« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Dittrich
Panka (1966-)
haikui
Őszi
haikuk
http://www.egypercesek.hu/cikkek/OsziHaikuk_091520/
Rezzen
a levél
Bús szelek ráncigálják
Fagyos elválás
Hull a gesztenye
Földre vágyik a gyümölcs
Tüskés gyönyörrel
Őszi záporeső
Száraz földet kereső
Nyári sirató
Fázós reggelek
Harmat áztatta padok
Elszállt illatok
Ködfátyol szitál
A fénnyel szembeszállva
Szürkül a világ
Varjak harcolnak
Viharfelhőt kaszálva
Szabadon szállnak
Utolsó fények
Még melegítenének
Kabátot veszek
2009. szeptember 15.
Dögös
haikuk
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 14. oldal
Öldöklő
csömör
Örökös mögött közöny
Röpködő ököl
*
Völgy
mögött öböl
Könnytől gyöngyöző nő
Rögtönzött öröm
*
Szőröző
Győzők
Föltörő öltönyösök
Többszörös ökrök
*
Közös
köpdöső
Tömlöcöt őrző hősök
Gyötrő tökösök
Fut
felém a fény
Napút,
2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 14. oldal
Fut felém a
fény, megérint. De sír bennem a fájó múlt, s feljajdul. Úgy kiáltanék. Nehéz
teher a szívem. A bánat és csalódás árnyéka sebekkel szakítja. Úgy hinnék… úgy
szeretnék… de lelkemben harang kondul. Állj! Elég! Mégis, mintha hangjából reményt
súgna nekem: hidd, hogy várnak rád! Hidd, hogy szeretnek!
S fut a felém a fény. Melegít. Simogatva magához ölel. Engem hív. Mégis félek,
reszketek. Múltam hideg árnyékként kísért. Hisz annyi szikra pislákolt, égett,
majd aludt ki bennem. Félek… pedig tudom, hogy a csillagok és a nap együtt ragyogva
adják a léthez az erőt, a tiszta létezést. Még ha külön is látom és érzékelem
őket. Tudom, hiszem, összetartoznak. A fényük összebilincselő csendes magányában
ontják szikrájukat, s felváltva kergetik a végtelenségbe a múltat és hozzák
el csillogásukkal mindig a kiszámíthatatlan, félve várt holnapot.
S most mintha mindkettő egyszerre megérintene. Csendes magányomban várom, hogy
befogadjam örökre azt a mágikus erőt, hogy hinni tudjak végleg minden kicsi,
apró fénynek, mely szívemig elér.
Ködfátyol
szitál
A fénnyel szembeszállva
Szürkül a világ
Vihar
az élet…
Napút,
2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 15. oldal
Amikor nem simogat melegen a szikrázó napsugár. S úgy hiszed, fagyos lesz a következő nyár. Mert úgy látod, eltűnik a tavasszal éledő rügyvirág a fákról. S azt látod, elsöpri a szél a leveleket, s nem tudod, hova, miért és kinek vezekelnek. Amikor úgy érzed, nem hallod a madarak hihető, lágy zenéjét. Elrepítve magukkal a számodra nem létező virágok illatát. Messzire oda, ahol soha senki sem járt. Amikor búsan kiszáradó patakban csak kövek simulnak. A kavicsokból lassan sziklák domborulnak. Szakadék szélén néha lehullnak. Amikor a csillagok rég tévúton pislákolnak, elmúlnak a fények, s vele a remények. Amikor a felhők gyorsan kúszva tolják a végtelenbe az emlékeket. Derűset, borúsat a világegyetemnek. S lent a tenger mélye őrzi minden titkod. De előtte a hullámok egymással veszekednek: a múlttal, jelennel, s tán még a jövővel. Felcsapnak, néha lecsitulnak, és soha, de soha meg nem állnak. Amikor a szíved a nap, a lelked az ég, és felhő a tudat. Akkor – csakis akkor – vihar az élet.
Varjak
harcolnak
Viharfelhőt kaszálva
Szabadon szállnak
DITTRICH PANKA Győrött született 1966. május 16-án. Ma is ott él és dolgozik. Hobbiból ír, legtöbb művét a Napvilág Íróklub internetes portálon mutatta be. Eddig egy prózai kötete jelent meg Rácsok a gyerekszoba ablakán címmel, amit R. Dittrich Anna néven adott ki.
