«
https://haiku.hu, a Terebess Online
https://terebess.hu
különlapja
Bozsik Péter
haiku fordításai (M. Božin,
N. Simin)
Bozsik
Péter haikui
Bozsik Péter
ISTEN IS OLVASÓ
Beszélgetés
Babics Imrével
Lejegyezte: Rajsli Emese
Új
Symposion, 1991/1-2
Bozsik: Fontos volt számomra, hogy megismerhettem azt a versvilágot, amelyről
ma este beszélgetni fogunk. Érintjük majd az irodalmi életet, amelyen Babics
Imre kívül van. Ostoba kérdésnek tűnhet, de kénytelen vagyok föltenni, mert
úgy érzem, hogy sok ember ír verset, de kevesen jutnak el odáig, hogy mindezt
el kellene helyezni valahol. Te hogy jutottál el eddig?
Babics: Amikor
úgy éreztem, hogy elérkezett az ideje, küldözgetni kezdtem verseimet különböző
folyóiratoknak, az Alföldnek, a régi Mozgó Világnak. Miután sehonnan se kaptam
visszajelzést, beszüntettem a levelezést, és teljes mértékben az íróasztalomnak
írtam. Szerencsémre gimnáziumi magyartanárom révén megismerte verseimet Krasznahorkai
László, aki pont akkor lépett egy csapásra az irodalom középpontjába Sátántangó
c. munkájával. Ő nagyon szeret engem mint embert és mint költőt is, mert a
barátom lett azóta, és ő vitte el verseimet Zalán Tiborhoz, aki már akkor
a Kortárs szerkesztője volt. Miután Zalán Tibor bemutatott az olvasóknak,
egyszerre mindenhol megjelentek verseim, majd később a kötetem is. Mindössze
ennyi a kapcsolatom az irodalmi élettel, semmi több.
Bozsik: Kizárólag
gimnáziumi tanárodon múlott a pályafutásod? Ha véletlenül ő nem lett volna,
lehet, hogy még halálod után se fedeznek fel?
Babics: Igen,
szerintem ezen múlott minden. Ha Krasznahorkai és a tanárom nem egy szerkesztőségben
dolgoznak, akkor én most nem ülnék itt, és nem lennék ismert költő...
Bozsik: A
haiku nem igazán európai forma, hogy került ilyen közel hozzád ez a szigorúan,
képileg is kötött versforma?
Babics: Ennek igen prózai oka van. Katona voltam, egy hónapom volt a leszerelésig. Előre kell bocsátanom, hogy ekkoriban jelent meg Magyarországon egy versnaptár, amelyben három középkori japán költő legszebb haikui voltak olvashatók, nagyon szép japán metszetek illusztrálták ezt a könyvet. Nagyon szívesen forgattam, (beszólásra válaszolva) igen, Tandori fordította, nagyon megragadott a haiku, a könyvben levő tanulmányt is elolvastam, hogy egyáltalán megértsem mi az a haiku... Hogy európai vagy nem európai? Azt kell mondjam, valóban semmi köze Európához, de végtére is olyan sok közöm nekem sincsen Európához, és egyáltalán, a magyaroknak legalább annyi közük van Ázsiához és a japán kultúrához, mint Európához... Szóval, kinéztem ott a katonaságban az ablakon, és akkor írtam meg az első haikut, mert ez pusztán csak egy érzés volt, és semmi több:
Felhők a
hegyek
között higgadt haldokló
lennék a csúcson.
Ebben nem
volt semmi tudatosság, csak egyszerűen ezt éreztem ott, a katonai priccsen.
Mindössze ez volt bennem. És utána, mivel kevés időm volt - ki tudja, miért
van ez így a hadseregben -, elkezdtem haikut írni, mert nem kellett rajta
sokat dolgozni. Amikor az emberben az érzések feltolulnak, akkor a képi megfogalmazásokkal,
és ezt a nem is olyan nehéz formát, az 5-7-5-ös szótagszámot betartva, képessé
válik haikuk megírására... Az európai haikukat nem is tudom ezekhez a gyönyörűséges
versekhez hasonlítani. Egy igazi európai ember nem képes átélni se azt, amiben
egy japán teljes természetességgel és közvetlenséggel mozog.
Bozsik: Te
is közvetve ismered ezt a világot! Egy Tandori, aki, föltételezem japánul
nem tud bizonyára közvetítéssel fordította az általad olvasott verseket.
Babics: Itt
nem az angol fordítás számít, hanem az érzelmi töltés, és állítom, hogy ezek
a versek sokkal jobban hangzanak magyar nyelven, mint angolul.
Bozsik: Ezzel
viszont egyetértek.
Babics: Én
tulajdonképpen mélyre akartam menni az időben, tehát a magyarságnak végül
is sokkal több köze van az ázsiai lélekhez, mint egy angolszásznak vagy germánnak.
Ez valahol mindig fölbukkan az időben.
Bozsik: Egyik
kritikusod azt állítja, hogy hatott rád Fodor Ákos, egy másik pedig, akit
Tatár Sándornak hívnak, egy rakás nevet sorol föl veled kapcsolatban... Mi
a véleményed erről?
Babics: Az,
hogy Fodor Ákos költészete hatott az én költői világomra, alapvető tévedés,
egyszerűen nem igaz. Csak annyi a hasonlóság, hogy mindkettőnk versformái
rövidek. Nem is ismerem annyira, de amit ő művel, az inkább valami epigrammaszerűség,
és ő teljesen európai... Szerintem nem kell ezt annyira tudatosan keresgélni,
hogy hol és ki hatott valakire, az igazi költő az ösztönös, és ha magáévá
tesz egy versformát, akkor nyilván otthonos benne. Egyszerűen csak ráérez
a haiku világára, arra, hogy egy kép kibontása végül is az olvasó által lesz
teljesen befejezett. Mert a költő csak elkezdi ennek a képnek a kibontását,
de az olvasó fejezi be. Akkor jó a haiku, ha az olvasó tényleg be is fejezi
ezt a műveletet... Természetesen mindenkit érnek valamilyen hatások, nagyon
szeretem például Weörest és Babits Mihályt, de vannak a kritikusoknak túlkapásaik
is. Még hogy Mészöly Film című könyve, amikor nem is olvastam... Itt a kritikus
egyszerűen csak tévedett.
Bozsik: Itt
vannak a haikuid, és a haikuid árnyékai. Mi ez az árnyék? Szőcs Gézánál olvastam
ilyet, hogy van a vers, és a vers árnyéka. Ez innét egy ötlet, kifejteni a
haikut európai formában, hexameterben, vagy pedig ez teljesen független a
Szőcs-féle versárnyéktól, és csak számomra tűnik hatásnak?
Babics: Ötvözni
szerettem volna az ázsiai formát az európaival, és ezért igyekeztem a számomra
legérdekesebb haikuknak valahogy felfejteni az árnyékát, hogy hogyan is alakult
ki ez a kép. És ezzel ott hibáztam - ha itt hibáról lehet szó -, hogy beszűkítettem
a történést... Ez az európaiság, az európai mindent leszűkít. Úgy vélem, hogy
amikor a haikut megmagyaráztam, akkor teljesen európaivá váltam, de akkor
valahol bűnt követtem el a verssel kapcsolatban, mert az olvasó lusta, és
ha elolvassa a vers árnyékát, nem foglalkozik vele behatóbban, hanem megállapodik
az általam leírt történésnél, és ezáltal a haiku kibontása nem fejeződik be.
Bozsik: Ki
olvas itt és ma verset, és ki fog egy haikuval behatóbban foglalkozni?
Babics: Én
optimista vagyok, csak vannak ilyen emberek... A költőnek nem az a legfontosabb
dolga, hogy azzal foglalkozzon, ki olvassa a verseit, bár, nem mondom, jólesik,
ha vannak olvasók, de én elsősorban Isten számára írok, mert ha nincs Isten,
nincs halhatatlanság sem, hisz az emberiség előbb-utóbb elmúlik, egyszer véget
ér bolygónk forgása is, és ha nincs odaát valaki, aki ezeket olvassa, akkor,
lehet ez 1000, 500 vagy 100 000 év múlva is, de akkor a történet véget ér.
P. Nagy: Mekkora
az időbeli eltolódás a haiku és az árnyéka között?
Babics: A
haikutól függ, akkor írom meg, ha érzem az árnyék lehetőségét. De már nem
foglalkozom ezzel, mert csakis haikukat írok, éppen az imént elmondottak miatt,
mert így többet ér az olvasónak. Rögtön tudom azt, hogy az adott haikunak
lesz-e árnyéka vagy sem. Az árnyék egy olvasói változata a haikunak, és ezzel
már le is szűkítettem, behatároltam az értelmezés lehetőségét. Szerintem az
a legjobb, ha egy vers önmagáért beszél. Ezekben elmondtam, hogyan alkottam.
Ha valaki másként értelmezi, annak tudok legeslegjobban örülni. Az ér a legtöbbet,
ha működik az emberi képzelet.
Bozsik: Iszonyú
mennyiségű képet halmoztál most föl. Az jut erről eszembe, hogy nemrég azt
mondtad, nyugaton azért nincsenek költők, mert akik költők, azok tulajdonképpen
filmrendezők. Ezeket a haikukat, amelyeket most praktikusan fölsoroltál, lehet-e
egy film mozaikkockáinak tekinteni?
Babics: Igen,
mert az én szemem fényképezte őket. Átdolgoztam, valamilyen módon absztraháltam,
de valahogy mégsem az igazi...
Bozsik: Azonosítod
a költőket a filmrendezőkkel, nem véletlen tehát a Videoclip c. versed sem.
Azonosítható-e a költészet a filmmel?
Babics: Az angolszász kultúrákban az írásbeliség visszavonult. Nagyon kevesen írnak, és aki valóban költői lélekkel rendelkező alkotó, az a filmben próbálja meg kifejezni érzéseit, átadni művészetét az emberiségnek, mert nyugaton egész egyszerűen sokkal kevesebbet olvasnak, mint akár Közép-, akár Kelet-Európában. Ázsiáról ez ügyben nem sokat tudok, de a haikuköltészetet kb. 10 millió japán műveli, és ez biztosan jelent valamit. Ott bárki írhat haikut, nem kell hozzá költőnek lenni, elég csak ránézni egy fűszálra. Az angolszász és az európai kultúra a film felé halad, de ez nem azt jelenti, hogy a költészet és az írásbeliség meg fog halni, mert elképzelhető, hogy ez a filmkultúra is véget ér, és az írásbeliség túléli ezt a kivégzést, amit a költészettel művelnek. Talán egyszer befejeződik a TV-kultúra, a fércműirodalom, és akkor újból visszatérnek majd az igazi költők, ahogy forog a világóra, ha szabad ilyen patetikus kifejezést használnom. De újból és újból átalakul az emberiség, a gondolkodásmódján, ezért nem értem én meg az ókori embert igazán, és nyilván ő se értene meg engem. Én optimista vagyok. Felvirradhat még az írásbeliség reneszánsza. Most éppen a mélypont közelében lehetünk. Éppen azért, mert a pénz határoz meg mindent, és pénz nem az írástudókat támogatja, hanem a filmet, mert reklámozni így tud jobban. De a film műfajában - mert vannak igazán jó rendezők - is születnek igazán költői művek... Azok is.
(Rövidebb vita következik Papp p Tiborral és Horváth Ottóval, akik a hátsó sorban ültek, így aztán a fölvételen kivehetetlenek szavaik)
Babics: Az
félreértés, hogy pusztán csak azért jók a magyar haikuk, mert a magyar nyelvben
sok az egyszótagos szó. A magyar lélek is számít. A gondolkodásmód. Hiába
állna egy nyelv csupa egyszótagos szóból, ha a gondolkodásmód nem egyezik,
nem születnének sikeres, és igazán jó haikuk.
Bozsik: Szó
volt itt a technikai civilizációról, vagy ahogy én nevezem, a technikai drogról,
amely a komplett nyugati civilizációt tönkretette. A kelet-európai civilizációt
pedig az ideológiai drog tette tönkre. Mennyire határozta meg a te világodat
ez az úgynevezett ideológiai drog?
Babics: Sokkal
kevésbé, mint a technikai. Az ideológiai könnyebben elmúlik, és kevesebb kárt
tesz az emberben, bármilyen furcsán hangzik is ez. A kommunizmus tartós ideológia
volt, de mégis véget ért, és a szemünk előtt hullt porba...
A közönség:
Itt még nem!
Babics: Akkor
egy kicsit előre mentem az időben, mint egy utazó. De ez legalábbis kényszerpályának
tűnik. Számtalan ilyen ideológia volt Európában, az inkvizíció, a rabszolga-kereskedelem
(most a rosszabbakat mondom), a bolsevizmus, az antiszemitizmus, most a kommunizmus...
mind csak könyvtári anyag maradt. A technikai drog viszont mélyebb rombolást
képes végezni magában az emberi gondolkodásban. Az ember mindent készen kap,
és egyszerűen megszűnik gondolkozni.
Bozsik: A
kötet második ciklusát a négysorosok képezik. Kritikusaidnak eltérő róluk
a véleménye. Tatár Sándornak például pozitív... Miből adódhat szerinted ez,
talán túl sok négysoros van a magyar irodalomban, vagy te is úgy érzed, hogy
ezek nem épp a legjobb verseid?
Babics: Valóban,
ha rangsorolnom kellene a három részt, akkor utoljára a négysorosokat hagynám.
És ahogy Tatár Sándor mondta, valóban túl sok a szimbólum és a zsúfoltság
ezekben a versekben. Az is elképzelhető, ha kritikusi szemmel vizsgáljuk,
hogy a haikuk a reveláció erejével hatottak, viszont a négysorosokból valóban
túl sok volt már a magyar költészetben, és nem hatott annyira újdonságnak.
Nem annyira jók szerintem. De azt hiszem, mindig úgy van, hogy a költő teljes
fegyverzettel kíván a közönség elé állni, ettől függetlenül számomra nincs
töltelékjellege...
Bozsik: Faludy
és Kosztolányi is a-x-a-rímképpel fordítja a haikukat, és ez elég sok locsogásra
ad alkalmat, az angol torzítást véve alapul. Hogy jutottál el a hexameterig,
ami nem egy igazán magyar forma? Faludy például azt mondja, hogy a homéroszi
eposzt rímesen kellene lefordítani, és ő le is fordította, és az cseng-bong,
ahogyan annak a magyar nyelvben lennie kell... Mit gondolsz erről?
Babics: Ez
egy egészen egyéni vélemény, amit én meghallgatok és tolerálok, és magamban
tartom azt, hogy mi az igazi hozzáállásom, mert nem akarom megbántani Faludy
György hírnevét... Ugyanis egyáltalán nem így érzem. Ezek pusztán technikai
problémák, ha valakinek tényleg nincs füle a hexameterre, akkor az valóban
nem fogja érezni, ha van, akkor érezni fogja... Az a véleményem, hogy a magyar
nyelv olyan gyönyörű, nem is tudom van-e...? Nekem természetes a hexameter,
hogy fülem van-e hozzá, vagy tehetségem? (...) Úgy jutottam el a hexameterig,
hogy mindig formai fegyelemmel gondolkodtam, nem írtam soha szabadverset.
Két lehetőségem volt a haikukon kívül. Vagy a nyugateurópai rímes-időmértékes
versformákhoz fordulok, vagy a deákosokkal próbálkozom. Úgy érzem, a hexameterben
több a szabadságom, mint a rímes költészetben. Szellősebb volt ez a műfaj
számomra, kényelmesebb, ezért választottam. Ha az ember túl sok rímes verset
ír, a művelt olvasó rájön, hogy ezt a rímpárt már valahol hallotta. A francia
nyelvben már nem írnak rímes verseket, mert a rímkészlet kimerült, a költő
nem képes új rímpárt alkotni, megírták már előtte, és a magyar nyelvben is
egyre inkább fenyeget ez a veszély. Az ókorban szakácskönyvet is írtak hexameterben,
ez valami technikai bravúrnak számított akkoriban... Azért ebben is kiderül,
mi az igazi költészet, és mi pusztán a szavak egymás mellé fűzése... Nem feltűnősködni
akartam, nem különálló lírát akartam írni, hanem tényleg természetesnek éreztem,
hogy hexameterben írok, ez azért legyen világos...
Bozsik: 99
vers van a kötetben, ha minden verset beleszámolok, és 88, ha a haikuk árnyékait
egybeveszem a haikukkal. Ez miért történt így?
Babics: Véletlenül...
Ezt a könyvet Krasznahorkai László állította össze, az én tervezetem nem ilyen
volt, nem ilyen szikár és puritán, hanem én összekevertem volna a haikukat,
a négysorosokat és a hosszabb verseket, de ő így adta át a szerkesztőnek...
Bozsik: Ez
a második irodalmi ested. Egy volt Berlinben. Ezek szerint nem is vagy rossz
fogás, hadd dicsekedjek egy kicsit...
Babics: Igényes
vagyok! De nem is hívtak máshova. (nevetés)
Bozsik: Van
ennek valami különös oka, vagy csak tőled függött az egész?
Babics: Ezt
megint nem kell túlmisztifikálni. Én egy visszahúzódó ember vagyok, tehát
nemcsak irodalmi, hanem
társasági életet sem élek, nem érzem benne túlságosan jól magam. Egyszerűen
zárkózott vagyok, és nem akarok ebből mítoszt csinálni.
Bozsik: Az
eposzon kívül, amelyik most a kiadóban van, min dolgozol?
Babics: Most
egy másik eposzon dolgozom. Nagyon belejöttem az eposzírásba. Ez is hexameterben
készül, és egy nagyobb mű egyik része lenne. Ez a nagyobb mű egy mese, ebben
lenne ez az eposz. És szeretnék írni egy drámát is ugyanebbe a mesébe, meg
rövidebb verseket, amik most fognak megjelenni az Új Symposionban. Az eposz
hexameterekben íródott, a versek nyugat-európai módon, a dráma pedig szabadabb
szárnyalású lesz, mert bizonyos gondolatokat egész egyszerűen már nem akarok
hexameterben kifejezni.
Bozsik: Ebből
kiindulva, elképzelhető, hogy, úgymond, a drámán keresztül visszatérsz a szabadvershez?
Babics: Nem
hiszem, inkább a hexameterhez fogok visszatérni a dráma után.
Bozsik: Mennyire
befolyásol az, hogy írtak rólad kritikát? Jót és rosszat egyaránt.
Babics: Egy
rossz vagy lesújtó kritika tönkreteheti az író pályáját, és erre bőven volt
a múltban példa. Nekem az a szerencsém, hogy nemcsak rossz kritikát kaptam,
hanem jót is. A két rossz kritikát viszont költők írták. A jókat pedig inkább
szakértői a kritikának.
Bozsik: Tatár
Sándor is költő.
Babics: Szerintem
ő elsősorban kritikus, de Keresztury viszont mindenképpen az. Azt hiszem,
hogy a költők kritikáiban a féltékenység dominált... De nem szabad ezen csodálkozni,
nálamnál sokkal nagyobb költőket is megtámadtak, ha emlékeztek rá, Weöres
Sándorról Szilágyi Ákos írt egy pár évvel ezelőtt. Ha valaki ezt nem érdemelte
meg, az Weöres volt, hogy ilyen marxista módon (hogy finom legyek) ne dicsérjék
költészetét.
Bozsik: Juhász
Ferenc se kapott jó kritikákat... néha meg is érdemelte.
Babics: Igen,
ő se, de Berzsenyi se Kölcseytől... (nevetés) példák vannak. Nem kell elkeseredni,
a költőt nem ez motiválja íráskor, mindig is önkifejezés lesz, amit az ember
papíron produkál.
Bozsik: Viszont
a publikálási lehetőséget korlátozza egy rossz kritika.
Babics: Ezért
mondtam, hogy tönkretehetnek embereket így, egzisztenciálisan, és persze lelkileg
is. Én nem leszek emiatt öngyilkos. (nevetés) Ez tán a szerencsém, hogy képes
vagyok nem foglalkozni mindezzel.
P. Nagy: A
kritikának egy fajtája a recenzió, ami szintén nagy mértékben befolyásolja
az írók megjelenését. Ki volt köteted recenzense?
Babics: Nem
tudom, fogalmam sincs.
Többen: De
jó neked!
Ladányi: Az
eposzról szeretnék kérdezni, ami ma elég furcsa műfaj. Mitől eposz a te eposzod?
Hogyan lehet ma eposzt írni?
Babics: Az
ágyamon kuporogva. (nevetés) Ne haragudj a humoromért! Komolyra fordítva a
szót: elképzelhető, hogy őrültség, de akkor ezt vállalom. Lehet, hogy egyszerűen
nem lesz olvasója. Ezért vagyok én optimista, ezt mondtam beszélgetésünk elején:
az ember megváltozhat, és akkor visszatér, avagy éppen újból megszületik az
a fajta gondolkodás, ami az embereket fogékonnyá teszi a hosszabb művekre.
Akár egy eposzra. Az ügy technikai része -ugye-az, hogy... mi is az eposz?
Egy hősköltemény állandó jelzőkkel, a cselekmények közepébe való vágással...
nem is tudom mi még... ezt nagyjából igyekeztem beletenni, bár egyáltalán
nem olyan szigorúan, mint ahogyan azt az ókori műfaj megköveteli... De hát
Ezra Poundnak is van eposza, és az enyém akkor inkább eposzi jellegű, mint
az övé. Mert hexameterben is készült, viszont van benne haiku is, és az eposzi
mozgalmasságot 1-2 haiku fogja ellensúlyozni, hisz homlokegyenest ellenkezik
egymással a két versforma. Jelzőbóják a haikuk az eposz hullámai között. A
címe Magyarok kertje, egy nap története, egy olyan elképzelt világban, ami
akkor születne meg, ha a kommunizmus nem omlana össze (moraj, mire Babics,
nevetve:)... nos, amikor elkezdtem, még javában működtek ezek az erők. Képzelt
időmről tehát azt feltételeztem, hogy folytatódik a jelen ideológiai terrorja.
Egy magányos emberről szól, akinek csak a növényei maradtak, nyolc vagy kilenc
növény. Mindegyiket névvel illeti, van köztük Dzsungel, Nindzsa kötele, Kínai
mama... és minden egyes növény különböző korokból üzen neki valamit, amiért
érdemes felvenni a kesztyűt, és harcolni, pusztán az életért. Elhagyta a felesége
és a gyermeke, épp aznap kapta meg a barátja haláláról szóló üzenetet. Halottai
vannak, de a növények, a szeretet alapvető letéteményesei arra késztetik különböző
történetek által, amelyek vagy a múltban, vagy a jövőben játszódnak, hogy
továbblépjen és éljen. És amikor a végén megpróbál ellenállni a kilakoltatásnak,
erőszakos halált hal, férfiként viselkedik.
Bozsik: Honnan
e kötetcím? Kék ütem lovagrend. Tatár Sándor két flekknyi elméletet állított
fel ennek kapcsán...
Babics: Azt
hiszem, hogy elmélete nem igazán sikeres... Előbb volt meg ez a két szó fejemben,
mielőtt pontosan meghatároztam volna, mi ez... én inkább ösztönös költő vagyok,
szóval megvolt bennem már régóta. Nem is tudom, talán a hetes buszon mentem
át az Erzsébet hídon, és ott volt a kék ütem. Jó, mondtam, legyen, ez valamit
jelent, ezután próbáltam csak megfogalmazni, mi ez, és honnan jöhetett: a
kék ütem tulajdonképpen a halál ritmusa a szívben. Ez a pontos meghatározása.
Ezeket a verseket átitatja a halálmotívum, ezt talán mindenki rögtön felfedezte
(Bozsik közbevetése: Tatár)... és ebben Tatárnak teljesen igaza van, pusztán
szerettem volna ezt egy metaforában, ami végül szinesztéziának sikerült, tömöríteni...
Ennek van egy kék ütem asszonya, mert én úgy képzelem, hogy az egész világegyetem
valahogy inkább női...
Bozsik: Ez
rímel arra, amit az előbb Ottó mondott, hogy a kék ütem az kék vér, hogy a
költészet egyfajta arisztokratikus magatartás?
Horváth: Nem
ezt mondtam...
Bozsik: Ha
nem így lenne, akkor most itt csüggnének az emberek az ablakokon...
Babics: Egy
lovagrendről van szó, amely beavatást igényel. Mindenkinek, aki belépett...
Bozsik: És
akit fölvettek!
Babics: ...
és aki méltó arra, hogy fölvegyék a rendbe, egy bizonyos beavatási szertartáson
kell átesnie. Az olvasónak legyen a beavatási szertartása az, hogy odafigyel.
Végre-valahára. Így az én verseimben máris a lovagrend tagja lehet.
Horváth: Arra lennék kíváncsi, és ez már szakmai ártalom, hogy írás közben
gondoltál-e a fordítóra, mert ez a kötött forma, ezek a hexameterek...
Babics: Tisztában
voltam azzal, amikor elkezdtem hexametert írni, hogy franciául nem fogok felhangzani
a televízióban (nevetés) soha életemben, vagy a halálom után se. Arról van
szó, hogy az európaiak többségének el kéne kezdeni magyarul tanulni. (nevetés)
Mert annyi jó költő van ebben az országban, vagyis annyi jó magyar nyelvű
költő van, és ők a legjobbak, hogy érdemes lenne ezért megtanulni ezt a nyelvet,
akármilyen nehéz is. A fordítóra tehát egyáltalán nem gondoltam, de azzal
tisztában voltam, hogy milyen veszélyekkel jár ez az én nemzetközi hírnevemre
nézve. Az olvasóra viszont annál többet gondolok, igyekszem minél érthetőbbé
tenni a verseimet, de valamikor nem vagyok képes engedményeket tenni. A legelső
számomra Isten, írás közben legfőképpen rá gondolok, és aztán az olvasóra.
Habár Isten is olvasó, vagy legalábbis remélem, valahol...
Bozsik: Ottó,
hát deseteracban fordítsd!
Horváth: Nem,
nem...
Bozsik: Persze,
ha te mint fordító nem szereted a kötött formákat.
Babics: Akkor
nekem végem... (nevetés)
Horváth: Lefordíthatom
én kötött formában is, de az akkor archaizmus lenne, vannak itt is ilyen versek,
rímelnek az emberek, de az egészen más... nagy bajban vagyok.
Bordás Tímea: Verseidben mindenütt a Bibliát érzem. Hogyan viszonyulsz hozzá?
Babics: Nagyon szeretem a Bibliát, noha nem vagyok vallásos, és elsősorban
az irodalmi értékét kedvelem, mert úgy érzem, hogy a Biblia nyelvezete valami
elképesztő, igazi, nagy költészet. Én mindenképpen költészetnek érzem. Ha
hatott rám, mindenképpen ösztönös hatásról van szó, nem tudatosról...
A közönségből:
Mit olvasol, szoktál-e olvasni?
Babics: Szoktam,
még a saját műveimen kívül is, bár elég sok munkámba telik, amíg átrágom magam
az eposzaimon (nevetés)... Inkább klasszikusokat olvasok, mert a kortárs irodalommal
úgy vagyok, hogy van még rá idő, és inkább egy jó pár évvel később, hogy legyen
egy kis távolságtartás is. De a barátaimmal azért kivételt teszek. Krasznahorkaival
például. Thomas Mannt olvasom, Szolzsenyicin megjelent regényeit. Egyébként
Faulkner a kedvenc íróm. Inkább prózát olvasok, nagyon kevés kedvenc költőm
van, olyan, akit állandóan előveszek, csak egy-kettő: Rilke, Jeszenyin, Paul
Celan.
A közönségből:
És a film?
Babics: Ott
is az érzelmi töltés a lényeges számomra, ami csak például a Fellini - és
Tarkovszkij - filmekben érezhető. Ezért nem szeretem például Bergmant, mert
az olyan, mintha egy regényt olvasnék... (érthetetlen megjegyzés a közönségből)
Nemsokára mindenhol az lesz, hogy a producer dönti el, mi lesz benne egy filmben.
Ha létezik állami dotáció, és a rendező megkap egy bizonyos összeget, akkor
csinálhat jó filmet, de ahol a producer dönt, ott mindig a tömeg számít. És
nálunk is meg fog szűnni a dotáció, és minden országban, amely áttér a kapitalizmusra.
Már csak a mecénások menthetik meg a helyzetet, nagy szükség van rájuk...
Soros Györgyről biztos hallottatok, hogy mennyit áldoz a magyar kultúrára.
Különben most én is az ő pénzéből élek...(nevetés) Igen, be szokták írni a
kötetbe, hogy ennek és ennek a támogatásával készült... Valaki nemrég azt
mondta, hogy ez a legolcsóbb halhatatlanság.
A közönségből:
Végül az fog kisülni, hogy a kommunizmusban volt jó az íróknak?
Babics: Hát
igen... ez a korszak lesz a legnehezebb az alkotóknak, ez az átmenet, amíg
ki nem épül a mecénás-rendszer.
A közönségből:
Áll-e mögötted valamilyen szellemi irányzat, kiktől tanultál?
Babics: Ritkán
olvasok filozófiai műveket, ha igen, akkor az ókoriakat. Platónt. Ha mindenképpen
egy szellemi irányzatot kell megneveznem, akkor azt mondom, hogy egy ember
az, akihez hasonlítok, mert nem mondhatom, hogy hatott rám, hisz már akkor
is gondolkodtam, amikor a neve még nem volt ismert Magyarországon... Hamvas
Béláról van szó. Az ő emberi és szellemi magatartását becsülöm a legtöbbre,
és ha létezik ilyen, hogy példakép, habár nem szeretem ezt a szót, vagy kell
választanom, akkor ő az, akire szavazok.
(Érthetetlen kérdés a közönségből.)
Babics: Évek
óta működik a szerződésfelbontás. Nincs pénz a kultúrára. Miért lenne? A költők
nem harcias
emberek, tőlük könnyű elvenni. Újból az lesz, mint József Attila idejében,
hogy a költőknek kell majd olvasókat gyűjteni, előfizetőkért házalni...
(Érthetetlen kérdés a közönségből.)
Babics: Zalán
mondta nekem, hogy ha nem Krasznahorkai adta volna oda neki a verseimet, hanem
postán érkeznek, akkor elképzelhető, hogy máig sem olvasta volna el, mert
olyan rengeteg vers van mindegyik szerkesztőségben, hogy a versszerkesztők
csömört kapnak, és már nem is tudják az igazi értéket megkülönböztetni, nem
is figyelnek oda, inkább az ismert költőket választják, mert azoknak van nevük,
és abból nem lehet nagyobb baj, mert nem ők közölték le először, mert nem
kell a hátukat tartani, és egyébként is fáradtak, és unják az egészet. Szóval
kell hozzá összeköttetés, vagy egy baráti szál, amin el lehet indulni...
Bozsik: Ezért kell a Sympóban publikálni. A Symposion szerkesztői minden kéziratot elolvasnak... (röhej)
Babics Imrével Bozsik Péter beszélgetett 1990. december 12-én az újvidéki Ifjúsági Tribünön, huszonvalahány néző előtt.