« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Cseke
Gábor (1941-)
és a haiku
Galogút
[részlet]
Déli harang - versek, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967, c. kötetből
(Képek)
Nyílt,
téli út. A hóra
szél bukik, mintha
gyerek volna.
Szemben
a nap. Az ágon
varjú méláz az
elmúláson.
Kanyar.
Néha emberek jönnek,
napos gondjuk iszákban,
köszönnek.
(haikukat
ír...)
Szürke rímek, 2009-2010
haikukat
ír egy barátom
egyet, kettőt, százat, s belátom,
jól áll neki, mint a kimenő-
re készülő cseléden a
kimonó
Cseke Gábor - Született 1941. július 29-én Kolozsvárott. Újságíró, költő, író. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett (1962), 1962 és 2005 között az Ifjúmunkás, az Előre, majd a Romániai Magyar Szó belső munkatársa. Főbb munkái: Déli harang (versek, 1967; http://mek.oszk.hu/07800/07833), Elveszett birtokok (versek, 1969; http://mek.oszk.hu/07700/07758), Tornác (próza, 1970; http://mek.oszk.hu/08100/08111), A tuskó (gyerekregény, 1979; http://mek.oszk.hu/08200/08249), Érzelmes levelek (regény, 1980; http://mek.oszk.hu/07800/07823), Ellenállás (versek, 1980; http://mek.oszk.hu/07700/07749), Bármely rendelést vállalok (regény, 1982), Az ítélet születése (versek, 1983; http://mek.oszk.hu/07800/07844), A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989), A bozót (regény, 1989; második, átdolgozott kiadás 2008), Álruhában. Mai kalandok (riportok, 1989), Kölcsönsorok. Mai román költők (2005), Tükörterem (válogatott versek, 2005), Lírai tőzsde. Fontos versek (2006). Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek, 2008; http://mek.oszk.hu/07800/07892), Székelyföldi malmok nyomában (Pro Print, 2008; Ádám Gyula fotóművésszel közösen); Jelentések - magamról. Emlékezés ellenfényben (Polis, 2009). Internetes művei: Öböl - versek egy fotógyűjteményhez (http://irodalom.elender.hu/obol), Színes kenguru - Ötven fénykép és ugyanannyi vers a gyermekkorból, Mircea Florin Şandruval közösen (http://mek.oszk.hu/02300/02354), Milos könyve - napló (http://cseke.atw.hu/milos); Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967-2008 (http://mek.oszk.hu/07700/07743); Fehér titok. Mai kalandok (riportok; http://mek.oszk.hu/07700/07778); Futóbolond. Három történet (http://mek.oszk.hu/07700/07744); A tolószék utasa (versfüzér, http://mek.oszk.hu/07800/07843).
Cseke Gábor:
Haikufelhőben üldögélve
káfé főnix
- irodalmi és fotóművészeti lap, 2010. augusztus 17.
http://kafe.hhrf.org/?p=3433
urszu2, 2010. augusztus 24., kedd
http://urszu2.blogspot.com/2010/08/haikufelhoben-uldogelve.html
Ezúton követem meg barátomat, Andrassew Ivánt azért az általam valamikor szellemesnek vélt csipkelődésért, amivel az ő haiku-kötetére tett nyilvános vállalását fogadtam, tavaly július végén. Most, a nemrég vele készített interjú után megértettem, bár a legkisebb utalást sem tette rá, hogy jókora otrombaság volt részemről az a bökvers, amivel a blogján tett bejelentést nyugtáztam.
(Gyengébbek kedvéért ideírom:
haikukat ír egy barátom
egyet, kettőt, százat, s belátom,
jól áll neki, mint a kimenő-
re készülő cseléden a
kimonó)
Pedig tudhattam volna, hiszen ismertem korábbi munkáit, hogy jóideje művelte már a haikut, ráadásul tőlem sem volt teljesen idegen a keleti tűzijátékok sziporkáira emlékeztető japán műforma, amikor is 2004-ben Serban Codrin román költő verseinek tolmácsolásához bele kellett dolgoznom magam a haiku szellemiségébe és versstruktúrájába; annál is inkább, mivel a szerző akkor már évek óta nemzetközi elismeréssel honosította meg a román költészetben a japán verselés sajátos műformáit, egyúttal alapító tagja a román haiku-iskolának.
Ámde ekkor még történt valami, ami hirtelen lehűtötte a haiku iránti lelkesedésemet. A Terebess-testvérek [sic!] honlapja révén, miközben próbáltam elmélyedni a japán költői irályok rejtelmeiben, egy érdekes, de annál kiábrándítóbb közleményre bukkantam, amely arról tudósított, hogy egy kyotói multimédia-művész és kutató, aki a számítógépek és emberi kultúra kapcsolatát vizsgálja, újabban interaktív haikuíró rendszeren dolgozik: a felhasználó begépeli a számítógépbe a két-három kulcsszót, majd a program azokhoz kapcsolódó verset generál. Tudom, hogy egy ilyen program létrehozása rendkívül bonyolult, de azt is sejtem, hogy azért kecsegtethet némi sikerrel, mert a haiku roppant takarékos - összesen 17 szótag -, nem kötik rímek, elviseli a maximális gondolatsűrítést, a mozaik-elrendezés sugallta hangulatokat alig néhány szó közvetíti. Ehhez képest a szonettírás gépi adaptációja bolygóközi utazáshoz hasonló komplexitású vállalkozás lenne, hiszen a kötelező 14 sort a szigorúan megszabott ritmus és rímképlet ijesztően bonyolult konstrukcióvá tennék, amire lenne ugyan technikai megoldás, de az fényévekre járna a legszerényebb eredményektől is. Nem hiszem el, hogy a gépet egyáltalán rá lehet venni, hogy szonettírásra adja a fejét...
Az ajtót azonban egy ugyanazon a honlapon szereplő programocska tette be (Bencze Balázs: Haiku generátor), amely azt ígéri, hogy a felhasználó szeme előtt egyik haikut írja a másik után, ám arra is figyelmeztet, hogy minden, amit a program létrehoz, a szerzői jog védelme alatt áll. A program ugyanis nem más - derül ki alaposabb tanulmányozás után a szerzőnek a hozzá mellékelt tanulmányából, amit a gyanútlan felhasználó rendszerint későn, az első ámulat elmúlta után fedez föl -, mint 401 haiku-sorból álló adatbázis, ebből "állít össze véletlen haikukat - valójában egyetlen négyszázegysoros vers véletlen metszetét adja ki minden új versben. A sorok hangulata és tartalma egységes és igyekszik megfelelni az eredeti japán haiku nyugati nyelveken elterjedt követelményeinek - szerzője számos haikut írt számítógép nélkül is. Igazából ez az egész program nem kifejezetten számítógépes alkotás, sokkal inkább egy sajátos verseskönyv, amelynek csak kezelést könnyítő segédeszköze a számítógép. A legszerencsésebb (elektronikus verseskötetnek) nevezni." Játék, szellemi demonstráció ez a szerző részéről, amivel lenyűgözi ugyan közönségét - kinek nem maradna tátva a szája, ha az enter billentyű egyetlen moccanatával a kis program kész verset présel ki magából, amiről még csak azt se lehet mondani, hogy rossz, netán primitív vagy hogy érthetetlen. Legtöbbjük olyan közepes. Gépies. Tucatholmi. Pontosan úgy, ahogy a szerző mondja: a kész sorok variálódnak egymással szeszélyes kombinációban. Néha még csillannak is egyet-egyet, s az a benyomásunk, hogy gépi eredetéhez mérten egészen elfogadhatók...
Csak néhány példa erejéig idéznék az általam gerjesztett Bencze Balázs-féle variációkból, anélkül, hogy jogot formálnék a szerzőségre:
Váratlan vendég
Néha Isten is pihen...
Hát ez a vénség?Élni nagyon jó!
Ébren lenni rémálom.
Hallgat a jövő...Tükörbe nézek:
hosszú verset írjak-e?
Vénasszony-beszéd.Vén filozófus!
Gyilkosokkal kel a nap.
Férgek mindenütt...Fekete ég, tűz
Korhadt fában vén bogár
Újév hajnalánFénylő telehold!
Erdő szélén tölgyfa áll.
Félhetsz. De minek.stb. stb...
Ezek után a magam számára azt a következtetést kockáztattam meg a haikuval kapcsolatban, hogy az talán mégsem annyira varázslatos, titokzatos, mélyértelmű műforma, ahogy azt beállítják és sok helyen nagy felhajtással hangoztatják, ráadásul mindenféle fesztiválokat és világversenyeket szervezve körüle... Elkönyveltem, hogy a haiku egy viszonylag szűk keresztmetszetű, erősen korlátozott számú változóval operáló, lexikálisan és nyelvtanilag még könnyen behatárolható, eredményesen modellezhető versstruktúra, ami demokratikusan nyitva áll minden értelmes, jól működő emberi/gépi elme előtt.
E sok tétova bizonytalankodással, hullámzó érzelmi viszonyulással csak annyit szeretnék jelezni, hogy a haikut illetően teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit is higgyek. Kész vagyok affelé hajlani, hogy az én vélekedésem igen erősen szubjektív, nem mérvadó, több zavart okoz, ahelyett hogy világosságot gyújtson a fejekben. Haiku-felhőbe kerültem, mint a ködben tévelygő vándor, és elvesztettem a biztos tájékozódási pontjaimat, amiről talán magam is írhatnék egy tűrhető haiukut, de arról meg hamarosan kiderítenék, hogy az távol áll a kánonoktól, mert az esztétikai igényesség nem elégszik meg a műforma külső formai jegyeivel; azt mondják, nem minden 5+7+5 szótagos, három soros, rímtelen vers haiku, csak az, amely természeti képet ábrázolva bizonyos lelkiállapotot sugall (ahogyan egy Kosztolányira esküsző magyar haiku-költő vallja: "Egy természeti rajz, melynek pontosnak, valószerűnek kell lennie "lírai" közlés nélkül, mögötte van egy másik rajz is, egy lelkirajz, mely általános emberi, mondjuk az olvasó lelkirajza, aki a keretet megtölti tartalommal."); az, ami ezen túlmegy és mindent megmagyaráz, közöl - és nem sugall -, az kizárja magát ebből a bűvös ködállapotból; az már nem haiku.
Andrassew Iván viszont látjuk, hogy mit mond: a haikut maga a közönség avatja haikuvá, nem a szabályokat és kánonokat a költők fejére olvasók, nem elméletgyártók és kritikusok. A költőnek kell jól éreznie magát a haiku-ruhában, mely takarékos, kurtácska gúnya ugyan, de illendően és kifejezően fel tudja öltöztetni a legmélyebb gondolatot is.
Ettől egy kicsit eltér az a vélekedés, hogy a haiku olyan a költészetben, mint a kommunikációban az sms: rövid, gyors, célratörő. Sajnos, hogy ez a megközelítés csak felhasználói szempontból értékeli a műformát, akárcsak az a vélekedés is, hogy a számítógépes haiku-generálás már csak azért sem tekintendő agyrémnek, hiszen a kompjúter már sakkozni is tud, egy haiku megírása pedig nagyságrendben nem sokban különbözik egy gyors partitól...
Tény, hogy a jó haiku valóban megmozgat szívet-emlékvilágot-esztétikai érzékenységet - abban is, aki írja, s abban is, aki csak olvassa. Azt hiszem, az igazi poézis attól különbözik - de nagyon! - a gépi poézistől, bármekkora sikereket is érjenek el a líra számítógépes alkotói, hogy a költői/alkotói ihlet perceinek átlényegítő meghittségét, örömélményét csak az ember képes hozzáérezni az alakuló/értelmezendő műhöz.
A többi egyszerű reprodukció: mesterséges megtermékenyítés...
Lásd még!
Cseke Gábor interjúja
Andrassew
Ivánnal, káfé főnix - irodalmi és fotóművészeti lap, 2010. augusztus
12.
