« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
József
Attila (1905-1937)
Medáliák (1928)
„medalion-vers:
a haiku József Attila-i változata"
...........................................Somogyi
Tamás
A ciklus címe a medalion szóra utal, amely arcképet, emléktárgyat rejtő kis aranytokocskát jelent. A sorok gyakran távoli asszociációkat rántanak egybe: „a cselédlány könnye a kovászba hull, / ne keress csókot, ez a ház kigyúl, / hazatalálsz még, szedd a lábodat - / füstölgő szemek világítanak”, olykor groteszk torzításban: „s ha megrándul még bőröm, az egek, / hátamról minden hasamra pereg; / hemzsegnek majd az apró zsírosok, / a csillagok, kis fehér kukacok”. A medáliák motívumai jórészt gyermekkori élményekből valók; így a kis kanász figurája, aki „ríva öleli át / kővé varázsolt tarka malacát”, az öcsödi disznópásztorkodás emlékét idézi. De az eredeti kontextustól „megtisztítva” az emlékkép önálló képpé változik, csupán közvetve utal a lélek színpadára: az expresszionista módon artikulált tudattartalmak a gyors és váratlan vágások következtében mindig túlmutatnak a lírai én közvetlenül megjelenő közérzet-beszámolóján.
A ciklus számokkal is elválasztott verseit elsősorban a központi motívum, az én és a világ disszonáns viszonya kapcsolja össze. A Medáliák azt a kérdést feszegeti, hogy meddig engedi a világ az én kiterjedését. (Felfogható a 23 éves költő belső fejlődésrajzának is; erre utalhat, hogy a ciklus 23 strófából áll, a 11. darabban 23 király, illetve kölyök szerepel.) Például az első vers az öntudatra ébredés, a helyzetfelismerés, a boldog önfeledtség, ártatlanság elvesztésének, a világtól való elidegenedettségnek drámáját vetíti elénk. Az első hat sor a hajdan volt idillt jeleníti meg, az utolsó kettő pedig a keserves jelent. A lírai én múltját a mitikus, jámbor óriáselefánt jelképezi, aki közvetített ég és föld között - mintha a legendás aranykor álmát valósította volna meg -, míg rá nem kellett ébrednie, hogy emberként, emberi lélekként parányivá zsugorodik a tér („mennyem odavan”), s régi vágyai, méretei otrombának hatnak ebből a perspektívából.
MEDÁLIÁK
1
Elefánt
voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,
és
fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, -
most lelkem: ember - mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam - -
2
Porszem
mászik gyenge harmaton,
lukas nadrágom kézzel takarom,
a kis kanász ríva öleli át
kővé varázsolt tarka malacát -
zöld
füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
jéglapba fagyva tejfehér virág,
elvált levélen lebeg a világ - -
3
Totyog,
totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász,
lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény -
egy
fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág - -
4
Lehet,
hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -
a
cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -
5
Disznó,
de akin jáspis a csülök,
fábul faragott istenen ülök,
hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő!
meghalok s mázsás szakállam kinő
s
ha megrándul még bőröm, az egek,
hátamról minden hasamra pereg;
hemzsegnek majd az apró zsírosok,
a csillagok, kis fehér kukacok - -
6
Ragyog
a zöld gyík, sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kő esett
s a sírók sóhajtotta fellegek,
a
háborúkkal hívott hajnalok,
ugró napok és rezgő csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem -
világizzása hőmérsékletem - -
7
A
küszöbön a vashabú vödör, -
szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,
a szennyes lé lapulva árad el,
tajtékja fölgyűrt karján szárad el -
én
is bádoghabokba horpadok,
de kélnek csengő és szabad habok
s végigcsattognak tengerek lován
a lépcsőházak villogó fogán - -
8
Borostyánkőbe
fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
befut
a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne ludbőrzzenek az öregek - -
9
Barátommal
egy ágyban lakom,
nem is lesz hervadó liliomom,
nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian
s
míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
főzelékszínű szemmel nézitek,
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint - -
10
Szakállam
sercenj, reccsenj, kunkorodj,
boronaként a vetésen vonódj -
az ég fölött, mint lent a fellegek,
egy cirógatás gazdátlan lebeg
s
e hűvös varázs húzva, szeliden,
szakállamon majd egykor megpihen
s vörös fonatján bütykömig csorog
jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok - -
11
Huszonhárom
király sétál,
jáspiskorona fejükben,
sárga dinnyét edegélnek,
új hold süt a balkezükben.
Huszonhárom
kölyök császkál,
csámpás sityak a fejükben,
görögdinnyét szürcsölőznek,
új nap lángol jobbkezükben.
12
Az
eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbőrű, kin megfagyott a vér
és a lidércként rugódzó fehér -
-
- - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
