« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Barna Júlia (1946-)
haikui
ma itt vagyok még
a sóhajok kék ívén
leszálló csendben
miről üzennek
néma harangok benned
a végtelennek?
milyen mértékkel
ki méri szabálytalan
lényed szögeit?
holtig írhatod
indulatok kottáit
zenélő lélek
a lelkük távol
de árnyékuk a járdán
még egymásba ér
bölcső koporsó
zárójelében éled
meg a végtelent
magányos élet
egymáson korhadnak a
kivágott évek
szó-érintések
két magány határán az
opálhomályban
hímzések rejtik
rég-holt asszonyok titkát
virágaikban
madár suhan el
fölöttem vagy valami
kósza gondolat
elrejted reggel
éjszakai arcodat
a józan fénybe
gravitáció:
mássá válnék – magamba
zuhanok vissza
egy meséért egy
valóságot adott nem
ébred álmodik
rózsa bársonyán
égből kapott ékszere
egy vízcsepp ragyog
századok útján
selymekben suhannak át
holt nők lelkei
hűvös templomban
ikonok pillantása
lelkemen átjár
a történelem
a körforgalomból nem
talál ki: kering
honnan üzen a
vihar előreküldött
villámaival?
meddig lehet egy
rózsát nézni? untat már
a hibátlanság
haldokló rózsa
illatában a színek
hova szállnak el?
korlátok között
nem nőhetsz fel magadig
sóhajok temetnek
a múlt-mezőről
egy selyem pipacs éppen
a kezemig ér
a nap alkonyt gyújt
közönyben úszó tájra
együtt lobogunk
a hold fényében
összecsukódnak ezüst
virág szirmai
szellő ringatja
a mezőt de elalszik
végül maga is
mikor énekli
utolsó dalát vajon
tudja a madár?
regény az élet
de elrontott lapjait
ki nem tépheted
nyár szabadtéri
előadás pillangó-
tánc virág-balett
versek közt járok
vagy kitalált tájakon
hol találkoznánk?
bármi történhet
itt ülök a véletlen
nyitott tenyerén
sértés tövise
mélyre ment hangtalanul
szisszen a lélek
én álmodtam az
életet vagy az élet
álmodott engem?
múló napok: az
életből töredező
hulló darabok
fűzfa tanítson
alázatra: a virág
adakozásra
fotóvalóság:
a pillanat törtrészén
megállt az idő
a harangszót szél
viszi már nem bírta el
madarak szárnya
itt zakatolnak
a csendben kimondani
nem mert szavaink
zsákutcában mint
mérges kígyó tekereg
a történelem
a bántó szó csak
szó-szemét lelkedig ne
engedd tövisét
arra ébredek
szívemen dörömböl a
hajnal bejönne
bölccsé öregszünk
romló szemünk messzebbre
és mélyebbre lát
