« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Szenti Tibor: Új haikuk a darvakról (DOC, saját fotókkal)
Szenti
Tibor (1939-)
haikui
Haiku, Hódmezővásárhely, 2008, 172 oldal
http://www.szenti.com/HAIKU1.html
http://mek.oszk.hu/08400/08419
82
Fövenyen
rákok,
Másznak az óceánba,
Rájuk vigyázok.
84
Megült
a meleg.
A
legyezőm segített,
Nem
lettem beteg.
89
Lótuszon
ülve
Buddhának
bölcs mosolya
Arcán
kövülve.
141
A
puszta üres,
Ha
a darvak elszállnak.
Bár
helyük füves.
142
Vágyódva
nézem
A
mesze szálló darut,
Kis
pont az égen.
159
Pusztát
nem talált.
A
rétet fölszántották.
A
daru elszállt.
168
A
nádas lángol.
Egy
daru égő szárnnyal
A
parton táncol.
170
Veletek
szállnék,
Darvak,
egy szebb világba,
De
szárnyam árnyék.
Szenti Tibor honlapja: http://www.szenti.com
Szenti
Tibor - író, etnográfus (Hódmezővásárhely, 1939. november 9.)
A kultúrába kapaszkodtam. Amikor kisiparoscsaládban megszülettem, Európa egy
része már a második világháború poklában lángolt. Keserves éveket éltünk át.
Egyik elbeszélésemben leírtam, hogy volt olyan nap, amikor anyám az utolsó üveg
befőttet bontotta föl, és a meggyet szemenként osztotta szét a hattagú család
között. Iskoláimmal is kínlódtam. Két évet járhattam katolikus néptanodába,
amikor államosították. Állami általános iskolában folytathattam tanulmányaimat.
1954-ben kerültem a helyi Bethlen Gábor Állami Gimnáziumba. A falak között még
ott lengett a szilenciumra ítélt Németh László szelleme, de róla beszélni sem
volt ildomos. 1956-ban osztályonként fegyveres szakaszokat alakítottunk. Nekem
egy első világháborús, „dióverőnek” csúfolt puska jutott. Szerencsére egyetlen
lövést sem kellett leadni. 1958-ban azokban a napokban érettségiztem, amikor
Nagy Imrét és társait akasztották, de erről jóval később vettünk tudomást.
Mint magániparos gyermeke az E betűs társadalmi csoportba kerültem, amely csak
egy fokkal volt jobb az X-esnél, ahová a háborús bűnösöket, nemeseket, osztályidegeneket
sorolták. Nagy hibát követtem el. Nem volt kedvem tanulni, mert úgy gondoltam,
nem veszem hasznát, ráadásul sok olyan tárgyat kellett volna elsajátítani, amelyről
tudtam, hogy soha életemben semmi hasznát nem veszem. Helyette gyűjtöttem a
könyveket - ma tizenkétezer kötet szorít ki a lakóterünkből -, és volt olyan
időszak, amikor egy télen kiolvastam Zola Rougon-Macqart sorozatát; másik évben
az ókori klasszikusok, majd az orosz, azután a skandináv, olasz és amerikai
irodalom következett. Legutoljára fedeztem föl a magyar költőket, és mint tiszta
forrásból az életadó vizet ittam szellemüket; ezután Krúdy Gyula, Németh László,
Illyés Gyula regényei és drámái sorjáztak előttem.
Hatással volt rám a vásárhelyi Galyasi Miklós múzeumigazgató és költő, Bibó
Lajos író és az utóbbi húsz évben Péter László szegedi irodalomtörténész. A
gimnáziumban - a matematikát kivéve - a természettudományok vonzottak. Nem véletlen,
hogy az orvostudomány perifériáján negyvenhárom évet töltöttem, előbb kórházhigiénikusként,
majd egészségnevelőként. Két világ nyílt meg előttem: egy humán művészi és egy
reál tudományos. A hivatalos tanulástól függetlenül mindkettőben túlléptem azt
a határt, amit az iskolák nyújtani tudtak. Valamiből viszont élni kellett, amelyhez
szakképzettségre volt szükségem. Csakhogy mit kezdhettem volna egy közepes érettségi
bizonyítvánnyal és a rossz származási besorolással?
Anyám református, apám katolikus volt. Engem vasárnaponként előbb a diákmisére
vittek, azután a kálvinista istentiszteletre. Nemcsak a két nagy történelmi
vallásban szereztem jártasságot, de azt is megtanultam, hogy értelmes emberi
élet nem létezhet hit nélkül, amelyhez két fogódzó létezik: Isten és az Ember.
Érettségi után fölvételt nyertem Óbudán egy akkor induló egészségügyi szakiskolába.
Akár Gorkij Éjjeli menedékhelyére kerültem volna. Olyan osztályidegen fiatalok
kerültek ide, akiket más felsőoktatási intézményekbe nem vettek föl. Rendkívül
pallérozott társaság verődött össze. Volt, aki több nyelven beszélt, mások hangszereken
játszottak, kiválóan verseltek, sportoltak. Diákbérlettel jártunk a később lebontott
Nemzeti Színházba, az Állami Operaházba, és legnagyobb élményem az Erkel Színház
színpadán előadott néhány Wagner-zenedráma volt. Ott ültünk esténként Füst Milán
szabad irodalmi előadásain az ELTE egyik előadótermében, közösen jártunk hol
a Mátyás-templomba, hol az Árpád híd lábánál abba az óbudai kis templomba, ahol
a kiváló katolikus költő, Mécs László prédikált. Végignéztük a Magyar Nemzeti
Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Budai Vármúzeum, Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti
Múzeum kiállításait, nem sorolom… Habzsoltuk a kultúrát, amely éltető elemként
végleg belekerült a vérkeringésembe, és csak akkor szűnik meg, ha kihűlő ereimben
megáll zuhogni.
Oklevéllel hazakerülve, küzdelmes hétköznapok vártak rám. Huszonnégy éves koromban
megnősültem, és drága feleségemmel két gyermeket neveltünk föl elképesztő körülmények
között. Kezdő fizetésből, magánerőből lakást vásárolni nem tudtunk, osztálymegbélyegzéssel
állami kiutalást nem kaptunk. Egyik nagybátyám fogadott be bennünket, aki átengedte
tizenkét négyzetméteres, rosszul fűthető nyári konyháját, amelynek közepén egy
hatalmas családi asztal képezte új világunkat. Egyik végén a feleségem főzött
vagy mosott, középen egy kis táskagépen írni kezdtem első szociográfiai és néprajzi
kötetemet, a belső végén pedig előbb a lányom, utóbb a fiam mózeskosárban forgolódott
vagy gőgicsélt. Hat év után végre kaptunk egy kis állami bérlakást. Negyvenéves
voltam, amikor 1979 tavaszán hamarabb megjelent az első, mindjárt elismert könyvem,
A tanya, mint ahogy főiskolai diplomát szereztem.
Fő kutatási területem - dédszüleim parasztöröksége révén - a vásárhelyi tanyavilág
volt, benne a gazdák több évszázados életmódja. Ettől kezdve váltakozva jelentek
meg szürrealista, egzisztencialista elbeszélésköteteim, memoár esszékönyveim,
valamint szociográfiai és néprajzi könyveim. 2008 augusztusában már a tizenötödiknél
tartok. Közben száz körüli többször is bemutatott tévériport- és dokumentumfilmet
készítettünk, megjelent vagy kétszáz publikációm, és Tanya-Atlantisz címmel
elbeszéléseimből színpadra írt irodalmi alkotásomat sokszor előadták. A kitüntetések
sem maradtak el, amelyeket az irodalom, a néprajz, valamint az egészségügy területén
állami és szakmai díjak formájában kaptam. A Karib-tengertől Szibériáig, a Jeges-tengertől
Fekete-Afrikáig sok népet megismertem és megszerettem. Életem központja a Család,
amelyet számomra Isten és Ember a legnehezebb időkben is megóvott. Munkaéletrajzom
további részletei a www.szenti.com honlapomon olvashatók.
Ars poeticám már korán kialakult, amelyet így fogalmaztam meg:
A zenét csontomban hallottam, a színeket agyamban láttam, a táncomat eltáncoltam.
Volt borom, megittam; a szeretőm megszerettem, a folyón túlra ölét fogam közé
harapva már nem kell vinnem.
Javakat nem harácsoltam, de termékeny utódokat hagytam, akik nemzedékek múltán
milliókban föloldanak. Ha gúnyámra földet húztok, a folyóba mezítelenül lábalok:
a sorsom egyedül vállalom.
Amit magammal viszek, ne a levetett ruháim között keressétek! Az iszapos túlpartra
magányosan érek. Magam után lábam nyomát hagyom, hogy aki utánam jön, száraz
útra lépjen.
