Cseresznyehó hull
csúnyácska hangyabolyra
ó, Josino-hegy!

Kabukiszínész

Szerbusz, te bambusz!
Banánfa hajlong - hibbant
szalmabáb táncol!

Párnadal

Meztelen égre
nyílnak a combok - kelyhek
rózsaszirom, bor.

Gésa

Macskaszerelmek
múltán felleges ágyon
fölzokogó hold.

Szentély

Pagoda hegyén
lobog a hold - hunyorog
agg imalámpás.

Nyáridő

Mákvirágszirmok
csigamászta sziklán, ó,
pillangók álma!

Kolostorudvar

Időmadár zeng:
zárda hűs kövén konok
kakukkhang. Katsu!

Legyezőkép

Kedvesem arca
elé legyezőt tart, ó,
festett telihold!

Őszi éjszakák

sárga krizantém
néz teliholdra - hasadt
töklámpás kacag.

Macuo Basó álma

Beteg utazó:
álma kopár mezőkön
bolyong, elkereng.

Álom és árnyék

Kert Kiotóban:
fák közt fülemülehang
tán sose zengett.

Suttogó ágak

súlyos fenyő-árny
suttog. Gyermekkor! Süpped
hófödte ösvény...

Falusi csönd

Vödörbe fagyott
forrásvíz - nézd, neked tart
tükröt az égbolt!

Rizsszem

Egyetlen rizsszem
is tökéletes - áldott
Amida Buddha!

TÍZ HAIKU
Forrás, 2003. március

Tavaszi tópart

Csalogány dala
leng friss fű selymén! Fűzlomb
bólogat: élek.

Vendégváró

Szarkák csörögnek:
nyár jön. Lányom, nyiss ajtót!
Harkály kopogtat.

Hokuszai búcsúzik

Lelkem, gömbvillám,
réteken lebegj: ragyogj
fűszálak élén!

Nyári délután

Hajnalka, indázz,
kússz szívem falára, míg
a fény alászáll!

Ökörnyál

Kóbor ökörnyál
fon be, sző gubót körém.
Nincs több örök nyár.

Nappali lángok

Nem pöng tücsökhang,
csak tűzhely cirpel – erdőn
juhar parázslik…

Halottak napja

Ködbe kilépek:
varjú károg árván már
deres fejemre.

Alkonyat

Fafosztó szél fú,
fácán kiáltoz – szótlan
pára a tükrön.

Vándormadár

Szent darusírás!
Vadludak suhognak, ó,
hol lesz szállásom?

A költő papagája

Sárga papagáj
tolla hull – ó, ághegyen
hindogáló hold!

[„Japán" haikuk]
Vásárhelyi vásár, Versek kicsiknek, nagyoknak,
Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2003, 20-23. oldal

Japán part

Tarka napernyők
át a csatornán: csilló
vízbuborékok...

Japán nyár

Két körte rezzen,
pihés barack hasad szét!
Gyümölcs-szedő lány.

Japán lány

Hullámzó sötét
tenger, sajka, szigonyfény -
fésű a hajban!

Japán kert

Őszül a tenger,
lombja hull: ó, ködökben
lengő sziklakert!

Japán hegy

Meredeken át
majd hegyi fogadó vár:
megpihenünk, szív!

Japán dal

Messze földeken
árnyékot vetsz lelkemen,
feketerigó!

Japán út

Vándorló kunyhó:
vén köszörűs közeleg
szalmakabátban.

Japán est

Öreg zarándok
pallón botorkál: zápor
jég-kopogása.

Visszavonások
Forrás, 2005. január

téltavasznyárősz
egyetlen egy a gyors fény
ősznyártavasztél

(Tizenhat haiku)
A Hét, 2004. január 8. szám

Újév reggele

Havon madár járt:
verset írt... Már elrepült -
a kert nyitott könyv.

A költő papagája

Sárga papagáj
tolla hull - ó, ághegyen
hindogáló hold!

Költői estek

Teafű-pára!
Tűlevél-párnán hallgatsz,
hű fenyőtücsök.

Macuo Basó álma

Beteg utazó:
álma kopár mezőkön
bolyong, elkereng.

Álom és árnyék

Kert Kiotóban:
fák közt fülemülehang
tán sose zengett.

Gésa

Macskaszerelmek
múltán felleges ágyon
fölzokogó hold.

Kurtizánének

Csillag hull, holdfény
fekszik csak mellém: hűvös,
csillog a párnám.

Éji fehérség

Medvenyom dermed,
hegygerinc ropog - majom
virraszt didergőn.

Japán táj

Vadréce tolla
ring, vak tóra sas lebeg.
Csönd zúzmarája.

Üresség

Madárijesztő.
Veréb a vállán. Röppen,
ropog fagyott rongy.

Suttogó ágak

Súlyos fenyő-árny
suttog. Gyermekkor! Süpped
hófödte ösvény...

Issza elalszik

Mindent köszönök.
Hó takarómon, szent jég -
Tiszta fény hona.

Agyagkorsó

Fagy repeszt, korsóm!
Már mindent átszivárgatsz -
adj vizet, testvér!

Falusi csönd

Vödörbe fagyott
forrásvíz - nézd, neked tart
tükröt az égbolt!

Téli vízesés

Elmenni jégnek,
visszatérni víznek, és
zuhanni zengőn!

Búcsú a téltől

Hó, holdfény, virág
elhagy - felszél visz, hordoz
kőpor, csillaghab.

HAIKU HÁROM HANGRA
2000, Irodalmi és társadalmi havi lap, 2005. május
Álmatlan ég - Versek (2002-2004), Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006

Adys sóhajtás

Szép kedvek ősze!
Én nem leszek azúrkék
degedő se, hajh!

Kosztolányi-stíl

Miért is várjuk, ó!
Az ihlet átfutó fény:
férfi nyárutó.

Józsefattilás

Boldog halál is
volnék – bogárka, égbolt,
oldott kaláris.

AZ ŐSZI SZÉL JAPÁNUL

Az akikaze
arcodhoz ér az égből
valaki keze.

*

Überallesbadeni dalnokversenyek, (Burleszkek és szatírák), Koinónia, Kolozsvár, 2005, c. kötetből:

Varangyhad szökdös
Buddha lábujjánál - rá
Szitkot vartyognak.

Zeng Buddha szobra:
"Szökkenjetek bokámig,
Szegény dühödtek."

Húsz béka pattog
Buddha lábujjánál - bősz
Pofájuk harsog...

Magasat ne bánts,
Mozdulatlant ne csúfolj:
Ugorj nagyobbat!

Fölfújt varangyhad
Buddha lábujjánál - be
Hiába ugrál!

BÉKÁK BUDDHA BRONZSZOBRÁNÁL - Sokak számára bizonyára ismeretlennek tűnik az a Karai Szenrjú (1718-1790), aki (a japán szavak Hepburn-féle átírásának megfelelően) Karai Senryu néven vált közismertté, mi több: a Karai Hachiemon és a Karai Masamichi nevek alatt is szintoly gyakran előfordult és szerepelt. Egyszóval: Senryu híres japán poéta volt, Edóban élt, s főképp az ún. humoros haikuk terén lett műfajteremtő. A Világirodalmi Lexikon írja róla: "Könnyed, többnyire tréfás hangú verseiben a tradicionális és történeti témákat szellemes megfogalmazásban, egyéni elemekkel vegyítette. Nem riadt vissza triviális tartalomtól sem." Dicséretes, találó, s főleg: nagyon precíz szavak egy ennyire kiemelkedő költőről! Vihar Judit A japán irodalom rövid története c. munkájában azonban azt olvasni, hogy: "A haikai renga eredetileg humoros költemény volt, de a haiku műfajának megteremtésével a humor kiszorult belőle. A humoros haiku, a kyoka szó szerint "ostoba vers", a korabeli polgárságot, a kereskedőket gúnyolja ki. Legkiemelkedőbb képviselője KARAI SENRYU (1717-1790) volt, aki több kötetnyi kyokát írt. Idővel e műfajt legkiválóbb alakjáról senryunak kezdték nevezni." Ez rendjén volna, szép dolog, hogy korról korra ily hűségesen el-elnevezget ezt meg azt, s mintegy mégis működni látszik az irodalom lelkiismerete és hálás, ámbátor ki-kihagyó emlékezete. Noha egyik sem különösebben jellemző sem magára az irodalomra, sem a szociotextuális recepcióra, sem pedig a különféle tradíciókra és poszteritásokra. Sem az irodalmi, sem a sokféle olvasói idők nem igazán igazságtevők - nincs és nem is lehet közük semmiféle utólagos vagy kései igazságtételekhez. A költészet és a világ feledhetően maradandó emlékezetéről, illetőleg a költői halhatatlanságról, no meg az ún. humoros haiku műfajának "legkiválóbb alakjáról" a puszta igazság momentán csak annyi, hogy például az utóbbi másfél évtizedben magyar nyelven megjelent fél tucat haikugyűjteményben nem találhatni egyetlen Senryu-haikut sem. Igazit sem, valódit sem, még hamisat, vagy enyhén hamisítottat sem. Azaz mégsem, mert egyetlen, árva Senryu mégiscsak föllelhető a Kosztolányi Dezső által lefordított japán költők között: igaz, hogy a Karai Hachiemon név alatt. (Megmagyarítván Gyúnyvers lőn a címe, s idézhető lett... Kis hódolattal az ismeretlen Szenrjúnak, meg persze Kosztolányinak.)

"Áldott", iratta férje sírkövére
s a porbasujtott özvegy mindig ott van,
szavát betartva: - áldott állapotban.

*

Függőleges haiku
(Hommage á Pascal)
Bárka, 2010/4. szám, 4. oldal

nádszál vagy fűszál
nem gondolkodik
így
n
ő
v
i
s
s
z
a
a
f
ö
l
d
b
e

Horizontális haiku
Bárka, 2010/4. szám, 4. oldal

Kileng a föld, mint hosszú mondatéj, milyent nem mond ki senki.

Kovács András Ferenc
Romániai magyar költő. Szatmárnémetiben született 1959. július 17-én. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudmányegyetem magyar-francia szakán végzett 1983-ban. Szentábrahámon és Siménfalván általános iskolai tanár, majd a székelyudarhelyi Orbán Balázs Gimnázium tanára. Jelenleg Marosvásárhelyen él, a Látó szerkesztője.
http://www.lato.ro/vendor.php/Kov%C3%A1cs-Andr%C3%A1s-Ferenc/14/

Kovács András Ferenc: Időmadárkönyv, (69 haiku), Illusztrálta: Kohsei; Koinónia, Kolozsvár, 2007, 104 p.

Minden könyv próba - Karafiáth Orsolya interjúja Kovács András Ferenccel
"A haikuhoz és a japán költészet más formáihoz (a tankához, szedókához, csókához) is még a nyolcvanas években jutottam el, s föl-fölbukkantak eddig is, itt-ott a verseim közt, mostanság vagy a kései reneszánszukat, vagy a végjátékukat élik kopárabb változatokban. Más variációk, más nyomatékok, más-más dallamok, árnyak. A haiku tizenhét szótagja azért szerethető, mert eleve töredéknek hat, mégis a fölizzó szót, a teljesség darabkáját mutatja föl a pillanatnyi képben. Úgy épül be az írás érzékeny szövetébe, mint egy idézet az emlékezetbe. Csuang-ce óta sejthető, hogy egyetlen alvó pillangó is idézetté válhat. Minden idézet. A nyelv idézetek rendszere ? legalábbis Borges szerint, s meglehet, ezt ő is csak olvashatta valahol. Persze, akarva-akaratlanul magam is rengeteget, sokakat, sokszor idézek, megidézek, fölidézek a versek szövetében, mintegy előidézvén őket a nyelvben, a formálható anyagban, a szavak lüktető terében. Mindnyájan beépülnek a versek folyamatába, megjelenítődnek a rejtett szerkezetekben. Mindnyájan ott vannak valamiképpen: mind régiek és újak, magyar és külhoni költők, más nyelveken megalkotott költészetek, a világlíra külön univerzumai. Mindnyájan csak mind nagyobb és legnagyobb hatással vannak rám. Hogyan is választhatnék közülük ? könnyelműség, hálátlan feledés, hamisság volna néhányukat megnevezni, hisz mindet amúgy sem lehetne. A sok csakis titokban gazdagít, s csak úgy, hogy végül boldog nincstelenné tesz. A többi csak név, szó, hang, hallomás."

Balázs Imre József (1976-)
A haiku vershangzása
Irodalmi Jelen, 2008. február, VIII. évfolyam, 76. szám, 19. oldal

Kovács András Ferenc távol-keleti tájakon jár az Időmadárkönyvben, miközben a kötet illusztrátora, Kohsei a fordított utat járja be: képei jórészt felismerhetően kolozsvári helyszíneket rajzolnak meg. Ettől a párbeszédtől válik izgalmasabbá az, hogy itt egy európai költő japán maszk mögé rejtőzik – a képzőművészi hozzájárulás kiemeli a gesztust a szokványosból: megmutatja ugyanannak a dolognak a visszáját is. Nem először próbálkozik hasonlóval a Koinónia Kiadó. Jánk Károly Vadnyom című haikukötetéhez 2005-ben Toshio Yoshizumi készített illusztrációkat. Mégis másképpen alakulnak az új együttműködés hangsúlyai: Jánk nem törekedett arra, hogy haikui egyértelműen „japánosak” legyenek, Toshio Yoshizumi képeit pedig nehéz lett volna „referenciálisan” olvasni. Kovács András Ferenc már a kötetszerkezet révén jelzi, hogy szorosabban, nagy erudícióval kapcsolódik a japán haiku-hagyományhoz: a kötet évszakok szerint bomlik ciklusokra, és a szövegek motívumai is dialógust folytatnak a Macuo Basó-féle motívumrendszerrel.
A haiku nagy lehetősége – a 20. század elején az „imagista” költészet is ezért fedezhette fel maga számára – a sűrített képiség: az imagista vers ugyanis minimálisra csökkenti a versszöveg elbeszélő és kommentáló jellegét: parafrazálhatatlan, lecsupaszított, szilánkos, személytelen képeket kínál az olvasó számára. Az imagista haiku természetesen már továbbértelmezett, a modernség életérzésére alkalmazott változat. A japán haiku kódoltabb, áttételesebb; motívumrendszere erősen szabályozott, a rövid sorok mögött a tágasságot éppen a tradícióhoz való kapcsolódás hozza létre.
Kovács András Ferenc szövegei mindkét fentebb vázolt lehetőséggel számolnak, és hozzátesznek még egy harmadikat is. (Erről később.) Kötetről kötetre figyelhető, ahogy Kovács tágítja azokat a határokat, amelyeket korábbi művei alapján a recepció létrehozott költészete leírására. (És amely határokat minden bizonnyal a recepció definíciós kísérleteinek hiányában is tágítana, a legváltozatosabb poétikákban való otthon-lét, a mellérendelés elve alapján.) Ilyen értelemben jelenthetett meglepetést az életművön belül a Kavafisz-átiratokat közlő Hazatérés Hellászból, a Porcus Hermeticum című limerick-kötet, korábban a Jack Cole-könyv, vagy akár a „politikai verseket” közlő Überallesbadeni dalnokversenyek című gyűjtemény. A haiku-kötet az eddigi KAF-művek kontextusában a versek képi szintjére való összpontosítást ígéri, sűrítettséget a korábbi dallamcentrikussághoz vagy a beszédpozíció váratlan megválasztásából fakadó költőiséghez képest. Ennek az elvárásnak részben meg is felel, olyan szövegekben, amelyek akár a személytelenség, akár a személyes érzékelés felől hoznak létre erős képeket: „Hullámzó sötét / tenger, sajka, szigonyfény – / fésű a hajban!” (33.); „Két körte rezzen, / pihés barack hasad szét! / Gyümölcs-szedő lány.” (31.); „Kedvesem arca / elé legyezőt tart, ó, / festett telihold!” (63.)
A japán haiku motívumrendszerében való elmélyedés ugyanakkor mondhatni teljesen természetes a szerző korábbi szerepjátszó attitűdjét ismerve: „számomra is örök titok maradt, hogy a megsejtett hangok, a megfoghatatlan hangulatok színe, illata, íze, tünékeny fénye, a létteli szépség minden rebbenése s egy érzés ritka föl-fölröppenése mennyire ragadható meg, mennyire rögzül a részletekben? Mert minden mozdul, s minden moccanatlan. Mégis valamiképpen így állt össze, így vált lassan és szándékoltan nagyon »hagyományossá« és nagyon »japánossá« ez a haikugyűjtemény” – írja a kötet utószavában. Az emlegetett „japánosságot” tetten érhetjük explicit utalásokban, megnevezésekben: több címben szerepelnek például japán nevek vagy a „japán” szó, a könyv címadó verse is konkrétan szólítja meg a haiku-tradíciót: „Időmadár zeng: / zárda hűs kövén konok / kakukkhang. Katsu!” (50.) Másutt a verslogikát nevezhetnénk bizonyos áttétellel „japánosnak”, mint a következő sorokban: „Havon madár járt: / verset írt… Már elrepült – / a kert nyitott könyv.” (7.)
Mindez talán kevés volna ahhoz, hogy ez a könyv félreismerhetetlenül a Kovács András Ferenc-féle költészet hangján szólaljon meg. A fentebb beígért harmadik, eddig nem részletezett jellemző miatt tekinthető valóban ugyanannak a vállalkozásnak a részeként, amelyekhez a korábbi könyvek is tartoznak. Kovács tradícióhoz való viszonyában ugyanis mindvégig megfigyelhető az apokrif iránti vonzódás, a hagyomány értelmezettsége – az a játék, amelynek révén valóban visszaírja magát a szerző a másik hagyományba, úgy, hogy egyben alakítja is azt. Az Időmadárkönyvben a ravasz és változatos időmértékek vagy akár ütemhangsúlyok teremtik meg igazából a távol-keleti és az európai költészet dialógusát. Kovács ugyanis a miniatűr, a rövidforma ellenére sem mond le a vershangzás jelentésességéről. Görög-latin hangzások kísértenek az ilyen sorokban: „Macskaszerelmek / múltán felleges ágyon / fölzokogó hold.” (19.); „Tarka napernyők / át a csatornán: csilló / vízbuborékok…” (34.); „Hajdina hajlik, / nyílj, bazsarózsa, mályva! / Jön-megy a harmat.” (39.). Másutt Weöres Sándor ütemhangsúlyos/szimultán verseinek nyomát figyelhetjük: „Csalogány dala / leng friss fű selymén! / Fűzlomb bólogat: élek.” (26.) Ez a dialogikus versszituáció hozza létre voltaképpen azt a távolságot, amely nem a belefeledkező olvasatot kínálja (miszerint itt valóban japán haikukat olvasnánk), hanem az idegenséget is képes érzékeltetni. A haiku „fordíthatósága” ilyen értelemben kérdés marad a kötetben – olyan további játékok is jelzik ezt, amelyek kifejezetten szóhangzások révén teremtik meg a „keleti” nyelv illúzióját: „Nem pöng tücsökhang” (66.); „Holdsugár húrján / kabócahang zöng. Jázmin / rezzen – ezüst láng.” (46.) Az eredetihez hasonló hangzás egy másik nyelven jön létre. (Erre is volt már példa a Kovács-életműben, egyebek mellett az emlékezetes Ernst Jandl konkrét költeménye.) A hangzás felidéz, megidéz. A távolság marad.

Borcsa János
A gyönyörrel öldöklő öröm
Bárka, XVIII. évf. 2010/2. szám, 113-114. oldal

A vázlat szónak a képzőművészetre
vonatkoztatott jelentését az
értelmező szótárak úgy határozzák
meg, hogy az „valaminek csak
a főbb vonásait feltüntető rajz”,
míg a vázlatkönyv ugyanilyen természetű
jelentése „keményfedelű,
nagyobb, vastagabb vázlatfüzet”-et
fed, amely értelemszerűen vázlatokat
tartalmaz, illetve lapokat vázlatok
készítésére.
Akár az ezekből az értelmezésekből
levonható végső konzekvenciának
is tekinthető egy költő
általi sarkított megfogalmazás,
miszerint a vázlatkönyv tulajdonképpen
– egy könyv a feledésnek.
De mivel ez a meghatározás Kovács
András Ferenc új versgyűjteménye
(Sötét tus, néma tinta) egyik
darabjának a címe (Egy könyv a feledésnek),
amely szinte kényszeríti
az értelmezőt, hogy az egész, Vázlatkönyv,
2002–2009 alcímet viselő
kötetet ennek prizmáján keresztül
vizsgálja, azt mondhatjuk, hogy
felül is írja ama költői kijelentést,
hogy a szóban forgó vázlatkönyv
egy könyv lenne a feledésnek...
Mert ez a költemény habár
csak (?) azt sorolja fel, hogy mi
minden „semmiséggel” van telítve
a költő vázlatkönyve, például
„rossz, hevenyészett, / Rontott
rajzolatokkal, / Tört vonalakkal, /
Tökéletes hibákkal”, mégis maga
a világ van benne, mivel az is – a
vers központjába lokalizált hasonlat
értelme szerint – éppen ilyen
„semmiséggel” van telítve.
KAF vázlatkönyvének „rajzolatai”
tehát „földerengő dallamok”,
„meg sem írott versek
árnyai” tulajdonképpen, amelyek
viszont döntés elé állítják magát
a költőt, a létre-hívás, a teremtés
vállalására szólítják fel úgymond,
hogy mind-mind „ihasson
fénnyel ömlő / Sötét tust, néma
tintát.” A vers címe és az előbb
idézett záró verssor közötti távolság
nemcsak formailag nagy, de a
befogott gondolati ív is figyelmet
érdemel, hiszen míg a verscím
az egész kötet alcímének a lehető
legpontosabb olvasata, addig a
záró verssornak kötetcímül való
kiemelése magának a kötetnek
az üzenetét összegzi. Ama „semmiségek”,
„rontott rajzolatok”,
illetve „földerengő dallamok”,
amelyek a versgyűjteményt teszik
ki, magát a világot s egyszersmind
egy világlátást építenek fel. Olyan
világlátást, amelynek formai elemeit
a Kelet irodalma termelte
ki, de amely nagy lehetőségeket
kínált és kínál az európai, köztük
a magyar irodalomnak is.
Kovács András Ferencet például
a japán költészetnek talán
legdominánsabb formája, a haiku
„szólította meg”, s erre ő oly választ
adott ezzel a kötettel, hogy
bizonyíthassa: a mikro- és makrokozmoszt
egységben láttató egyegy
„rajzolat” akár 17 szótagban
is elkészíthető. Köztudott, hogy a
japán irodalomban a költői formák
végtelenül szűk korlátok között
változhattak és fejlődhettek a századok
során, s e szűk lehetőségeket
kellett maximálisan kihasználni.
Így történt, hogy a kis lehetőségek
óriási gazdagságát hozták létre.
A haikuról az is közismert, hogy
gondolati mélység és lágyság jellemzi,
s hogy klasszikus formáját
Motsuo Basho tevékenysége révén
nyerte el, aki költészete alapjául a
természetet tette meg, programja
pedig a változatlanság és frissesség
volt, azaz a természet örök igazságát
kell kifejeznie a haiku művelőjének
élénk, friss módon.
KAF versei mind gondolati
mélységgel, mind lágysággal jellemezhetők,
s eleget tesznek a változatlanság
és frissesség követelményeinek.
A „vén hegy” lehet például
a változatlanság megtestesítője s a
„hajnali felhő” a frissességé, más
szóval a mozdulatlanság és mozgás
ellentétezi egymást a költői látomás
szerint egy mindössze 17 szótagos
nyelvi egység szűk keretei között, de
e látomás tovább bővül a felhő megszemélyesítésével
(hajtsd le fejed,
zokogj), a két természeti elem bensőséges
viszonyának felvázolásával
(vén hegy vállára hajtja fejét a fel-
hő), s végül kiteljesedik ez a szinte
kozmikusnak mondható „együttlét”
egy személyes, az ember legbensőbb
vágyának a kifejeződésével, a társ
iránti gyöngéd odafordulást tételező
hanggal, amelyet a verscímül választott
szószerkezet (kedveséhez szól)
foglal magában. Érzelmi mélység és
lágyság jellemzi tehát a Kedveséhez
szól című haikut:
Hajtsd le fejed vén
hegy vállára, zokogj friss,
Hajnali felhő!
A transzcendens megjelenítése
érhető tetten egy másik haikuban, de
ezt is oly érzékletesen teszi a költő,
hogy megfeleljen az adott formával
szembeni legfőbb követelményeknek.
Az arc által megidézett ember
és az ég jelölte világegyetem közti
mérhetetlen távolságot a japán nyelven
akikazénak mondott szél mint
természeti elem hidalja át, illetve ez
a szél a transzcendensnek az ember
életében való jelenlétéről tanúskodik,
mivelhogy mint valamely felsőbb
lény keze érinti meg az ember
arcát a költői látomás szerint:
Az akikaze –
arcodhoz ér az égből
valaki keze.
(Az őszi szél japánul)
A művészt, a költőt általában
nem gátolják sem a tematikai,
sem a formai kötöttségek, sőt ezek
éppen a szabadság új lehetőségeinek
felfedezésére, kipróbálására
indítják. Így van ez KAF esetében
is, aki tematikailag, az idegen műforma
verskellékei tekintetében
akár a hozzánk karnyújtásnyira
lévő természeti elemeket is beépíti
a távoli származású forma világába
(például Csíkszépvízi vázlatok, Kóborlások
Chloéval), a formai előírások
s a verselés tekintetében meg a
hagyománnyal való teljes szakítást
is vállalja. A japán nyelv bizonyos
tulajdonságai ugyanis az irodalmi
formák alakulását is megszabták.
Mondják, ragozó nyelv lévén a japán,
nem teszi lehetővé a valamelyest
is nem egyhangú rímelést s az
időmértékes verselést sem, viszont
kialakítható az ütemes verselés. Ezzel
szemben a KAF által választott
rövid műformákban (haiku, tanka)
gyakori a verszenét szolgáló rím s az
időmértékes periódusok és sorok.
A két haiku alkotta Légyhullás például
két hexameter („híven a szóhoz
/ igyekszem az isteni / semmibe
hullni // hűtlen a szóhoz / is isteni
semmibe / hullni igyekszem”), másutt
pedig akár a teljes ötszótagos
sorra is kiterjed a végrím, sőt belső
rím is észlelhető a hosszú sorban:
Maszk, pamut-álca
Van arcán, s fejebúbján
Snassz hamutálca.
(Japán démontánc)
Az ütemhangsúly jelenlétét
a japán versben különben
egy székelymagyar nyelvzseni,
Szentkatolnai Bálint Gábor már a
19. század végén megállapította, az
Erdélyi Múzeumban közölt, Minő
fajúak a japánok (nipponiak)? című
dolgozatában (1894), idézve egy
általa Shang-haiban hallott japán
dal szövegét (Dso naku dso / Yokohama
/ Nagasaki hai!), amelynek
hangzása benne egyik ismert népdalunkat
idézte fel: Van neki, van
/ Karika gyűrűje,/ Barna szeretője.
A KAF haikuiban észlelhető ütemhangsúlyra
pedig Balázs Imre József
hívta fel a figyelmet. (Irodalmi
Jelen, 2008. február)
A formai és tartalmi kötöttségekkel
való szakítást vállalja
KAF abban az esetben is, amikor
szemlélődést, meditációt elindító
leírás helyett például a Mozartot
idéző borzongató, közismert történet
elbeszélését, újramondását
választja haiku-láncok keretében
(A megbízás, K. 626), utalással még
a Requiem egyes tételeire is.
Kosztolányi – akit gyakran
idéz meg versben KAF – a tíz legszebb
magyar szó közé nem sorolta
ugyan a fény szavunkat, de a Sötét
tus, néma tinta verseinek olvasója
ezt is beválaszthatná ama tíz közé,
könnyen kimutatható ugyanis,
egyszerű szóstatisztikát végezve,
hogy a szóban forgó kötetben a
„látható sugárzó energia” neve a
leggyakrabban, hetvenkétszer (!)
előforduló, fontos szereppel felruházott
szó, sok-sok szerkezetben
és szóképben számtalan jelentést
hordozva. Egy kis lírai formákat
tartalmazó kötet esetében tétje lehet
az ilyesfajta megfigyelésnek.
Nyilván, egy ilyen eredmény csak
abban az esetben lehet releváns, ha
pontosan a szó és a szókép kerül
fontos versteremtő szerepbe egy
adott művön vagy könyvön belül.
KAF vázlatkönyvét meg éppenséggel
a telített szavakra – köztük
természetesen a fény szóra – és az
erős, szuggesztív szóképekre épülő
„rajzolatok” sora tölti ki.
Ezek egyike már címében is
hordja a fény szót (Névtelenek fényei),
része a Kavafiszt idéző sorozatnak
(Változatok Kavafiszra),
következésképp magára a költőlétre
és a költészetre reflektál benne
a költő. Maga a vers, amely egy
metaforikus komplex képpel indul,
két egyenlő részre tagolódik.
Az első a költő-szerepből adódó
kihívásokra, próbatételekre utal
(„Névtelenek fényei / égnek néma
szeszekben,/ kocsmamocsokban,/
rossz hírű negyedekben,/ utcamorajban
–), a második pedig egyfajta
költészet-képet vázol, olyat amelynek
fő attribútumát a „gyönyörrel
öldöklő öröm”-ben jelöli ki költőnk,
a vers teljes második részét
idézve, eképpen: „mindig itt köt ki
minden / költészet, álom, üzérkedés,
gyönyörrel / öldöklő öröm.”
Más versek címébe is beépül
a fény szó (Kilépés a fénybe, Fény,
arany, korom), mégsem lehetne
egyértelműen kijelenteni, hogy derűs
líra úgymond, amit ebben a kötetben
olvashatunk. Már csak abból
kiindulva sem, hogy a költészetet
mint „gyönyörrel öldöklő öröm”-öt
értelmezi a költő, illetve hogy elégikus
hangulat jellemez nem egy
verset. A Dsidát idéző Kóborlások
Chloéval címűben maga a fény szó
is olyan szerkezetben fordul elő,
amely az elmúlásra utal: „hideg, ernyedt
fény remeg.” Persze, a költői
játéknak és kísérletnek, a virtuóz
ritmikának és rímeknek, valamint
a kötött műformák fellazításának
(a haiku mellett a szonettnek például)
számtalan esetével találkozni.
KAF mintegy ezáltal is bővíti
a versbeszéd regiszterét, sőt frissíti
a lírai érzékenységet. Egyik verse
mottójáért Kosztolányihoz fordult,
az ő figyelmeztetését idézi ezzel
kapcsolatban: „Mi fáradtabbak vagyunk.
Érzékszerveink sok ősi ingerre
teljesen eltompultak. Hasonlítunk
a dohányos emberhez, aki
fátyolosabban lát, s alig érez már
szagot és ízt.” Egy jelenséget tett
szóvá Kosztolányi 1933-ban, a modern
európai költő lírai érzékenységének
az eltompulását, de amire
felszólít, az mindenkor időszerű
lehet. Kovács András Ferenc szerint
ez az „újat, másabbat, jobbat” (Határ,
idő, napló) igénye lenne...