« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Kárpáti
Kamil (1929-)
LEHETETLEN,
DE NEM ÉRTELMETLEN
A haiku
divatja és a magyar haiku esélye
Napút,
II. évfolyam, 3. szám, 2000. április
Babits
Mihály Európai irodalomtörténetében elkerüli Ibériát, különösen Portugáliát
- él az esszéíró szabadságával (arról ír, amiről akar), és példát mutat a mindenkire
vonatkozó aranyszabály betartásáról (csakis arról ír, amiről tud). Szerb Antal
Világirodalomtörténetében nem tárgyalja Japán költészetét, irodalmát, Basho
nevét nem ejti ki a száján. Pedig Kosztolányi kínai és japán versei már előzőleg
megjelentek, s noha mindenki tudta, hogy átültetései német fordításokból készültek,
a szép kis kötet a maga idejében csemegének számított, "divat lett Pesten".
Ám amikor a II. világháborús években megjelent az Anthologia Humana (alcíme
szerint Ötezer év bölcsessége), a század első felének legelhíresültebb
gondolatgyűjteménye Hamvas Béla válogatásában, egyetlen japáni gondolat sem szerepelt
(versben vagy prózában) benne. Holott az ókori kínai idézetek hosszú oldalakon
keresztül olvashatók. Ennél is elgondolkodtatóbb, hogy Weöres Sándor 1976-os Magvető
kiadású Egybegyűjtött műfordításai ugyancsak egyetlen onsetsu (japáni ecsetírású
jelkép) magyarra fordítását sem tartalmazzák. (Miközben 370 oldalnyi kínai, 34
oldalnyi vietnami, 26 oldalnyi indiai, de még a magyarországi cigányoktól is 17
oldalnyi fordítás olvasható a 2500 oldalnál jóval terjedelmesebb három kötetben.)
Japán költészete mindmáig ismeretlen világ, valódi méreteiről és értékeiről nincs
megbízható fogalmunk. Kosztolányi, majd két utána következő másik óriás, Szabó
Lőrinc és Illyés Gyula hárman együtt is csupán vékony zseblámpa-fénysugárnyit
világítottak meg ebből a rejtőző világból, de ha komolyan vesszük a hasonlatot
(a zseblámpa fényének vékony sugarát), számolnunk kell azzal, amit valamennyien
ismerünk, akik valaha valamit zseblámpával iparkodtunk a sötétségből láthatóvá
tenni; kísérletünk még puszta látványnak is kezdetleges képet nyújt a napfényeshez
viszonyítva. A tanulmányíró Máté J. György 1989-ben lényegre tapintó megjegyzést
tesz Kosztolányiról: "fordításai inkább csak szellemi kalandot jelentettek
számára, nyelvi-verstani érdekességet egy távoli kontinensről." Illyésről
és Basho-fordításáról én írtam 1993-ban: "európai vers ez, Simontornya vagy
Cece földjéből sarjadt... akarva-akaratlan a haiku kontrapunktjaként, szemben
levő pólusaként." Ha "európai vers", írtam az illyési magyar Bashóról,
vajon más-e a helyzet Európa-szerte, mint nálunk? A festészetben igen. A fölébredt
XIX. századi angol érdeklődés után a Van Gogh művészetében naplószerű aprólékossággal
nyomon követhető japáni hatás, főként Hokusai szeretkezésről készült fametszetsorozata
fölkeltette a franciák érdeklődését, végül pedig Jürgen Berndt a tokiói megjelenés
után 15 évvel megszerkesztette a japán műtörténet német kiadását. (Újabb 15 évvel
később ez jelent meg magyarul is a Corvinánál.) De a költészet útja még csupán
ritka lábnyomokból alig kirajzolódó ösvény maradt mind a mai napig. Mi a japán
költészet és a legközkeletűbb japáni vers, a haiku titka?
Titka fürtös, mint
a japánakác virága. Sugawara no Michizane, a Fujiwara-korszak (897-1185) költője
és államférfia, akit Temmangu néven szentként tisztelnek, amikor ellenségei megbuktatták,
ezt a haikut írta kedvenc szilvafáihoz: "Uratok elhagy titeket, de azért
ne feledjétek el a tavaszt." Felvinczy Takács Zoltán (1880-1964), a Hopp
Ferenc Múzeum egykori igazgatója, akitől e haiku prózáját átveszem, a harmincas
években megjelent Buddha útján Távol-Keleten című könyvében a vershez egy
kis tájképet mellékel (a virágzó szilvafákról) a kimonó bemutatása kapcsán. Távolról
sem a haiku rejtélye izgatja, leírása mégis igen tanulságos: "Mikor a tavaszelő
lila árnyalataiból kivillanni láttam a szilvafák fehér és rózsaszínű virágait,
úgy tűnt fel nekem, mintha az ország szívverését éreztem volna. A japáni udvar
színe a lila (murasaki), a császári szék fölött lila színű a függöny és száz kimonó
közül kilencven mutatja a lila árnyalatait. (...) A szilvafa ágai átmenet nélkül
törnek elő a szilárd és vastag fatörzsekből, mint éles kardpengék. Mi sem jelképezheti
jobban a harcias japáni szellemet. De a japáni no művészetre nevelt lelkiségét
se jellemzi semmi se jobban, mint a fátyolszerű lila árnyalat és a testet-lelket
szelíden fegyelmező selyemburok, a kimonó."
Uratok elhagy titeket, de
azért ne feledjétek el a tavaszt - mi az üzenete ennek a mondatnak egy európai
számára? (Különösen, ha értesül róla, hogy holmi szilvafáknak szól?) Úgyszólván
semmi, ami a mondatból hangzana. Legfeljebb annyi "hang", amennyi róla,
saját értetlenkedésének burkából pattan viszsza a mondatra. Saját - lenéző, furcsálló,
elutasító - véleménye. Épeszű ember nem fecseg egy szilvafával. Gyanús, aki megteszi.
Ugyanakkor gyerekesnek érzékeli az önteltséget. Az elcsapott úr azt képzeli, hogy
a szilvafa se gondol többé a tavaszra; ez nevetséges, hiszen csak őt csapták el.
(A kisgyerek ha nekimegy az asztallábnak, elveri, mert "bántotta".)
Kinek juthatna eszébe, hogy a szilvafa ágai "átmenet nélkül törnek elő a
szilárd és vastag fatörzsekből, mint éles kardpengék"? Csak a Japánt tanulmányozó
tudósnak, amikor a látvánnyal szemtől szembe kerül. Gondolhatná-e bárki is (európai),
hogy az ezeréves költő mondata nem a tehetetlenség áthárítási póza (ha már nekem
lőttek, legalább ti gondoljatok a szép jövőre, mondjuk), hanem "harcias üzenet",
a visszatérés, sőt visszacsapás üzenete? Hihetné-e valaki, hogy Sugawara no Michizane
ellenségei nem virágos szilvafaágakat láttak maguk előtt a vers hallatán, hanem
éles kardpengéjű hadat, szilárd és vastag törzsű katonákból?! Aligha.
Felvinczy
Takács, a tudós, igen találóan jellemzi a szigetlakó japáni magatartását: "az
idegen, aki azért jelenik meg Japánban, hogy tanulmány tárgyává tegye az ország
művészetét, a bennszülött szemében olyan, mint egy szép Helénát rabló ellenség.
A japáni azt hiszi, hogy aki nemzetének nagy alkotásait meglátja, megfosztja őt
valami nagy értéktől, s a szentségtörésnek egy fajtáját követi el." Azt is
jól látta, hogy "a japáni lélekben éppoly otthonos ma is a tabu fogalma,
mint az ősidokben". (Ma: harmincas évek.) De többé-kevésbé így van ez most
is.
A bezárkózás, az elszigetelődési ösztönnek az angolokénál sokkal meghatározóbb,
uralkodóbb formája csak a rejtély fürtjének egyetlen, noha szépen fejlett virágfeje.
Tudnunk kell Japán történetéről, hogy sokkal korábban, mint ahogy az olasz, a
francia és az angol reneszánszban kiteljesedett, és sokkal hosszabban, mint ahogy
Európában a reneszánsz tartott, a polihisztorság, a reneszánsz ember eszményi
sokoldalúsága volt jellemző a japán művészetben; a leonardói, michelangelói mindenhez
értés - csak a mi számunkra még a platóni Lakomában a Diotima lépcsőjének
rendszerénél is (ahol a szépművészet, a hadművészet és az államvezetés művészete
egyazon grádics lépcsőfokait képezi) sokkal meglepőbb párosítások és összekapcsolódások
formáiban. A sokféléből csak kettőt ragadva ki: már ezer éve is a költészettel
és a festés művészetével egyenrangú volt a kertművészet és a teaszertartás művészete.
A kertművészet ismerete különösen fontos, ha a haiku költészetét vizsgáljuk. A
japán kertek: műremekek.
"Fáik, bokraik, tavaik, szigeteik, hídjaik és
kavicsozott útjaik nem holmi szeszélyes ötletnek köszönik létüket. Minden részükben
egy-egy komolyan megérlelt gondolat jut kifejezésre. Ami e kertekben van, csupa
jelkép. Nélkülözhetetlen tartozéka a kertnek a nagyjából teknősbéka vagy darumadár
alakú tó. Ezek az állatok ugyanis a hosszú élet jelképei (az én kiemelésem).
Ugyancsak nélkülözhetetlenek a szigetek, a folyóvizek és vízesések. A folyóvíz
vagy keletről folyik délre és azután nyugatra kanyarodik, vagy nyugatról keletre.
Az előbbi a természet rendjét, az utóbbi az ellenkezőjét fejezi
ki (ismét az én kiemelésem)." Parányi konkrétummal érzékeltetném, hogy a
japáni kert jelképrendszere az európai szem számára miért annyira fölfoghatatlan.
A már említett Felvinczy Takács Zoltán leír egy szentélyhez vezető utat. A szentély
környékén dombok terülnek el, "bennük hegyi folyók erednek, amelyek keresztezik
az utakat. A folyókon átvezető hidak korlátainak oszlopai megnyújtott bronzgömbökben
végződnek. Ezek az úgynevezett giboshuk, idegen elemek a sintó formák közt."
Egy ilyen giboshu (a hídkorlát oszlopán a megnyújtott bronzgömb) alighanem úgy
viszonyul a kerthez, mint a gombostű a közmondásos kazalhoz. És egyáltalán nem
csak abból áll, hogy "idegen elem a sintó formák közt" - pedig valóban
annak jele, hogy az ősi sintó vallás legvédettebb övezeteibe diadalmasan benyomult
a buddhizmus és szerves elemmé vált, hiszen ott sorakozik a hidacska oszlopfőjén
a nyújtott bronzgömb, vagyis a "gyöngyszem", amelyben Buddha megszületett.
Vajon hány ilyen, a giboshuhoz hasonló "láthatatlan" kóddal van teli
a japáni kert - méghozzá megtévesztő módon csupa látható "láthatatlansággal":
a hídon megpihenhetsz, tenyeredet még rá is simíthatod az egyik ilyen bronzgömbre,
de ha japán kísérőd nem helyteleníti mit sem sejtő mozdulatodat és nem világosít
föl a bronzgömböcske valódi jelentéséről, akkor te honnan ismerhetnél a haiku
"tájképéből" egy hídoszlop gyöngyszemében Buddha néphitbeli magzatburkára?
Eljutottunk a vallásig, és mindjárt legjellegzetesebb japáni állapotában ott,
ahol a sintó szentély előtti kert szent zónájában sorakoznak a Kínából, Indiából,
Koreából érkezett buddhizmus nyújtott bronzgömbjei. Ahogy a természetnek, úgy
a japáni léleknek sincs egyetlen zuga sem, amely ne volna tele a holtak örökké
jelenlevő szellemével (a sintóval) és Buddhával; az ősvallás meg a jövevény -
istenekbol, angyalokból, szentekből stb. álló - hierarchiájának megannyi élő jelképével,
melyek kifogyhatatlan tarkaságukban a legélesebb ellentétekből vezettek el (s
nem mára, hanem hosszú évszázadokkal előbb már) a japáni szellemet harcias elzárkózása,
szigetlakó magába fordulása közepette is olyannyira jellemző nagy kiegyenlítődéshez.
Ez pedig korántsem azonos a mi békés egymás mellett élés fogalmunkkal; mint ahogy
még most, a társadalmak új eltömegesülési folyamatai és a globalizáció nivellálódási
velejárói közepette sincs a japáni szellem változásában sok nyoma annak, hogy
a generációs ellentétek, az apák és fiúk gondolkodásbeli ellentétei ne simulnának
bele e megzavarhatatlannak látszó kiegyenlítődésbe, amely mindenképpen Japán legjellemzőbb
szellemi állapota. Legjellemzőbbnek most, az ezred búcsúján már csak azért is
nyugodt szívvel állíthatjuk, mert éppen a XX. században rázkódtatta meg Japánt
olyan erő, mellyel szüntelen földrengésekből, szökőárakból, vulkánkitörésekből
és hódító törekvésekből álló történelme során még egyszer sem kellett szembenéznie:
az atombomba gombájára gondolok és az amerikanizációra. A kevély és brutális japán
nacionalizmus megalázó katonai vereséggel semmivé foszlott, mint a halott pora
a temetői szertartás műszelében. De mindaz, ami e militáns nacionalizmus mögött
és fölött a japán tradicionalizmusban Buddha új (legújabb?) világra szülő gyöngyszemeként
létrejött: a nagy kiegyenlítődés mára Ázsiában Mandzsúriától Calcuttáig (beleértve
a kínaiakat és a koreaiakat is) a legmagasabb szellemi régiókban meghatározó tényező.
Japánból nem lett Ázsia csendőre, és aligha lesz az amerikanizáció ázsiai mintakapitalistája,
de ha lesz Ázsiának új szellemi reneszánsza, a szíve bizonyosan Japánban fog dobogni.
Csakhogy mindez az európai számára: egzotikum; egy merőben másik világ szellemisége,
a megtestesült másság. Csupán kívülről látható, és esélyünk sincs rá, hogy ezen
a helyzeten változtathassunk. Előbb fogunk megbízható tudományos értesüléseket
szerezni valamelyik naprendszerünkön kívüli égitest anyagi összetételéről és légköri
jellemzőiről, mint a haiku fürtösnek mondott rejtélyéről. Hogy miért, erről is
van egy kis példám: a többször idézett Felvinczy Takács ír a Naiku templomban
tett látogatásáról. Ez Japán legszentebb szentélye, benne őrzik a napistennőt,
Amaterasut, őa japán császárok őse, az ősi birodalom megalapítója. A tudós érzékletesen
írja le, ahogy japán vezetője előbb egy kővályúhoz vitte, ahol megmoshatta kezét
és a száját, majd onnan a szigorúan előírt szertartás mozdulataival beléphetett
a templomegyüttesbe: "A legbensőbb szentélyt természetesen csak tisztes távolból
láthattuk. A benne őrzött szent jelképeket fehér függöny fedte el szemünk elől.
Még gondolni se szabad arra, hogy az ember e függöny mögé betekintsen." És
most következik tulajdonképpeni példám; mert ilyesmire még akkor sem szabad gondolni,
ha valaki japán. Abban is a legkiválóbbak egyike. Az új Japán egyik megteremtője,
a nagy államférfi, Mori egyszer a legnagyobb szentséget takaró függönyt a botjával
félretolta. Egy másik japán (Nishino) meglátta és bosszút esküdött a nemzeti isten
megsértése miatt. Amikor Mori 1889-ben az új alkotmány kihirdetésének ünnepségére
indult, Nishino agyonlőtte, majd önmagával is végzett. Noha Mori mai napig az
új Japán egyik legnagyobb államférfiának kijáró tiszteletben részesül, talán érdemes
elgondolkozni azon, hogy Nishinóból egy percre sem lett gyilkos merénylő. A halhatatlanok
utóéletét éli, sírjához ma is rendszeresen elzarándokolnak, hogy illatos füstölőt
gyújtsanak emlékezetére.
Elmulasztom annak részletezését, hogy a legfőbb szentély
fehér függönnyel elfedett - és így is csak távolról megpillantható bejárata mögött
- hányféle lepelbe csavarják, majd fa-, fém- és kőréteg mögé rejtik el a beavatatlan
szem elől a titkot. Bizonyos, hogy egy haiku minden egyes onsetsujában ugyanennyi
réteg rejti a jelentést. Az európai szem elől mindenképpen. De Mori halála azt
is jelzi, hogy nem feltétlenül idegennek kell lenni az értetlenséghez - japáni
is lehet. A költészet "megérthetetlensége", olvashatatlansága látványosan
növekvő világjelenség. Amit tudni vélünk Japánról, mintha azt mutatná, ott lassúbb
lehet ez a folyamat. De ott is tart. Azt hiszem, előbb fognak összetalálkozni
a haikut már nem értő, nem olvasó japáni és európai nemzedékek, még mielőtt az
európaiak a haikuk zárait sorra kinyitogathatnák.
Mi következik ebből? Az
égvilágon semmi a haiku mai (magyar, európai) állapotát illetően. Legfeljebb a
magam nézeteiben érzékelek hajszálnyi elmoccanást a hat évvel előbbi nézeteimhez
képest. Ahogy akkor, most is lehetetlennek tartom a haiku magyarra (európaira)
fordítását. Lehetetlennek, de nem értelmetlennek. Illyés Basho-fordítására elragadtatott
tetszéssel gondolok ma is, bár jól tudom (ahogy tudtam is), hogy elragadtatásomhoz
Illyésnek van köze, nem Bashónak. Basho szerepe benne "csak" az isten
ujja. Isten ujja pedig annyi minden és mindenki lehet; miért lenne különös, hogy
egy olyan költő is lehet az, akit nem értek, sőt félreértek? Egyetértek a Kosztolányi
fordítások idézett bírálójával, de egyáltalán nem tör le, hogy egy Basho-haiku
ürügyén Kosztolányi gazdagabbá tett Poe-val és Nietzschével. (Meg azzal a néhány
sorral, amit erről hat éve írni tudtam.) Szívből örvendezek, ahogy örvendezni
fogok Faludy haikuinak is - és bennük Faludynak -, noha továbbra is lehetetlen
lesz a szememben az, aminek megkísérlése továbbra sem válik haszontalanná.
Amiben viszont szkeptikusabb vagyok mint hat éve voltam, az a magyar (természetesen:
európai) haiku esélye. Röviden: hogy kifejlődhet-e az a (magyar, európai) haiku,
amelyik nem a japáni tükre akar lenni, hanem a párhuzamosa lesz. Vagyis kételkedem
abban, hogy a külső forma átvételével (5/7/5 szótagos háromsoros) és a fordítások
hatására a japánival párhuzamosan kifejlődik a vele értékben, szépségben egyenrangú
magyar vers. Egyre inkább kételkedem ebben. Hat év nagyon rövid idő - talán elhamarkodom
a dolgot. Örülnék neki. De egyrészt azt tapasztalom, hogy a költészet társadalmi
presztízse növekvő sebességgel egyre csökkent ebben a hat évben. Kb. annyit zuhant
lefelé, amennyit '56-tól zuhant '93-ig. A zuhanás sebessége hat éven belül is
gyorsult, '96-tól napjainkig legalább duplázódott a tempó. Ez - a csodán kívül
- nem sok jót ígér. Másrészt hat évvel ezelőtt éppen az akkori vizsgálódásom tárgyát
képező haikuk még fiatalnak mondható költőjénél talán vidéki elszigeteltsége s
különben is mindenből kimaradó természete okán valami homokpadképződést érzékeltem
a lefelé zúduló áradatban; egy sziget előhírnökét, amelyik a vad trenddel ellentétben
megkapaszkodhat a mederben. Nem is olyan régen értesültem róla, hogy harmadik
könyve megjelenése előtt nyilvánosan megtagadta két előző kötetét, másoknak is
elfelejtésüket javasolva. Vagyis azok a haikuk (is), melyek '93 körül kerülhettek
az olvasókhoz, nem vertek gyökeret a sziget-előzményben, az áradat mára zátonyostul
elsodorta. Sajnálatos fordulat, de jelenlegi zuhanórepülésünk százával termeli
a hasonlót, nincs idő díszsírhelyre és ünnepélyes temetésre. Mára az "új"
költészeti törekvések tiszavirágainak tömegsírjai közé érkeztünk.
Ha itt,
1999-ben azt olvasom egy Csak 5/7/5 című, és címével nyilván a haikura
utaló ciklusban az Eszközök címsor alatt, hogy "Fű, fa, virág, hold
/ a tóban, fenyő árnya, / cseresznyevirág", vagyis tucat-bédekker színvonalon
kapok lajstromot bizonyos tipikus haiku-szavakról, a végén egy elromlott pesti
vicc csattanó nélküliségével (ahol is költője kukacságát deklarálja), és mindezt
összehasonlítom a hatéves kötet Arc című haikujával: "Egyetlen fehér
/ tojás alszik a haj vad- / kacsa fészkén", azzal nyilvánvalóvá teszem, mi
a különbség a nem vers és a vers között (tekintet nélkül arra, hogy haiku-e vagy
sem); ha pedig az 1999-es kötetből kiragadom A címzett ismeretlen című
három sort: "Ha üzen a zen / mi sem rezzen, mozogva / így rezzenetlen",
és ha már lúd, legyen kövér alapon összevetem az egyik megtagadott hatéves haikuval:
"Kivilágított / kajütablak, amin nem / néz ki senki sem" (a címe pedig:
Hold), akkor nem csupán a nem vers és a vers közti különbség derül ki,
hanem az is, hogy a költészetnek ugyan lehet filozófiája és a filozófiának is
költészete, de nem lehet egyik a másik helyett a másik helyén. Továbbá, ha a filozófia
nem állhat a költészet helyén, hogy állhatna meg valamely pótléka, olyan lebomlása,
aminő a vers esetében a fűzfavers? De még tovább: a külső forma olyan, mint az
üres skatulya. Akármilyen furmányosan is teszek bele egy sorközépi rímet, attól
az üres skatulya még üres marad - legfeljebb elrekesztettem kétfelé az ürességét.
Két üressége sem teszi telivé a skatulyát. Ahogy itt sem: "Ha üzen a zen
/ mi sem rezzen" stb. Kizárólag én rezzenek össze, mert kínosan érint, hogy
egy európai fiatalember, mivel hallott a zenről valamit harangozni, már följogosítva
érzi magát, hogy "haikuban" adja elő "a zen üzenetét". A hatéves
haiku esetében viszont a fiatalemberünk által megcélzott, de teljesen elvétett
zen-állapot nem japánul, se kínaiul, hanem költője anyanyelvén magyarul és versül
költői módon, vagyis a maga érzékletességében van megjelenítve. Nem elbeszélve,
hanem látványában megragadva. Nincs ott szó zenről, egzotikumról, filozófiai leckemondásról
kisiskolás szinten, ellenben a te holdadat mutatja a hatéves haiku, a jelzőtlen
holdat, amely nem japáni, sem erdélyi, kizárólag az olvasóé; még csak nem is a
szomszéd holdja; nem bizony!, az ember olvassa és máris tőrőlmetszett, egyenes,
tegnapi vagy éppen évekkel előbbi hold-emlékképe áll előtte. Persze ez csupán
illúzió, hiszen miért lenne a költő holdja az olvasóé? A költő fütyül arra, hogy
az olvasó holdjával foglalkozzon; mindössze saját hold-élményét adhatja elő, nem
is kíván egyebet. De mert költő és verset ír, az olvasóban fölkeltett holdképre
átvezetheti, rávetítheti saját hold-élményét. Azt, hogy kivilágított kajütablak,
amin nem néz ki senki sem. Az olvasó pedig, az is, aki még soha nem látta ilyennek
(pl. kajütablaknak), elismeri - a vers értékének kényszerítő ereje van! -, hogy
láthatta volna, hogy láthatja esetleg legközelebb. Elismeri, hogy ő is gondolhatta
volna, és esetleg éppen legközelebb azt fogja képzelni, hogy e kajütablakon nem
néz ki senki sem. Távolról sem lesz ez "zen", sem rezzenetlenség amúgy
mélyértelműen-filozofikusan, mégis az az állapot lesz, amiből 1999-es fiatalemberünk
még egy rezzenésnyit sem tudott érzékeltetni.
Ugyancsak '99-beli (a Napútban
olvastam) ez a Haiku című 5/7/5 szótagos háromsoros: "Perc intervallum
/ tapogat hevenyészve / bezárva magát". Előző idézetünkkel szemben legalább
annyi elmondható erről a három sorról, hogy nem akar bédekker lenni az egzotikumhoz
mellékelve sem földrajzi (Japán), sem filozófiai (zen) értelemben. Ez ugyan erény,
de félek, hogy esetünkben nem a belátás erénye, hanem a "még meg sem kíséreltség"
ártatlansága. Csakhogy ez az "ártatlanság" nem versben fejeződik ki.
Így aztán értéke egy szál se. (Mivel fentebb már tisztáztuk, hogy a puszta [külső]
formának azon felül, hogy külső forma, nincs semmiféle értéke.) Ez a parányiság
annyira nem vers, hogy nem szeretném a verset verssé tevő zene-kép-szerkezet alapkövetelményével
szembesíteni. Vegyük megtörténtnek. Csak ami utána következik, azt írom ide: egyetlen
szava nincs, ami mással ne volna helyettesíthető. És: a szórend is össze-vissza
cserélhető a legcsekélyebb értékváltozás nélkül. Ez nagyjából azt jelenti, hogy
javíthatatlan; szabdalhatom, módosíthatom az 5/7/5-ös beosztáson belül ahogy akarom,
nem lesz belőle vers, csak egy kerékbetört mondat. Egyetlen érdekessége, hogy
amilyen parányi, olyan nyögvenyelős - na de lehet-e ez érdem?
Egyik költőnk
megtagadja két kötetét s bennük azokat a haikukat, melyekről akkoriban remélni
kezdtem, hogy a japáninak párhuzamosa lesz; magyar vers, magyar érték. Mint cseppjében
a tenger, zuhanórepülésünk egésze, az önmaga ellen támadt költészet jelene van
e jelenségben. Egyelőre valóban nem látom a magyar haiku megvalósulását. Legfeljebb
a divatját. A jó költőnél példáimnál jobban, elvétve pedig jól hangzón, a gyengéknél
példáim szerint.
Véletlen kezembe került a '99-es januári Kortárs.
Rábukkantam benne Utassy József A pusztán című versére. "Száll az
ökörnyál - / Az ősz gondolatjele / ődöng a pusztán." Más örülnivaló híján
örültem, hogy Utassy nem nevezi versét haikunak. Ha nem talált volna neki címet,
tán akkor is azt írta volna verse fölé: Háromsoros. Nem változna a helyzet,
de amilyen mostanság a vers sorsa, a kevés is megteszi. Ami az Utassy-vers érdemi
részét illeti, szeretem a költészetét, jó pillanataiért zseniálisnak tartom; őt
magát nemzedéke ritka kivételének. De Illyésre gondolok, Basho magyarítására,
erre a lánglelkű ellenhaikura - és kezdem kínosan érezni magam újfent, mert nem
megy ez a mérce kedves költőm '99-es évjáratú háromsorosához. Mint a samukalapács
a képakasztó szöghöz. Elsötétül a kedvem (ha ennyi személyes mozzanat még elviselhető).
Ekkor azonban pillantásom az Utassy-versblokk első négysorosára tévedt. Édesanyját
temeti benne. Befejező két sora: "Szívemen akkora bánat / telehalom a temetőt".
Olyan illyési rangú - ez már mércének is megteszi: ez az, ami hiányzik a háromsorosból.
Igazán kár, hogy hiányzik.
Gondolom, Kovács István középkorúsága is igen-igen
elmúlóban van. Tőle ugyanezen folyóirat '98-as decemberi számában 16 haikut találtam.
Tizenhat tisztelni illő verset. Az egésznek jó fennsík hangulata van, jó fennsík
közérzetünk támad tőle. Azért írom, hogy fennsík közérzetünk, mert ott kezdhetem
a közelebbi ismerkedést, ahol az előzőekben gyakorta befejeztem: a versnél. Mindegyik
vers. Ez pedig legtöbbször nem mondható el ott, ahol a külső forma mindössze az
5/7/5 szótagos tagolásból áll. Kovács sem rímelteti a sorait; bizonyára puritánabb
annál, semhogy a derék magyar XVIII-XIX. századot visszaidézze; Kazinczyval tart,
aki szerint az ókori lépték nem tűr csengő cicomát. (Legalábbis saját hangzásán
kívül.) Kovács verslábpárosításai merészek, zenélők, lélekállapot-festők, kifinomodottak
és alkalmazkodók.
Ha aztán ezt a verscsokort haikutárlatként fogom fel, a
sokféleség már nem csupán üdítő, hanem értékmérő is. A legszebbek azok, melyek
klasszikus fordításként hatnak: "Fény-monumentum; a gyertya csonkig égett.
/ De ép a tartó." Annyira japáninak érzem a gondolkodásmódot, hogy még a
Márai-asszociációm sem képes megzavarni. (Ez pedig nagy szó, mert Márai egyik
legnépszerubb könyvéről van szó, ráadásul szerintem a legrosszabb regényének címéről.
De a tömény japániságnak nem árt. Vagy a másik: "Sűrű barázdák. / Bivalycsorda
a szántás / a messzeségből." Elvarázsolódom tőle. Mintha Buson Josa festette
volna a XVIII. században. Buson Josa, a költő és festő kínai tájképét látom magam
előtt. Mindig kínai tájat festett - soha nem járt Kínában. "Mint aki csak
azt festi, amit álmában lát" - írta róla nagyon találóan Felvinczy Takács,
a magyar tudós. Ilyen "álomban látott" haiku a Kovács Istváné. Álomnak
(abban is: színes-szagosnak) olyan sűrítmény, ami az olvasóban késleltetve tágul
rendkívüli távú hegyi tájjá a lába előtt eredő barázdától alakulva-tágulva a hegységek
bivalycsordaszerű vonulásának messzeségbe aprózódó szántásává. A kicsiben a nagy,
a nagyban a kicsi egyidejűsége - remeklésben. Talán most is ilyen lehet a japáni
szív és fantázia, ha paraszti nyomorban élő szerzetes (mondjuk) a költő: "Elvetve
a mag. / Porméhecskék raja száll / fényeveszetten." Ha pedig az ősi császárváros
megszentelt kertjeiben sétáló nagyúr a költő, akkor így énekelhet: "Platán-alagút.
/ Angyalszárnycsapásnyira / az öröklét." Itt ugyanúgy túlteszem magam a platánon
(a vers erejének köszönhetően), mint imént A gyertyák csonkig égnek rossz
olvasmányélményén. A cseresznye- és szilvafa, a tűlevelűek, a hinoki fák és a
kriptoméria-sorok japánabbak lennének a platánnál - bár én a teverei "platán-alagútnál"
mennyeibbet igazán nem tudok elképzelni; talán ezért is siklik át a haiku platánján
oly simán a tekintetem.
De Kovács István háromsorosai haikuként különböző
értékűek. A két utóbbi erős japáni telítettségű haiku után idéznem kell a kudarcot
is: "Belepte az ősz / vadszőlővel a cserjét. / Romját a nyárnak". Háromsorosként
is egysíkú vers. Avíttsága a romból (így, közelebbről meghatározatlanul) és a
régies birtokos nyelvi szerkezetből érdektelen múlttá tevődött össze. De haikunak
(magyarra átültetett haikunak fölfogva) a megtestesült tévedés. Mindazt nem ismételve
meg a haiku fordításának lehetetlenségéről, amiről már szó esett, tisztáznunk
kell: aki magyar haikut akar írni úgy, hogy az a magyar költészetbe plántálódjék,
annyiban mindenképpen kiindulópontnak kell tekintenie az eredetit, hogy az pagodaszerű
nyelvi építmény. Ha szakrális jellegét nem is vesszük figyelembe (bár, bevallom,
én nem mondanék le erről), legalább mint építészeti fogalomra ügyelnék rá. Olyan
emeletes építmény ez, amelyben emeletenként a tetőszerkezetnek legalább akkora
a szerepe, mint az alatta levő oldalfalnak. A merészen kiugró nagyon széles ereszről
a lassan és hosszan emelkedő tetővonal rendszerint az eresz kiindulópontjánál
beljebb hatol, hiszen a következő emelet oldalfala valamennyivel beljebb emelkedik.
Ez a belső tér adottságai és szerkezete miatt fontos. Na már most: hogy a japáni
jelképek a törvények szigorával töltenek ki minden négyzetcentit, ugyanúgy tudjuk,
mint azt, hogy e jelképrendszer átvétele képtelenség. Ha pedig mégsem, akkor sem
a haiku válik magyarrá, legfeljebb a költő japánivá. De a vers "lelkének"
pagodaépítményéről, a szavak emeleteiről és a több-, illetve a sokértelműségben
a rendről, az arányosságról (s végeredményben véleményemet is hozzátéve: a legbensőbb
szentély elfüggönyözöttségérol, szent kimondatlanjáról) nem mondhatunk le. Az
idézett haikuban éppen ennek nincs nyoma. A legtöbb haikufordítás azért elégtelen,
mert a japán szavak egyetlen jelentését adja vissza. (A szilvafaág virágzó szilvafaág,
nem pedig élesre fent kardpenge.) De így van ez akkor is, ha nem tájkép a haiku,
hanem egy mozdulat vagy egy gondolat foglalata. A japán tudja, hogy soha nincs
egyedül a teljesen üres házban. Körülveszik az ősök szellemei. A haiku is ott
kezdődik, ahol a vers látszólagos ürességét ezek a szellemek töltik meg. Mivel
pedig a japán történelem (ebben a vonatkozásban) nem egyéb, mint ennek a jelenlétnek
a rendszerbe foglalása, vagyis nem más, mint egy hallatlanul kifinomult, a legkisebb
részletekre is kiterjedő rituálé - gondoljunk csak a teaivás vagy a virágkötés
szertartásának művészetté érett formáira -, a maga módján az átköltő sem tehet
másként. Ráadásul a japáni - önkéntes - kollektivista. Legalábbis az a japáni,
aki a történelmet magának és magáról csinálta, azaz: a vezető rétegek japánja.
Ezért magától értetődik, hogy amikor Kosztolányinál azt olvassuk: "Virágzanak
a szilvafák. / A Nap aranypalástban / a hegy ormára hág", mi csupán egyetlen
együgyű naplementéről értesülünk, hiszen egy az egyben vesszük át Kosztolányi
képét. Nem is tehetjük másként, mert esetünkben Kosztolányi se láthatott a német
fordítás alapján egyebet Basho haikujából. Honnan is tudhatná az európai, hogy
a Basho-haikuban a Nap Amaterusat istennő, a "hegy orma" a Takachibo
hegy a "nagy déli szigeten", ahol a monda szerint leszállt az égből
és megkezdte a szigetország meghódítását. Na és a mi számunkra tulajdonképpen
semmitmondó "aranypalást" is Naiku legbensőbb szentélyének sokszorosan
elzárt ereklyéje, a maga láthatatlanságában is létező császári felségjel, ami
a birodalomalapítás pillanatában a Nap vállát borította, s azóta apáról fiúra,
tennóról tennóra öröklődő isteni műalkotás. De a Basho-haiku nemcsak a birodalomalapítás
pillanata, hanem a Napistennonek hódoló ünnepek máig sorakozó tavaszait is magába
foglalja. S hogy még mi mindent, arra csak következtethetünk az eddig elmondottakból.
Teljességéről fogalmam sem lehet, annyira járatlan vagyok a japán ősvallásban
és a szigetország történelmében. De azt gondolom, hogy Kosztolányi-Basho Bogáncs
című haikuja a járható utat megmutatja a magyar költőnek (nemhiába az útszélen
játszódik): "Kiváncsi bogáncs rég vigyázza már, / hogy jön és megy az utas;
/ és lelegeli egy szamár." Mély meggyőződésem, hogy van egy sajátos japán
verziója, annak legenda-magva, abból kisarjadt rituáléja, amely a japán lélekben
olvasás közben úgy pereg le, mint egy nó színházbeli előadás. Csakhogy mindez
- számomra - ama fehér függöny mögött van.
Aki e templomocska emeleteit érzékeli,
s hogy az emelet felerészben fal és felerészben tető (merészen kinyúló ereszű),
tudni fogja, hogy belső térfogatát nem az általánosított keleti, hanem az emberi
bölcsesség tölti meg (ami az európaiul és magyarul is) a sorsszerű felismerése
által. Mint az indiai jógi tűhegyére, rárakódik az emberi világ és történet -
japáni specialitás nélkül ugyan, de Goethével és József Attilával, Weöres Sándorral;
a történetben pedig olyan ősi szakrális jelképekkel, mint a szamár (a Jeruzsálembe
Jézust bevivő és a Chesterton-féle Szamár e század hajnalából), megjelenik
az istenhit és a gondolat a Lakomától Rodin térdén könyöklő Gondolkodójáig.
S mindaz, amiből mi magunk gnosztikusan és agnosztikusan (japánin szólva két ágaként
ugyanannak a törzsnek) egyek vagyunk az Óceánokkal, a Földdel, az egymás fölé
rétegeződő Egekkel.
