Szabó Palócz Attila: Hordalék (A leghosszabb haiku a világon)

« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Szabó Palócz Attila (1971-)
HORDALÉK
Szabó Csillának, Kanadába
(A leghosszabb haiku a világon)
Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2000.
A zEtna éghetetlen könyvtárában online:
http://www.zetna.org/zek/konyvek/26/index.html

Szabó Palócz Attila
Költő, író, színművész, 1971-ben született Zentán. Diplomát az újvidéki Művészeti Akadémián szerzett. Kötetei: Résnyire nyitva (versek, 1993), A meztelen Télapó (monodráma, 1995), Úgy és némiképp (szövegkönyv, 1996), Fityisz (gyermekversek, 1996), Trium(f)virátus (próza, 1998), A zentai csata (esszé, 1999), A falevélke új ruhája (mesék és versek, 2000), Falanszter (drámák, 2004). Színházban és filmen is rendez. Legutóbbi filmje: A pipogya hentes visszavág (2005, 23 perc).

Tartalom

I.
II.
Tisztelt Tanár úr!

Kapsz egy verset tő-
lem -- Kanadába. Ma szólt
apám, hogy apád

kért tőle egyet
az eddig megjelent köny-
veimből, hogy el-

küldje neked, lásd
ott Kanadában is, hogy
egykori osztály-

társad, aki még
az általánosban é-
vekig beléd volt

zúgva, mivel bí-
belődik manapság itt.
(Domonkosnak van

egy verse Kana-
dáról -- épp a napokban
gondoltam arra,

hogy átírom az
egészet -- Jugoszlávi-
ára alkalmaz-

va azt; arról len-
ne szó csupán, hogy minden-
hol, ahová ő

Kanadát írt egy-
koron, Jugoszláviá-
val helyettesí-

teném be; Jugosz-
lávia, mint Kanada
szinonímája

nagyon is elkép-
zelhető olyan érte-
lemben, hogy neked

Jugoszlávia
volt évekig a hazád,
az első hazád,

amelybe és a-
melyBEN születtél -- ország:
ahol születtél --,

most pedig évek
óta már a férjeddel
Kanadában élsz,

második hazád-
ban, hiszen második ha-
zád az ma már, és...;

ott is van egy ház,
ahová te naponta
mindig hazajársz;

a legutóbb, mi-
kor a kis-Napredakban
jártam -- még mindig

ott dolgozik a-
pád -- kérdésemre, ha jól
emlékszem, azt fe-

lelte, hogy gyerek
még nincs, dolgoztok mind a
ketten és egye-

bek, telefonon
értekeztek, ha van va-
lami, de egyéb-

ként is, csak nagyok
a számláitok, az sem
az igazi, így

marad a levél...;
nem tudlak elképzelni,
milyen lehetsz ma,

ott Kanadában,
nem tudom elképzelni
arcodat -- és azt

sem, mit mondhatnánk
egymásnak, ha te holnap
vétlen hazajön-

nél és az utcán
nonšalantno összefut-
nánk, vagy ha a sors

történetesen
épp engem Kanadába
vezérelne -- és

tulajdonképpen
ezért is írom neked
most ezt a verset.)

Igazából nem
szeretem, nem kedvelem
én a haikut,

a haiku ne-
kem semmi, nem vagyok egy
keleti megszál-

lott. A haiku
mostanság divat mife-
lénk, a csapból is

mindig az folyik,
minden szarházi bekép-
zelt majom gyártja

a haikukat,
felvág és frajerkodik
velük. Jómagam

inkább ahhoz a
fajtához tartozom, mint
amit Pé már rég

megírt a Hokku
című versben: "5-7-5
tahóknak nem több."

Vagy: "5-7-5" és
"tahóknak ennyi", mert most
fejből idézem,

nincs előttem a
Könnyv? De ha a Pé mondja,
akkor ám legyen,

mindent vállalok,
vállalom, hogy tahó is,
meg még egy rakás

szar vagyok. Minden,
amit a fejemre Ők
összehordanak.

Igen, magamra
vettem ám ezt a verset,
még ha tudom is,

hogy akinek nem
inge, annak a gatyá-
ja, s az se vegye

magára -- bizony
én már ezt az idegen
gatyát magamra

vettem -- nem adom!
A haiku nekem sem-
mi: 5-7-5 -- nem egyéb!

Akárha szabad
vers volna, csak ötször-hét-
szer öt a sora:

szép és jópofa
sortörés -- és nem egyéb.
Hogy formája is

legyen a formát-
lan versnek, prózának, szö-
vegnek, szónak, és...

Valahogy vala-
mi mindig megakad és
fennakad vala-

min és mindig ott
következik a három
pont némán és... és...

Jó kis helypótló
is ez az ?és...: ha hiány-
zik egy szótag még

az 5-7-5 vé-
gén, odabiggyeszti az
ember, hogy: és... és...

És mindig három
ponttal a végén: és... és...
és... és... és... és... és...

Így történhet meg
az is, hogy néha hosszabb
az utolsó öt

szótagos sor, mint
a középső hetes: és...
és... és... és... és... és...

És... Talán csak vál-
toztatna ezen vala-
mit, ha a közép-

ső, hét szótagos
sort is csak csupa ?és...-ek-
ből írnám ki és...

úgy mint: és... és... és...
és... és... és... és... és... és... és...
Ez hosszabb, mint az

és... és... és... és... és...
-- ahol csak öt van. De jobb
is lesz befejez-

ni, végét ejte-
ni ennek a VERSengés-
nek, hogy? Hiszen nem

akarok én most
itt semmiféle ars po-
eticát írni,

csak épp említet-
tem a dolgokat, néhány
dolgot, amit nem

tudtam kihagyni,
amit nem tudtam meg nem
írni, mert ?csak azt

írd meg, amit nem
tudsz meg nem írni? -- mondják
a bölcs idősek.

Az ars poeti-
céból is untig elég
csupán annyi, mi

minden versbe el-
engedhetetlenül be-
lefér és bele-

megy, ami bele
eszi magát és... és... és...
és... és... és... és... és...

és... amit nem le-
het kihagyni sehogysem
belőle -- és... és...

És... És... És tulaj-
donképpen még mindig a
bevezetésnél

tartok, sehogyan
se nem tudom átvere-
kedni magamat

rajta, hogy egy új,
egy még újabb, legújabb
tárgyaló részt is

megnyithatnék már.
Bevezetem magamat
az orromnál fog-

va a frissen me-
szelt, renovált haiku
tárgyalóterem-

be, és... és közben
azon gondolkodom, a-
zon töprenkedem,

azon rágódok,
azon eszem magamat,
azon emésztem

el és fel és le
és -- ismétcsak -- magamat,
hogy lehetséges

vajon hogyan vol-
na olyan hosszú szava-
kat összegyűjte-

ni és... és... és... és...
és... és... és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

versbe, haiku-
ba szedni, gyömöszölni,
gyúrni, csavarni,

hogy végeredmény-
ként egy-egy szó hosszabb is
lehessen az egy-

egy soroknál, több
az ötnél, de a hétnek
is jóval-jóval

fölötte és fe-
lette (ha mindenáron
mekegni aka-

runk!), a sokszóta-
gú szavak jegyzékének
reménye, remény-

sugara, fullánk-
ja, terve és öröme,
kegyessége és...

?szerencsekerék,
homoszexualitás,
délvidékiek,

képzőművészet,
profitabilitási
publicisztika,

szakirodalom,
békekonferencia,
hadiállapot,

szeizmoszaurusz,
csúcsinteligencia,
kecskemétiek,

bajúszviselők,
szabadkőműveseknek,
tisztségviselők,

fejetlenségben,
békeaktivistáknak,
zsörtölődésre,

puskaporszagtól,
gerinctelenségében,
kulcsfontosságú,

pártérdekeknek,
energiaforrások,
útjelzőtáblák,

borospincéből,
háromszöghajlítgatók,
menekültekre,

generáció,
felfuvalkodottaknak,
szamárköhögés,

tökfejgondozás,
üzlethálózatokon,
horoszkópszöveg

-- ezek mind-mind e-
gészsorosak volnának,
ezektől és.. és...

Ezekből nem le-
het többsorosakat fab-
rikálni, csak a

tördelés változ-
tatható: borospincék-
ből, háromszöghaj-

lítgatók, mene-
kültekre, generáci-
ó, felfuvalko?

és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

És egyébként azt
is kiszámoltam most az
imént, hogy nálam

egy oldalra, ha
írógépen (és nem kom-
puteren), a leg-

nagyobb (négy katta-
násos) sortávolsággal
gépelek, össze-

sen nyolc versszaknyi
haiku-folyam fér el
egy szolíd ki ol-

dalon. Azért fon-
tos ez, mert szeretnék csak
?és...-ekből álló

versszakokat, ha-
ikukat írni, gépel-
getni rendezett

sorban, amíg be-
le nem fáradok, bele
nem unok, ele-

gem nem lesz belő-
le, amíg bele nem dög-
lök ebbe a vers-

be, amit neked
szántam, amit neked szá-
nok továbbra is,

hogy a lelkeden,
csakis a te lelkeden
száradjak majd és...

Hogy a lelkeden,
csakis a te lelkeden
száradjon majd az

én lelkem is. És...
Hogy a te lelkedre dob-
janak fel kite-

regetés (a szeny-
nyes kiteregetése!)
címén, hanyagul

odavágva, o-
dadobva, odahajít-
va, amíg össze

nem fosom magam
itt az íróasztal mel-
lett hajnali egy

óra után né-
hány perccel, amíg a bo-
gyós fejemmel be-

le nem gaggyanok,
amíg ki nem nyiffanok,
amíg bele nem

pistulok, pisu-
lok, pistulok, pistulok,
pistulok, pistu?

És. És... És/és... És!
És...! És... és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

és.... és... és... és... és...
és... és... és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

Nos, hát így nem is
nehéz verset írni, mert
mindig van vala-

mi, ami mindun-
talan továbbsegít, hogy
még-még-még tovább

pötyögtetni tud-
jam az ?és...-eket, mindig
egy újabb ötlet,

egy-egy váratlan
felmentés és... és... és... és...
megváltás ás? ás?

Így nagyon gyorsan
halad a vers, osztódás-
sal szaporodnak

a versszakok és...
Hosszú lesz végül, nagyon
hosszú és... és... és....

És... És... És... én kü-
lönben is mindig a hosz-
szú verseket sze-

rettem, amelyek-
nek az elején, de még
oldalak után,

a közepén sem
látni a végét. Ahogy
Tolnai is meg-

írta már a DO-
REEN 2-ben, talán én
is szeretnék, én

is bele aka-
rok fulladni minden vers-
be, hogy egyiknek

se érjem meg a
végét, hogy egyik se, so-
ha ne érjen vé-

get, hogy mindegyik
tovább éljen, tovább foly-
tatódjon bennem

és benned és má-
sokban is, és mindenki-
ben, aki csak be-

le nézett, aki
el sem olvasta talán,
ahogy DOREEN sem

a DOREEN 2-t,
ahogy Bozsik anyja sem
a Vers anyámnak

címűt, és így nem
is tudhatja, hogy a sa-
ját fia, annak

verseivel a-
zonos, azokkal egye-
sült, azokkal vált

eggyé? egyvé? És...
?És... nélkül, ?és... nélkül, és...
?Ész? nélkül, ész? ész?

Talán ezért is
nem szeretem, talán e-
zért is ellenszen-

vesek nekem a
haikuk -- mert rövidek.
Nem élheti ki

magát bennük az
ember, nem azonosul-
hat saját verse-

ivel a költő.
Rövidek: mire elkez-
dené olvasni

őket az ember,
már rég véget is értek.
Mint egyik-másik

hetilapokban,
ahol szintén olyan rö-
vid minden, hogy min-

dent újra kell ol-
vasni -- de többször is -- hogy
észre vegye az

ember. Az ember?
Embertelenség? És... Ész?
És az ész? Az ész?

Az ész hatalma.
Ész nélkül? Ész nélkül? Ész?
Az ész hatalma

nélkül? Ész? Ész? Ész?
Tulajdonképpen értel-
metlen dolog ez,

amit most csiná-
lok, jobb volna lefeküd-
nöm aludni, hogy

reggel fel bírjak
kelni: kilencre mennem
kell -- ész nélkül és

könyörtelenül.
Valami mégis ébren
tart (és nem a ká-

véra gondolok),
pedig megvetve már az
ágy (délutáni

alvásom nyoma),
mégis, a következő
kávéhoz épp most

tettem fel vizet.
Értelmetlen dolog ez
tulajdonképpen,

mert amíg meg nem
jelenik valahol ad-
dig úgyis biztos,

hogy nem küldöm el
(még apámon keresztül
sem, hogy vigye be

a kis-Napredak-
ba apádnak) neked ezt
a verset, olyan

hosszú verset vi-
szont, amilyenre ezt ter-
vezem, manapság

itt Vajdaságban
lehetetlenség megje-
lentetni. Egy-két

sort még el lehet
sózni valahogy (ezért
kifizetődő

haikukat ír-
ni -- persze nem ilyen so-
rozatokat, mint

ez, hanem tényleg
haikukat, valódi
haikukat?) és...

Hol is tartottam?
Így hajnaltájt már a kon-
centrációm is

elapad, cserben-
hagy (akár egy gázoló),
s ilyenkor jók az

és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és... és... és...
ész? ész? ész? ész? ész?

-- szerű versek, a
gépies munka, a gé-
pies gépelés...

-- szerű versek, a
gépies munka, a gé-
pies gépelész?

Észérvek nélkül:
ész? ész? ész? ész? ész? ész? ész?
ez eddig ebben

a versben a leg-
hosszabb sorom és mégis:
hét szótagnál nem

hosszabb -- pont annyi.
Reggel egy halál lesz az
ébredés, felbo-

rul a biorit-
musom, színre lép a szív-
zörej? Lázadás:

nem akarok jó
verseket írni; hosszú
verseket aka-

rok írni?! Ész? Ész?
Ész nélkül? Hosszú versek
-- az ész lemarad.

Az ész nincs. Az ész
meghalt. Az ész elmúlt. Az
észre nincs szükség!

Az ész segg. Az ész
pina. Az ész fasz. Az ész
szar. Az ész nélkül ész?

Tulajdonképpen
azt sem tudom, Csilla, hogy
szereted-e a

verseket. Hogy a
hosszú versek neked is
kedvenceid-e?

Hogy a hosszú ver-
sek jelentik-e az é-
leted? Vagy az ész?

A nejem is fél-
tékeny lesz, ha meglátja
a cím alatt az

ajánlásban a
neved, lehet, hogy a fér-
jednek sem tetszik

majd az ötlet, hogy
én, hogy most, hogy verset, hogy?
neked, Csillának,

egykori osztály-
társamnak az általá-
nos iskolából,

akibe éve-
kig bele voltam zúgva,
de olyan balfasz

voltam, hogy éve-
kig nem tudtam kifogni,
akivel egy és

ugyanazon a
napon születtünk a zen-
tai kórház szü-

lészetén, ezer-
kilencszázhetvenegy no-
vember harminca-

dikán, és aki-
vel ráadásul még a
vezetéknevünk

is sokáig meg-
egyezett -- később mind a
ketten hűtlenek

lettünk hozzá. És...
Itt vannak neked az egy
sorba bele nem

gyömöszölhető
szavak: évszámokat kell
írni: ezerki-

lencszázhetvenegy,
ezerkilencszázhetven-
kettő, ezerki-

lencszázhetvenhá-
rom, ezerkilencszázhet-
vennégy, ezerki-

lencszázhetvenöt,
ezerkilencszázhetven-
hat, ezerkilenc-

százhetvenhét, e-
zerkilencszázhetvennyolc,
ezerkilencszáz-

hetvenkilenc, e-
zerkilencszáznyolcvan, e-
zerkilencszáznyolc-

vanegy, ezerki-
lencszáznyolcvankettő, e-
zerkilencszáznyolc-

vanhárom, ezer-
kilencszáznyolcvannégy, e-
zerkilencszáznyolc-

vanöt, ezerki-
lencszáznyolcvanhat, ezer-
kilencszáznyolcvan-

hét, ezerkilenc-
száznyolcvannyolc, ezerki-
lencszáznyolcvanki-

lenc, ezerkilenc-
százkilencven, ezerki-
lencszázkilencven-

egy, ezerkilenc-
százkilencvenkettő, e-
zerkilencszázki-

lencvenhárom, e-
zerkilencszázkilencven-
négy, ezerkilenc-

százkilencvenöt,
ezer? ezer? ezer? és...
ezer és ezer?

ezer meg ezer?
Életünk évei -- most
novemberben le-

szünk mindketten hu-
szonnégy évesek. Vének.
Az ilyen felso-

rolásoktól lesz
igazán hosszú a vers.
Az ilyen felso-

rolásoktól lesz
igazán rossz a vers. Ész?
S én akkor még csak

azt sem mondhatom,
hogy azért írok, hogy a-
zért szeretem a

hosszú verseket,
mint Tolnai a DOREEN
2-ben, hogy mert

sok pénzt kap érte?
Kapni ugyan kapnék, ha
ennyi sort (most nem

fogom megszámol-
ni) le lehetne közöl-
tetni bárhol is.

A jegyzeteim-
be pillantok, beléjük
nézek: ez a vers

egy anti-hai-
ku-transzparens, egy anti-
haiku-mani-

fesztum -- meghalt a
haiku, éljen a ha-
iku (Mururo-

án!) -- mélytengeri
ásatás hidrauli-
kus(s) sósvízkala-

pács -- én csak írom,
mert szeretek írni én,
SZERETEK ÍRNI,

SZERETEK VERSET
ÍRNI -- írom, mert grafo-
mán vagyok (vele-

született beteg-
ség, csak teljes kiélés-
sel gyógyítható!

?született beteg-
ség, csak teljes csömörrel
lesz gyógyítható!)?

Megtörik a ha-
iku-láncolat, ez egy
leszámolás ve-

led, leszámolás
a múlttal, egy véres le-
számolás -- bérel-

számolás: rács mö-
gött a véres kezű bér-
elszámoló -- és...

A fiókomba
túrok: Résnyire nyitva
-- apám a kis-Nap-

redakba bevit-
te már. És... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

és... és... és... és... és...
A meztelen Télapó
-- apád csak néhány

héttel később kap-
hatta el, hogy postázza
Kanadába ne-

ked. Mást nem küldhe-
tek: egy halom kötet ki-
adásra (kia-

dóra?) vár. Össze-
számolni sem tudom már:
a gyermekversek

az egyik helyen,
egy kötetnyi (huszonki-
lenc) haiku kész,

recenzálva van,
a kiadó szponzorra
vár, a drámákat

visszavettem u-
gyanonnan, ahol még a
gyermekversek is

kiadásra vár
(-nak), be kellene gépel-
ni a komputer-

be őket, és va-
lami akkor talán majd
lehetne belő-

lük, csak úgy privát
alapon, ahogy A mez-
telen Télapó

(ifj. Szloboda Ti-
bor A. -- ejtsd: Á pont -- című
drámájával egy

kötetben) is ké-
szült, a kötetben szerep-
lő irodalmi

forgatókönyvből
pedig filmet kéne gyár-
tani, a fóni-

kus költemények-
ből elsősorban cédét,
de lemezt (bake-

lit!) és kazettát
is, a vizuális köl-
teményekből is

összeállhatna
három-négy kötet ma már,
egy kiállítás

sem ártana, hogy
egy képzőművészeti,
vagy inkább csak egy,

a képzőművé-
szettel kacérkodó kor-
szakot lezárjak,

lezárhassak már,
és ahhoz is színes ka-
talógust szeret-

nék, a prózai
írásokat is rendsze-
rezni kellene:

kisprózák, mini-
atűrök, novellák, re-
gények -- két-három

nagyregény még ma
is legépelésre vár,
és néhány színhá-

zi ötletem is
van még a tarsolyomban,
rendezni szeret-

nék? Legbiztosabb
mindezek előtt (felso-
rolva csak után:)

a most készülő
előadás: úgy és né-
miképp -- ehhez egy

műsorfüzet pá-
rosul és... és... és... és... és...
és... és... és... és... és...

Majd abból is kül-
dök be a kis-Napredak-
ba apámtól a-

pádnak. Szóval: a
fiókomba túrok jó
mélyen az aljá-

ba és egy halom
közöletlen, kiadat-
lan kéziratban

akad meg a ke-
zem. Annyiszor próbáltam
már megszabadul-

ni ezektől a
versektől, feldolgozni,
eladni őket

kofamód a Cse-
repessoron, de gyermek-
korától nem sza-

badulhat egyköny-
nyen az ember? Majomnak
elvek térülnek,

zuhognak: HORDA-
LÉK! Avagy: hord a lék? És...
Szóval most elő-

szedtem őket, e-
lőszedtem néhányat kö-
zülük, hogy átdol-

gozzam neked, hogy
így adjam el őket egy
esetleges ve-

vőnek, egy eset-
leges versvásárlónak,
de már rögtön az

elsővel baj van:
ez képversnek íródott
valamikor és

lépcsőzetesen
lefelé vezet, lépcső-
zetesen lefe-

lé vezetnek ben-
ne a sorok, haiku-
ba törve csak ha-

misítani tu-
dok: lépcsőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-

csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-

lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-

csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcső-

lépcsőlépcsőlép-
csőlépcsőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlép-

csőlépcsőlépcső-
lépcsőlépcsőlépcsőlép-
csőlépcső -- csak eny-

nyi a szöveg benn.
Amikor Pécsett jártam
a nyáron, ott mond-

ta valaki egy
kocsmaasztal-melletti
beszélgetésben,

hogy? hogy? hogy a kép-
versek csak arra jók, hogy
ha ír egy rossz ver-

set az ember, va-
lahogy ?képesíti? azt,
és már el is ad-

hatja úgy -- másképp!
Mert az akkor már egy má-
sik vers, amelyik-

ben úgysem a szö-
veg a döntő, hanem va-
lami más: semmi

sem (mert ez a va-
laki a képversek el-
szánt és szenvedé-

lyes ellensége
volt). Most én bebizonyí-
tom neked -- miért

ne neked bizony-
gathatnám? --, hogy a hai-
ku is prímán meg-

felel erre? És:
Egy, két, hé', négy -- és! És... És:
sajnos, a máso-

dik most elősze-
dett vers is képversnek í-
ródott egykoron.

Arc poetica
volt a címe. Nem téve-
dés, mert a betűk-

ből egy arcot for-
máztam meg, de most csak a
szöveg jön ki, ma-

rad meg belőle:
FEJETEKBEN A CSONTJA-
IM ÉS AZ ESZEM

CSIGÁI ÜNNE-
PELNEK -- pont az nem volt a
végén? Nos! És:

a sorban a har-
madikkal már jóval ke-
vesebb lesz a gond,

hiszen az ere-
detileg is egy hosszabb
haikuláncnak

készült, amikor
megtudtam, hogy a régi,
Beszédes-féle

Sympóban megint
egy erotikus számot
készítenek és

így akartam ki-
fejezni az ötlettel
és a haiku-

val szembeni el-
lenszenvemet. Eroti-
kus ha-ha-hai-

kuk volt a címe,
és mindegyik előtt állt
egy szám, miszerint:

1. -- 2. -- 3?
Betűkkel kiírva hosz-
szabb is lehetne:

első, második,
harmadik, negyedik, ö-
tödik -- és így to-

vább a végtelen-
ségig is ha kell -- de kezd-
jünk bele most! És:

basz basz basz basz basz
fasz fasz fasz fasz fasz fasz fasz
ah ah ah ah ah

pina pina pi
na pina pina pina
pina pina pi

seggfej seggfej segg-
fej seggfej seggfej seggfej
seggfej seggfej vagy!

X. Y. X.
ritka név bár kurafi
ez az ő neve

a műfaszt a pi-
nába dugd be huzigáld:
ki-be, ki-be, ki-

-be? Kibe? -- teszem
hozzá most. Kicsit nehéz
lesz átírni most,

haikuba tör-
ni a vers hosszú sora-
it, de igyekez-

ni fogok ponto-
san számolni, kiszámol-
gatni az öt-hét-

-ötöket, a sor-
végeket pedig majd egy-
egy törtvonallal

jelzem mindenütt.
Egyébként hajdan Avan-
ti populo, a

Bela Rosa volt
a vers címe -- elveszik
ez most rajt', íme:

Bela Rosa / a-
vagy Rózsa Béla, / eset-
leg Sándorosan

-- Rúzsa Béla / volt
a neve, / de az ola-
szok csak Bela Ro-

sának nevezték. /
Semmilyen történelmi
eseménynek / sem

volt részese, / sőt
még szemlélője, szemta-
núja / sem. / De még

csak irodalmi /
hősként, / örökérvényű
alkotásokban, /

bármíly keresve /
sem találná nyomát / a
nyájas és igen-

tisztelt olvasó. /
Egy ötlet volt csupán, / egy
játék, / vagy még any-

nyi sem talán. / A
semmiből lett / és semmi-
vé lett. Csak volt / e-

zerkilencszáznyolc-
vankilenc szeptember ti-
zennyolcadikán, /

hétfőn, / tizenhét
óra harminc perctől / ti-
zenhét óra öt-

venhatig. / Ezen
kis jegyzeten kívül / sem-
mit sem hagyott / ma-

ga után / eljö-
vendő koroknak, korok-
ra, / sőt, még ezt sem

ő hagyta. / Ő csak
volt: / nem látott, nem hallott,
nem mozdult, / csak lé-

tezett -- volt. / Egye-
sek Béla Rose-nak (Béla
Pinknek) nevezték, /

mások Rúzsa Bé-
lának, / megint mások Ró-
zsa Bélának, / az

öregek Rózsa
Bécinek, / vagy Rúzsa Bé-
cinek, / esetleg

Rózsa Béciké-
nek, Rúzsa Bécikének, /
Rózsa Bélusnak,

Rúzsa Bélusnak, /
Rózsa Béluskának, Rú-
zsa Béluskának, /

a szerbek Bela
Rožának ( )*,/ vagy bela Ru-
žának ( ),/ az ola-

szok meg csak Bela
Rosának, / ebből kifo-
lyólag voltak, a-

kik / Béla rosszá-
nak, / esetleg / bella ro-
ssa-nak csúfolták. /

Ez utóbbiak
szégyeljék magukat! ?és
egyébként is: és...

Ennyi, ez volt a
vers. Elmondhatjuk még ró-
la, hogy a számok,

a számjegyek e-
redetileg valóban
számokkal voltak

beírva, begé-
pelve, de az átala-
kításnál nem tud-

tam megtartani
ezt, ugyanis furcsa lett
volna, ha egy sor-

ba az évszámból
csak annyi fér be, hogy e?
vagy ezer? és ott

el kell választa-
ni, és azt hogyan oldhat-
tam volna meg én.

Számokkal egye-
lőre ezt még kivite-
lezhetetlennek

tartom. A másik
meg, hogy az üresen ha-
gyott zárójelek-

be eredeti-
leg valószínűleg azt
kellett volna be-

írni kézzel és
ciril betűkkel, hogy Ro-
ža Bela, illet-

ve, Bela Roža,
majd pedig -- egy sorral lej-
jebb, hogy -- Bela Ru-

ža (bela ruža,
žuta ruža, žuta du-
nja, žuta kuća),

mert nincsenek ci-
ril (ćirilicás) betűk
az írógépe-

men. Többször is gon-
dolkodtam már azon, hogy
az ilyen rövi-

debb szövegek (ver-
sek) -- amelyek elvileg
rövidségükben

(egy-két sorukban)
is -- egészet képeznek,
ha egy, a saját

terjedelmüknél
jóval hosszabb szövegben
teljes egészé-

ben idézzük ő-
ket, hogyan vesztik el az
egész-jellegü-

ket, egész-mivol-
tukat, hogyan épülnek
téglaként, koc-

kaként az újon-
nan keletkező szöveg-
be és hogyan vál-

nak annak teljes-
jogú részévé, össze-
tevő- és alko-

tó elemévé.
Furcsa lemondás lehet
ez a részükről,

melyben sokminden
más mellett, többek között
egyéniségük-

ről is lemonda-
nak -- pontosabban: egyé-
niségüktől is

megfosztatnak. És
elvesznek a tőlük je-
lentősen hosszabb

szóforgatagban.
Micsoda lincselés ez!
Most pedig egy tel-

jes ciklus követ-
kezik, melynek az volt a
címe, hogy verses

olvasónapló
-- Politeizmusaim --
és az egyik da-

rabja a Résnyi-
re nyitva című kötet-
be is bekerült

-- azt most ki is dob-
tam már innen és csak a
többit írom és

tördelem itt át.
Csak, sajnos, semmi, semmi,
de tényleg semmi

kreativitás
sincs ebben a munkában,
így kedvem sincs most

már hozzá több, az
álom is gyötör, és a
gyetrám is dolgo-?

1995. november-december havában

* Ciril és Metód
betűivel nyugodt lé-
lekkel, most így u-
tólag is behe-
lyettesíthető? Rózsa
és Rúzsa Béla?

II.

No, itt van, hát az
osztálytalálkozóra
sem jöttél el. I-

gazából én sem
tulajdonítok neki
különösebb je-

lentőséget, csak
éppen úgy eszembe ju-
tott, bár juthatott

volna bármi más
is. Tudod, ez az egyet-
len osztály, amit

én befejeztem,
egyetlen másikkal sem
találkozhatok

így, ötévente,
mintha misem történt vol-
na. Most értem ha-

za az osztályfő-
nöki óráról, és már
az este, lefek-

vés után ugyan,
eszembe jutott, hogy foly-
tathatnám neked

ezt a verset, ezt
a leghosszabb haikut
a világon, a-

mi ezerkilenc-
százkilencvenöt novem-
ber és december

hava után fél-
be szakadt? Az este már
nem volt lelki e-

rőm felkelni, lus-
ta voltam, hogy felkeljek
és nekiüljek

folytatni. Most, hogy
hazaértem, van vagy két
(de legalább más-

fél) órám, mire
a Papuliba kell men-
nem a vacsorá-

ra. A Lénárd At-
tila hozott el egy ré-
gi kis Fítyóval

a sarokig, így
a gyaloglással sem múlt
feleslegesen

az időm, hát most
rajta-rajta-rajta hát
grinc és derék:

nem sokan voltunk
-- aránylag --, lehettünk vol-
na többen is, ha?

Ha-ha-ha?! Hi-hi!
(Nem vagyok meggyőződve
arról, hogy a vi-

lágirodalom
gyöngyszemei közé a-
vatják majd egyszer

ezt a költeményt?)
Szóval: nem kevesebb, mint
negyvenöt flekknyi

versezet jött ki
belőlem tavaly, ezer-
kilencszázkilenc-

venöt november
és december havában
-- és itt követke-

zik most a vers a
versről fejezet -- és most
a cím és az al-

cím alá oda-
írtam kézzel egy róma-
i egyest (itt rá-

gyújtanék!), a negy-
venötödik gépelt ol-
dal aljára pe-

dig, azt a már több-
ször is emlegetett dá-
tumot, miszerint

ezerkilencszáz-
kilencvenöt novembver
és december ha-

vában. A negyven-
hatodik flekket (ezt már
csak így mondjuk szak-

mai körökben,
bár őszintén szólva én
itt a szakmait

legszívesebben
idézőjelek közé
raknám -- a szakma

lelke rajta, no?)
pedig egy szintén róma-
i -- ezúttal -- ket-

tessel kezdtem. A
a verssorok összeszám-
lálására itt,

az ötvenedik
oldalon már nem válal-
kozom -- ennyit a

versről és annak
az nagy büdös tanáról.
Mondom: nem voltunk

túl sokan. Kábé
húszan, tehát szintén ká-
bé ti tizen hi-

ányoztatok, és
ezzel is az igazolt
és igazolat-

lan órák számát
szaporítottátok. Nem
számoltam össze,

hogy hányan voltunk,
de talán még rekonstru-
álható: a bal-

oldali (ez most
nem politika!) padsor-
ban elöl ült a

?masiniszta, ma-
siniszta, masiniszta,
a masiniszta?

Gajda Attila
(soha nem gondoltam vol-
na, hogy egyszer még

leírom ezt a
nevet, s különösen nem,
hogy versben teszem

azt), ő tornata-
nár lett, meg edző, meg a-
pa nemrég. Mellet-

te ült Lövei
Laci, abból amit el-
mondott, csak annyit

jegyeztem meg, hogy
meghalt az apja, meg hogy
most Adán él és

ott is dolgozik.
Pintér Zsolti, avagy ha
úgy jobban emlék-

szel rá, a Pipi.
Ő most Magyarországon
tanul és dolgo-

zik, szerintem ott
is marad. A Barkóczy
Levente foglalt

helyet mellette.
Megkopaszodott szegény,
nyakkendő meg min-

den, egész komoly
ember lett belőle. Nem
irigylem, soha

nem szeretnék I-
lyen lenni, de szó se ró-
la, neki jól áll.

S mögöttük ültem
én, már megint egyedül.
Rólam ennyi is

sok. Shock. Szótagok?
(Apám sürget, hogy indul-
nom kéne, hogy a

Papuliba még
nyolcra odaérjek.) És:
mögöttem ült a

Gömöri Jóska
(nem biztos, hogy szívesen
írom le ezt a

vezetéknevet,
de nem biztos az sem, hogy
erről ő tehet)

üzletember lett,
önkiszolgálókat nyit
Zentaszerte, nős?

Valamikor pad-
társak voltunk. Most nem. Ő
az egyetlen, aki

megpocakoso-
dott a fiúk közül, ?jól
főz az asszony?, mond-

ja. Mellette ült
a Fehér Csaba, meg az-
tán így tovább még

végezhetetlen,
véges-végtelen, vége-
láthatatlan so-

kaságáig az
nagy büdös haikuk so-
rának mereven?

Valahol ott szep-
tember végén volt ez a
bizonyos osztály-

találkozó, most
meg már január van, ránk
köszöntött az új

esztendő -- boldog
új évet kívánok! -- ez
most a legesleg-

újabb évfolyam
életünk folyamán -- e-
zerkilencszázki-

lencvenhetet í-
runk, ezt is meg kell majd még
valahogy szoknunk?

Mindig szokatlan
így, egy-egy új év ele-
jén az új évszám,

mindig nehezen
áll rá a szám... Hát, tudod,
érzem, fulladok,

lassacskán kiful-
ladok. Lehet, hogy ott szep-
temberben már nem

kellettt volna el-
kezdenem ezt az új fo-
lyamot. Fáradok.

Kissé hosszúra
nyúlt már ez a levél a-
nélkül is. Igen,

talán úgy van va-
lóban a rendjén, hogy a-
mit elkezd egyszer

az ember, azt fe-
jezze is be sebtiben,
s amíg be nem fe-

jezte, addig fel
se kelljen az asztaltól,
addig abba ne

hagyja, ha jót a-
kar; egyszer majd megtörök
én is, s mi eddig

fontos volt, sorra
mind levetkezem és új,
jövevény érté-

kek ivódnak majd
belém; lemondok majd ma-
gamról, szépen fel-

adom magamat,
hiszen "minden újra nap-
világra jő?", jő?

Kanada meg a-
múgy is jócskán messze van,
anélkül is nagy

a távolság, bíz,
nagyok a távolságok,
nemcsak a földraj-

ziak, Csilla, kö-
zöttünk; és bízom is va-
lahol a lelkem

legmélyén abban,
hogy ezek a sorok ne-
ked ott Kanadá-

ban valahol már
mitsem jelentenek; hogy
semmit sem jelen-

tenek. Talán vedd
úgy, hogy eszembe jutot-
tál ("piciny kisma-

dár?"), megüzentem
valamit abból, ami
valaha voltál.

Nem akarlak? Nem
vagyok biztos benne, hogy
még ismerni a-

karlak majd vala-
ha is; esetleg csak úgy,
mint tavaly az osz-

tálytalálkozón
is, hogy egy levelet ír-
tál, amit ott min-

denki előtt fel-
olvasott valaki; és
ha majd egyszer eb-

ből az országból
én is kijutok, s mert ki-
csi a világ, egy

röptéren jegyért
sorban állva majd egymás-
ra ismerünk, je-

lentsen az rövi-
den csak annyit, hogy egyszer
valahol (az Is-

ten háta mögött)
osztálytársak voltunk, nagy
eset? És aztán

mindketten bele-
törődtünk a világba,
egy-egy másik (pár-

huzamos?) világ-
ba. Holnap talán majd egy
új versbe, egy új

levélbe, versle-
vélbe kezdek, s majd újra
valaki máshoz.

Addig pedig még
a Fityiszt fogadd nagy-nagy
szeretettel tő-

lem, egyelőre
ez az, mi belőlem a
napvilágra jő,

akárha Oedi-
pusz lassacskán felsejlő
vétke volna, úgy

egészítik majd
ki fokozatosan mind-
azok, melyek még

-- ím -- fiókban rej-
lenek. Nem ér a köszö-
net, köszönő sza-

vad már el nem ér,
hajnal van ismét, s nekem
újra indulnom

kell; vár valami
más, hogy valaki más majd
újra visszavár-

jon. S itt a hai-
ku-láncolat is megtö-
rik, kipilickéz-

ni már nincs időm,
negyed óra múlva a
hajnali buszra

indulok; mert ta-
hóknak öt-hét-öt, nem több,
ennyiben mara-

dunk dunk dunk dunk dunk
dunk dunk dunk dunk dunk dunk dunk
dunk dunk dunk dunk dunk

Zentán, 1996. szeptember -- 1997. január havában

Tisztelt Tanár úr!

Körleveléből,
melyben felkért, hogy költe-
ményeimmel -- több

más vajdasági
magyar költő mellett -- ve-
gyek részt a Versek

éve '9-
8 című antológi-
ában (igen nagy

valószínűség-
gel: Ön-célúan és Ön-
hitten; mégis...) azt

olvastam ki, hogy
formai és tartalmi
megszabások nél-

kül egyúttal ar-
ra is felkér, hogy egyfaj-
ta értekező

jellegű helyzet-
jelentést is adjak köl-
tészetem, iro-

dalmiságom pil-
lanatnyi állapotá-
ról... Amennyiben

azonban mégis
tévednék, körlevele
tanulsága sze-

rint az elmondot-
taknak magukból a ver-
sekből kellene

kiolvasható-
aknak lenniük. Akár-
hogy is álljon ez

a dolog, úgy ér-
zem, az én esetemben
ezúttal elhagy-

hatatlan az ef-
féle magyarázkodás
bizonyos, tőlem

teljességgel füg-
getlen, ám életemet
és sorsomat min-

denképp és igen
negatív irányban be-
folyásoló dol-

gok és esemé-
nyek miatt; és ugyana-
zok ürügyén. Gon-

dolom, ismert le-
het Ön előtt, hogy tavaly
szeptember óta,

minden tiltako-
zásom és elvi, vala-
mint eszmei és

meggyőződésbe-
li ellenkezésem, nem
is beszélve ar-

ról, hogy szabad a-
karatom ellenére
is a katonaság i-

gáját nyűvöm -- nem-
csak én, de feleségem
is, aki ebből

kifolyólag e-
gyedül maradt otthon má-
ra már négy eszten-

dős kislányunkkal,
gyakorlatilag olyan
embertelen kö-

rülmények köze-
pette, hogy lakástala-
nul, egy olyanfaj-

ta létboyzonyta-
lanságban tengődik, hogy
egyik nap sem tud-

hatja, hogy hol, s va-
jon egyáltalán lehajt-
hatják-e majd va-

lahol a fejü-
ket? De az elveket, a
tiltakozást, a

meggyőződést és
az akarat szabadsá-
gát ebben az or-

szágban -- vajon ki
nem szarja le? Mindezt te-
tézi még a ko-

sovói hábo-
rú gyomorémelyítő
fuvallata is,

amely csak megí-
télés kérdése, hogy el-
kezdődött-e már,

vagy a küszöbön
áll; s amelynek jómagam
vagyok a része-

se. Szerintem pe-
dig javában tart... Minde-
zek a tények és

élethelyzetek,
azt hiszem logikusan
is, meálljt paran-

csolnak (no ja, a-
zok a kibaszott parancs-
szavak!) a liri-

kus elmélyülé-
sének, a költészet szár-
nyalásának? Az

irodalmi ÉN
-nek? Elenyésző számban
persze néhány ver-

sem ilyen körül-
mények közepette az
elmúlt időszak-

ban is született.
Ezek azonban az el-
mélyülés olyan

ritka pillana-
tait tükrözik, ame-
lyek már önmaguk-

ban is a líra
után kiáltanak és
megörökíté-

sük nem is annyi-
ra költői, mint inkább
írnoki fela-

dat. Újabb verse-
im olyan ritkák, hogy kis-
számúságukban

folyamatos meg-
jelentetésük nem o-
koz gondot? Azt a

néhány darabot,
amely ugyanis az u-
tóbbi időben

megszületett a
Kilátó azonnal kö-
zölte. Mindebből

azt szeretném ki-
hámozni, hogy újabb vers-
sel, vadonatúj

költeménnyel -- a-
kármennyire sajnála-
tosnak vélem is

ezt az állapo-
tot -- nem tudok hozzájá-
ruláni a Versek

éve ezerki-
lencszázkilencvennyolcas
gyűjteményéhez.

AZONBAN! A két
hetes szabadságolás-
ra történő itt-

honlétem ide-
jét, engedtessék meg ne-
kem, hogy kihasznál-

jam arra, hogy visz-
szaéljek kiszolgálta-
tott helyzetemmel

és a fentiek-
ben elmondottakra hi-
vatkozva és u-

gyanazokkal i-
gazolva előkeres-
sem Hordalék cí-

mű, korábban í-
ródott haiku-füzé-
remet, amelyet

mindeddig még e-
gyetlenegy szerkesztőség-
nek sem bocsájtot-

tam a rendelke-
zésére. Annál is in-
kább időszerű-

nek és indokolt-
nak tartom ennek az el-
beszélő költe-

ménynek a közlé-
sét, mert rólam, Szabó Pa-
lócz Attiláról,

személyiségem-
ről (mert nekem van olyan!)
és egyénisé-

gemről, irodal-
mi munkásságomról és
költészetemről

(mert nekem olyan
is van!), valamint célja-
imról és civil

körülmények kö-
zött alkotott vélemé-
nyemről sokkal töb-

bet hordoz magá-
ban és sokkal többet á-
rul el, mint azok

a félkész verskez-
demények, amelyeket
ennek helyébe

esetlegesen
talán fel tudnék aján-
lani pillanat-

nyilag? A terje-
delem, sajnos, szerkesztő-
i szempontból, ki-

záró tényező
lehet, de hadd hivatkoz-
zak ismét nemkí-

vánatos helyze-
temre? Már csak azért is,
mert ez a helyzet

nem teszi lehe-
tővé számomra a re-
alitások ta-

laján kiala-
kított hozzáállást. Nem
panaszkodni a-

karok, önnön nya-
valygásom már nekem is
a terhemre van.

Inkább csak bocsá-
natot szeretnék kérni
ezzel a verssel,

mert a két egymást
követő (az előző-
től számított) Ver-

sek éve között
eltelt időszakot, úgy
érzem, költésze-

tem állásában
és fejlődésében sok-
kal jobban fémjel-

zi ez a hai-
ku-füzér, mintha tegnap
írtam volna va-

lamit. Valami
újat! Már csak a keser-
gés, a nyavalygás

miatt is. A ka-
tonaság, a háború,
csak egy átmene-

ti dolog az én
életemben is, itt, a
Hordalékban vi-

szont, megítélé-
sem szerint, tartóasabb és
sokkalta embe-

ribb dolgok jutnak
kifejezésre. Abban
a reményben, hogy

versemet olvas-
va egyetért velem, üd-
vözli végül Önt

Kishegyesen, 1998. június 13-án

a Képes Ifjú-
ság idei újságí-
ró-táborában.
Vojnik Sabo A-
tila, Vé Pé nyolc három
hat öt per ötven-
hat három nyolc ket-
tő kettő öt Kosovska
Mitrovica... Ma!

Magyar haiku szerzők mutatója

A

B

C

D

E

F

G

H

I

J

K

L

M

N

O

P

R

S

T

U

V

W

Z