« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Sebestyén
Péter (1967-)
haikui
Kéziratként a szerzőtől
Haikuk
O-nak a Nyári Napfordulón
Az
Ártatlanok
Könyvébe jegyeztelek.
A bűn sincsen már…
Mi
az, amit nem
szabad női szempárba
nézve suttogni?
Seholsem vagy. Mert
minden utolért mindent.
Így történhetett.
Ha
ezüstjébe
feküdt a tó, egyszerre
száz eget láthatsz.
Hajnalig hullott.
Nem látta senki. Eső
és vér; halálig.
Feladom
magam,
mint egy körözött személy.
Bírám sem lehetsz.
A Hold les: fényét
sóváran siklatja szép
combjaid közé.
Azt
mondtam: végső
titkom Te vagy. Nem igaz,
mert a legelső.
Nélküled a szív
nem akarja járni e
nyomorult földet.
Hangot
hallottam,
általad; de én voltam,
aki megírta.
- Nem akarom, hogy
fájjon neked, ha ölelsz.
Nem fájt, Kedvesem.
Kék
pettyes fehér
ruha volt. Abban látlak,
most és örökre.
Sorsából kilép
és harcol; mindig így volt.
Amíg megölik.
O. haikui
A
kapualjban
vártál meg. Könyörgő szem:
láthatlak-e még?
Kabátom
alá
bújva remegő kezed
szívem keresi.
Elhomályosul
a szempár; az éj. Akkor
bontanak ruhát.
Öled
napfénye;
nincsen más. Fahéjillat,
ahogy kitárul.
Bűbájos
fenék
tesz-vesz a szobában. Ez
csalás! Meztelen.
-
Mesélek, aludj.
Combod nyílik, sugdosol:
- Neki is mondd, jó…?
-
Takarj be. Éjjel
ha testedbe fordulok,
ne fázzon a szív.
A
hajnal vitte
nyomtalan. Szerelem volt
és azóta nincs.
Élni
a lélek
megtanul. Ismételni
százezer évet.
Nyolc haiku Editnek
Pattan
az ág: jég
bilincsel bólintó, szép
szomorúfüzet.
Csillagok
úsznak
tó tükrén moccanatlan
- lásd, ez életem.
Rózsaszirom
sincs.
Szálanként pusztul. Végén
vág le a hajnal.
Virágokban
él.
Vérzik már. Hallgatni fog
a testben a szív.
Sejtelem
vagy még,
áradó tavasz. Vízmély
rejt; tó könny-szeme.
Simogat.
Lágy hab,
ősz avar: élek-e még,
láthatatlanul?
Figyel
az őz. Fű
zöldjén puha nyak, lágy ív:
vöröslik a cél.
Szépség
odabenn,
szőlő-virágok; ez Ő.
Káromlom mégis.
Haikuk tengerszürkében
Poszeidón
és
mi. Itt ugyanolyan a lét.
Visszakéri majd.
Az
óceánok
öröktől-sós vize; a
könny; az Ősidő.
Alámerülve
élnek a sellők. Ha látsz
egyet: felejtsd el.
Bokáig,
térdig,
nyakig ér a dagály. Majd
holnap. Szüntelen.
Kerüld
a delfin
szemét. Hatalmasabb az
a lét, ne feledd.
Elvitorláznak
mind; üres már az ég; nincs
albatrosz, egy sem.
Belesimulsz:
"hadd
vigyen az ár". Ha akar,
kiköp téged is.
Hány
éjjel lestem
hiába titkait! Csak
kikötni lehet.
Haikuk egy régi relativitásból
Nincsen
nyár. Erdők
vetkőznek lombjukig. Tél
van, negatívban.
Beleragadni
anyám méhébe; ezt nem
álmodom többé.
Kőhajításnyi,
ennyi vagy. Kiterjedés,
innen a mezsgyén.
Visszatekerve
az Időt: se én, se Ő
nem vénültünk meg.
Sokadjára
se
értek semmit. Kolumbusz
tojásán kotlik.
Számtalan
percet
töltök fejenállva. Ez
szükséges és jó.
Búcsúban
lőttem,
mindet elhajigáltam.
A Gyűrűk Ura.
Nyakig
a földbe
áshatod magad. Szűk lesz
és érdektelen.
A
vízfodor, míg
a partig jut. Különben:
egy életen át.
Haikuk a végtelen változókról
Evangélium.
Nincs szereplője, és így
már tökéletes.
Megint
feltámadt.
Beteget jelentek. Nem
megy ez nekem. Kár.
Nincs
eljövendő
idő. Ami volt és most
éppen van, az lesz.
Ha
kiszagolt a
medve, ne mozdulj. Ordíts,
mert vaksi és fél.
Rejtvényeimbe
bújtattam létezésem.
Szegény, már fejti!
A
teknős és a
nyíl. Elrendezhetetlen,
mert csak logika.
Rágcsálót
eszik
a bagoly, a macska. Csak
az egér választ.
A
vonat éppen
átért, mikor a híd, placcs!
Míly balszerencse!
Figyelmem
rendje,
gonosz tudásom: nézlek,
mint egy bogarat.
Elvitte
tetőd
a vihar. Rakd fel megint,
újra ugyanúgy.
Ariadné
csak
egyszerű bűntársa a
Bikafejűnek.
A
labirintus,
amit kertész nevel, új
Thészeuszra vár.
Ahogy
forgatod,
a homokóra egyre
könyörtelenebb.
Tegnap
meghaltam,
de csak holnap mondom meg.
Ráérek. Hát ti?
Haikuk egy kellemetlen vasárnapon
Bárkám
zátonyra
futott. Verőfény; hűs víz;
hét nap haldoklás.
Robinson
partra
evickél. A JÓ ANYÁD,
szépirodalom!
Világvégi
csönd.
Sírj; kezdődjön el mégis
élet és halál.
A
Felhők Könyve
megírhatatlan és nem
halogatható.
Haikuk Chopin hangzataiból
Király
Lászlónak
Ami
van, felejt.
Három akkord őrzi az
egész világot.
Táncban
izzó lét
csillag-forrósága! Hidd:
csupán ritmika.
Etüdöt
írt egy
férfi. Föltámasztotta
Lengyelországot.
Hangvilla.
Egy kulcs
minden zárba illik. Tört
billentyűk sora.
Tizenegy haiku
Tarkóm
bizsereg.
Kerek a hold; bámul, mint
Te, szép gyilkosom.
Rőt,
forró ösvény!
Tigris tapossa, mikor
a patakra jár.
Éles
fűszálak
fütyülnek és halál-csönd
végtelenedik.
Nyárezüst-harmat
hűsen hullik. Másik út
nincsen. Ég veled!
Dús
hegyoldalra
felleg simul. Útját a
gyilkos sem leli.
Szép
lovaikon
harcosok várnak. Gondolj
előbb a nyárra.
A
jég elolvad
végül. Nem lesz, csak szív és
kín és új tavasz.
Nem
a virradat.
Nem kezdődik el semmi.
Nem az éjszaka.
Csak hajnali köd.
Csak ágak recsegése.
Csak álmodod ezt.
Tollát
borzoló
madár. Mellézuhanok,
látom: csupa vér.
Por,
fasor, kabát
csoszog Isten lakhelye,
Auschwitz felé.
Haikuk Musashi Úr ifjú éveiből
Ujjával
intett;
nem kérdeztem semmit és
ő nem válaszolt.
Mit
teszel velem?
Megkukulva bámulom
kibomló hajad.
Galambot
tartasz
kezedben; nézd, mily boldog
az elröppenés!
Én
láttam tested
elsőül; csak a Vég nyit
férfititkokat.
A
barackban egy
méhecske volt; bocsásd meg
mohóságomat…
Éjfélkor
légy a
kertben. Hívok Neked egy
hullócsillagot.
Arany-gyötrelem;
nem fakul a szín, a vágy;
örökkön ragyog.
Patak
futása,
friss pirkadat! Bámul-e
még szépre a szív?
Ó,
ó! Férfiak
álltak elém. Húguk jó
híre! Most van baj.
Duhaj
cimborák
dobtak a vízbe; ez is
jócselekedet!
Szaké-patakban
vizet iszom? Vagy rizsbort
nyelek a tóban?
Lábam
kalimpál
még; telt, kedves hölgy ült rám;
jaj, megvakultam!
Húzzatok
ki e
házból, mert nők lába közt
bájos a végzet!
Én
danolászok.
Vagy a Hold. Együtt nem, mert
így károgni csúf!
Sarum
elkopott.
Ajtóm elé valaki
újat csempészett.
Mily
vígságos volt
kalapot nyomni Buddha
szent homlokába!
Rizsaratáskor
süllyedő fényben gyújtott
füstölőt Anyám.
Haikuk éjkékben és fehérben
Párját
kereső
sas kering; visszhangzik a
sziklában a szív.
Elment,
akár a
többi, ez a monszun is.
Ne álmodj újat!
A
villámnak hány
ágát láttad? Szép, mint az
erekben a vér.
Kilencvenkilenc;
nincsen már több krizantém,
csak ennyi maradt.
Hány
este volt már?
Hány pirkadat számolja
néma útjaim?
Itt
fenn förgeteg.
Hogy lenn mi van, zuhanás
közben megnézem.
Nyári
lármában
ősz csöndje már; lefekszem
álmom-veszteni.
Száz
napja hallgat
a szél. Száz napja hívlak
furulyaszóval.
Rókát
szimatolt
kutyám. Elengedtem hát,
pedig medve volt.
Ültess
fákat is.
Azt ne hidd, hogy csak ettől
halhatatlanok.
Fagy
tapogatja
a fenyvest; felsikolt az
őz, ha vége már.
A
csillagokkal
élek és halok, miket
éjjel sír az ég.
Haikuk a Tavasz lelkéhez
a
fiú:................. - Jég-árnyékban a
szív;
oly távol van tested
tűz-lobbanása…
a
lány:.................
- Rózsa-ébredést
várj; tengerszem-susogást
déli szellőben.
a
fiú:................. -
Három hegy állja
hűség álmát; felhőkre,
mondd, hogy léphetek?
a
lány:.................
- Nap ékesít már
minden csúcsot; szememet
könnysugár-idő…
a
fiú:................ -
Hűs páfrány-erdő!
Hány ösvény nyílik Hozzád,
hozzám, érettünk?
a
lány: ......................
- Éjjel a patak
súgta: nincsen érkezés;
csak egy Tavasz-Fiú!
a
fiú:................... -
Köszöntelek, dús
hajnal! Nincsen indulás,
csak a sors; csak Te.
a
lány:............. -
Szobámban mécses
se ég; ruhám kibontom.
Hallom lépteid.
Musashi Úr melankóliája
Együttállnak
az
álnok bolygók, csillagok.
Kész veszedelem!
Hegyek
mögött már
a nap. Tudod-e, mi vár
alkonyat után?
Álló
nap mögött
lenyugvó hegyek. Ez van,
vagy csak létezik?
Aranysas-madár
ezüstcsillogásban: ím,
ez vadászatom!
A
Sólyomkard hogy
ragyog! Csillagok alatt
fényeskedj, halál.
Ha
felemelsz egy
követ, már réges-régen
megragadtattál.
Az
évek sora,
a csönd, a tűz. Nem várok
mást, csak ugyanezt.
Nem
késik semmi.
Nincs megérkezés, csak
továbbindulás.
Visszafordult
most
a szél. Hallom és érzem
is; mégse értem.
Hajnal
sugara.
A tusrajzon vízesés,
láthatatlanul.
A
színek neve
nem fontos. Hány szó, amit
elpocsékoltam?
Haikuk a Sólyompenge dalaiból
Ne
aggódj: csupán
négyen vannak. Ők is csak
az Utat járják.
A
Szentély felé
tartanak. Nem jutnak el
a Sors Urához.
Szél
sziszegett. Ott
pihen testük; sziklákon;
varjakra várva.
Ómikami!
Ölt
megint a kéz. Jó halált
haltak. Virrasztok.
Haikuk a kard sötét álmaiból
Akár
rónin is
lehetnék; szél a gazdám;
nap és csillag.
A
halál csak egy
jel, üde emlék, amit
szívvel köszöntök.
Kérded:
ki az a
Miyamoto Musashi?
Megmondom: senki.
Masamune,
az
egyetlen kovács így szólt:
kard csupán egy van.
Acélvillogás
a hídon. Átmegyek. Nincs
időm kerülni.
Ívébe
feszül
a test; kardját emeli;
méltó lesz minden.
Holtak
lebegnek;
a víz is emlékszik majd
dicső harcukra.
Sorsom
hatalma
e kardban csak kicsinység;
ősök léte űz.
Kilenc haiku bíborfeketében
A
nyár így szokta:
ruhátlan lelt ott reánk,
nádas rejtekén.
Keresd
rózsában;
kardban; szívben. Tudnod
kell: egyetlen szó.
Nem
apad a könny
mikor a hattyú elszáll
és vissza sem néz.
Megszöktetlek
majd,
daruháton érkezem.
Ezt mondtam neked.
Hó
susogása.
Szívemen hajad. Legyen
álom, ami nincs.
Élő
volt minden.
A ponty a tóban; a kert.
Ezer éve már.
Narancs
és kék ég.
Alkonyatkor távozom:
férfi egy felhőn.
Jó
mulatság volt.
Lábnyomod a hóban; az
élet, a halál.
Visszafordulok
szerelmedbe; sorsomba;
mennykövek alá.
Haikuk Musashi Úr arany-éveiből
Délnek
vágtatok:
tavaszba-nyílt rétek, így
illik elbukni!
Patak
zúgóján
pisztráng röppen; ezer szín
csillant ezer fényt.
Úszom
a tóban:
bokor rejtekén lányok
lesnek. Jövök már!
A
hajnalt vártam.
Telhetetlen. Elrabolt
minden csillagot.
A
sas elhagyta
bércét. Míg párjára lel,
élhettek tovább.
Elinaltak
mind.
A kardom se volt nálam:
csak toppantottam.
Kerítés
óvja
házad; téged a falak;
csúfság a sorsod.
Vajon
kié ez
a végső szél; létét most
ki átkozza el?
Hiába
hajszolsz
halálba három lovat:
a negyedik vagy.
Haikuk zöldben és vörösben
Madárdalidő.
Ölni és szeretni a
legalkalmasabb.
Születés,
halál:
cseresznyevirág, őz új
gidája; és vér.
A
tölgyek mondták,
látták is; itt van már Ő,
Nagy Incselkedő.
Medve-atya
mit
szagolgat? Lépesméz, ám
nagy a zümmögés…
Kipukkadok;
de
még egy szem szamócát… jaj,
jaj, sürgős dolog!
Ösvényt
nyit már a
tavasz; szarvas-nyomokon
léptem se hallik.
Lánykacagás!
Ezt
meglesem. Fürödnek, a
patak is örül!
Mikor
megláttak,
lepottyantam a fáról.
Hogy visonganak!
Gyémántos
reggel
kicsiny tüzem hamuját
szellő fújja szét.
Hat
komor harcos,
csónakban. Nevet a víz:
kapaszkodjatok!
Sűrű
bokrok közt
csörtetve ketten jobbról,
hárman balról. Jó!
A
hatodikat
utolértem a mezőn.
Találjon békét.
Csaták
harmata
növeszt csak dús réteket.
Így volt; így lesz ez.
Haikuk újholdkor, vasfeketében
Mester,
ki kertem
építed: kérlek, hagyd itt
rejtvényeidet.
Halálba
húzhat
egyetlen kézrebbenés;
vigyázd az ösvényt!
Lábatört
szarvas
könyörgi sorsát: legyen
vérpettyes a hó.
Hányszor
fordul még
a Hold? Gyöngyház-ígéret
mind a szerelem.
A
szavak, miket
annyiszor meggyötörtem,
szökésben vannak.
A
folyón túlra
indulok. Bármi vár ott:
nem jövök vissza.
Barátom:
Veled
maradok. Válaszolok,
ha itt az idő.
Hit
nélkül lenni
se nem rossz, se nem jó; csak
nem jelent semmit.
A
lepke súlya
ujjamon többé már nem
viselhető el.
Szánd
a magányost:
mint hullott kölykét a vad,
úgy viszi létét.
Vigasz
vagy remény
nincsen többé; szomorú
minden férfilét.
Akkor
lesz igaz,
mikor nevem már végleg
nem jut eszedbe.
Csatám
végén egy
szép kéz lezárja szemem.
Bár hihetném ezt.
Haikuk Musashi Úr vér-sötétjéből
Éj
harmata; vagy
könnyeid talán? Nincs, mi
hasonlítható…
Árnyékos
a Hegy,
Fúdzsi-nó. Az Istenek
várják sorsukat.
Ezer
villám, száz
fagy; tíz éve kidőlt már
recsegve a tölgy.
Kettőt
tapsolok:
lezúdulnak szívemre
a holt szellemek.
Rossz
hír hozója,
reggeli hó! Vadászni
se megy a róka.
Kopár
dombtetőn
fogtak körbe. Utolsó
látványuk: szemem.
Szato
Úr: kardom
kihívtad. Fényeskedjék
Néked e szép nap!
Éjnél
sötétebb,
mégis vakít: holdfényben
a fekete vér.
Porverő
sereg
vonul. Hány szív, hány hűség
holtak mezején?
Haikuk tűzben és aranyban
Szállok
mélységben,
magasságban. Elhagytam
zöldpázsit-időm.
Tüdőm
fuldoklik,
szívem dadog; rút idő,
hagyj magamra hát!
Belévakulsz,
ha
forr a tavasz. Kegyelmet
sem adhat nekünk.
Zárkózz
be, ha nem
nyílik a liliom. Most
jön; zord utakon.
Már
nincsen se híd,
se part. Vár a folyó, hogy
elveszejthessen.
Eljöttem
megint
kőfészkéhez. Csuklyát bont
és emelkedik.
Kígyószellemet
gyönyörű lassúsággal
kell érinteni.
A
halál szép és
udvarias. Rábízhatsz
minden teendőt.
Sekigahara,
szép mező! Hány virágot
tiport el csatám?
A
Sólyompengét
megmutatnom épp elég.
Hossza, mint a csend.
Levágtam
hajam.
Elégettem. Míg megnő,
véretek veszem.
Hollók
tépik a
húst. Csak a csont maradhat.
Így kell lennie.
Fölgyújtott
falvak
sora. Tűz-éj, füst-napok:
utat vág a kard.
Lovam
fejét most
hazafelé fordítom;
követnek, tudom.
Haikuk az ólom-nehéz álmokból
Szarvas
áll büszkén
az erdőszélen; rám néz,
tudja: nincs nyilam…
Éj
sem, hajnal sem
őriz láthatárt. Semmi
ez; fényzabáló.
Ősz
köde csapkod,
tekereg; lovam se tud
ösvényre lelni.
Mintha
a holtat
bíztatná: végy levegőt,
hát mire vársz még?
Hova
bujdosnék
előle? Nem enged szó,
sors és eskü sem.
Milyen
gyönyörű
szellő bontja a hattyú
tétova szárnyát?
Tálkámban
puha
rizs; szelíd esők jönnek;
mit akarnék még?
Úgy
játszik velem,
mint mikor tavaszba a
tél még belelép.
Sasvíjjogás
az
égbolt; eltört mindent
és megérkezett!
Haikuk halvány őszi fényben
Rám
várnak csupán
a madárseregekkel
vonuló utak.
A
színek titka
zárva. Csak üres látvány
minden pillantás.
Teámba
rózsa
szirma hull. Nem lesz többé
ilyen tisztaság.
Látsz-e
még engem
csillaghímes tavakban,
tavasz elején?
Egyszer
elkapott
az örvény. Játszott vagy sem,
forgok szüntelen.
Hol
van már a lomb?
Nyár meséje? Avarba
hulló délután?
Fűzlevél-pettyes
folyóm visszatér most hűs
forrásaihoz.
Hajnal-harmatból
szövi szívszelidítő
új fátylát az ősz.
A
felhők apja,
északi vihar roppant
szele közelít.
Ne
várjatok rám:
nincsen semmim, csak a szív
és a távolság.
Tépd
ki a nyelvem,
súgja a harang. Nekem
sincs már, tátogom.
Haikuk az álmatlanságból
Áginak
Felhőt
kergetnek
a szelek, vagy előlük
menekülnek el?
Sólyomzuhanás.
Nem tudom: zsákmányra csap
vagy holtára lel?
Visszavonítok,
farkastestvér. Fusson hát,
kit nem hív e dal!
Otthonom
sincsen;
felhő-árnyon, bús ködben
bujdosik a szív.
Minden
rózsa a
múlt vörösébe hullik
és egyre csak fáj.
Pirosul
már az
áfonya; leányarc az
első reggelen.
Csípőd
íve is
szebb, mint mikor az őz a
patakra hajlik.
Fenyőgallyakon
lépkedsz; könnyű járásod
hold mosolyogja.
Hiába
akar:
ki feledni nem tud, azt
élve temetik.
Haikuk alkony előtt
Felhő-tornyos
az
este; érzem a monszun
tengerillatát!
A
vízárusnak
vödre fáj. A pataknak
is fizetned kell!
Még
megélezem
a Sólyompengét. Amíg
minden elkopik.
Kit
fény fürdet, az
majd este vet árnyékot:
bújhat bárhová.
Fehér
vagy sötét
varázslat sincsen, csak a
titkos létezés.
Meglel
az út, ha
akar. Ne légy öntelt: nem
te találsz vissza.
Hegyről
le, völgyből
fel: ez mind az Út. Nem volt
és nincs távolság.
Suttogjatok
még,
fenyvesek. Hadd kövessem
emlék tűnt nyomát.
A
csalogány sem
dalol; oltsd el a tüzet,
álmodd életed.
Haikuk a szirmát hullajtó virághoz
Fúdzsi-nó!
Hozzád
csak lány keble, meredő
bimbaja méltó!
Sodorj
össze két
lepedőt. Vágy hajt, mégha
tüskebokor…jujj!
Combodról
sikló
selyem! Kelyhedben vesszőm,
nyárrá változunk.
Elszopogattam
egy jégcsapot, de szomjam
csak melled oltja.
Hol
a fényes nap,
mikor lótuszok között
találtam Reád…?
Elhordja
a szél
mind a szirmokat; még fáj
pillantásod is.
Nem
követheted
sötét utamat. Fehér
ruhád vesd le hát…
Számolom
hajad
összes szálát. Szeretsz-e
még, mire végzek?
Haikuk Sekigahara szép mezején
A
fülem nem hall;
lábam öreg; még látok.
Végig. Ugyanúgy.
Éj
vörösében
fekete árnyakkal kel
a kard hajnala.
Ómikami,
Föld
Föld szellemei! Vér lüktet,
ébredjetek hát!
Nincsen
mozdulat.
Szó nem segíthet. A Kard
vár türelemmel.
Három
rebbenés;
nem is érzem; lábamhoz
három fej gurul.
Cseppnyi
vér; fejét
a szép krizantém éppen
meghimbálja csak.
Testvér:
megtalálsz
a mezőn. Vérző lótusz,
holtratiporva.
Hold
mosolyában
térdelek. Elfogy a szív,
a hang, a bánat.
Van,
hogy a Minden
olyan, hogy se fegyver, se
szó nem éri el.
Haikuk Musashi Úr ittfelejtett játékaiból
Akkor.
Abban az
arany-alkonyban. Alvó
angyalok arcán.
Beszéljen
benned
békében, bajban; bízzál
balszerencsédben!
Csupán
csalfa csók,
csiklandozás; csábító
csodába csaltál!
Dűnén-derengő,
dérbe-dermedt dalokba
dőlő délután.
Egyetlen
este
elég. Elvitt egy embert,
emlékeivel.
Énekre
ébredj;
életed én élesztem,
évszázadokig.
Fagy
förtelmében
föld-fájdító fekete
felhők futása!
Harminchetedik
holdév. Hallgatok. Hordom
holtak hű hitét.
…ígérj
irgalmas
istenhozzádot is; így
illik igazán.
Jóság
jegyében
játszani jönnek. Jegyezd
jajgatásomat!
Keresztüllátni
kő-kapuk képzeletén:
kínos képesség.
Mézarany
melled,
méhed mélye; Mindenség,
mondd, meddig maradsz?
Rejtelmes
ritmus
ragyog reánksimulva:
ringunk reggelig.
Villogó-vértű
vitézt valagbarúgni
veszélyes; vigyázz!
Haikuk Musashi Úr nyugtalan délutánján
Nézem
a párát,
a ködös hegytetőt és
így őszülök meg.
A
part, a nagy szél,
ami homokba temet:
ne éljek tovább.
Nem
kell kívánnod
esők nyugalmát sem; hisz
énekel a szél.
Láthatatlan
Hold,
fel-nem-kelő Nap; éjfél,
fehér enyészet.
Fordulj
meg; lassan.
A nap nem tudja, hogy
süti a tarkód.
Szörnyű
Musashi!
Velem ijesztegették
a gyerekeket…
Lovam
sörényét
fésülöm; hideg avaron
borzong a szellő.
Mi
van még? Kard és
Lótusz; azután még egy
sötét szivárvány.
Musashi Úr ébredése
-
Láng-erdőt esők
fojtanak. Jött és jön; most
menj! - Nem - feleltem.
-
Mikor kel a nap?
- Zengő hangon mondd, mindig:
- Amikor meghal.
-
Mi a Tisztaság?
Vénségem csúf árnya; szép
ifjú. - Füstöt látsz.
Tavon
csillan a
hajnal; zsarnok Musashi,
bámuld a vizet!
Százezer
napja
halálnak, szerelemnek;
nagyon rövid volt.
Feléd
indulok
és kikerüllek. Most már
mindig így legyen.
Felhőszakadás.
Letérsz az útról; cseppre
csepp hull; mind megöl.
Szellemlovas
az
álom-mély szakadéknál;
éj-szín hívogat.
Hús
húshoz; hűség
hűséghez; Hold hidege,
hozd hát háborúm!
Musashi Úr a parton üldögél
Eltorlaszolva
közlekednek az utak
le- és fölfelé.
Táblára
ne véss
törvényt; hamarabb kopik,
mint akárhány szó.
Gyűjtemény
minden
halottnak: emlékezet.
Hát ezért felejts.
Tengeréhez
ér
minden folyó. A szívből
a szívtelen vér.
"Illendő:
csodát
tenned." Azt mondta, hogy már
rég abbahagytam.
Meglátogattam
a Hallgató Könyvet. Már
visszafelé ír.
Hatalmasan
halsz:
hegymély hó-homályában,
hajnal hűlt helyén.
A
Tízezer Hold
Kertje. Sokan úgy tudják,
hogy ottpusztultam.
Angyalok
röptét
követni neked álom,
nekem gyötrelem.
Haikuk a vörös jóslatokból
Az
álmokat kard
repüli át; mint madár
a viharokat.
A
magas Mennyből
könny zuhog; a Buddha sír
sötét esőket.
Úgy
indul el, hogy
érezzem újra. Vérszag
minden illatban.
Szállnak
a lelkek
és ökörnyál-szálakon
mezők búcsúznak.
Hányszor
íveli
még létem éjszakáját
ez a gyilkos Hold?
Át
a hágókon,
a havon; vércse vijjog,
hódol a télnek.
Nincs
menekülés:
farkasokkal érkezem
e hűtlen földre.
Adj
jelet: mikor
rohanjam le harcosok
halál-szín körét?
Felajánlkozik
a Penge: "ha akarod,
elmegyünk. Végleg."
Musashi Úr a kolostorban
Ha
eldobtad, vedd
fel. Ha felvetted, dobd el,
minél hamarabb.
Buddhának
lenni
borzasztó. Elég volt, én
nem bírom tovább.
"Nagy
szamuráj vagy."
Ezt mondták! "Ezután kis
szamuráj
leszek…"
"Mit
jelent, Mester,
a megtartóztatás?" "Azt,
hogy ostoba vagy!"
"Öt
évig álltam
egyhelyben. Mondd hát: ez az
Út?" "Ó, jaj nekem!"
"Ne
kotkodácsolj."
"De én beszélek, Mester!"
"Persze,
hisz tyúk vagy."
Barlangom
elé
gyűlnek és nem tudják hogy
nem tudok semmit.
Sárguló
mezők,
nyárvég; semerre-nyíló
utak, ablakok.
Az
a rossz, hogyha
rossz volt az eltaposott
katicabogár.
A
Sólyomkard még
emlékezik: élein most
villan minden ég!
A
Gyémánt Szútra
ilyen: becsukom könyvem
és lélegzetem.
Az
Öt Gyűrű; én
írtam. Négyet sikerült
már elvesztenem!
Musashi Úr visszatér a Hegyről
Az
ecset kopik;
a papír is fogytán; és
jön egy végső tél.
Szentély
romja a
tetőn. Halkan jár-kel, ki
még visszatalál.
Mit
jelenthet, ha
kilépsz a Körből és nem
történik semmi?
Szebb
minden kert,
ha esők öntözik. Nincsen
semmi fontosabb…
Kisurrantam
már
sokszor; most itthagyhatnám
a test börtönét…
A
vadrózsák még
nyílnak itt; hulló szirmok;
bennük emléked.
Lovam
a Kvantó
síkján kocog. Tűnt-párás
minden horizont.
Leselkedik
a
fák közül; megjelenni
nem mer a halál.
Letarolt
mindent
a bősz sereg. Semmiség:
dalolj, Sólyomkard!
Koponyákon
a
láb; recseg, álom oszlik
rút ébredésbe.
Kavics
a patak
alján; száma-sincs holtak,
akár az évek.
Haikuk Musashi Úr alkony-ezüstjében
Csillaghullás;
ez
az, mit nem bírhat se szív,
se szó, se bánat.
Ha
nézed, akkor
nem látod. Árnyékot vet
minden létezés.
Hányszor
dalolt a
Sólyomkard, mennykövek szép
diadalával!
Darvak
repülnek
őszből őszbe; halálból
halálba; mindig.
Patakcsobogás;
vérző pipacsmezőkön
időzik a szem.
Tizenhat
kő van
kertemben. Bárhol állsz, csak
tizenöt látszik.
Felütöm
most a
Felhők Könyvét. A Kéz ír;
ezüst-ecsettel.
A
hegyen, tölgyek
közt; testem és könyvem ott
égessétek el.
Musashi Úr kilenc halála
Hallás
se hallja:
vér-feketítő holdba
hívnak a hangok.
Darvak
táncában
szárnyakra dőlve dalol;
elkárhozottan.
Az
álmot árnyak
kóstolják; kövér varjak
a koponyákon.
Száznyolc
irányban,
sehol, sehová. A test;
a szív; a szellem.
Nyúlós
köd-tajték
bújtat. Most jön, aki öl,
ágrecsegéssel.
Írástudó
vagy
fejvadász; nem tudtam, hogy
mindkettő leszek.
Hatalmasan
halsz:
hegyek hó-homályában,
hajnal hűlt helyén.
Üres
a ház. Szél
csapkod ajtót, ablakot;
tör-zúz a szívben.
Lányok
sírnak és
fiúk sírnak. Láttak hát
szép szerelmeket.
Haikuk hófehérben
Csúf
az álom és
vér folyik. Szólít a Kard:
- készülj, Musashi.
Szétfutnak
mind az
utak; ők voltam; megyek
hát mindegyiken…
Vízen
vergődő
délután; már nem nyílik
se alkony, se éj.
Úgylehet:
csak a
szép szerelembe szabad
belepusztulni…
Oly
lassan jöttél…
Emléked voltam, és majd
az álmod leszek.
Utsunomiya
szent hegye! Megroppant a
szív; jövök feléd.
Idefenn
a Vég
nincsen. Annyi csak: egy
csillag tart felém.
Hajnalt
éneklő
kövek! Bujdosásom a
fényben végetért.
Föld
ereibe
távozott; nem is volt; mi
egy marék hamu?
Árnyba
rejtettem,
seholsembe temettem:
ott ragyog. Ne lásd.
