« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bertók
László (1935-2020)
haikui
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/BERTOK/
1999. augusztus 11-én, amikor a teljes napfogyatkozást néztük a kertünkben, megfogant bennem egy vers, amely mintha haiku lett volna. És innen datálódik történetem a haikukkal. Azután ezt a japán versformát is "magyarosítottam", a 17 szótagú, 5-7-5 elrendezésű háromsorosokat rímekkel ölelkeztettem, és kilences csokrokba "kötve" címet is adtam nekik. És elneveztem őket háromkáknak.
Haikui kötetekben:
Februári kés - új versek, 1998-1999. Magvető, Budapest, 2000 (Ablak: Dióhéj • Kavics • Labda • Üres • Kert • Gyufásdobozra • Happy end, 1999 • Kakukk • Ablak)
Valahol, valami, Magvető, Budapest, 2003 (Felhőből a hold: Téli • Felhőből a hold • Ásó hegyére • Kétezer • Bokor • Csukódna, nyílna • Kötél • Alagút • Száraz)
Háromkák, Magvető, Budapest, 2004
Platón benéz az ablakon. Versek 1954-2004. Magvető, Budapest, 2005. 663 oldal
Két lepke csapkod. Versek és képek. (Szalai Kata illusztrációival), Pécs. 2007. Szerzői kiadás, 48 oldal
Happy
end, 1999
Haikukák
a Jelenkor "Happy End"-estjére, Jelenkor, 2000 március
(1)
A happy endet
akkor jó kitalálni,
amikor nem megy.
(2)
Hogy happy end-e,
attól függ, honnan nézel
deres fejedre.
(3)
Hogy happy end-e,
attól függ, hogy jövőre
Jelenkor lesz-e.
(4)
Ha happy endig,
legalább juss el egyszer
hétfőtől keddig.
(5)
Ó happy endek!
Mikor a királylányon
átmegy két ezred.
(6)
A happy endért
meg kéne jutalmazni,
mondjuk, húsz rendőrt.
(7)
A happy endre
az a legjobb rím mégis,
hogy Ady Endre.
(8)
Ha happy end, hát
vigyék a disznóólat,
ide a sonkát!
(9)
A happy enddel
leül szépen az ember,
s hé, pincér!, rendel.
Bertók
László
Háromkák
Magvető, Budapest,
2004, 96 oldal
Tartalom
OLVAD,
ODAFAGY
Fagy, hó, macskanyom
Felhőből a hold
Olvad, odafagy
Kert
Gyufásdobozra
Kétezer
Akárhol harapod meg
Lombja, virága
Ásó hegyére
CSUKÓDNA,
NYÍLNA
Piszkos kék
Madárárnyékot rajzol
Kavics
Bokor
Csukódna, nyílna
Alagút
Üres
Labda
Dióhéj
KAZALBAN
A TŰT
Száraz
Levél az ágat
Kötél
Ablak
Kakukk
Téli
Hallgat bokor, fa
Csak
Kazalban a tűt
[Fülszöveg:]
Kerti könyv...
Igen, ez egy kerti könyv. Az újra megtalált (a visszakapott?, a megmaradt?)
kert könyve. Ami néha csak néhány fa, a legnagyobb alatt paddal, asztallal,
a kisebbek alatt egy-egy tuskóval. Jó, ha rájuk ülve messzire ellátsz, sőt,
ha veled szemben ott van a hegy is. A többi ég és föld, évszakok, vegetáció,
madarak, kutyák, egyebek. Megmozdul, lép egyet, felröpül, felsóhajt, változik
ez is, az is. Csak a pillanatban marad meg minden. Jó, ha némelyiket meg tudod
jelölni (állítani?), ha másképpen nem, akkor egy haikuval, egy tizenhét szótagos,
háromsoros verssel. Talán az se baj, ha a klasszikus japán formát kicsit a
saját kultúrádhoz igazítod, rímelteted, s magyarul úgy hívod, hogy háromka.
S amikor az olvasót meginvitálod ebbe a kerted kertje virtuális kertbe, nem
árt, ha tudomására hozod, hogy a hármas szám (és többszörösei) szerinti ciklusok,
verscímek, verscsokrok bizonyos értelemben a kerti rend miatt vannak, amúgy
pedig a 243 háromka mind önmagáért felel... S a kapu nyitva van.
Bertók
László
OLVAD,
ODAFAGY
Fagy,
hó, macskanyom
Vö. Élet és Irodalom, 2003, 47. évfolyam, 38. szám
(1)
Nyikorgó
küszöb
ne ríj, tudom, ki ment el,
s hogy senki se jött.
(2)
Fagy,
hó, macskanyom.
Mint az egér pislogok
ki az ablakon.
(3)
Föld,
ember és ég.
Három lábú kerékbe
tördel a kétség.
(4)
Nevetem
s hagyom,
fagyjon csak be a hóba
egy-egy durva nyom.
(5)
Ha
csak képzeled,
a hóról is elhiszem,
hogy megégetett.
(6)
A
lengedező
lyukas lobogón néz át
egy havas fenyő.
(7)
A
jég nem felejt.
A legszebb járdából is
szétfagy a selejt.
(8)
A
szívemig ér,
csüng a fán egy önmagát
túlélő levél.
(9)
A
nappal flörtöl,
ki-kikacsint a göröngy
a hómezőből.
Felhőből
a hold
Vö.
Parnasszus, IX. évf., 1. szám, 2003 tavasz, 71. oldal
(1)
Csattog, megcsörren,
elröpül egy-egy bokor.
Megyek. Mögöttem.
(2)
Verebek, rigók
méregetnek, mi lesz ha
repülni fogok.
(3)
Igen, a hátam
közepét voltaképpen
sohase láttam.
(4)
Cipőm a tanú,
az ítélet ugyanaz,
ha esik, ha fú.
(5)
Boróka, tuja,
meg-megvillan a télben
a nyár aduja.
(6)
Koszos jégbordák.
Kifeszítve a mellek.
Csúszkál az ország.
(7)
Felhőből a hold.
Mossa, s folyton átüt
a pelenkán a folt.
(8)
Színházból haza
végig az, hogy van-e a
hónak illata.
(9)
Korai sötét,
szememet tíz ujjamba
bogarazza szét.
Olvad,
odafagy
Vö.
Kortárs, 46. évf., 2002. február-március,
2-3. sz.
(1)
Tűvel szurkálja,
szitán át hullik a hó
zsibbadó tájra.
(2)
Nedves az orra,
levizel mindent, aztán
meg-megszagolja.
(3)
Üti a tálba,
hetek óta sehol a
tojás sárgája.
(4)
Olvad, odafagy.
Alacsony kályha mellől
süt a téli nap.
(5)
A farakásban
halált túlélő, önző
odaadás van.
(6)
Nem emlékezni,
tudni csak, hogy ok nélkül
nem vész el semmi.
(7)
Hófüggöny föl, le.
Tomboló tengert játszik
az udvar öble.
(8)
Ceruza? Papír?
Mit ér, ha a hóra a
rigó lába ír?
(9)
Gombot kötni rá,
eldugni a semmit az
árnyéka alá.
Kert
Vö.
Jelenkor, 2000 március
http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/2000/03/03bertok.htm
(1)
Az eb egyszer csak
úgy tett, mint aki sántít.
Sajnos, megfogtad.
(2)
Az elfelejtett
félelem kísértete
járja a kertet.
(3)
Kőben a szellem,
ágaskodik a semmi
a semmi ellen.
(4)
A fájdalomban
részenként szól a test, de
az egész ott van.
(5)
Hogy romlik benne,
ő maga jelentgeti:
a bomló elme.
(6)
Hatvanöt év mi?
Hogy a hatvanadiktól
nem kell már félni?
(7)
Évszázad? Ezred?
Örökkévalóság, ha
van még egy perced.
(8)
Boldog karácsony,
húsz század pelenkái
lógnak a rácson.
(9)
Mikor a poklok
fenekére érsz, jössz rá,
hogy a menny megvolt.
Gyufásdobozra
Vö.
Jelenkor, 2000 március
http://www.c3.hu/scripta/jelenkor/2000/03/03bertok.htm
(1)
Fényes üresség.
A képzelt falakról is
pereg a festék.
(2)
Gyufásdobozra
írná a verseit, ha
gyufája volna.
(3)
Kiesett csapszeg,
fénylik a lebukó nap,
de csak egy nagy segg.
(4)
Mohó repedés.
A holdra csúszó felhőt
átüti a mész.
(5)
Mért Arany János?
A lócsiszár akkor is
előbb volt sáros.
(6)
Nincsen másik nő.
Csak tűz, csak kanál, fazék.
A világ így fő.
(7)
Kövek és csontok.
Időtlen havazásba
veszik az égbolt.
(8)
Elnyel a kotyvasz.
A rend értelmetlen, ha
nem trehánykodhatsz.
(9)
Három kilences.
Jövőre három nulla.
Nagyobb klozet lesz?
(1)
Áldott felejtés.
A veszett fejszének a
nyele is elvész.
(2)
Meztelen ágak.
Most látszik, hogy zölden is
keresztben állnak.
(3)
Örökké szombat.
A lopakodó árnyék,
hogy már csak egy nap.
(4)
Húsz százlábúra
kétezer nyúlcipő, s lám,
prolongált túra.
(5)
Akkora csorda,
kétezer vezérbika
vezeti ólba.
(6)
Hogy happy end-e,
attól függ, mikor nézel
megint tükörbe.
(7)
A happy endre
az a legjobb rím talán,
hogy Ady Endre.
(8)
A falon túlra
hófehér hattyúnyakat
tol három nulla.
(9)
Apja meg anyja!
Úgy döntött, ők lesznek az
ezred magyarja.
(1)
Magasan hordja,
nem is látszik belőle
más, csak az orra.
(2)
A kút se mélyebb,
a víz se több, ha nagyobb
vödörrel méred.
(3)
Erő? Ész? Nő? Kincs?
Akárhol harapod meg,
vagy fáj, vagy épp nincs.
(4)
Amit a sorban-
állásban szárnynak hittél,
az eszed hol van?
(5)
A csend nem hiány,
nagyítón nézheted, hogy
a zajban mi, hány.
(6)
Derű a búra,
remekműveket szülhet
az öncenzúra.
(7)
Szabadság, ha van,
ki szaggatja a láncát
fák ágaiban?
(8)
Olvad, fagy, nem megy?
Okos és szamár szenved,
a gyengébb enged.
(9)
A hó a képlet:
A legjobb megoldást is
csak megismétled.
(1)
A járda széle
metszi a teliholdat.
Megyek. Ne lépj le!
(2)
Oldalt a bokrok
elfagytak mind. A kertben
középen jobb volt.
(3)
Hervadt aranyfa.
Tavasz sincs, s készülhet a
jövő tavaszra.
(4)
Nem fér bőrébe,
húsz fok plusszal robbantgat
január vége.
(5)
Metszeni, nyesni!
A nagy hiányt a nagyobb
magába veszti.
(6)
Halál? Ifjuság?
Fehér csipkében várnak
a cseresznyefák.
(7)
Lombja, virága...
Mért gondolna a fa a
tavalyi fára?
(8)
Jácint, ibolya...
Lábujjhegyen fülelek:
Ki? Miért? Hova?
(9)
Ügyeske tüske:
Csupasz ágról szúr rózsát
pucér kezembe.
Ásó
hegyére
Vö.
Napút, IV. évf. 5. szám. 2002.
június
http://www.inaplo.hu/na/200206/01.html
(1)
Levélre
levél,
el
sem múlt húsvét, de a
gaz
már összeér.
(2)
Nem
páva, pulyka!
Akkor
is, ha mérgében
magát
fölfújja.
(3)
Tükördarabok.
Mindben
látszom, sőt itt-ott
ugyanaz
vagyok.
(4)
Süt
a nap, s esik.
Ma
sem vitt el az ördög,
csak
verekedik.
(5)
Sajtó
a trágya,
vetik
a bukfencet a
politikába.
(6)
Cingár
hegedű
pókhálójában
zümmög,
száll
mennybe a mű.
(7)
Földben
a magok.
Naná,
hogy a sugárzó
Napra
szavazok.
(8)
Jóhiszemű
vagy,
s
lám, mint tökkelütöttet,
megmosolyognak.
(9)
Ásó
hegyére
ha
várat építenél,
szúrd
le jó mélyre.
CSUKÓDNA, NYÍLNA
Piszkos
kék
Vö.
2000, 2002. december
(1)
Szomorú körte.
Nem érdekli az almát,
piros-e, zöld-e.
(2)
Csúzos, öreg fa.
Meg lehet mászni, de jobb
ülni alatta.
(3)
Ablaküvegben
meglátom arcom, pedig
nem is azt néztem.
(4)
Három, egy, kettő...
Nagyokat döccen, megáll
velem a mentő.
(5)
Marcona doktor.
Őt küldte volna elém
a gyors utókor?
(6)
Tüzes kis kakas.
Mindenre ugrik, ami
tollas vagy lyukas.
(7)
Hajsza? Szöszölés?
A vak véletlenben is
benne az egész.
(8)
Fent még piszkos kék,
s lent, a vályú tükrében
már ragyog az ég.
(9)
Csábos rügyekkel
szemez velem egy bokor.
Mosolyognom kell.
Madárárnyékot
rajzol
Vö.
Élet és Irodalom, 2002, 46. évfolyam,
52. szám
(1)
Bezárt ablakok.
Vajon miért jobb kívül,
ha belül vagyok?
(2)
Vigyem? Ne vigyem?
Percről percre nehezebb,
ha viszem, ha nem.
(3)
A szemét is több,
ha kiderül, hogy nagyobb
tartályba gyűjtöd.
(4)
Zászlóként lobog
inge a fán, pedig csak
beleizzadott.
(5)
Kulcslyukhoz ajtót,
ablakhoz házat, lássa,
hogy eddig kukkolt.
(6)
Ha hiszel benne,
azt hiszi, te is hazudsz,
s elmegy a kedve.
(7)
A buborékban
nincs semmi, ami nincsen,
csak minden ott van.
(8)
Lasponyavirág,
fehér bugyi villog a
leveleken át.
(9)
Kusza vonalat,
madárárnyékot rajzol
botomra a nap.
Kavics
Vö.
Élet és Irodalom, 1999/46
http://es.fullnet.hu/9946/irodalom.htm
(1)
A másik ember,
a titkos kapcsolat a
reménytelennel.
(2)
A fán a kéreg,
ahogy a belőled nőtt
ölelést érzed.
(3)
A szeg a fába,
hogy összerezzenjen a
föld minden ága.
(4)
A sok külön seb,
mintha akaratodon
múlna a végzet.
(5)
A képzelt összes,
hogy akkor pincét, padlást
kilevegőztetsz.
(6)
Nyeletlen bicska,
penge nélkül a semmit,
hogy bizonyítsa.
(7)
A mozdulat, hogy
egy almában, egy kézben
megkapaszkodj.
(8)
A szem szemedben,
hogy ugyanazzal nézed,
hát van, csak nincsen.
(9)
Egy-egy kavicsba,
ha az ég minden könnye
bele van sírva.
(1)
Levetkőztetve,
pince mélyén, a falnál,
várni - Istenre(?)
(2)
Tüzes ölében
hűti a táj a völgyet.
Vacogok. Végem.
(3)
A fát a tetvek,
a tetveket a hangyák...
Öljek? Szeressek?
(4)
Színes kavicsok.
A távolban szivárvány.
Tízig számolok.
(5)
Haiku-lepke
Öt-öt igen a szárnya,
hét nem a teste.
(6)
Verébfiókák.
Repülni tanítják a
béna diófát.
(7)
Rozoga vén csont,
rezgő bokor lesi a
szép szomszédasszonyt.
(8)
Virágot ültet.
Színt, formát, illatot ír
néma betűknek.
(9)
Padlóról süt be,
szitál a képzeletre
az éj ezüstje.
Csukódna,
nyílna
(1)
Ejtőernyővel:
hortenziabokorral
kel föl a reggel.
(2)
Titok, finomság.
Szögesdróton tipegnek
a futórózsák.
(3)
Fenékig cefre
eregeti a szellőt
a mennyezetre.
(4)
Csukódna, nyílna,
bolondozik a széllel
a kamasz nyírfa.
(5)
Nagy őszibarack.
Ki tud többet belőle,
te, vagy a kukac?
(6)
Éjjel a kutyák,
nappal magam ugatnám
szét az éjszakát.
(7)
Lineárisan
mocorognak a répák.
Hallgassak? Hogyan?
(8)
Pfuj, emlékezet!
Áll a tócsában a tyúk,
felhőt csipeget.
(9)
Ribiszke, egres,
málna, barack, szamóca,
a mai vers ez.
Alagút
(1)
A zöld vér szaga…
Állattá tesz a frissen
nyírt fű illata.
(2)
Eperbe, meggybe,
beleszédül a kert a
piros színekbe.
(3)
Görcsös pókfonál.
Mintha az eget tartaná,
reszket, opponál.
(4)
Hervadt kardvirág.
Levelével döfköd a
kerítésen át.
(5)
Széna vagy szalma?
Szenved, belehal, pedig
hogy megalkudna.
(6)
Nem fűvel-fával(!)
Ha réten, akkor fűvel,
erdőben fával.
(7)
Csonkafarkú gyík,
szalad az árny a falon,
fölér, leesik.
(8)
Kenyér, zöldhagyma.
A szomszédból sült-illat.
Nagyot alszom ma.
(9)
Meleg fehér fény,
gyerekkori hó hull az
alagút végén.
(1)
Eszelős hangyák.
Beállt a megzavart agy
közé egy nagy láb
(2)
Légy a kilincsen.
Azelőtt ég és föld, most
becsukva minden.
(3)
Tulajdon testét
kénytelen megszeretni,
hogy megszeressék.
(4)
Ha ellazítja,
érzi, hogy megfeszülhet
még minden izma.
(5)
S mert lét vagy nemlét,
közös tükörben mozdul,
csak külön megy szét.
(6)
Lepkényi ország.
Sötét szemüvegben száll,
hogy megfoghassák.
(7)
Akárhogy fogja,
ha kezében van a kulcs,
önmaga foglya.
(8)
Szájon fog vágni.
Csak nem tudja még, miért.
Várd ki? Ne várd ki?
(9)
Üres játszótér.
Ezüst pénz, telihold jár
a jó végszóért.
(1)
Alantas mosoly,
egyre lejjebb rág bele
az égbe a moly.
(2)
Leér a földig
méltán hiszi, hogy minden
vele kezdődik.
(3)
Ha már föladnád,
hagyd előbb gondolkodni
kicsit a labdát.
(4)
Nagy, nyálasszájú
őszi szövegelésből
lóg ki a vályú.
(5)
Pöfeteggomba.
Mérges verseivel szúr
lógó orrodba.
(6)
Senki sem annyi,
folyton a szabad szélen
futna mindenki.
(7)
„Körömvers" - mondja,
s ír, ír a költő, mintha
zászlóra írna.
(8)
Tépett szárnyakkal
topog a diófában
a deres angyal.
(9)
S megint a vatta:
jobb-e a levélnek a
fán, mint alatta?
(1)
Lecsúszó szoknya,
meg-megakad a táj, de
senki se fogja.
(2)
Elszáll fölötte,
szétfröccsen a hegy mögött
az idő pöttye.
(3)
Október-sárga,
beleütve a mélykék
mosatlan tálba.
(4)
Ha robbantás van,
mindig ott marad egy nagy
kő a bordában.
(5)
Állati műnem,
a dráma novellává
bűzlik a fűben.
(6)
Átkiabálnak,
igen! látszik a ránc, de
az is egy állat.
(7)
Több szerénységet!
Tátog a haldoklóból
az üres fészek.
(8)
Hogyha költészet,
a galaxisok is csak
fájó testrészek.
(9)
Kifúrt dióhéj
lyukán visszagyömöszölt
darált dióbél.
KAZALBAN A TŰT
Száraz
(1)
Habos beretva,
az üveghegyen túlra
villog a meggyfa.
(2)
A vadszőlő rőt
levelei bevérzik
a szemlélődőt.
(3)
Két lepke hajtja,
robog a halántékban
a nyár fogatja.
(4)
Asszony? Vagy férfi?
Együtt sem tudnak egymás
csúcsáig érni?
(5)
Darázs a körtén,
motoz a méz fölötti
késen a tört fény.
(6)
Nagy kék lyukon át
hátrál önmaga elől
ember, ég, faág.
(7)
Meztelen angyal,
rideg köd ölelkezik
könnyező vassal.
(8)
Hívatlan sajgás.
Ez lenne a szerelem?
Hogy kapál és ás?
(9)
Összegyűrt számla,
száraz falevél hull a
gyümölcskosárra.
Levél
az ágat
Vö.
Élet és Irodalom, 2003, 47. évfolyam, 38. szám
(1)
Ijedt
galambraj.
Tengermély október-ég
játszik a habbal.
(2)
Levél
az ágat,
röptetnél magamon túl,
s kötve a szárnyad.
(3)
Halál
vagy élet?
Kapkodva veri belém
szívem az éket.
(4)
Nagyobb
az árnyék.
Még mindig látnálak, ha
utánad járnék.
(5)
Meztelen
hegyhát,
csupasz ég, poharamba
tükrözik egymást.
(6)
Kosárban
halak,
aprópénzre váltotta
pikkelyét a nap.
(7)
Kíváncsi
gerle
jön-megy a tetőn, bólint,
elröpül messze.
(8)
Zörgő
levelek.
Mért nem hallgat a nyár, ha
nincsen felelet?
(9)
Tarka
esernyők.
Még egyszer eltemetem
az őszi erdőt.
Kötél
Vö.
Új Forrás, 32. évf., 10.
szám, 2000. december
http://www.jamk.hu/ujforras/001029.htm
(1)
Héja? Vagy magja?
Madár is lehetne, ha
dönteni tudna.
(2)
Több önbizalmat!
Száll le a tó melletti
fűre a harmat.
(3)
Felejthetővé,
válik a bolond álom
elérhetővé.
(4)
Minek az ára?
Lebeg az üst fölött az
édenkert árnya.
(5)
Ha azonossá
válhatna önmagával,
megsokszorozná.
(6)
Nem, nem, nem vátesz.
Csak a lapátra még egy
lapáttal rátesz.
(7)
Meg-megcsomózza.
Rövidül a kötél, de
marad a forma.
(8)
Léte a tétje?
Hegyezi a zabot a
saját kedvére.
(9)
A felejtésre
a biztos orvosság az
elfelejtése.
(1)
Zörgő csontokra
menyasszonyfátyol, elkelt
november bokra.
(2)
Égi fuvallat,
lélegző temetőre
nyílik az ablak.
(3)
Nem elkapkodni!
Az avar tiszta súlya
mindenütt annyi.
(4)
Ahol asszony van,
az összes többi elfér
egy ásónyomban.
(5)
Új s új vitézek,
s ugyanaz a hómező.
Minden más képzet.
(6)
Menekül folyton.
Ajtót, ablakot bezár.
Soha sincs otthon.
(7)
Elszánt és gyáva,
mélyeszti fogait a
saját farkába.
(8)
Ha kicsit él még,
önnön szemével nézi
végig a végét.
(9)
Ijedt ősállat
váza a múzeumban,
hogyha föltámad.
(1)
Süllyedő árnyék,
suhan a mocsáron át
a tiszta szándék.
(2)
Messziről erdő,
csak fától fáig kozmosz,
túrós tepertő.
(3)
Fenyőfa-tűket
ver a kakukk a szívbe,
minden ág lüktet.
(4)
A tükröződő
holdban megfésülködik
egy fürdőző nő.
(5)
Bárhogy csinálja,
mindig beleér az ég
szárnya a sárba.
(6)
Futás, üresség,
a mindenható lábbal
írja a leckét.
(7)
Akkora börtön,
mindenkit be kell zárni,
hogy összedőljön.
(8)
Tehát örömre
születtünk, mondja, s ömlik,
ömlik a könnye.
(9)
Hideg tekintet,
csúszkál a befagyott tó
mélyén az ünnep.
Téli
Vö.
Holmi, 2000/5
http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/05/07bertok.htm
(1)
Téli, áttetsző.
Egy kutya és egy bokor.
Ugat mindkettő.
(2)
Lágy hegygerincre
esett a kamasz erdő
fehér kis inge.
(3)
Lidérces béke.
Lóg a hegy fölött a hold
nyeletlen D-je.
(4)
Rigók, galambok.
A madáretetőből
festjük a gangot.
(5)
Menjen? Maradjon?
Leng a borókaágra
fagyott madárnyom.
(6)
Hó a kilincsen.
Kivágva a fenyőfa.
Égig ér minden.
(7)
Messze röpülne.
Kitárt ajtószárnyak közt
ül a küszöbre.
(8)
Mély lélegzettel,
ha a plafont kinyomja,
helyből röppen fel.
(9)
Egy csepp az álma,
s percenként belefullad
az óceánba.
Hallgat
bokor, fa
Vö.
http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=213
(1)
Sajgó
lyukakba
szakadt
a fény, ragyog a
kukacos
alma.
(2)
Pittyeg,
felrebben,
néz
a rigó: „Mi tetszik?…
Mindent
megettem."
(3)
Sohase
lesz kész,
csak
folyton leszakad a
befejezett
rész.
(4)
Mennék,
ha hagynál.
Ha
nem mondogatnád, hogy
„magad
maradtál".
(5)
Vakító
fényfal.
Nincs
is pontos szavam rá,
csak
hó, nap, meghal.
(6)
Fagyott
galamb lóg
a
tornyon. De akkor a
harang
kiért szól?
(7)
Hallgat
bokor, fa,
a
nehezét ráhagyja
emberre,
napra.
(8)
Megroskadt.
Csöpög.
Én
azt mondom, szerelem.
Te
azt, hogy a csönd.
(9)
A
csontig-ködben
vízbe
esett madár sír,
csapkod
közöttem.
(1)
A tócsa széle
ugyanúgy megfagy, ne lépj
balgán a jégre.
(2)
A szőnyeg sarkát
emeled csak, s egy ország
szennye szakad rád.
(3)
Szóba meredve
lángol a szájban a perc,
hullik a pernye.
(4)
Mind jobban tudja
másnál, csak a bűz ömlik
egyazon lyukba.
(5)
Orrodig sem látsz.
A pénztárig minek az
országos hólánc?
(6)
A meghülyülés,
akárhonnan számítod,
csak egy kicsi rész.
(7)
Több alázatra,
s nem anyázásra ok, hogy
el vagy akadva.
(8)
A böjti szelet,
de jó, hogy csinálni nem,
csak várni lehet.
(9)
A hólapátra
azért csak írd oda, hogy
„Tavasz és Társa”.
Kazalban
a tűt
Vö.
http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=213
(1)
Hiú
bölcsesség
rájönni,
hogy az égen
kevés
a festék.
(2)
Ne
akarj gyorsan
célba
érni, az úthoz
lábad
s jogod van.
(3)
Öleled
a fát,
s
mérgelődsz, hogy egyedül
sosem
éred át?
(4)
Kicserélsz
egy-egy
csavart,
s azt képzeled, hogy
nélküled
nem megy?
(5)
A
hebehurgya
meg
is eszi a tésztát,
mire
meggyúrja.
(6)
Miért
egyszerűbb
félni,
mint megkeresni
kazalban
a tűt?
(7)
A
lelket nem stressz,
saját
súlya nyomja szét,
mikor
üres lesz.
(8)
A
végtelenbe
mégy
folyton, s jó ha eljutsz
megint
a kertbe.
(9)
Amit
két szóval,
pláne
eggyel elmondhatsz,
maradjon
sóhaj.
-------------------------------------------
A Háromkák c. kötetből kimaradt variációk:
Nem
fér bőrébe,
húsz fok plusszal robbantgat
január vége.
Felhőből a hold (6), korábbi változat
Ha
happy end is:
csak két ezres, s közte te.
Egy rágós szendvics.
Kétezer (7), korábbi változat
Isteni
szufla,
kétezer gyertya bűzlik,
mikor elfújja.
Mindegy,
hogy mennyi,
a rövid sorokban is
benne a semmi.
Üres (7, 8), korábbi változatok
Klozeton
ülve
Berzsenyi Dániel is
egy pesti ürge.
Holt
autókat
lenget a végtelenbe
eleven lószag.
Labda (4, 9), korábbi változatok
Kérődző
marha,
bezabált közhelyeit
rágja apróra.
Kötél (9), korábbi változat
-------------------------------------------
Bertók László haikui Szalai Kata illusztrációival:
Két lepke csapkod, Pécs, Szerzők, 2007, 47 oldal
http://dia.pool.pim.hu/xhtml/bertok_laszlo/Bertok_Laszlo-Ket_lepke_csapkod.xhtml
(1)
Az eget fogom,
s nem tudok átnyomni egy
gombot a lyukon.
(2)
Agyafúrt dudva,
kimegy a kert alóla,
s magára húzza.
(3)
Telik a gödör.
Torkig érő kozmoszban
összeér a kör.
(4)
Elkényeztetett
gyerek, politikus vagy
költő, egyre megy.
(5)
Meg sose tudja,
fele (felesége)-e,
vagy csak ő dugja.
(6)
Haj, szem, száj, mell, láb,
s micsoda hátsó! Isten,
lásd, le-lenéz rád.
(7)
Nosztalgiáznak.
Elvan, saját fenekét
nyalja az állat.
(8)
Szerelem-villám,
két lepke csapkod. Izzik
a gomb a szoknyán.
(9)
Szeptemberi nyár,
körtefa emlők, szopik
a kisded halál.
Három
haiku a költészetről
Litera, 2010. április 11.
Napút, 2010. április – XII. évfolyam 3. szám
Hogyha
költészet,
a galaxisok is csak
fájó testrészek.
*
Gombot
kötni rá,
eldugni a semmit az
árnyéka alá.
*
Ceruza?
Papír?
Mit ér, ha a hóra a
rigó lába ír?
**
Bertók
László
Hazulról haza. Ősök, műhelyek, élet.
Pécs. 2005. Pro Pannonia, 152-153. oldal
Közben azonban, mintegy a szonett helyébe, „belépett az életembe” a haiku. A teljes napfogyatkozást néztük 1999. augusztus 11-én, amikor úgyszólván az élménnyel együtt született meg az Önmagát szépen című versem első versszaka: „Azok a pici holdak, / ahogy a diófalevelek között / átboldogoltak”. Három sor, csak a vers utolsó, ötödik szakasza négy soros, az is azért, hogy az évszám kiemelődjék. Ennek a versnek a javítgatása, csiszolgatása közben döbbentem rá, hogy mi történt. Talán a háromsoros versszakok, vagy a valahol Babitsnál olvasott „átboldogoltak” szokatlansága, plaszticitása, az egy szavas, öt szótagos sor villantotta föl, hívta elő a fátyolos képű haikut. Őnagysága mintha az elsötétült napkorongon („fekete lyukon”) keresztül egyenesen a felkelő nap országából, Japánból, a szülőhazájából ereszkedett volna donátusi házunk teraszára. A felismerés döbbenetében (örömében?, lázában?) kezdtem el 1999 őszén, nagy lendülettel haikut írni. S miközben tüzetesebben ismerkedtünk egymással, eszembe jutott mesterem, Csorba Győző egyik disztichonja: „Forma: szavak szigorú és pontos rendje, ha nem vagy, / kötve hiszem, hogy akár egy sorom is születik”.
„A haiku tizenhét szótagos, háromsoros vers, amely a természetet, a tájat, a kertet, az évszakokat mondja, s a természeti képek által közöl gondolati, érzelmi, erkölcsi tartalmakat, s miközben a beszélt nyelv közelében marad, egyszerűségre törekszik.” Azt hiszem, szóról szóra sehol sem olvastam így, de olvashattam volna. Úgy látszik, a kerthez, az új élményekhez, hangulatokhoz rá, „az égből jött” donációra volt szükségem. A miniatűr formára, amely mintha egy hosszú fonalat, cérnát (szőlőkötözés közben rafiát) összecsomóznál, s addig kötöznéd, gyömöszölnéd, szorítanád, amíg kemény kaviccsá (üveggolyóvá?, pici varázsgömbbé?) nem lesz, aztán meg elszáll (elszállni is képes), mint a szappanbuborék. De a benne elrejtett (elrejtőző) gondolatot, érzést, képet, a végtelent, s a titkot így is, úgy is elevenen röpteti, megőrzi. „Kifúrt dióhéj / lyukán visszagyömöszölt / darált dióbél”. Ez volt az első háromsoros, amit haiku igénnyel írtam, de ami inkább a haikuírás (elképzelt) mechanizmusáról szólt.
Aztán kiderült, hogy a japán költészetnek az európai kultúrában ismeretlen szellemisége, metaforái, szimbólumrendszere helyett az én haikuim (képeikkel, fordulataikkal, asszociációikkal) sokkal inkább az európai és a magyar költői hagyományhoz (az epigrammához, az aforizmához, a groteszkhez) kötődnek. Azzal is, hogy az első és a harmadik sort a későbbiekben is mindig rímeltettem. (A hagyományos haikuban nincsenek rímek.) Az egymáshoz hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódó darabokat kilencesével „csokorba kötöttem”, és címet adtam nekik. A kilences csokrok („láncokat” a japán költők is alkottak haikuikból), ahogy gyarapodtak, a hármas szám hatványai szerint tovább csoportosultak, ciklusokba rendeződtek. A második évezrednek a harmadikba történő fordulóján, három év alatt születtek. Mindegyik egy-egy pillanat, többnyire kerti pillanat nyoma. S mivelhogy a klasszikus japán formát a saját élményeimhez, kultúrámhoz, levegővételemhez igazítottam, haikuimat háromkáknak neveztem el.
------------------------------------------
KÖRÖMVERS
Bertók László: Háromkák
Népszabadság • 2004. május 15. • Szerző: Ferencz GyőzőKosztolányi Dezső egy költői körökben gyakran idézett írásában (Levél egy írótárshoz) feltalálta a körömverset: „Ha pedig nem lehet máshova verset írnod, csak a körmödre, teremts egy új műfajt, melyet a körmöd területe határoz meg.” Azaz kérdés, hogy feltalálta-e. Ha például a köröm területén elfér tizenhét szótag, akkor körömvers a japán haiku is, ez a tizenhetedik századi forma, amely a huszadik század elejétől olyan páratlan nemzetközi karriert futott be. Kosztolányi kötetnyi japán verse közt is akad haiku, igaz, nem formahű fordításban: nem tartotta be az öt-hét-öt szótagos sortagolást, sőt az első és harmadik sort megrímelte. Saját körömversei, a Negyven pillanatkép között is vannak haiku-szerűek, a legismertebb talán az Októberi táj vérző venyigéivel.
Mindezt azért szükséges feleleveníteni, mert Bertók László új, kétszáznegyvenhárom haikut – vagy ahogy ő nevezi, háromkát – tartalmazó kötetének egyik darabjában maga is Kosztolányira hivatkozik: „»Körömvers« – mondja, / s ír, ír a költő, mintha / zászlóra írna”. Sőt nemcsak a körömvers, hanem a zászló is Kosztolányira utal, akinek versében a zászló nemcsak bot és vászon, hanem zászló, amely lobog, beszél. Hasonlóképpen a haiku sem csupán tizenhét megfelelően tördelt szótag. Hanem, például, „Tükördarabok. / Mindben látszom, sőt itt-ott / ugyanaz vagyok”. Kis forma a haiku, de a kötött formák természete szerint zártságában is nyitott, töredékességében is egész. Az amerikai E. E. Cummingsnak van egy a fentivel rokon-verse, Tandori Dezső fordításában Magyarországon is ismert lett. Némi együttműködést kíván ugyan az olvasótól, de nem nehéz összeilleszteni a részeket: „tükördara (vak / sötét utca szenny / ében néptelen / külvárosi) bok // hevernek szanaszéjjel / (mért mondják balsors / ha tükröt eltörsz) / mind teljes az éggel”. Bertók versében látszólag bizonytalanabbá válik a teljesség, mint Cummingséban, de az önazonosság lehetőségét ő sem tagadja. Sőt a teljességét sem: „Hajsza? Szöszölés? / A vak véletlenben is / benne az egész”. Igaz, egy harmadikban viszont ezt: „Sohase lesz kész, / csak folyton leszakad a / befejezett rész”.
Bertók egész életműve ilyen leszakadó, befejezett részekből épül. Ilyen volt korábbi szonettíró, majd azt követő szabadvers korszaka. És ahogy szonettjeit a hagyományosnál szorosabban rímelte meg, és szabadversei is egyetlen öntőformában készültek, most a haikut is rímekkel pántolja össze. De ebben már mégsem Kosztolányit követi, nem hagyja, vagy csak ritkán, hogy látványos rímszavakból szikrázzon fel a jelentés. Nehéz is lenne ilyen mennyiségű versnél, és ha sikerülne, a virtuozitás könnyen egyhangú mutatvánnyá válhat. A haiku legnagyobb veszélye pedig éppen a monoton statikusság. A tizenhét szótag egy vagy két, esetleg három mondatba rendezhető; a nyelvtani és gondolati alakzatok száma viszonylag hamar kimeríthető. De a makacs költőt épp ez izgatja. Van, ahol bonyolult mondatszerkezettel dinamikussá teszi a három sort, máshol egyetlen nyugodt közléssel tölti ki; van, ahol gondolatilag lezárja a verset, és van, ahol nyitva hagyja. Kérdez, állít, elvont megállapítást konkrét látvánnyal szembesít és viszont. Olykor mintha akvarellel dolgozna, gyors mozdulattal vázol fel egy jelenetet, máskor mélyenszántó bölcselkedésbe bocsátkozik, egyszóval végigpróbál minden lehetőséget.
Az így működésbe hozott kisszerkezeteket aztán gondosan egymáshoz illeszti. Háromsorosait három, egyenként kilencszer kilenc haikut tartalmazó nagy ciklusba osztja. Szép szimmetria, amely önmagában is sokféle asszociációt kelt, nyugati katedrálist emel keleti építőkövekből. A kilenc haikuból álló alciklusoknak címe is van. Nem is alciklusok, hanem versek? Bertók háromkái önmagukban is megállnak, de mozaikszerűen összerakott versként is olvashatók, és az egész sorozatot a három hatványain túl a vershelyzet tartja össze: a költő egy kerti asztalnál ül, figyeli az évszakok körforgását, fákat, madarakat, köveket, tűnődik az életen, jegyezgeti körömverseit. A haiku csalóka műfaj, veszélyeit nem sikerül, talán nem is akarja mindig elkerülni. Itt mélységnek és sekélységnek egyaránt mélynek kell lennie. Bertók azonban tudja, hogy ez aligha lehetséges, ezért, ahogy visszafogottan írja, „Amit két szóval, / pláne eggyel elmondhatsz, / maradjon sóhaj”. (Magvető, 96 oldal)
VARGA EMŐKE: SZAVAK A KERTBEN
Bertók László: Háromkák
Vigilia, 70. évfolyam, 2005. szeptember
Néhány diszkrét pont közt többféle vonalstruktúrával teremthetünk folytonosságot. A pontok számától függően kevesebbel vagy többel, de ami fontos, kettőnél több pont esetén, többféleképpen. A pontok tehát mint a rajzoló kezet irányító és egyszersmind megfegyelmező jelek lehetővé teszik, de korlátozzák is az együttesen létrehozott potencialitások (mint lehetséges vonalhálók) konkretizációit. Bertók László legújabb kötetének, a Háromkáknak verseiben az (írásjelekkel rögzített) szavak e pontokhoz hasonlatosak, egyszerre irányítják és korlátozzák: de feltétlenül többféleképp teszik lehetővé a jelentésképzést.Ugyanakkor sietve meg kell jegyeznünk, a ,,szemantikai diszkrécitást,, nem a jól ismert posztmodern jelentésképzési eljárások valamelyike, például a jelölők öndestrukciója vagy a lebegő jelölők játéka eredményezi, hanem az a háromsoros versforma és műfaj, a haiku, amelynek tömörsége az egyes szavak számarányokban is kifejezhető jelentőségét megnöveli, s lehetővé teszi, hogy köréjük szimbolikus ,,erőtér,,/jelentésmező képződjön. A szavak szimbolikussága pedig utalhatja az olvasót - mivel tehát e versek egy jelképekben gazdag keleti versformával tartanak rokonságot, tematikailag is idézik például annak tipikus évszak-képeit - a keleti kertművészet tárgyi szimbólumaihoz, növények, utak, kövek, kavicsok és vízforrások önmagukon túlmutató térbeli viszonyrendszerekben rögzített jelképiségéhez. A kötet fülszövegében a költő maga hasonlítja versei világát egy kertéhez, mégpedig egy ,,kerted kertje virtuális kert,,-hez, ahová ,,meginvitálja,, az olvasót. Az olvasó pedig fegyelmezett rendre, gondosan megmunkált sorokra és ciklusokra nyitja a képzeletbeli ,,kaput,,, s hamarosan azt veheti észre, legalább annyira szemléltje, mint amennyire szemlélője ennek az önmagát lassan feltáró, megismerőjét egyszerre irányító és korlátozó virtualitásnak. Mert hamarosan azt is megsejti, az egyszerűség, a levegős áttetszőség csak látszat. Rafináltabb, komplikáltabb minden, mint amilyennek az első benyomás mutatja.
Már a legelső háromsorosoknál kiderül, hogy az az olvasói várakozás, mely a lírai alanyt egyfajta (kertet szemlélő) kontemplatív szituációba, a látványi befogadás kódjainak hagyományos szabályai közé helyezettnek képzeli, nem töltődik be. Ám nem hiányról van itt valójában szó, sokkal inkább a kert szó elsődleges jelentésének a kert mint metafora, mint költői toposz irányába történő elmozdításáról, illetve ennek a befogadás folyamatában kirajzolódó következményeiről. A növények, a madarak, az évszakok változásának témái közé ugyanis - melyek elsődlegesen valamiféle látványon keresztüli reprezentációt feltételeznének - nemzeti, történelmi, kulturális, filozófiai kérdéseket felvető inscriptiók, intertextusok, szólás-mondás parafrázisok, önreflexiók épülnek be.
Amint a kertművészet a táj művészi szempontoknak megfelelő átalakítását jelenti, akképpen Bertók László verseskötetében is az átalakítás vágyára, még inkább szükségességének művészi deklarálására, a vallomástevő kollektív líramodell típusára finoman alludáló attitűdre ismerhetünk rá. Az aposztrofikus viszonyt azonban nemcsak a (részben) konkretizálható történelmi-politikai eseményekkel teremti meg Bertók (Húsz százlábúra / kétezer nyúlcipő, s lám, / prolongált túra. 23/4; Apja meg anyja! / Úgy döntött, ők lesznek az / ezred magyarja, 24/9), hanem például állatokkal, növényekkel, égitestekkel, cselekedetekkel, morális értékekkel. A költő körül megkonstruált virtuális világ tehát a tradícióit ismerő, a morális értékeket megőrizni vágyó, a figyelmét meg nem vonó művész szempontjai szerint épül ki, mégpedig a mívesség, a humánum jegyében. Továbbá változatlanul a bertóki ,,realitas duplex,, (Domokos Mátyás: Varázstükrök között, 1991) hitével, melynek lényege, hogy a hétköznapi valóság fölött létezik egy metafizikai értelemben vett másik, ,,van a valóság s van a tény / a köztes űr a gondolat / - - - - - és senki sincsen a helyén / csak a szótárban a szavak,, - írja egy korábbi versében (Állunk a világ közepén). Naplójegyzetében hozzáteszi: ,,lám, a szavak is milyen készségesek, serények, mi mindenre kaphatók, ha a valóságot kell eltakarni. Úgy állnak a papíron, mint a kváderkövek, egyetlen rés sem látszik,,. Úgy tűnik, a haiku mint versforma és mint műfaj alkalmazása épp ezt, a szavak közvetítő közegének, a medialitásnak e (poszt)modern, a rés metaforájához tapadó problémáját oldhatja meg, mégpedig annyiban, amennyiben lehetővé teszi, hogy a szavakon-túliságban egzisztáló, elfedett rés megmutassa magát. Ennek érdekében a bertóki haiku ellene dolgozik a vers anyagául, közvetítő közegéül szolgáló szavak materialitásának. A költő a versek szóanyagát jelentős mértékben a tradíció által formált, költői toposzokként ismert metaforák köréből választja (ég, madár, jég, küszöb stb.), így a tipográfiailag megjelenő szavak közé és mögé beépül a ,,megelőzöttség,,, mely korábbi ismereteket, emlékeket, benyomásokat hív elő, tehát a materiális kötöttségtől elszakadva hoz létre valamiféle bizonytalan, a megsejtéssel rokon, a befogadói tudatban szinte pulzáló jelentést. A Háromkák szerzője a haiku műfaját így egyfajta mediális átkódolásra használja fel. Ennek valószínűségét erősíti meg a pálya egészét jellemző poeta doctusi hajlandóság, amely korábban például a szonett bertóki ,,átszabásában,,, ,,domesztikációjában,, (Nagy Boglárka: Botolgás, vacakolás, súlyosbítás, 2004.) nyilvánult meg. (Az ágakból gyökér című kötet átstrukturálta az oktáva-szextett osztatú szonettet, a Kő a tollpihén megváltoztatta a szótagszámot.) A haikuk egy része (9 füzér, a Háromkák anyagának egyharmada) a 2003-as Valahol valami című kötetben is szerepelt, szonettek, szabad versek, limerickek közé ékelve, a jelen kiadásban azonban egyedüli, a fentebbiek értelmében tehát többletjelentést hordozó versformaként.
Érdemes annak vázlatos áttekintésével folytatnunk, hogyan ,,háziasítódik,, Bertók László tollán a haiku? Szepes Erika (Haiku: Egység – teljesség – magány, 2001) a magyar haiku típusok között megemlíti a ,,formatartó és a japán tartalomhoz közelítő haikuk,, csoportját és a ,,formatartó, de tartalmi újítást hozó magyar haikukét.,, Úgy tűnik, Bertók László háromkái leginkább ehhez a két csoporthoz tartoznak, s ezzel folytatják a megőrzés és megújítás kettősségével jellemezhető, egy évszázados európai haiku-hagyományt: 1905-ben jelent meg Franciaországban az első európai haiku-kötet. A háromkák nemcsak formai (5-7-5 szótagos, háromsoros versek), de más műfaji-poétikai jellemzők tekintetében is rokonságot tartanak a japán haikuval. Tartalmaznak például kigokat (évszakra utaló szavakat), a leggyakoribb japán kigok közül is többet: kakukk (jelzőtlenül és jelzősen) hold, jég, cseresznyefa, béka; keridzsit (a második sor végén álló hasítószót) vagy ennek szerepét betöltő vissza-visszatérő, azonos szófaji-grammatikai funkciójú szavakat, illetve a hazai hagyománynak megfelelően írásjelet. ,,Körömvers,, - mondja, / s ír, ír a költő, mintha / zászlóra írná (60/7); Évszázad? Évezred? / Örökkévalóság, ha / van még egy perced (18/7); Gyufásdobozra / írni a verseit, ha / gyufája volna (19/2); Elnyel a kotyvasz. / A rend értelmetlen, ha / nem trehánykodhatsz (21/8). Írásjel tölti be a keridzsi szerepét: Örökké szombat. / A lopakodó árnyék, / hogy már csak egy nap (22/3); Jácint, ibolya (...) / Lábujjhegyen fülelek: / Ki? Miért? Hova? (30/8). Igen gyakori, hogy a háromkák struktúráját az úgynevezett ,,tartalmi kontradició,, alapvetően meghatározza, vagyis az első két sor együvé tartozását a harmadikkal szemben az esztétikák által a ,,következési várhatóság ellentéteként,, meghatározott fordulat valósítja meg. A kontradikció Bertók Lászlónál épp úgy lehet humoros, mint ironikus, meghökkentő vagy megdöbbentő. Kulcslyukhoz ajtót, / ablakhoz házat, lássa, / hogy eddig kukkolt (41/5); Ribiszke, egres, / málna, barack, szamóca, / a mai vers ez (51/9); Verébfiókák. / Repülni tanítják a / béna diófát (47/6).
A háromkákban - melyeket a-b-a szerkezettel megrímelt a költő - a hagyományosan 2 + 1 képlettel kifejezhető ritmikai ellentét gyakran módosul 2 + 1 struktúrára, de gyakori az is, hogy a ritmus a ,,kéttagú oppozíció,, (Lotz János) és a változatlan visszatérés versminimumát valósítja meg. Ekkor a szélső, tehát az öt szótagos sorok közötti kapcsolat az erősebb (variációsan) ismétlő, például: ,,Átkiabálnak, / igen! Látszik a ránc, de / az is egy állat,, (62/6); Ha kicsit él még, / önnön szemével nézi / végig a végét (78/8). A ritmusszerkezet variációgazdagsága a versek mondattani felépítettségének sokszínűségéből is következik. Az egyszerű bővített mondatra épp úgy találunk példát mint az alá- és mellérendelésre, a közbeékelő szerkezetekre. A mondattani cezúra többnyire egybeesik a sorváltással, de a kettő szétcsúszása enjambementes struktúrákat is létrehozhat és különböző ’ritmusvonzásokat’ valósít meg.
A versformát és a műfaji-poétikai jellemzőket érintő hasonlóságoknál meghatározóbb azonban az a világnézeti-szemléleti rokonság, melynek körébe elsősorban az individuum és a természet kapcsolatának, s az egyszerre reprezentációs és szimbolizációs költői eljárásokkal érzékeltetett szemlélődésnek mint megértésnek témája vonható. E hasonlóság azonban nem hasonulás valamihez, hanem rátalálás valamire, ami az immanens költői világban már eleve meglévő attitűdöt mintegy felerősíti. Olyasmiről van szó, amivel kapcsolatban a kritika már a szonettek és a szabadversek korszakában is így fogalmazott: ,,nem a küzdés, hanem a szemlélődés, nem a harc, hanem az arról való lemondás az etikai vezérlőelve,, (Márkus Béla: Nem dolgunk feledni, 2000), ,,önmaga életében mitikus alapszituációkra ismer rá,, (Csűrös Miklós: Bertók László, 1995), ,,legszemélyesebben marad szenvtelen,, (Nagy Boglárka: Botolgás, vacakolás, súlyosbítás, 2004). Vagyis Bertók László háromkáiban nyelvileg teremtődik meg a természetben és a tárgyi világban önmagát egyszerre rezonőrként és szemlélőként meghatározó én. Bennük ugyanakkor a korábbiakhoz képest hangsúlyosabban mutatkozik meg az a reflexív viszony, amely a konkrét tapasztalás és a ,,törvényszerű az, ami természetes,,-kijelentése közt épül ki. A haiku nagymesterének, Basónak e megállapítása ugyanis problémátlannak s így egyszerre vágyottnak, de lehetetlennek is mutatkozik az ezredvég aktualitásainak, kérdéseinek tükrében.
A kötet lírai történéseinek folyamata több helyütt jól követhető rajzolatokat ad, a kilences bokrokba rendezett, címmel ellátott háromkák ,,összeolvashatók,,. A rendezés elvét tematikus, történeti-narratív szempontok, de olyan poétikai eljárások is meghatározzák, mint például a Csukódna, nyílna esetében a nézőpont és a térirányok kiépítésének költői eljárása. A legelső haiku-lánc (Fagy, hó, macskanyom) koherenciáját a hó-motívum többszöri megismétlése, majd a vele érintkező szemantikai mezők egymásra rétegződése (fagy, jég), ezután az ezekhez más, jelentéstanilag vagy hangulatilag szinte láncszerűen illeszkedő szavak, kifejezések (fagyjon csak be (...) durva nyom, lyukas lobogó, túlélő levél) hozzáépülése teremti meg, s így lassan és bizonytalanul, de kirajzolódik egy lehetségesnek vélt értelem-összefüggés. Képet kapunk a lírai alany pozicionálási folyamatáról, melyben a legfontosabb koordináták: a magány (Nyikorgó küszöb / ne ríj, tudom, ki ment el, / s hogy senki se jött. 7/1), a riadt szemlélés (Fagy, hó, macskanyom. / Mint az egér pislogok / ki az ablakon. 7/2.), a kétségbeesettség (Föld, ember és ég. / Három lábú kerékbe / tördel a kétség). Az én szituálását a későbbiekben is negatív hangulatú és jelentéstartalmú képek (lyukas lobogó, önmagát túlélő levél) határozzák meg, ám ezekkel oppozíciós viszonyt teremtenek a változásban megmutatkozó állandóság jelei. A jég és hó eddig szorongást, dermedtséget hordozó szimbolikus, archetipikus jelentése helyébe a nem felejtés és a jelet-, nyomot-hagyás és tudni akarás metaforái kerülnek. Majd ,,elindulunk,, (Csattog, megcsörren, / elröpül egy-egy bokor. / Megyek. Mögöttem. 10/1), s e meghatározatlan valami-felé-tartás tevékenysége a fikción belül reálisnak föltűntetett reprezentációk, illetve valamilyen imaginárius mozgásfolyamat szövegesítése, metaforizációja révén jelződik. A kinetikus szignifikátumok a térbeli mozgást, kiterjedést és a szellemi-spirituális utat egyaránt rögzítik. (A bokor egyszerre növény és verscsoport, a rigók méregette repülés konkrét mozgás (kísérlet) és az írás metaforája, a korai sötét a napszak, illetve a történelmi kor és az életkor metaforája egyszerre.) E kettősség érzékeltetésének érdekében a referenciális azonosításokhoz visszahátráló olvasásmódot a maga rögzített pályáiból a Háromkák többféleképp is kibillentik. Egyrészről a versek saját mikro- és makrostrukturális jelentésképzései közti differenciák és ellentmondások révén (például az Olvad, odafagy című vers harmadik haikujában a tojás sárgája a mikrostrukturális, tehát a háromsoros ,,strófa,, szintjén nem tartalmazza azt, a napra mint égitestre történő metaforikus utalást, melyet a versegész és a kötet egészének természeti képeiből kikövetkeztethetünk), másrészről azokkal az általában egy-egy szóra korlátozódó absztrakt fogalmakkal, melyeknek nincs látványi vonatkozása (a 15/9-es versben például a ,,semmi,,: Gombot kötni rá, / eldugni a semmit az / árnyéka alá.)
De ahogyan a versek az oppozíciós viszonyt a szimbolikus-szemantikai szinten létrehozták (lásd a jég, a hó ellentmondó jelentéseit), ugyanúgy kialakítják a megértés vonatkozásában is. A reprezentáció mint megértés megrendüléseit ugyanis ellenpontozza az a ,,metastrukturális,, megoldás, melyet Bertók László költészete kapcsán ,,számszimbolikának,, nevez a kritika. A költő így fogalmaz: ,,a hármas szám (és többszörösei) szerinti ciklusok, verscímek, verscsokrok bizonyos értelemben a kerti rend miatt vannak,,. A régi korok a romboló, kaotikus erők leküzdéséhez mértéket és arányt kerestek, a számokat a világ leírásának speciális kódjaként működtették. Ebben az értelemben ennek az archaikus, ,,koordináló,, gondolkodásnak posztmodern kori felelevenítésére lelhetünk Bertók László háromkáiban.
Az út-szimbólum a kötet két legutolsó strófájában visszatér és mind a fikcionált térbeliség, mind a metatextualitás vonatkozásában egyfajta végponthoz jutást érzékeltet: A végtelenbe / mégy folyton, s jó, ha eljutsz / megint a kertbe. (93/8); Amit két szóval, / pláne eggyel elmondhatsz, / maradjon sóhaj. (93/9) A romantikus végtelenség- és kert-toposzra is alludáló, az újrakezdés lehetőségét a tapasztaláshoz kötő zárás öniróniája a költői tevékenységre és a versben pozicionált szubjektumra magára is kisugárzik. A kötetben mindeddig autentikusan jelenlévő és működő rövidforma mint a megszólalás, a versbeszéd szükséges mennyiségi minimuma itt ad absurdum redukálódik, s helyét játékos iróniával átadja a nyelvileg tagolatlan, csaknem nonverbális, illetve verbalitás előtti ,,stádiumnak,,, a sóhajnak.
A költő intését végül mégsem szívlelheti meg a recenzens, két szó mégis helyet kér magának. A kötet: valóban kvalitásos. (Magvető, Budapest, 2004)
Aki kitalálta a háromkákat - a haiku magyarítója, Bertók László költő
Bertók László költővel beszélgetett Hámori Andrea
Nagyítás, 2. évfolyam, 14. szám (2010. április 7.), 26. oldal
A haiku magyarítója, 45 éve Pécs polgára, és hamarosan 75 éves – Bertók László költő új kötettel tiszteleg az őt díszpolgárrá avató város előtt. A költészet napja közeledtével beszélgettünk vele.
„Költőnek lenni áldás és kereszt is egyben, de ha nem az lennék, már nem élnék. Nekem ez az orvosság. Kiírom magamból a feszültséget, ami zavar, de hasznomra is van, hiszen nélküle nem jönne létre a »más« állapot, amiből születik a költemény. E feszültséget sokszor az okozza, hogy elképzelek valamit, elindulok feléje, és mikor odaérek, kiderül, hogy nem az van ott, amit vártam.” Ekként foglalja össze élete sokszor verseiből is kisugárzó alapérzéseit Bertók László Kossuth-díjas pécsi költő pár nappal a költészet napja előtt. S miközben dolgozószobájában beszélgetünk, a családi fotók közül József Attila képe néz le rám. Mikor szóvá teszem, a keret hátoldalán mutatja Adyt is, és mesélni kezdi saját életét.Elsőként Vését említi, ahol született és első versét írta, s amely sokáig a számára oly fontos biztos pontot jelentette. Majd Csurgóról mesél, ahol diákként 1951-ben vette első verseskötetét, egy Petőfi- összest, ahol társaival Arany, majd Csokonai Irodalmi Kört szervezett. Vadvirágok címmel, írógéppel sokszorosított rebellis verseket írtak (Petőfi példájára), ezeket egyik indokként felhasználva 1955-ben perbe fogták, majd hónapokra bebörtönözték. Csurgón kezdte tudatosan művelni a költészetet is. Onnan küldte el verseit magyartanára Pécsre a Dunántúl folyóirathoz, ahol 1953-ban először jelent meg írása nyomtatásban.
– Ez volt az első kapcsolatom Péccsel – idézi a múltat –, a következő már sokkal kellemetlenebb.
Munkaszolgálatra vittek a börtön után Kővágószőlősre. 1956 is ott ért. November 4-én, amikor leléptünk, gyalog mentem haza Pécsről Vésére, ahol azután paraszt és napszámos voltam évekig. A félelem azonban sokáig velem maradt. Ahogy tudtam – s ahogy más költők is –, „virágnyelven” versbe öltöttem belőle valamennyit, a többit meg hurcoltam tovább, mint egy keresztet. Ekkoriban találtam rá József Attila verseire, és lett ő a legfontosabb mesterem. Az irodalom legfőbb gyakorlati dolgaira pedig földim, Fodor András tanítgatott. Az ő biztatására költöztem Pécsre 1965-ben, ahol idővel új mentorra és mesterre leltem Csorba Győző személyében.
Bertók László további életét is meghatározta e találkozás, és később, 1975-ben a Jelenkor folyóirathoz kerülése. Csorba rábírta, hogy ne meneküljön el Pécsről, kiadták első önálló kötetét, és a folyóirat által végre olyan szellemi műhelybe került, amire mindig vágyott.
– Megismertem e körökben Weöres Sándort, Mészöly Miklóst, Lázár Ervint, Bertha Bulcsút és másokat, felhívták a figyelmem Nagy László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes verseire, és lassan az én hangom is megváltozott. Impresszionisztikus verseim intellektuális irányt vettek. Egyre jobban befogadott az irodalmi élet. Két- három évente köteteim jelentek meg, és a rendszerváltás utáni reményteljes időkben már szabadabban verseltem.
– Azért a figyelmes olvasó észrevehette Bertók László verseiben a csalódást is, ahogy az például a Lehet, hogy most ez a Gulág? című szonettjében 1993-ban megszólalt: „az igazság csak kabát? Felvehetik hol úgy, hol így?”
– Igen. A csalódás és a bizonytalanság közegében találtam rá a szonettre, amelyet kicsit a saját képemre formáltam. Kilenc éven át nem is írtam mást, csak szonettet, ami a maga kötöttségével afféle menedék lett számomra. De azután váltottam. Jöttek a Deszkatavasz című kötetemben kiadott szabad versek, kirándulásom az esszék, a gyermekversek világába, és erősödött érdeklődésem a lét-nemlét, a transzcendencia iránt is. E filozofikus ábrándozás közben egyszer csak, 1999. augusztus 11-én, amikor a teljes napfogyatkozást néztük a kertünkben, megfogant bennem egy vers, amely mintha haiku lett volna. És innen datálódik történetem a haikukkal. Azután ezt a japán versformát is „magyarosítottam”, a 17 szótagú, 5-7-5 elrendezésű háromsorosokat rímekkel ölelkeztettem, és kilences csokrokba „kötve” címet is adtam nekik. És elneveztem őket háromkáknak.
Három éven át ontotta Bertók László a háromkákat, de azután megnyugodni képtelen énje ismét a szabadabb verselés felé fordult, és elkezdte írni a hosszabb terjedelmű, kérdőjelekkel, zárójeles magyarázatokkal teletűzdelt, általa hosszúkáknak elnevezett verseket.
– Vénségemre egyre inkább csak azt tudom – gondolkodik el –, hogy nem tudok semmit, ahogy egy nagy filozófus mondta. De ugye ez már több, mintha ezt se tudnám. Nem vagyok népszerű költő, mert nem tudom egyszerűen kifejezni magam, igaz, nem is törekedtem erre soha. Csak az adott perc a biztos számomra, amelyben benne van a múlt és a jövő is.
Bertók László maholnap 75 éves lesz, és A város neve című válogatott kötetével tiszteleg az őt két éve díszpolgárrá avató Pécs előtt, új verseiben pedig leginkább az öregség nagy kérdőjelei és apró-cseprő dolgai jelennek meg. Ezeket összefoglaló, Hangyák vonulnak című kötetét nemrég Németországban is kiadták a Magyar Könyv Alapítvány és az EKF támogatásával. De készül ősszel megjelenő versgyűjteménye is, amelyben a gondolkodó és gondolkodtató bertóki líra újabb darabjaival találkozhatunk.
A költészet napja előtt pedig mit is kívánhatnánk egyebet, mint hogy a Pécsről írt legnépszerűbb verseket kereső Versben élő Pécs versenyben kerüljön az élre valamelyik Bertók-vers, s hangozzék el április 12-én Pécsett a Művészetek és Irodalom Házában, a költészet napját követő irodalmi esten.
