« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Papp
János (1948-)
haikui
Ladakh (Kis-Tibet)
– Stok Kangri (6123)
- Előzetes
egy útinaplóból –
2010.
augusztus 19-20. – Budapest-Ferihegy – Istanbul – Delhi – Ladakh (Leh).
2010. szeptember
5. - Budapest.
Térben és
időben ennyi.
De ami mögötte
van… (mögötte?! - benne!) – megrázó, megalázó, felemelő - magamból kiírandó!!!
Amikor édesapám született, 1913-ban, még élt Görgey Artúr; amikor anyai nagyanyám született, 1901-ben, még élt Jókai Mór; amikor második unokám (aki még csak három centi és egy buborékban üldögél lányom méhében), egyetemre megy, én már, lehet, nem leszek. – És ez így van rendben.
Kezdődhet így egy útinapló? Igen, ha az ember Ladakh-ban járt, egy nyolcvan százalékban hindu ország muszlim tartományában, az Indus völgyében, ahol egy buddhista kisebbség próbálja kisajtolni az élethez szükséges minimumot egy keskeny völgyből, amelyre 5-6 ezer méter magas kopár hegyek tekintenek.
*
S
hány népek élnek még ma is körűltünk
- Tekintsük által a föld részeit -,
Kik a baromság aklában hevernek,
És semmi isten nem tekint ügyökre!
Ez
istenének a barmot hiszi,
Imádja a föld ocsmány férgeit,
S azoknak embervérrel áldozik;
Emez vakító papjának ganéjátű
Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;
Amott az odvas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene,
S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;
Imitt hamúban kotlik a herélt szent,
S bámészkodása istenné teszi…
Berzsenyi 1815-ben az evengélikusok puritán dühével dörög, én pedig Európából érkezve, két héttel egy borzalmas természeti katasztrófa után, testközelből, a bőrömön érzem India ember-milliárdjának nyomorát, és odahaza folyton ágáló, berzenkedő énem megszégyenülten, döbbenten, csendben figyel.
*
Minden nagy gyaloglás (Másfél millió lépés, El Camino, Lappföld, Japán Alpok, Országos Kék Kör, Skócia) megérintett, formált –, de Ladakh megváltoztatott. Hogy ez javamra válik-e, majd eldől! Az biztos, hogy nem tudom a világot, benne magamat úgy nézni, mint eddig.
Megrázó volt a csúcs, és megrázó volt a völgy.
Ötezer fölött nem fájt a fejem, nem volt hányingerem, nem szédültem, de elkapott a hegyi betegség legszebbike: a hegyi mámor. Azt éreztem, hogy létezésem négy minősége, a test, a tudat, a szellem és a lélek, külön-külön él. A tudatom vigyáz a testre, hogy le ne zuhanjon – a szellemem valahol fönt lebeg, és bólint: jókor, jó helyen vagy! – a lelkem világít és melegít: élni jó! – Utolérem Zsuzsát, a feleségemet, megpróbálom elmondani neki, hogy mit érzek, néhány dadogó szó, és… a nyakába fúrom a fejem, és zokogok, átszakad bennem egy gát, ami eddig nem hagyta, hogy tudjam: mostantól minden helyzetben és viszonylatban meg kell keresnem a lényeget! – és csak azzal szabad törődnöm!
A hegyi mámor alatt is éber tudat, másnap reggel, egy kétversszakos haikut szül:
Agyam,
szívem kő –
Egy vagyok veled, Te Hegy!
Lassan porladok.
Szellemem
lebeg
Szirtjeid fölött, Te Hegy! –
A lelkem ragyog.
Közhelyes? Banális? Gyere föl velem a hegyre, aztán a csúcsról a völgybe, nézz a szemébe az ott élő embereknek, és minden, amit az élet értelméről gondoltál: átértékelődik. A közhely visszakapja mély értelmét, a banalitásnak súlya lesz. Olyan körülmények között, ahogy Indiában élnek százmilliók, a létezés: minden és semmi. A hétköznapok kilátástalanságában csak az villant föl némi reményt, ha hiszel abban, hogy egy újjászületés megadja majd az emberhez méltó életet. Higgy, és remélj! De hiszen minden vallás erre bíztat! – Az ember hát bízik és remél, és… él, szeret és meghal, József Attilát parafrazeálva.
Többet kellene írnom a megrázó, igaz hegyekről? – Majd, ha már feldolgoztam, és meg is tudom írni mindazt, ami a völgyben megalázott, és befogta „peres számat”. Arról is kell majd írnom, hogy milyen volt nekem, a „magányos farkasnak” csapatban létezni; hogy milyen profi volt a túra szervezettsége, és hogy Szabó Szilveszter túravezetésével a világ végére is elmennék!
http://www.centralszinhaz.hu/component/content/article/163
