« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bakos
Ferenc
Magyar kavics
Életünk, 2006/2. szám, 86-89. oldal
KÁNTOR JÁNOS KURSZÁN: h a i k u k
Recenzens teljességgel önkényes, saját használatú meglátása szerint, a haiku-írók (és a haiku-formában verselők - erről még később) népes - s világviszonylatban is: egyre népesebb - tábora két csoportra lenne osztható. Vannak, akik a poétika felől közelítik a haikut, megint mások a zen felől érkeznek. A poézisről szinte mindent tudunk, a zenről szinte semmit. (Re-cenzensnek egyik kortárs japán fordítás-csokránál még a Nagyvilág korrektora is "zene-költő"-re változtatta a "zen-költő" kifejezést - feltehetően elírásnak vélve azt.) A zárójel előtti mondat sommásságának feloldására ide kívánkozik két Berzsenyi-sor, egy értő kritikus szövegéből átvéve. Íme:
A' szent Poézisz néma hattyú/'S hallgat örökre hideg vizekben
A költő - kéretik nem megbotránkozni! - zen-gondolatához a recenzensnek egy téli, balatoni élményét vegyítve, és az eleggyel tét nélkül eljátszadozva:
Néma hattyúk
a tó jeges vizén, ó,
szent poézis!
Haikut kaptunk-e? Elhitetjük-e az olvasóval a megpillantás hitelességét, a dolgok
egyszeriségét, a megformálás kereset-lenségét, a pátoszban megbúvó humort? Pontosabban:
mindez megindít-e - mozdulatlan vízbe hajított kavicsként - valamit az olvasó
képzeletében? (A Berzsenyi-sorokat ismerőében, például, meghaladja-e a plágium-érzést?
Itt jegyeznénk meg: a japán haiku egyik sora gyakran idézet egy ismert klasszikus
költőtől, de még köznapi szólások, korabeli sláger-részek is elő-előfordulnak.)
Úgy tűnik tehát, hogy a haikut az olvasata minősíti, és ez, bár fából-vaskarika,
jól is van így.
Lennének persze mesterségbeli szabályok, ha itt egyáltalán
mesterségről beszélhetnénk: a haiku nem bírja a keresettséget, a minden áron elérendő
szépséget, a lezárt kerekséget, az alli-terációt és a rímet - ez utóbbi kettőnél
kivétel, ha csak és csak-is azok a szavak kívánkoznak a (zen-)tartalom kifejezéséhez,
írhatnánk bölcsen. (Az egyébként jó szándékú, vagy akár te-hetséges szerzők, akik
ezeket a szabályokat figyelmen kívül hagyják, alkotják a - most még - haiku-formában
verselők népes táborát - lásd fentebb, a bevezetőnél.)
Kántor János Kurszán
- aki, első látásra a poézis felől közelí-tette a haikut, hiszen előző kötetében,
a két évtizednyi alkotó-munka eredményét felmutató Üzenet partközelből címűben
már igen bíztató jelét adja a természet-közeliségnek, a jó érte-lemben vett szűkszavúságnak,
a drámai sűrítésnek, elhallga-tásnak, s öt (elő-)haikuját már olvasói elé is tárja
- ismeri és érzi a haiku-írás fentebb felsorolt (és fel nem sorolt) szabálya-it,
s bizton birtokolja a (megint csak ezt a kifejezést használ-va:) mesterségbeli
tudás csínját-bínját. Előszavában ő is hoz-záteszi a (Kosztolányitól átvett) meghatározást
haiku-tudásunkhoz: "Egy természeti rajz, melynek pontosnak, való-szerűnek
kell lennie "lírai" közlés nélkül, mögötte van egy másik rajz is, egy
lelkirajz, mely általános emberi, mondjuk az olvasó lelkirajza, aki a keretet
megtölti tartalommal." Máris rátérhetünk az eképp kijelölt természeti rajzoknak
a megvaló-sítására:
Ami a kötet egészéről elmondható: a 148 darab (ez itt
most az angol piece megfelelője) mindegyike, kivétel nélkül fényes-re csiszolt,
erős drámai töltetű, szuggesztív hangulatot teremtő költemény. Hogy miért bánunk
fukarul a szavakkal, s mért nem írjuk egyszerűen: 148 jó haiku? Talán, mert nem
várható el az olvasótól (s eképpen a recenzenstől sem), hogy olvasatá-val egy
gyűjtemény minden egyes darabját haikuvá avassa. A "Megöltél engem / illatozó
szavakkal / s mit elhallgattál." , és a "Virágok között, / gomolygó,
őszi ködben / bolyong a lel-kem…" közlései tán túlontúl alanyiak - mondhatni
líraiak - ahhoz, hogy az olvasó rezonálhasson. A "Hó szállingózik / az álmos
alkonyatban: / a csend meséje" - a recenzens számára legalább is (s ez minden
eddigi és további megjegyzésre vo-natkozik) - megmarad egy igazán hangulatos természeti
kép-nek. Azon kívül, hogy nagyon igaz, s filozófiai töltettől sem mentes, az értelmezésen
túl nemigen tudunk mit hozzátenni ehhez: "Mennyi dicsőség / áll megalázva
a pénz / hatalma ál-tal!", vagy akár ehhez: "Háborús rémség! / Ahol
megjelensz, vakít / Isten magánya…" Szerzőnknek ezeknél a gondolatok-nál
(igen fájdalmas tanács) le kellett volna mondania a közlés vágyáról (a "közlés"
itt most nem a "megjelentetés" szinoni-mája, inkább a megszólalásé).
Másrészt viszont nagyon is elvárható az olvasótól, hogy a kötet jó pár darabja
által hagyja magát hullámoztatni (lásd: vízbe hajított kavics), vagy alig-rezdüléssel,
ám annál nagyobb intenzitással résztvevővé válni; a recenzenstől ráadásul még
az is, hogy - a lehetetlent próbálva - írott szavakba öntse, a "jó pár"
közül néhánynál legalább, hogy miért tartja "igazi" haikunak.
Ligetes tájban
eltévedt pillangónak:
útjelző tábla.
Ugye,
milyen egyszerű, mondhatnánk kis semmiség! És még-is: a ligetes tájban máris jelen
vagyunk. A helyszín drámai, egyúttal színházi, a ki-tudja-miért ottfeledett, hivalkodó
táblá-val; várjuk a jelenést, az elcsavargó pillangóét. És a varázslat: mi magunk
vagyunk az a pillangó; szárnyainkat lebegtetve va-cillálunk, beljebb merészkedjünk-e
a ligetes tájba… Azt is érezzük: tombol a nyár, vagy majd fog…
Ennek a haikunak
iker-párja, ahol a szemlélő - az ortodox szabály szerint helyesen - azonosul is
meg nem is szemlélődé-se tárgyával:
Kihalt csőszkunyhó -
a szexnek
befellegzett
didergő pókok.
Alaposan bekukkantunk, sőt, teremtésünk alá gubbadva, be is óvatlankodunk a kunyhóba. Gyerekkorunk, kamaszkorunk, felnőttkorunk emlékei szinte szétfeszítik a zsuppal bezárt teret. Ha máshol, máskor nem is, itt bizony most végérvényesen be-fellegzett! A kunyhó kelepcéje: akar a fene didergő pók lenni! - és mégis azok vagyunk mi, szexussal teremtettek, bizony, mindahányan. Kívül komor felhők; napokig tartó őszi eső jön, és még a mostaninál is hidegebb - ha sokáig maradunk: akár csontig hatoló. A költő itt megtalálta az egyesegyedül érvé-nyes szót: "befellegzett" - más nyelvben tán nincs is ilyen! Milyen jó hogy magyarul ír, és haikut!
Rabsága titka:
bár nyitva a kalitka,
mégis visszajár.
Ez a haiku is milyen szerencsés, hogy például nem angolul íródott: nem kell megnevezni az alanyt a személyes névmás-sal. Az it, he vagy she behatárolná gondolatunk mozgásterét. Így a női olvasó gondolhat a visszajáró férfira, a férfi-olvasó a kalitkába zárható nőre - még akkor is, ha sejtjük: itt bizony egy elkényeztetett madár röpköd ki-s-be a kalickába. Az alany-nélküliség egyúttal a humor forrása. (Mert, ha még nem mondtuk volna, a humor, az bizony szükségeltetik. Maga a hai-ku is azt jelenti: humoros-beszéd.)
Álarcod mögött
elmúlt karnevál vallat
fájdalmat, gyönyört.
Hát igen, a női lélek! (Mert itt a recenzens óhatatlanul nőt képzel az álorca mögé.) Mindenkit biztatnék, a haiku is ezt te-szi: adjon nőjére álarcot - de nem ám cicás, vagy lornyonos-rizsporos maskarát, hanem inkább afféle egykedvűnek tűnő No-maszkot -, s a maszk mögül kisugárzó szemekből máris olvashat fájdalmat, gyönyört, meg amit csak akar… (A szavak választása miatti zártság itt megengedi a rímet, ami szinte el-kerülhetetlen - vegyük akkor olybá, hogy a "mögött-gyönyört" hangzás ad egy körforgásos monotómiát, ami, saj-na, magára az életre is igen jellemző… Fentebb, a "titka-kalitka" pedig hasson a játékosság irányába, még ha a zen-akadémián ezt nem is fogják így tani-tani!)
Minden kommentár nélkül, kedvcsinálónak, álljon itt még pár darab:
A darázs vadul
hajlong egy rózsaszálon
s engem méreget.
Esti magányban
ül a nő tükre előtt:
sárguló fénykép.
Gyilkos nyár után
őszi virágzásba kezd
a cseresznyefa.
Sivatag felett
amikor kel fel a nap:
mennybemenetel.
Ha csak ennyit lehetne kiszemezni a kötetből, már akkor is örülhetnénk - ámde
van itt még bőven, kavics a tó partján, ha-jításra - különb-különb olvasatra -
várva.
Basó, a klasszikus haiku-mester - aki a műfajt teremtette, s nem is
álmodta, hogy három évszázad múltán a világon min-denhol komponálnak majd haikut
- azt mondta: ha valaki éle-tében egyetlen igazi haikut ír, az már elismerésre
méltó. Ne kerülgessük hát a forró kását, s tegyünk egy bátor kijelentést: Basó,
ha tudna magyarul, érdeklődéssel lapozgatná e kötetkét, s egy-két oldal fölött,
minden bizonnyal, el is időzne. Aztán, délidő lévén, elégedetten heveredne a Szerző
banánfájának ár-nyékába, szunyókálni…
(A szerző magánkiadása, Keszthely, 2OO2.)
