harmincas évek végén meditatív-célzatos verseket ír. Olyan költő hangja szólal meg ezekben, aki a személyes gyötrelmeket a magából kivetkőző világ nagy, emberi-emberfeletti gyötrődésével azonosítja. "Ugye, te is unod már, / e kort, mely nem világít, / mint a katonák marsát, / mint a papok imáit?" (Ugye, te is unod már?) Az Európát és az egész világot elöntő erőszakkal szemben érzett mély undor tölti be Horváth Imre ekkor írott verseit. A nyugtalanság rettegéssé nő. A félelem egy szimbolikus üvöltésben kap hangot: "Iszonyú hang. Hanggá vált borzalom. (...) Becsülöm őt, a bőgő szamarat: / ő hirdeti a rémület jogát." (Rémület) A költő jövőbelátó érzékenysége a mészárlás közelében temetési koszorúba fonja a borzalom és a reménytelenség jeleit. Ugyancsak ezekben az években tör ki Horváth Imrén az idegbetegség, amitől nemcsak hosszas kórházi kezelésekkel próbál szabadulni, hanem versekkel is, amelyek nem felfedik, hanem indirekt formában ábrázolják legszemélyesebb érzéseit. Ebben a fatális, 1939-es évben valamiféle profetikus, katasztrófákat ígérő hangulata lesz Horváth költészetének. Két új kötete jelenik meg ekkor: Adj kertem több virágot és az Elszánt kötelesség. 1939 júniusában járunk. A háború már a kapuk előtt zajlik. A költő így kiált: "Jobb a bénának, kinek rossz gerince / e percben épp a halk műtőben roppan. / Jobb, ki a testére iszonyattal tekintve / senyved a gennyes lepratáborokban. (...) És annak is, ki koporsóban éled, / érzi, betömi a föld szemét, száját, / mert vélem s véled szörnyűbb is történhet: / oly idő vár rám, és oly idő vár rád." (Nekik jobb) A semmi és az árnyak ideje. Ebben a versben ott van a kárpótlás és a lehetséges menekvés. A költő nem keres képzelt menedéket. Versei nem elkerülik, hanem felismerik és magukba foglalják a gonoszt. Sötét látomásai között, melyek még az aratás bukolikus pillanatát is az életek könyörtelen lekaszálásának láttatják, ritkán reménykedik: "Pendül a kasza már fejünk felett, / és learat minket is, aratókat." (Péterpál) Még a fel-felvillanó, idővel önmagát elemésztő remény is csak a Gonosz határait, nem pedig a Jóság megváltó erényeit kutatja. A féreg, amely elrágja a levelet és a gyökeret, majd pedig halottakon rágja át magát a Föld középpontja felé: "Feszíti rózsás, rút inát. – / De nem fúrhatja át a Földet!" (Féregsors)
A költő a megpróbáltatások e korszakában jut el tehetségének csúcsára, ekkor talál egymásra forma és mondanivaló, költészete többek közt ennek köszönhetően válik hitelessé. A japán haikut idéző négysoros a pillanatnyi villanások kifejezője, egy pontos világegyetemé, amelyben képek, költői eszmék, gnómikus kijelentések, bölcs mondások és főleg jelek sűrűsödnek össze és sugároznak szét. Mert Horváth Imre nem a képek költője, nem bölcseleti lírát ír, és (legalábbis a háború alatt) nem valamilyen jól körvonalazható cél harcosa. Nemcsak formai hasonlóság kapcsolja a japán haikukhoz. A négysorosok és a távol-keleti miniatűrök ritmusa, zeneisége, belső felépítése eltérő, ahogy a japán érzéki megjelenítés jelei sem olyanok, mint a magyar költő parabolái. Mégis, akárcsak Bashonál vagy Issánál, itt is megtalálható természet és emberi lét szoros kapcsolata, az önmagukon túlmutató képek utalásrendszere: "Magánzárkára elítélt fogoly / nem elhagyatottabb, mint ahogy ő áll ott. / Körötte nincs fa, nincsen más bokor: / és mégsem hajtott fekete virágot." (Magános fehér orgona) Horváth Imre szentenciózus, időnként moralizál. Versei ilyenkor inkább Arghezi lapidáris Feljegyzéseit idézik, semmint a japán lírát. Különösen a kinyilatkoztató-felszólító hangnem, a kőbe véshető állítások emlékeztetnek a Feljegyzések férfias-arghezis hangjára. Íme egy példa: "Ahogy a hattyú hasít a tavon, / úgy húzz át tiszta, mély életemen. / A fejed mindig fönt hordjad nagyon – / és még az árnyad is fehér legyen!" (Ahogy a hattyú) De Horváth Imre négysorosait nem feltétlenül jellemzi ez a cáfolatot nem tűrő hangnem. A nyugtalan, bizonytalan költő gyakran ad hangot szorongásainak. A háború költői termésben gazdag évei például (amikor a költészet valóságos menedéket biztosít számára), a tűzben megsemmisülő világ apokaliptikus látomásának évei: "Tűz van. Kigyulladt a szénakazal, / mintha példázná az égő nyarat. / Csapdos a láng. Roskad a széna. – Jaj – / ő vagy a nyár hamvad el hamarabb?" (Nyári tűz)
Ezekben az években több kötete jelenik meg: Zenei pillanat (1940), Vita nélkül (1941) és Tavaszi ág (1942). Egy visszaemlékező írásában később megmagyarázza, miért éppen azokban az években fordult a miniatűr formák felé: "Azt hittem, már nem élhetek soká, mert az idegeim felmondták a szolgálatot. Éreztem, az életem nem több, mint a lehullni készülő levélé. Pontosnak kellett hát lennem, röviden elmondanom, ami mondanivalóm még volt. Így jutottam el a négysorosokhoz és a kétsorosokhoz." Ez a magyarázat részben, de csak részben találó. A pontosság, a lapidáris szerkezet igénye ennél a költőnél egyrészt a pillanat kultuszához, másrészt a sugalmazó szűkszavúsághoz kötődik. Ezek pedig a maguk rendjén a nem-kimondás költője által érvényesített hallgatás esztétikájából fakadnak. A hang nélkül maradó idő tapasztalata különösen a háború éveiben, a mély lelki válságok költőjénél olyan életérzés, amelyet többször is versbe önt. Például így: "Milyen véres, ijesztő fejezet, / Hol az Idő dermedten abbahagyta / az olvasást... Jaj, féltem lelkemet, / mely levélként ráesett épp e lapra!" (Az idő könyvében)
A lélek zuhanása olyan ontológiai folyamat, amely Horváth Imre költészetében több formában is visszatér. Mert nemcsak a háború éveinek nagy világomlása, még csak nem is a költő elmagányosodása, (ezekben az években talál rá egy inkább képzeletbeli, semmint valóságos közösséghez vezető útra), hanem a belső összeomlás szüli a darabokra hullás képeit. Poétikai szempontból ezek soha nem lesznek széteső képek. A zavart lélek versekben találja meg a szükséges egyensúlyt, a retorikai és prozódiai rend ezért mindig szigorúan érvényesül. Még a szanatóriumi kezelés alatt írott versek szerkezete is jól kiegyensúlyozott. Nyoma sincs kitöréseknek, nem enged a képi vagy formai káosz csábításának. Mintha valami epigrammatikus klasszicizmus tartaná össze A sárga ház négysorosait. Maga a megjelenített elmebaj, az idegszanatórium világa az őrültség egy morzsáját sem tartalmazza. Éppen ellenkezőleg. Horváth Imre lírája sehol sem olyan koherens, "objektív", az érzékenység sehol sincs annyira megfékezve, mint éppen ezekben a versekben. Még a célzások is áttetszőek, a homályos átláthatóvá válik. "Te is itt élsz e szűk, zárt udvaron. / Te is itt élsz, mi urunk, Unalom, / s ha árnyadat magamról elverem, / te felborzongsz fűn, fán, falevelen." (A sárga ház) Ezek a Versek a zártosztályról a költő súlyos egzisztenciális zavarodottságának ellenére a dolgokon felülemelkedő látás nyugalmát tükrözik. A Költő legyőzi a Beteget. Mert a művészi indok erősebbnek bizonyul, mint a megélt lelki állapot. A veszély állandóan jelen van, de finom képekben körvonalazható, ahogy a "fekete macska", az azonos címet viselő remek négysorosban: "Simogatom a szép fekete macskát. / Szőre olyan, mint az éj, vagy a vakság. / Megvakulni milyen borzalmas volna. / A borzalom itt setteng dorombolva." (Fekete macska)
1945-ben a költő boldogan felkiálthatott: "Élek! Élek... / S én, kit az ősz nem / győzött le, a / telet legyőztem." (Én, ki a telet legyőztem) A következő két évben még nem távolodik el korábbi költészetének alaphangjától. Az ősz továbbra is "halovány", a tél "keserű", ahogy a tavasz is "kegyetlen". Az idő múlása miatt érzett félelem továbbra is jelen van, ahogy a meleg-megértő bölcsesség nyugalmas pillanatai is, például egy 1945–46-os kétsorosban: "Az egyik fény, a másik árnyék. Nézem: / mind a kettő elfér egy falevélen." (Fény és árnyék) A hűség versei szerelmes versekből felépülő ciklus, amelyekben az ezüstkori latin költészet édes-bús melankóliája és kissé retorizált pátosza egyaránt megatalálható.
Az 1948-ban bekövetkező hang-, téma- és megközelítésmódbeli váltás olyan váratlan, mintha más írná a továbbiakban egyre nagyobb számban megjelenő verseit. A költő, aki korábban vázlatosan felrajzolt parabolákban, sajátos, áthallásos, indirekt módon fejezte ki a fasizmussal szembeni ellenszenvét, most kiáll a fórum közepére, és gazdag, rímekbe szedett publicisztikával vesz részt a napi küzdelmekben. Alkalmi versek ezek, amelyekben minduntalan visszatér bizonyos témákra, a hősiesség dicsőítésére (Hősnél többek), szorgalmas munkára, cselekvő ethoszra, a béke védelmére buzdít. Az 1948–63-as évek költői termését csaknem a maga teljességében jellemzi az a mondat, amit egyik, ekkoriban megjelenő kötetének címlapján is olvashatunk: Amit az idő parancsol (1949.) A turbinák, napsütötte földek, az "elégedett költő" verseiben csak helyenként tűnik fel korábbi lírájának hangja. Általában véve ezek a versciklusok, a litotész költőjétől meglepő hosszú költemények, mintha ugyanúgy íródtak volna, ahogy a költő önmagát láttatja: "Felkelek és forgatom tollamat / és úgy fogom, mint ki fúrót kezel." (Hősök hitével)
Lassan-lassan, 1954, de különösen 1964 után írott verseiben Horváth Imre felhagy a retorikai sablonokkal, a túlzott verbalizmussal, és tehetségét újra alárendeli a szigorú ars poeticának. Főleg a kiszámított, alapos elmélkedésnek kitett lírai én különböző megnyilvánulási formái jelennek meg verseiben, a miniatűr parabolák, a természet vagy az emberek világába vetett én. (A közélet színpadán tett kitérőnek köszönhetően ez utóbbi gyakrabban van jelen, mint költészetének első szakaszában.) Az öregkor szelíd-szomorú örömeiből szövődik az elmúlás verseinek lírai szövete. Az alkonyatban elmosódnak ugyan a kontúrok, de a szem még éles, és a kéz is biztos: "Lesi bennem magát egy téli ág, / én meg benne magamat kémlelem./ Mit átélek, ő is azt éli át: / versengve várjuk, hogy tavasz legyen." (Tükröződés) A didaktikus hangnem, ami sosem volt idegen tőle, újra visszatér gnómáiban: "Nyílt-e virág, mely másra oktatott, / mint arra, hogy virágozzatok?" (Didaktika) Nem csoda, hogy Horváth Imre ezekben a merengő órákban a "Nagy Öregre" emlékezik, akit öregnek "csak a gyermek lát", Tudor Arghezire, akiről ugyanebben az apologizáló négysorosban azt állítja: "szavaitól szikrázóbb a szívem".
